Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

1981. MÄJÜS 1., PÉNTEK PEST MEGYEI HÍRLAP Simái Mihály: Révület Költő kit meg nem rontanak csöndes ráolvasással feszül földjének hallgatag s némasága is rávall kinek arca nem eladó kinek szeme a fényé kit csak a könnyen mondható tehetne koldusszegénnyé jegenyén jár a délután lábánál autóshad romlanak fájnak a tanyák vas-éggel takaróznak őrizve őrzi hangjukat s a fönti gyereksírást míg csak egy nyilalló pillanat nem kezdeti az írást szájában foga közt a kés amit sorsától elvett a sugár-éles kő-nehéz forog faragja a nyelvet s a késpengére írva van cselekedj bátorságot s a száj sarkán s a papíron vércsík verssor szivárog és minden sebére írva van a világvívó ember: faragd vésd éld és öld magad elemi szerelemmel Oláh Veronika: Bál után A fiúcska egy darabig csak fész- kelődött. Aztán mint egy já­tékos,-. fiatal csikó'-: - felugrott.- Féllábon körbe táncolt a szobában. Az arcán örömrózsák égtek. Szök­décselve ott termett az ágy mellett, megrángatta a paplant. — Mama alszol? Ne aludj! Én nem tudok aludni, mert olyan na­gyon boldog vagyok. Ügy örülök, azt el sem tudom mondani! Még mindig nem merem egészen elhin­ni. Nagyon szerettem volna ott len­ni ezen az álarcosbálon, de tudtam, hogy nincs pénzed jelmezre. És mégis, egy fillér nélkül össze tud­tál hozni ilyen jelmezt. Nem vagy te boszorkány, vagy varázsló? Min­denki csak bámult. Igazi suba, sü­veg, lenvászon csíkos tarisznya. És egy igazi, élő, bégető bárányka! Mikor a tükörbe néztem, alig is­mertem magamra. Jó buli volt, ugye? Alig vártuk már a jelmez- versenyt. Ki is volt előttem? A ku­koricahercegnő? Vagy az alsóvárosi Röpülj páva kör? Egyszer csak hal­lom a mikrofonból: a zsűri külön- díját nyerte. Jancsi a báránnyal. Tudod, mama, én akkor úgy érez­tem. hogy lebegek és fehér bárány­felhők gomolyognak alattam. A díj mellé egy puszit is kaptam. Bras- sai tanár nénitől. A bárányka is örült. Milyen aranyosan bégetett. A gyerekek ott tolongtak körülötte. Simogatták, dédelgették. Nesztek nektek, műanyag mütvürkék! Sen­ki sem törődött velük. És képzeld e\ mama. most már csak úgy hív- az iskolában, „Jancsi, szívemnek ju­hásza”. Amikor nem láttad, a Ku­koricahercegnő összes ékszereit megettük. Tudod, miből voltak? Pattogatott kukoricából. A Bohóc Jóska úgy megszomjazott rá, hogy az aratók csobolyójából kiitta az utolsó korty vizet is. Én is szétosz­tottam a hamuba sült pogácsámat, amit a vándorútra sütöttél nekem. Láttad, mennyit táncoltam? — Nem. te máié. Hányszor intet­tem neked, hogy kérd fel Margit­kát. Igazán szép volt abban a bu- jáki menyecskeruhában. — A la Nógrád? Volt rajta vagy harminc szoknya! Amikor megfordult, úgy terült rajta szét, mint a nagyha­rang. — Ügy nem tudok táncolni. De igenis, táncoltam a Rita Parónéval. — Kivel? Nyolcvan éve születeti Tükörből visszaragyogó élet t z idő ellene és mellette egyszerre dolgozott. Ma már tudjuk: igen sok mindénben tévedett: a mai értékrend nem fogad- ' ’ hatja el életművét teljesnek. A polgári irodalomtörténetírás szellemtörténeti irányzatának képviselője volt, a haladást kora böl­cseleti áramlatainak hatása alatt értelmezte, szkepticizmusa sok­szor dekadens elmélkedésekbe sodorta, s ez végigvonult egész élet­pályáján. Mindazonáltal elérte azt, amit kevés polgári esszéista mondhat el magáról: fogalommá vált az évtizedek során. Nem iskolai tan­anyag lett életművéből, hanem ezen túl ható és meghatározó je­lenlét; a „szerbantal” több generáció tudatában úgy él, mint meg­bízható kalauz az irodalomtörténet útvesztőiben. Pályája, mondhatni, szokványosán alakult; versekkel, novel­lákkal indult a Nyugatban, ám műveit mindig meg lehet külön­böztetni a kortársakétól. Az esszéista finom kultúrfölénye, jeles műveltsége, s ugyanakkor a kor szellemi áramlatai között inga­dozó, de szubjektív ítéleteiben néha meglepő következetessége egyéni arculatot kölcsönöz írásainak. Regényeiben, amelyek szin­tén az esszé felé hajlanak, igen sok európai kortárs hatása kimu­tatható, ám sajátos bája, mérhetetlen tudásanyaggal alátámasztott írói „fecsegése" mindmáig igazolják egy különleges „műfaj” létjo­gosultságát. A „Pendragon legenda” vagy az „Utas és holdvilág” regény is, meg nem is; műfajukat csak azzal a nagyvonalúsággal lehetne meghatározni, amivel Szerb Antal maga is oly gyakran élt irodalomtudósi, népszerűsítő — ma úgy mondanánk: ismeret- terjesztő — munkássága során. Mert életének eredményeit leginkább irodalomtörténeti mű­veivel fémjelzik; ezek a vitatott, de mégis elismerésre késztető könyvek: A magyar irodalomtörténet, és a Világirodalom története. „Tükörből visszaragyogó élet” az övé — írja róla Kardos László —, amely szándékaiban sohasem hazug. Lebilincselőn tud csevegni, és magyarázni, anekdotázni és tanítani; sohasem lesz merev és tudálékos, ugyanakkor sohasem cinikus és frivol. Sokan vallják ma is első mesterüknek, azok, akik az iro­dalommal nem múló meghittségben élnek együtt. a mint erejét vesztett, elgyengült munkaszolgálatost 1945-ben nem gyilkolják meg brutális kegyetlenséggel negyvenhárom éves korában, ma lenne nyolcvanéves ... H — Hát azzal a tele szeplős csaj­jal. Ne ijedj meg, a szeplői csak festve voitak! Aranyos lány, hidd el. Csak akkor lombozódtam le, amikor hölgyválasz lett és Miss Földváry tér, sajnos, nem engem választott. Ugye, nem mondod el senkinek? Égy kicsit szerelmes vol­tam bele. Elrabolta őt az a félsze­mű kalóz. Szólnom kellett volna a Kakasnak, hogy jól csipkedje ösz- sze. Most már nem vagyok szomo­rú. Hurrá, éljen a harmadik bé! — Hallod-e te, Jancsi juhász? Ha nem maradsz végre nyugton, úgy váglak pofon, hogy rögtön a Tej- úton terelgetheted a nyájad. Ne­kem nem lehet tőled már egy perc­nyi nyugtom se? A múlt héten fog­orvoshoz akartam menni. Nem me­hettem, mert a harmadik bében dol­gozatírás volt. Pont egy hete alud­tam rendesen. Nem főztem, nem et­tem, nem takarítottam. A jelmeze­det készítettem. 'Két napig kószál­tam a környéken, míg végre kis- bárányt találtam. Remélem, most már békén hagysz egy darabig? Miért nem csináljátok az egészet nélkülem? Van neked anyád is. Legalább menj el a Benő gazdához, köszönd meg, hogy ideadta kölcsön a barikát. Figyelmeztetlek, ha a bá­rányt beetettétek, vagy agyonölelget­tétek, szegényke megdöglik. Ki fog­ja megfizetni? Nekem nincs pén­zem. Neked kell összegyűjteni a zsebpénzedet. Most miért szipogsz? — Mama, tudod jól, hogy anyu mindig beteg. Mindjárt fáj a feje. Vele nem tudom megbeszélni, hogy mi az, ami van Dugonics Titusz­ban, de nincs meg a török janicsár­ban. Anyu sose tudott volna subát csinálni abból a sok szőrmedarab­kából. Meglátod, jó leszek én még neked. Te már nem éred el a fák tetejét. De én el fogom érni. Meg­permetezek mindent. Nem kell a permetezőre még hosszabbítót se venned. Kicsi koromban mindig forró vízbe akartál beáztatni, hogy összébb menjek, mint az új vászon, örülj, hogy van egy jó colos srác a háznál. Látom, már nem akarsz velem beszélgetni. Igazad van, én is álmos lettem. Még csak azt mondd meg, ki volt az a kék lepedőbe te- keredett lány? — Várj csak, tudom már. melyi­ket gondolod. Emlékszem rá! Szép lány volt. Csupasz karjával olajágat tartott a feje fölött Halványkék köntösben arany betűk csillogtak. Pax-Béke. ■ uns i 1 jfíivfei — Mama -— kérdi Jancsi és le­csukódó szemekkel ejti fejét a pár­nára. — Az tündér volt? — Igen. Ö az élet legszebb, leg­többet adó tündére. — Mama, ha teljesítené három kívánságodat, mit kérnél tőle? t 0 , Béke! Add, hogy ebből a Jan­csi juhászból János nagyapó legygn. És akkor is ott álljon a Gábor József iskola. És ő is vi­gye majd el az unokáját a harma­dik bések bulijára. Szerb Antal: Az író mint Az írói munka, éppúgy, mint az erény, önmagában hordja igazi ju­talmát. Kosztolányi Dezső írja va­lahol. milyen különös érzés volt min­dig számára, hogy írásaiért pénzt kapott Olyan ez, mondta, mintha azért fizetnének, mert cigarettázik. Szinte igazságosabb lenne, ha ő fi­zetne, az örömért, hogy írhat. De másfelől az író úgy érzi, hogy ha már egyszer megfizetik munká­ját hát őt is . úgy tekintik, mint a polgári társadalom dolgozó tagját, akkor viszont a javadalmazás, amit munkájáért kap, egyáltalán nem áll arányban a munka nagyságával és .értékével. Shakespeare korában, amikor a színészek igen díszes ru­hákban jártak-keltek a színpadon, egy színész nadrágja majdnem any- nyiba került, mint amennyit a drá­maíró kapott darabjáért. Ez az arány­talanság azóta sem szűnt meg telje­sen. Egy üzletember félórai beszélge­tés és néhány telefonálással tízszer annyit kereshet, mint az író hónapok és évek olyan különleges tehetséget kívánó munkájával, amelyet rajta kívül talán senki se tudna elvégez­ni az országban, olyan odaadással és önmegtagadással, amelyet csak a szerzetesek életével lehet összeha­sonlítani. Így keletkezik az íróban a gyötrő, féltékeny érzés legfőbb munkatársá­val, a kiadóval szemben. Azt látja, hogy a nadrág még mindig többet ér. mint a darab, a kiadó többet keres művén, mint ő maga. Ekkor felme­rül az íróban a nagy kísértés: mi lenne, ha magam lennék műveim ki­adója is? Talán mégsem olyan nagy tudomány a könyvkiadás, serrtmi- esetre sem lehet olyan nagy . tudo­mány, mint az írás. Így gondolkozhatott valóban Sir Walter Scott, a múlt század eleji nagy angol regényíró, akkor, amikor könyveivel már szép összegeket ke­resett, hogy Abbotsfordban kastélyt vehetett magának és ott úgy élhetett, mint a régi századok vendégszerető földesurai, akikről annyi kedvvel és oly szépen írt regényeiben. De nem elégedett meg Abbotsforddal: vagyo­nával betársult könyvkiadójához, ön­üzletember maga lett önmaga kiadója. És et olyan rosszul vált be, hogy el kellett adni Abbotsfordot és késő öregkő ráig dolgozni kellett, hogy kifizet* hesse üzletemberi adósságait. Hasonlóan járt Honoré de Bal* zac, a csodálatos, francia regényíró. Balzac a pénz és az élet szerelme­se volt, meg akarta hódítani Párizst és a világot, szobájában ott állt a kandalló fölött Napóleon mellszobra és ezt írta rá: Amit ő a kardjával, azt én a toliammal fogom megcsele­kedni. De miken* látta, hogy az iro­dalom nem hozza meg a vagyont, amely után vágyott, kilépett a gya­korlati életbe. Ő is kiadó lett. Az volt az ötlete, hogy olcsó kiadásban fogja a közönség rendelkezésére bo­csátani a francia klasszikusokat. Ez az alapjában véve emberbaráti gon­dolat később kitűnően bevált üzle­tileg is. Ma már minden országban közkézen forognak a klasszikusok olcsó kiadásai, lassankint még ná­lunk is lesz ilyesmi. De Balzac öt­letével megelőzte korát; az idő még nem érett meg az olcsó klasszikusok számára. Vagy az is lehet, hogy nem volt jó üzletember. Ez annál megle­pőbb, mert hiszen regényeiben annyi kitűnően megrajzolt nagy üzletember szerepel, a pénz egyik író művében sem játszik akkora szerepet, mint az övében. Papíroson, képzeletben, óriá­si üzleteket bonyolított le, hatalmas szakismerettel és leleményességgel. De más az elmélet és más a gyakor­lat. Balzacnak kiadóvállalatán nem­csak a saját pénze ment el, hanem családjáé, sőt szive hölgyéé is és egész hátralevő életében, neiki is azért kellett dolgoznia, mint Scott- nak, hogy könyvkiadói adósságait is kifizesse. Tehát az elmélettel, az írással kel- * lett megkeresnie mégis azt, amit a gyakorlatban, a kereskedelmi élet­ben elveszített. Annyit dolgozott, minty senki más. Este nyolckor lefe­küdt aludni, de éjfélkor már felkel­tette magát, barátkámzsájába burko­lózva (ebben a kámzsában láthatjuk Balzacot Rodin világhírű szobrán) íróasztala mellé ült és dolgozott egy­folytában tizenkét órát, néha még többet is, lankadó szellemét fekete­kávéval élesztgetve. Élni nem ért rá máskor, mint abban a néhány dél­utáni órában, amely szabadon ma­radt. Adósságainak törlesztését csak egy évvel élte túl; hatalmas szerve­zete kilobbant, mint egy elhasznált villanyégő. A harmadik intő példa üzleti ter­vekkel foglalkozó írók számára Mark Twain mérhetetlen üzleties gon­dolkozásé, régivágású amerikai volt és természetesen nagyon bántotta, hogy művein nem keres annyi dol­lárt, mint amennyit kereshetne, mert a haszon egy részét a kiadó teszi zsebre. Végül ő is kiadó és nyomdász lett; de nyugtalan és leleményes ter­mészete nem érte be a rendelkezésre álló eszközökkel; megvett egy zse­niális, új találmányt, egy újfajta nyomdagépet és ez a találmány oly zseniálisnak bizonyult, hogy elvesz­tette rajta mind a dollárt, amit könyvein keresett. De egy amerikai írót nem könnyű agyonütni; Mark Twain nem keseredett el, felolvasó. körútra indult, az egész világon min­denütt tódultak az emberek, hogy megnézzék Tamás Űrfj és Huckle­berry Finn szerzőjét és mire haza­ért. gazdagabb volt, mint valaha. Többet azonban nem bocsátkozott kiadói vállalkozásokba. Az igazi író, amikor gyakorlati em­ber akar lenni, kissé olyan, mint a bibliai Jónás próféta, ak el akart szökni az isteni küldetés elől. hajó­ra szállt, de az Űr viharral érte utói, s cethal gyomrába került és végül mégis próféta lett. A, hivatás elől nem szabad menekülni és, amint a példák bizonyítják, nem is lehet. 1941. Anya gyermekével Kiss Attila rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom