Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
I 1981. AUGUSZTUS 2., VASÁRNAP J / • Zebegényben tevékenykedik J-jßUßPCfVVI HXUT. 4 Szönyi István képzőmű- <3 _/ i'ész-szabadiskola. Az iskolának van festőszakosztálya, sokszorosító grafikusai, szobrász-, keramikus- és rajzosztálya is. A képen: a feslőosztály életéből Múzeum a Vörösházban ■L Károsít a zsúfoltság Költözésre készülnek Otthon gyűjteményeknek Bizonyára kevesen tudják, hogy a szakemberek szerint a váci Vak Bottyán Múzeum az idén ünnepelhetné fennállásának 100. évfordulóját. A feltételes mód azért indokolt, mert hivatalosan a jubileumra csak 1995-ben kerül majd sor. Ráduly Emil, az intézmény igazgatója azonban dokumentumokkal bizonyítja: már 1881-ben megkezdődött az a gyűjtés, amelynek eredményeként — több kudarc után — végül is megteremtődött a mai gyűjtemény alapja. A kezdetet egy száz esztendeje Vácott rendezett régészeti felolvasás jelenti, amelyet abból az alkalomból szerveztek, hogy akkoriban tartottak haÍRÓ A DUNAKANYARBAN Szörnyen izgat saját korom NYÁRI VENDÉGSÉGBEN KARINTHY FERENCNÉL f Karinthy Ferenc elfogad egy fcigarettát, de gyorsan el kell szívnia, mielőtt a felesége megérkezik. Remélem, megbocsátja, hogy kipletykáltam aprócska lázadását, de ez a kis méregrúd mintha szövetségessé tett volna kettőnket. A halhatatlanság ajtói — Nos, mi a házi feladat? •— kérdezi. — Dolgozat Karinthy Ferencről, kapcsolódva a Dunakanyar című darabjának Nosztalgia-beli előadásához. — Ha megjelenik, szeretnék kapni egy példányt. En már nagyon ritkán írok újságba, de azért előfordul velem. Olyankor aztój» nem ^ fekszem le aludífi, Éjfél után elmegyek Pestén az Emke aluljáróba, hogy minél előtt kezembe ve- hessem a lapot és olvashassam. Nekem szentek maradtak a betűk ennyi év után is', pedig a betűket már sokszor bemocskolták. Az indulat legapróbb látható jele nélkül beszél. Hátradől a karosszékben, karjait összefonja a mellén, feszül rajta a trikó: a megtestesült nyugalom. Átvíllan az arcán egy mosoly a lehetséges félreértéstől, mikör a Dunakanyar kerül szóba. Az első mondatokból nehéz is megítélni, hogy a világsikert aratott színdarabját emlegeti-e, vagy a földrajzi tájegységet. Persze meglehet: nem választható el a kettő. Idestova 18 éve él és dolgozik kora tavasztól késő őszig Leányfalun. Hangulatos kis íróotthonban. Viszont Karinthy Ferenc birtokolja a halhatatlanság ajtóit. Talán Babits Mihály esztergomi nyaralójának a fala adta az ötletet, hogy a leányfalui bungaló vendégei felírják nevüket az ajtóra. Politikusok, kultúrpolitikusok, írók, esztéták, zeneszerzők, színházi és filmrendezők, meg színészek és újságírók, s mi sem természetesebb, hogy vízilabdázók egész sora dedikálta az ajtókat. Sőt sokan már kiszorultak a terasz tartó oszlopára. Csak néhány név: Aczél György, Arthur Miller, Seny- nyei Vera, Apáti Imre, Békés Itala, Kazimir Károly, s akik a Dunakanyar című dráma ősbemutatóján játszottak: Dómján Edit és Mensáros László, valamint a legutóbbi felújítás főszereplői: Ruttkai Éva és Sztankai István. — Valami különleges véletlen, hogy Ruttkai már nagyon sok hősömet játszotta el: rádióban, televízióban, sőt filmen a Budapesti tavaszban is, de színpadon még sohasem lépett fel egyetlen darabomban sem. Most a Dunakanyar új bemutatója előtt bementem egy próbára a Nosztalgiába és meglepett, hogy Ruttkai menynyire ideges, mennyire drukkol. Megmagyarázta: enélkül nem megy, minden idegszálával meg kell szenvednie a figura létrehozását. Furcsa: ezzel én is így vagyok. Nem tudok a készből élni, nem tudok rutinból írni, mindig el kell pusztítsam magam, hogy újra élni tudjak. Királynői próza Karinthyból nem lehet felkészülni. Sikerülhet ugyan átfogni egy dráma- vagy regényíró, novellista vagy költő életművét; vele azonban nehezebb a dolgunk, mert alig akad olyan irodalmi műfaj, amely kívül maradt volna érdeklődésén. — Alig voltam 22 éves, amikor megjelent első regényem, a Don Juan éjszakája, aztán egy év múlva a Szellemidézés. Azóta is elsősorban regényírónak tartom magam. Persze rám ragadt a színház, hiszen évekig dolgoztam dramaturgként és az is kétségtelen, hogy vannak olyan témák, amelyeket csak drámai formában tudtam elképzelni. De számomra a próza a műfajok királynője, és ezen belül is a regényt érzem a legfontosabbnak. — Talán nem alaptalan Karinthy Ferencet mindenekelőtt olyan íróembemek tekinteni. aki minden sztorijával. szituációjával és hősével meg akar győzni valamiről. Mindez számára szuggesztív érvelés valami mellett, vagy ellen, ugyanakkor példái szinte kizárólag mai történetek, mai emberekről, figurái pedig — a történelmi kólón caink- kal együtt — tipikusan magyarok. Mennyire tudatos ez a megközelítési mód? — Nem tudom, de nekem ez nem is fontos. Tény, hogy hatalmas társadalmi igény mutatkozik a jelenidejű irodalom iránt. De még ez sem döntő. Fontosabb, hogy én csak mai emberekkel találkozom és csak a napjaink szituációit élem meg. És én nemcsak akkor írok, amikor leülök az asztalomhoz. Akkor is dolgozom, ha bevásárolni küld a feleségem, ha horgászokkal beszélgetek, esetleg kertészekkel, vagy errefelé pihenő munkásokkal. Mind megannyi izgalmas figura. Engem szörnyen izgat saját korom. Kimeríthetetlenül gazdag. Gőggel védekezők — Ez azt is jelenti, hogy írásai közben nincs kire áthárítani a felelősséget, az ítéletekben nem hivatkozhat történelmi értékelésekre, tehát megesik, hogy ellenhatást is kelt, emberi érzékenységet érint. — Hát persze. Az irodalom létformája mindig valamilyen konfliktushelyzet, egyik vonatkozásban a történeten belüli feszültséget jelenti, másikban mindazt a társadalmi környezetet, amelyben a történet létrejött, vagy létrejöhetett volna. Persze én nem pa- naszkodhatom. Csaknem minden megj.elent. amit megírtam. Kivéve a Budapesti ősz című regényem. Már munka közben is tudtam, hogy ezért nem kapkodnak majd a kiadók, de feszített a negyedszázaddal ezelőtti problémakör, hát megírtam. — Mi a véleménye a népszükségről, a közérthetőségről? Irodalomkr.tikánk nemi gyanakvással fogadja, mondván: ami túl könnyen érthető, az túlontúl egyszerű. — Ebben egy jó adag gőg van és ez a gyöngeség sajátja; gőggel védekezik. Hogy nagy példákat mondjak: Tolsztoj és Balzac mindig közért- hetőek és népszerűek voltak, vagy korunk talán egyik legjelesebbje, Graham Greene úgyszintén. Ne értsen félre, de az apám arra volt büszke, hogy neki két megálló között is lestoppolt a 38-as autóbusz. És én nem tudnám elviselni, hogy ne olvassák, amit írok. Persze kétségtelen voltak és vannak írók, akiket nehezebb’ olvasni, gondolok Kafkára és Joyce-ra, de a bonyolultságuk még nem tenné naggyá őket. Egyszóval: van jó írás és van rossz, a többi blöff. Társadalmi jelenlét Hát így igaz, legalábbis írószemmel, de hát törvény- szerű. hogy a vélemények nem mindig találkoznak, és a minősítések részletét mindig lehet vitatni. Az viszont tény, hogy a magyar szellemi élet teljességének része és része lesz az az irodalmi jelenség, amelyet Karinthy Ferencnek hívnak. Mégpedig úgy. hogy képes volt megharcolni a zseni-apa szellemi jelenlétével, a ráhagyott örökségből csak az állandó társadalmi jelenlétet mentette át öntörvényű életművébe. Persze, ez utólag megfogalmazott bölcselkedés. Szóba került a ház mögött bakra állított fehér kajak, a moped, meg a bicikli, s hogy Leányfalun egy napba többet lehet beiesűríteni. mint Budapesten. Igaz, nyáron reggel hatkor kel, de tízig — úgy mondta — ellötyög a házban, aztán irány a piac biciklivel, vagy jó időben kajakkal a Dunára. A délutánok a szomszédokkal, barátokkal telnek el, esténként pingpongozással, lábteniszezéssel. Este hétkor elcsöndesedik a ház, mert ekkor kezdődik a manuális munka, az írás és gyakran tart éjfél utánig. Ügy lehet modortalanság, mégis leírom: Karinthy Ferenc néhány hónapja elmúlt 60 éves. Tétova segítségkérés: — Van-e olyan, amit nem kérdeztem, de fontosnak érzi? — Hát a szentendrei Nosztalgia kávéház impresszív környezete és a tulajdonos, Hem- ző Ilona lelkesedése... ez jó dolog. Sok ilyen kis színházra volna szüksége az országnak. Igen, ebben óriási lehetőség van és biztos, hogy számtalan helyen megtalálhatnák a településhez is kötődő, sajátosságokat is magában foglaló és mégis általános érvényű kísérletezések lehetőségét. Kriszt György zánkban egy nagyszabású nemzetközi régészeti kongresszust, s ezért megnőtt az érdeklődés a múlt tanulmányozása iránt. A váci közönség előtt Huber Béla ismertette valkói ásatásainak eredményeit. A felolvasást ifjabb Varázséji Gusztáv lapszerkesztő kezdeményezte, de ő volt az egyik résztvevője azoknak az ásatásoknak is, amelyet Szinte Gábor társaságában folytattak Vácott Népkönyvtár is A váci múzeumügy fellendülése egybeesik a vidéki helytörténeti mozgalmak kibontakozásával. Tehát 1881- ben már létezett a városban is közgyűjtemény: csaknem kétezer tárgyat tároltak. Ez lehetett volna az alapja egy új múzeumnak, de nem sokkal később az egész kezdeményezés elhalt. Üjabb állomást jelentett 1887-ben a Váci . Múzeum és Régészeti Bizottság megalakítása, amely ismét elhatározta egy gyűjtemény létrehozását valamint célul tűzte ki a köz- művelődés előmozdítását is. Egy esztendő múlva leltárkönyvük már több mint félszáz tételt tartalmazott Ásat- tak, kiállításokat rendeztek, a kezdeti sikerek után, azonban, a kilencvenes évek elejére ez a csoportosulás is fölbomlott. A múzeumügy történetében újabb fejezetet nyitott az 1895-ben megalakult Váci Múzeum Egyesület. Alapításának évét tartjuk hivatalosan a Vak Bottyán Múzeum létrejöttének, tekintettel arra, hogy előbb Bauer Mihály, majd később Tragor Ignác irányításával a lelkes kis csapat olyan gyűjteményt hozott létre, amely napjainkban is az intézmény anyagának alapját képezi. Az egyesületben, a kor szellemétől eltérően, nemcsak tudományos munka folyt, hanem közművelődési feladatokat is vállaltak: létrehoztak például egy népkönyvtárat, amelyben bárki ingyenesen olvashatott. Ajándék épület Pauer Imre nyugalmazott egyetemi tanár ajándékozta a múzeum mai épületét 1919- ben az- egyesületnek. Azóta hatvankét esztendő telt el. — Ismereteink szerint már a beköltözéskor szűk volt a hely, s mivel a falak nincsenek gumiból, ez napjainkban többszörösen igaz — mondja Ráduly Emil. — Mindössze négyezer tárgyat tároltak itt 1919-ben, most leltárunkban csaknem ötvenezer darab szerepel, s körülbelül tízezer vár feldolgozásra. Közben a gyűjtemény jellege is változott: régebben igen nagy tételt jelentettek az érmek, amelyeket egy ládában is el lehetett helyezni. Most meg sok bútort, ruhát gyűjtünk, s ezeknek bizony kellene a hely. Igaz, közben épült egy új raktár is, de ez sem oldotta meg égető gondunkat. Az_ igazgató szerint a zsúfoltság felmérhetetlen károkat okozott már eddig is a tárgyakban. 1979-ig nem dolgozott például szakképzett restaurátor a múzeumban — nem volt státus, de ha lett volna is, az új kollégának nem tudtak volna megfelelő műhelyt kialakítani —, azóta ugyan vettek fel egy szakembert, ám ő sem képes csodákra. A szú és a moly ellen a múzeum munkatársai még csak tudnak valahogy védekezni, de a pofral és a nedvességgel szemben tehetetlenek. A lassúság ára — A váci múzeumügy bizonyára sokak által ismert eseménye, hogy a városi tanács megvásárolta a Vörösházat, amelynek eddig csak öt termébe költözhettünk be, ebből is csak kettő van elfogadható állapotban — folytatja az igazgató. Az épületben még mindig több vállalat tart fenn irodát, raktárát, de mert hivatalosan már mi vagyunk a tulajdonosok, minden javítási és fenntartási költséget mi fedezünk. Pénzünk azonban meglehetősen kevés van. A múzeum tudományos tervében az szerepel, hogy 1985-ig teljesen átköltöznek a Vörösházba. Most úgy tűnik, erre nem kerülj sor. — Biztosat nem tudok, mert meglehetősen hiányosak az információim, de annyi bizonyos: mi felkészültünk a költözésre. Intézményünk tudományos munkatársai meg tudják oldani a megnövekedett feladatokat, s technikai személyzetünk is megfelelő ehhez. A költözés elmaradása, de már a késlekedés is, sajnos újabb súlyos következményekkel jár: korlátozza gyűjtőmunkánkat, tovább károsodnak a tárgyak, s közművelődési kötelezettségeinknek sem tudunk maradéktalanul eleget tenni. Ez az áldatlan állapot nemcsak a gyűjteményt teszi tönkre, hanem kihat az itt dolgozó emberekre is — fejezte be mondanivalóját Ráduly Emil. Csak 1985 után Elkészült már a város VI. ötéves terve. Ebben az szerepel, hogy a közeljövőben megkezdik a Vörösház átalakítását, a munkálatok azonban csak 1985 után fejeződnek be. A népgazdaság helyzete itt is érezteti hatását, ezért belátással kell lennünk. Ám a múzeumügy azért nem kerül ki az illetékesek figyelméből: az elkövetkező esztendőkben megyei támogatással helyet kap Vácott a Hincz-gyűjte- mény, s az elképzelések szerint Gádor Béla és Gruber Béla alkotásait is külön múzeumban helyezik el. Furucz Zoltán Gyermekeknek Kevés a film Az Állami Ifjúsági Bizottság nemrégiben áttekintette — a Művelődési Minisztérium értékelése alapján a — gyér mek- és ifjúsági filmgyártás, illetve forgalmazás helyzetét, s az ezzel kapcsolatos feladatokat. A ma felnövekvő nemzedékek szabad idejük jelentős részét töltik moziban, több időt szánnak a művelődés, szórakozás e népszerű formájára,’ mint egyéb kulturális tevékenységekre, például olvasásra, múzeum- vagy színházlátogatásra. Ezért oly fontos, hogy mind több, róluk és hozzájuk szóló művel találkozhassanak a filmvásznon. Évente átlagosan két játékfilm készül hazánkban a 3— 14 éves korosztály részére, s ez nem elégíti ki az igényeket, óm a mennyiségi gondok mellett ugyanannyira fontos az is, hogy a művek egyenletesen magas színvonalat képviseljenek, érvényesüljön magatartás-' és jellemformáló hatásuk, maradandó élménynyel gazdagítsák ifjú nézőiket. A filmforgalmazásban az eddigi eredményes kezdemé nyezések — a mozik és isko' Iák szerződéses kapcsolatai, az évente megrendezett gyermek- filmnapok — mellett az értékes gyermekfilmek folyamatos műsoron tartásával lehetne jobban kielégíteni az igé-. nyékét. A filmet értő és szerető ifjú közönség neveléséhez pedig a közművelődési intézmények, valamint az általános és középiskolák járulhatnak hozzá a filmklubhálózat tartalmi és szervezeti fejlesztésével, illetve azzal, hogy a mozilátogatásokat, a f'ilmélmények feldolgozását tudatosabban építik be a tantervi programokba. TV-FIGYELŐ Előd, utód. Kitűnő ötlet volt ezt az Előttem az utódom című sorozatot útjára indítani. Egyrészt nagyszerűen igazodik a mostani nosztalgiahullámhoz, másrészt meg a maga szerényebb kereteiben egy Ki mit tud? féle vetélkedőt helyettesít Igen, ilyesféle Janus-arcula- tú vállalkozás ez, s éppen e kettős profiljának cserélgetése miatt nézhető, sőt megtapsolandó. Lám, most legutóbb is mily öröm volt az egykor joggal s méltán ünnepelt operaénekesnőt, a János vitéz legendás Puskáját, Gencsy Sárit elégedett tanárnőként látni, hallani, s ugyanígy azt a Toldy Máriát is, aki nélkül hosszú éveken át nem múlhatott el táncdalfesztivál, és aki a maga könnyedebb műfajában szintén nagy kedvvel műveli az okítást. Mindketten a szó legjobb értelmében véve menedzselnek. És hogy ez a dicséretes menedzselés az ifjabb generációk képviselőire is átöröklődik, arra igazán szép példát szolgáltatott Gálvölgyi János, aki egy — hogyan is mondjuk? —, egy igazán nagy, egy igazán eredeti énekesparódista- ígéretet juttatott a kamerák elé. Bach Szilviáról van szó, erről a legnagyobb nyilvánosság előtt még kissé nehezen feloldódó ifjú hölgyről. Hát amit ez a — ha jól tudjuk, éppen a vácrátóti vigasságon feltűnt — dalnok-klfigurázó a hangjával cselekedni tud! Ha kell, Psota Irén, ha kell, Edith Piaf — és mindezt úgy teszi, hogy közben nemcsak az éppen megidézett személyre emlékeztet (tényleg a megszólalásig), hanem kedves, vidám, kamaszlányos önmagát is adja. Mi mást mondhat tehát a teljesen váratlanul, ám teljes joggal föllelkesült néző, mint azt, hogy Bach Szilviának a jó sors a teljes kibontakozás és a megérdemelt nagy siker lehetőségét is megadja. Legyen belőle az énekes-utánzók Gálvölgyije, amely kívánsággal — ugyan kinek kellene ezt bizonygatni — sokat mondtunk. Ha pedig majd azzá lesz, igyekezzen kifuttatni valaki olyan tehetséget, mini amilyen most ő. Netán azok közül az apróságok közül, akiket gyermekgondozóként jelenleg — vajon még meddig? — pásztorod. A fele sem... Noha azt mondják, hogy a jóból is megárt a sok, a szóban forgó péntek este televíziós műsorát nézve egyáltalán nem haragudhattunk azért, hogy a kedves percekre majdnem afféle, vagy olykor szinte ugyanolyan mosolyogtató pillanatok következtek. Vágó István mindig szívesen látott vetélkedője, a Fele sem igaz! következett az éji órán, és megint oly formában jelentkezett, hogy az előfizető úgy vélhette, maga is az ige- nezők és a nemezők szűk köréhez tartozik. Tehát kedvesen kötetlenül, feszélyezetlen. A nyájas családiasság kedélyhullámait érezhettük mindvégig ringatózni, mégpedig minden bizonnyal azért, mert sem a fürge észjárású szerkesztőműsorvezető, sem a válaszok kimondására meghívott művészvendégek, sem pedig a küzdelemre felsorakozott csapatok tagjai nem akartak, úgymond, szerepelni. A jó környezetben, egyszerűen jól érezték magukat, sőt még okulgattak is, amikor kiderült, hogy... Szóval az, ami, Cousteau. Sokszor bírált műsorszórónk gazdáinak ritkán méltányolt nagy erényei közé tartozik, hogy a legfőbb adásidőkre is mernek besorolni tudományos ismeretterjesztő filmeket. A közkedvelt Delta immár ki sem kerülhetne onnan az esti híradó utáni intervallumból, és ugyanígy, még álom előtti perceinket hasznosítják a Kis filmek a nagyvilágból című összeállítás darabjai. Legújabban pedig a hetvenedik életévét immár túlhaladott Cousteau kapitány — aki egyébként legalább olyan jó önmenedzser, mint amily bátorsá- gos merülő — egyik archeológiái kutatásának emlékcsokra részesült a legtömegesebb figyelés lehetőségének kitüntetésében. Máris kijelenthetjük: méltán. Akácz László é t
