Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-16 / 165. szám
xMíap 1981. JÜLIUS 16., CSÜTÖRTÖK A népművész utóda Élő örökség Tovább él az ország egyik legrégibb fazekasdinasztiája a mohácsi Horváth László népi iparművész személyében. Ö lépett a közelmúltban édesapja, a korábban elhunyt Horváth János népművész örökébe. A Horváth család tagjai őrizték meg legtisztábban a híres mohácsi mázat- lan, fekete kerámia klasszikus stílusát, s váltak ismertté munkáikkal itthon és külföldön. Legszebb alkotásaikat a Duna-parti város múzeuma őrzi. A 34 éves Horváth László ötödik generációs keramikus. Korongolt az édesapja, a nagyapja, a dédapja és az ükapja, sőt valószínűleg azok az ősei is, de róluk nem maradt fenn megbízható adat. A Balkán-félszigetről települtek hazánkba, talán még a török elől menekülve. Horváth János edényei öblösek — a magyarországi ízléshez igazodnak. — Fia munkái viszont karcsúk, finomak s inkább az eredeti balkáni stílusjegyeket őrzik a „Török" néven is ismert fekete kerámiák. A fazekasdinasztia minden tagja gyermekfejjel kezdte tanulni a mesterséget apjéf mellett, Horváth László is. Őneki két fia van, remélhető tehát, hogy a hatodik generáció is megtalálja az utat a koronghoz. A Kálvin utcai Horváth-házban szép gyűjtemény alakult ki a míves fekete kerámiákból. A fiatal mesternek két kiállítása volt eddig: szülővárosában, Mohácson és annak jugoszláviai testvérvárosában, Pélmonos- toron, s most az önálló nagy bemutatkozásra készüL KÖZELEDÉSRE BIZTATÓ PÉLDÁK A múzsák testvérisége jegyében HETI FILMJEGYZET Ehhez egy ember kevés, a cél érdekében szövetkező csoportokra van szükség — mondta beszélgetés közben a ját- szóházakról egyik vidéki nagyvárosunk népművelője. Egy másik szakember a művelődési házak kiscsoportjairól, amatőr együtteseiről, klubjairól, szakköreiről szólva a munka társadalmasításának fontosságát emlegette. A szövetkezésnek, az egyéni kezdeményezőkészségnek, a jó, megvalósításra érdemes elképzelések áldozatkész támogatásának köszönhetjük azt a mozgalmat is, amelyet külföldön a magyar közművelődési kísérletként emlegetnek: az olvasótáborokat; az együttműködés eredménye, hogy múzeumaink, művelődési házaink közművelődési munkája egyre hatásosabbá válik. Diákok a patakvölgyben Nem akarom idealizálni az állapotokat, hiszen például a játszóházakról alig két éve beszélhetünk, hiszen ma sincs minden rendben a művelődési házak kiscsoportjai, vizuális nevelőmunkája körül, hiszen az olvasótábort munka is igen sok kérdőjelet tesz fel. A példákkal csupán azokat a vonásokat szerettem volna jelezni, amelyek az elmúlt években is gazdaggá. színessé tették a köz- művelődési folyamatokat, amelyek új rétegek aktív bekapcsolásával növelték a közösségért felelősen gondolkodók, a cselekvéshez megfelelő felkészültség megszerzésére törekvők táborát. Sohasem volt elég az eredményekhez a pasz- szív várakozás az egyik — a hivatalnoki távolságtartás a másik oldalon, s nem volt elég a küzbülső szférában, a köz- művelődés irányítását a gyakorlatban végző népművelők, könyvtárosok, múzeumi szakemberek, pedagógusok esetéKOVÁCSMŰHELY SZENTENDRÉN Szilsárkányi vasverők A népnyelv nevezte így a kovácsokat: vasverők. S kevés ilyen szakma létezik, amelynek titokzatos romantikája évszázadok múltán is megmaradt, hiszen az irtóztató, több mázsás kalapácsok alól is úgy pattannak ma a szikrák felizz- va és kihunyva, mint a hajdani vas verők idejében. És a fekete vas hajlékonysága, néha könnyedsége örök érzelmi csoda marad. Ezt élhették át azok, akik felkeresték a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot, és megtekintették a legújabb, még hivatalosan át sem adott épületben a szilsárkányt kovácsműhelyt. Akadhat, aki még eredeti helyén, a mindössze 943 lakosú Szilsárkányban látta ezt az épületet: építőkövei kilátszottak a vakolat alól, félkör alakú kapujáig ijesztő repedés futott, homlokfalán torzító átépítés, tetőzete horpadt. A Kisalföld Rába-közi vidékéről átköltöztették a régi kovácsműhelyt Szentendrére. Elhozták minden eredeti darabját, s hagyományos építkezési módszerrel felállították hamisítatlan formájában. Helyükre kerültek a szerszámok, őrizve egy mesterség múltját, az egész ház pedig egy szerencsére letűnt idő építészeti emlékeit idézi. S még valamit: a bejárat előtti fedett tér afféle paraszti agora, fórum volt: patkolásra, vasalásra várva, s az arrajárókkal összeverődve ott beszélték meg az emberek a falu ügyes-bajos dolgait, tgy őriz hűt valaha volt életmódot a régi tárgyi környezet. Kr. Gy. ben csak az „utasítások szellemére” figyelő alkalmazotti szemlélet. Ügy tűnik, az utóbbi időszakban egyre több jó példa bíztat közeledésre, az új szellemben való munkára. Néhány héttel ezelőtt például a szentendrei, izbégi környezetvédelmi tábor hívta fel magára a figyelmet — illetve vonta magára a korábbinál is jobban. Aligha kell hosszan magyarázni, hogy a természeti, esztétikai értékekben igen gazdag Bükköspatak szentendrei szakaszának védelme milyen fontos dolog a környezetesztétika, a közgondolkodás, a lokálpatrióta érzések, a művelődés szempontjából. Azt viszont feltétlenül meg kell említeni, hogy a Bükköspatak megmentése egy „civilnek”, Forrai Sándornak, az. ÉTI technikusának a kezdeményezésére vált társadalmi üggyé. Olyannyira társadalmivá, hogy a helyi művészek, műszaki szakemberek, pedagógusok munkáját hamarosan a város vezetőd, s az illetékes országos szervek is támogatták. Hogy a jó ügy mennyire tud mozgósítani, azt mi sem jelezheti jobban, mint a táborban dolgozó fiatalok és idősebbek lelkesedése, s a hívatlanul is érkező szentendrei polgárok segítőkészsége. Zene, olvasás Maradjunk egyelőre Szentendrén! Csak éppen érintsük azt a kérdést, hogy egyáltalán sor kerülhetett-e volna a nyári rendezvénysorozatra az üzemek segítsége nélkül, s beszéljünk részletesebben arról a másik újszerű kezdeményezésről, amely nem „alulról”, hanem „felülről", a város vezetőitől indult ki, amely azonban gyorsan támogatókra talált helybéliekben és idegenekben, fiatalokban, és idősebbekben. A kezdeményezés ugyanis azt célozta, hogy a város képző- művészeti élete mellett a zeneit is fejlesszék, s e cél megvalósítása érdekében az elmúlt hetekben Testvérmúzsák címmel országos zenei-kénzőművé- szeti tábort szerveztek. Az elnevezés is jelzi talán, hogy valóban jó ügyről van szó — s ezt szinte mindenki felismerte, aki a táborral kapcsolatba került: a helyi zenei szakemberek, a Zeneakadémia hallgatói, a helyi művészek, s maguk a résztvevő gyerekek. A kezdeményezésnek nem csupán azért kell örülnünk, mert helyi jelentőséggel bír, hanem azért is, mert az itt végzett munka, tartalmi, módszertani jellemzői — a régi zene értékeire fordított figyelem — zenei nevelésünk egésze szempontjából is fontosak. Nemcsak az izbégi tábor, a Felszabadulás lakótelepi iskola (itt dolgoztak a zenészek), hanem a megyei könyvtár igazgatói irodája is tartogat kellemes meglepetéseket az új jelenségek iránt érdeklődőknek. Ezek a meglepetések a megye könyvtári hálózatával, fejlesztésével, a könyvtári munkában is jelentkező új szellemmel kapcsolatosak. Az országos állapotokat tekintve nincs kedvező helyzetben Pest megye könyvtárügye ma sem — gondoljuk meg azonban, milyen helyzetben lenne akkor, ha szinte kizárólag helyi erőforrások, társadalmi munka segítségével nem növelték volna az elmúlt öt évben kilencvenegy bibliotéka alapterületét, ha nem avathatták volna fel azokat az új intézményeket, amelyeket ennek az összefogásnak köszönhetően végülis átadhattak? Közösség és boldogulás Hol a megyei vezetők, hol a helyi tanácsok, pártszervezetek, társadalmi szervezetek, hol pedig „egyszerű” népművelők, könyvtárosok, pedagógusok vagy éppen „céhen kívüliek” kezdeményeznek tehát — s a fenti példák azt jelzik, hogy az egyik oldal elképzeléseit ma egyre kevesebb helyen fogadja az a bizonyos, jól ismert állampolgári közömbösség. illetve hivatalnoki merev szemlélet. Mondom, nem teljesen új — bár egyre szélesebb körben megfigyelhető,— jelenségekről van szó. A ‘ közösségi érzés olyan megnyilvánulásairól, amelyek nélkül aligha boldogulhatunk * az elkövetkező években. P. Szabó Ernő Először férjnél TANKÖNYVBÁZIS BUDAÖRSÖN Enyhíti a gondokat Váratlan gyorsasággal, alig egy esztendő alatt elkészült a Könyvértékesítő Vállalat új, 6400 négyzetméteres tankönyv- raktára Budaörsön. A csarnok az ALUTERV Aludonga rendszerű könnyűszerkezetes épülete. Az ALUTERV. illetve az ALUTRÖSZT Fejlesztési Intézete volt a tervező és a fő- vállalkozó is, a kivitelezés munkáját a Csongrád megyei Tanácsi Építőipari Vállalat végezte, a mélyépítés, aszfaltozás, útépítés az Üt- és Vasútépítő Vállalat feladata volt. Tegnap délelőtt dr. Csák József, az ALUTERV—ALUTRÖSZT Fejlesztő Intézetének igazgatóhelyettese adta át a létesítményt dr. Udvarhelyi Lászlónak, a Művelődési Minisztérium Kiadód Főigazgatósága vezetőjének, aki rövid beszédében egyebek között elmondotta: — Ez a mintegy 76 millióba került új objektum remélhetőleg enyhíteni fogja a tankönyvellátás immár akut gondjait. Az épület egyben jelkép is: egyik szimbóluma annak a felismerésnek, hogy egy olyan alapvetően művelődésügyi, kulturális célokat szolgáló rendszer, mint a könyvterjesztés is. nem nélkülözheti a korszerű, megfelelő infrastrukturális, technikai hátteret. A főigazgató kiemelte annak jelentőségét, hogy az átadás nem formális esemény: a raktárbázis már üzemel, fogadja, illetve kiszállítja az új tanév könyveit. A bázis létrehozásában végzett kiemelkedő munkájáért a Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült Pandúr Jánosáé, a KÖNYVÉRT és Molnár Adorján, az ALUTERV főosztályvezetője. Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést tízen kaptak az építők közül. Drucker Tibor, a Könyvértékesítő Vállalat igazgatója vette át az üzemeltető nevében a csarnokokat és bemutatta jelenlevőknek a minden igényt kielégítő, csaknem ötmillió forint értékű raktártechnikai berendezéssel fölszerelt csarnokokat, valamint az itt dolgozóknak kitűnő munkahelyi körülményeket adó szociális létesítményeket. A korszerű raktár az eddigi áldatlan állapotokon változtat: az oktatás számára nélkülözhetetlen tankönyveket korábban néhány ócska hangárban, fészerben, fővárosi pincékben sőt, gyakran a szabad ég alatt tárolták. Most remény van arra, hogy gyorsabbá, hatékonyabbá válik a tankönyvter jesztés, a kiszállítás az ország csaknem nyolcezer tanintézetébe. A. Gy, VÁRRENOVÁLÓK Műsor a bástyán Megkezdődött a sárvári Tá- dasdy vár felújításának második szakasza. A kastélyépület után most a várfalakat, a bástyákat hozzák rendbe. Az egyes bástya tetőterének és korlátjának javításával még a nyáron elkészülnek, s augusztustól már mintegy ötszáz néző számára lehet itt különböző műsorokat rendezni. A háromszázhatvan méter hosszúságú várfal teljes felújítása több évig tart. Jelenet az Először férjnél című szovjet filmből Lehetne azt is mondani erről a szovjet filmről, az ismert kitűnő rendező, Joszif Hejfic munkájáról, hogy túl sok benne a képletszerű megoldás, túl sablonos a történet és a figurák rajza, karaktere. Végtére is az, hogy egy leányanya milyen nehézségek közepette neveli fel a kislányát, s hogy a végén hogyan marad egyedül a lánya és annak hirtelen beszerzett férje jóvoltából, sőt, hogy teljes legyen a kép, még a lakásából is kiebrudalva — nos mindez eléggé szabvány ügy, a napilapok bírósági rovataiban gyakran olvasható história, melyen szörnyillködünk egy kicsit, aztán gyorsan elfelejtjük, mert annyi minden más történik a világban, körülöttünk, bennünk, mit érdekelne hát egy ilyen peches nőnek a története. Csakhogy Hejfic ebből a nagyon szokványos históriából valami olyat kerekít ki, amire oda kell figyelni. Nevezetesen azt, hogy egy már igen fejlett szocialista társadalomban, mely gazdasági és politikai téren éppúgy nagy eredményeket ért el, mint az élet- színvonal terén, bizonyos erkölcsi normák, magatartásformák s a tudat bizonyos szférái még jókora fáziseltolódást mutatnak, és nem várható el automatikusan, hogy az erkölcs és a tudat — az egyéné és a társadalomé egyaránt — szorosan lépést tartson a gazdasági-po- litikai-szociális fejlődéssel. Tonya, a film hősnője, ennek a fáziseltolódásnak a — mije is? Áldozata? A szó nem pontos; azt mondhatnánk inkább: a szenvedő alanya. Bizonyos példázatszerűségtől persze nem mentes ez a Tonya, kissé mintha erőltetetten zsúfolódna bele a sorsába mindaz a rossz, ami egy fiatalon „úgy" maradt, aztán a gyerekéért mindent feláldozó, iskolákat, szakmát is ennek alárendelő, s mégis, a gyerekétől csak rosszat, értetlenséget, érzéktelenséget kapó nővel történhet. De ez a példázatszerű témakezelés végül is nem bántó. Ellensúlyozza ugyanis az a kemény hangvétel, mellyel Hejfic Tonya esetének társadalmi összefüggéseiről beszél. Ellensúlyozzák a Tonya körül felbukkanó ügyeskedőket, életművészeket, befolyással üzletelőket, üresfejű álművészeket és sunyi zavarosban halászókat elítélő mellékszálak. S ellensúlyozza egy nagyszerű színésznői alakítás: a Tonyát játszó Jevgenyija Glusenko átélt és hiteles — a túlzó mozzanatokat is hitelesíteni képes — teljesítménye. Az anyakönyvvezető nem válik Pontosabban: az anyakönyv- vezetőnő, Marina Petrovna nem akar válni, noha férje, Borisz Ivanovics, meglehetősen félreérthetetlen helyzetet teremt: elköltözik Marinától egy másik nőhöz, az életvidám és élveteg Lizához. AUa Szurikova szovjet rendezőnő filmjében ez a kiindulási pont akár egy sikeres filmvígjáték kezdetét is jelölhetné. Az ötlet a házasságok hivatásos szentesítője megismeri a felbomló házasságok gyötrelmeit — jót ígér. Aztán az egész valahogy ellaposodik. Először az ötletek, a humorosnak szánt jelenetek fáradnak el, ülnek le. Aztán akadozni a cselekmény is, túlságosan körülményessé válik a meseszövés, mindent többször oda- vissza megmagyaráznak. Végül — talán az anyakönyvve- zetőnői mundér becsülete diktálja így? — minden jóra fordul, visszatér a kikapós férj, ráadásul szegény ártatlan Marinára féltékenyen, és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Talán emlékeznek még egy nem rég játszott szovjet filmre, Georgij Danyelija munkájára, az őszi maratonra. Ez a kitűnő film is arról szólt, milyen könnyen sodródik válságba manapság egy házasság. Csakhogy annak a hőse, bizonyos Burikin, nem képlet és séma volt, hanem élő, hús-vér alak, s a ve- • le megtörténtek olyan jellemző erővel bírtak, hogy a film nyomán kialakult egy szólásmondás is a hasonló emberekre és esetekre: burikiniz- musnak nevezik az efféle ügyeket. Nos, Álla Szurikova hősnőjéről aligha maradnak ilyen erős élmények a nézőkben. A túlélés ára Kicsit már az gyanús volt, hogy egy NSZK—francia kop- rodukciós film sztorija egy nagy amerikai multinacionális cég egy bizonyos vezetőjéről, Joseph C. Randolphról szól. Nem mintha tilos lenne nem amerikaiaknak amerikai témát filmre vinni, csak hát mégis feltehető, hogy ebben az amerikaiak jobbak, mert jobban ismerik magukat, saját gond- jaikat-bajaikat, konfliktusaikat. Elképzelhető persze az is, hogy egy európai filmíró és rendező — ezúttal a kettő egy személy, az NSZK-beli Hans Noever — más, friss szemmel nézi Amerikát, s az ott végbemenő dolgokat A film aztán egycsapásra igazolja előzetes félelmeinket. A történet az elveszett állása miatt önbíráskodó Randolphról, majd az esetet felgöngyölíteni akaró svájci újságíró, René Winterhalter életveszélyes kalandjairól jószerével csupa sablonból áll össze. Legalább egy tucat amerikai filmben találkoztunk ennek o filmnek úgyszólván valameny- nyi mozzanatával, fordulatával. (A nem amerikai filmekről most nem is beszélve.) A film mondanivalója, hogy tudniillik a nagy kapitalista multinacionális cégek stílusa gyakran a gengszterizmust jelenti, manapság már akkora közhely, hogy nem éri meg a befektetést. Takács István 1 I I
