Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
1981. MÁJUS 31., VASARNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Csanády János' Rideg a reggel Rideg a reggel betű nélkül, agyamban álmok szállanak, szívem hidegen dobban, a varjak, kávé-madarak telepszenek ér-ágaimra, álmaimon gondolkodom, mesevilágban, otthon jártam tágas paraszt-udvarokon, szívélyes szóval diót raktak sapkámba, zengett a szüret, nem kell már szétszednem agyamban mindent megtartó eszemet; ezt álmodtam, bizton emlékszem, s küzdelmekre a várfokon, a kamra-ablak lőrés volt, és várfal-palánk a kerti lom, nincs semmim, naponként szemem zsíroskenyeremre vetem; szemem megáll reggelimen, ebédemen, rideg a ködben betű nélkül, a köd ritkul, az égbolt kékül, a város zúg tovább, s én dobbantok a hajnalokban (várom az új álmok raját.) J6na Takács Mihály: Forgó A nyáimmal jártuk a -vásárt. Ünnepelt minden és mindenki. Távolból dudaszó hallatszott, amerre a hullámzó ringlispil forgott. A fák között körhinta repítette az embereket, mintha madarak lennének. Sátor sátor hátán, nevetgélés, kiabálás, valahonnan a fák alól nótaszó hallatszott. Anyám mintha könnyebb, oldottabb lett volna, nem elgondolkodó vagy szomorú, mint máskor, s ez nekem is nagyon jólesett. Ritkán nevetett, nehéz volt abban az időben az életünk. Most gondtalannak láttam. Jártunk az emberek között kézenfogva, s anyám nézegette a csizmasátrakat, amelyek alatt. lengtek, ragyogtak a felakasztott csizmák gyönyörű sorban. Máshol festett, rajzolt térítők, könnyű kendők, búzavirággal, rózsával mintázott kelmék. Anyám cipőt akart venni nekem, de eddig egyet sem talált megfelelőnek. Játékárusok, mézeskalácso- sok. Cirádás, cirkalmas piros szívek, kis tükörrel, amikben megláthattam magam. Itt-ott szebbnél szebb tarka forgók szédültek a meg- meglebbenő szélben. Cikkant a fény a lakkozott, sárga, zöld, piros, kék papírokon. Néztem azokat szé- dülően én is. Még sohasem volt forgóm. De anyámnak nem mertem szólni, kevés volt a pénz. Örültem volna a cipőnek, de nem az járt most az eszemben. Nem érdekelt a törökméz sem, amit feje fölé tartva hordott egy tálcán egy fehérbe öltözött árus. Ittunk egy szódavizet. Anyám elővette zsebkendő sarkába kötött pénzét, én meg a szódavizes melletti forgóárust figyeltem. Forogtak a színes szalaggal a kerekek, hogy szinte fájt, meg zsomgított is. Anyám hangját hallottam. — Hallod, kisfiam. Már másodjára szólok. Kérsz egyet? — és a forgókra mutatott. El se hittem, hogy ez is lehet. Hisz nekünk játékra sose telt. Hozzánevelődtem, hogy a játékboltok előtt úgy állok meg, hogy csak nézek, csodálok, de tudomásul veszem, hogy ilyen is van. Hozzáedződtem, hogy nem vágyakozom, és ne fájjon a szívem, ha nincs. Beláttam, vannak fontosabbb dolgok is. Ám a forgó, az más volt. Olcsóbb, s ennélfogva elérhetőbbnek is látszó, de anyámnak akkor sem szóltam volna. Most 6 is belefeledkezett a pillanatba. Csak bólintottam. — No válassz! Olyan egyformák voltak, s olyan különbözők mégis, hogy legszívesebben el vittem volna az egészet. Végül kinéztem egy égő pirosat. S aztán ugrottam, mint a nyúl, hogy szinte nem is érte a földet a lábam. Cikáztam jobbra, balra, ahogy a sűrűség engedte, s bennem valahogy most teljesedett ki az ünnep. Mintha nekem adták volna az egész világot, mert akkor abban a forgóban élt, lüktetett az egész világ. Csillant, fénylett a forgó, mozdult minden kis szélre, mintha élne, érez- ne. Szinte benne éltem, mintha én lettem volna maga a forgó. Mintha egy álom vált volna valóra, amitől minden, de minden valami más lesz. Aztán valaki kikapta a kezemből a forgót, s mire odanézhettem, mire megfordultam, elnyelte a föld. Egy rántás, pedig milyen szorosan fogtam, hogy el ne ejtsem, s rá ne lépjenek. Néztem a kezemre, s hi hetetlennek tűnt, hogy itt volt Csak tartottam a semmit magasan, mentek a kalapok, a kendők mellette, mintha mi sem történt volna. Aztán néztem az arcokra, s forgolódtam, hogy ez nem lehet, ez nem igaz, ezt nem volna szabad. S ment mindenki tovább, mert mindenki másképp ünnepel. Én meg sírtam csendesen, pedig üvölteni szerettem volna, világgá kiabálni, hogy segítsenek, hogy ne hagyják ezt És forogtam, forgolódtam, de a piros for gót nem láttam sehol. Vibrálva süly. lyedt, emelkedett minden a könnyeimen át és sírtam, ahogy még sohasem. Valaki a vállamra tette a kezét, A nyám fogott magához, és kérdezte, miért sírok, és hol van a forgó? Nagy sokára tudtam kizokogni, hogy mi történt. Magához ölelt s álltunk a forga tagban, s annyit mondott, hogy nem baj kisfiam, majd veszünk másikat. Nem vettünk másik forgót. Vagy már nem tellett rá, vagy tudta anyám, hogy úgyis hiába. Horváth Péteri Ember, aki tükröt árult Ne küldjön el, uram, legalább hallgasson végig! Ezt a történetet nem akartam elmondani, de lássa, nem tudom magamban tartani, s elfelejteni sem sikerül. Nem is értem, hiszen régebben valóságos művésze voltam a feledésnek, néha már a nevem is kiment az eszemből, sőt, akadtak perceim, amelyekben semmire, de semmire sem emlékeztem — ilyenkor voltam boldog. Akadtak azonban percek, amelyekben mindenre emlékeztem, ami csak történt velem életem során. Furcsa pillanatok ezek, senkinek nem kívánok hasonlókat. Ne haragudjon ezért a fellengzősnek tűnő félmondatért, de valóban, mintha maga az idő zuhanna rám ilyenkor: minden elmúlt pillanatát újra élem; ugyanakkor azt is érzékelem valahogyan, hogy ez a vibráló, összesűrűsödött jelenidő voltaképpen elmúlt, megtörtént már velem. Azon a reggelen, amelyen ez a történet kezdődött, korán keltem. Március volt, a nap olyankor már besüt a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyog a háztetők fölött. Amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszaladtam a fürdőszobába, hogy derékig megmosakodjak a hideg csapvízben, noha ez nem tartozott a szokásaim közé: rendszerint csak a csipát dörzsölöm ki a szememből, éppenhogy megnedvesitve az arcomat. Tudja, soha nem voltam megelégedve a képemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó szemek — semmi megnyerő, holott én úgy hittem mindig, szimpatikus figura vagyok. Nos, aznap reggel, ahogy borotválkozás közben a tükörben figyeltem magamat, az a borzongató érzésem támadt, voltaképpen olyan vagyok, mint az arcom: semmilyen. Begyakorlott felejtő technikámmal azonnal kiütöttem a fejemből ezt a képtelen gondolatot, sietve felöltöztem, pénzt vettem magamhoz, majd végiglapoztam a noteszemet, fontolgatva, kit is tüntessek ki társaságommal a délelőtt. Talán a valóban pompás, tavaszi idő volt az oka, egyik ismerősömet se találtam odahaza. Már a huszadik számot tárcsáztam növekvő türelmetlenséggel és aggodalommal, mihez kezdek a nap hátralévő óráiban; végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, nem illik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig végszükség esetén vele múlattam az időt, elkártyázva tőle kuporgatott forintjait. Később Bartók Eigel István festménye persze mindig vásároltam a számára valami csekélységet, kis üveg bort, tortaszeletet, diabetikus finomságot. Nagynénikéin hetvenkét éves, szobája, mint a legtöbb hasonló korú öregasszonyé: alig lehet mozdulni benne a különféle kartondobozoktól, amelyekben isten tudja miféle, valamire-egyszer-még-jó-lehet kacatokat őriz. Van egy mániája: tükröket tart. A fürdőszobában hármat, az előszobában négyet; tükör van a ruhásszekrény ajtaján kívül és belül, tükör a konyhában is, a szobában tükrök arzenálja: falitükör, talpas tükör, kézi tükör, kis tükör, nagy tükör, nagyító tükör. Nos, ahogy a sikertelen hívások után felemelkedtem a telefonasztalka mellől, egyszerre tizenöt tükörben \ éreztem tükröződni a mozdulataimat, amelyekről úgy találtam, igen bizonytalanok ahhoz, hogy a sajátjaimnak ismerhessem el őket. Elhaladtam a falról ferdén lenéző nagy tükör előtt, amelyben a szerteszét világító kis tükrök egyszerre tizenöt irányból mutattak engem, amint puklis háttal imbolygók az alattomosan összezsúfolt bútorok között, s akár oldalról, hátulról, vagy szemből szemléltem magam, igen lehangolt ez a mozgás, e tartás, az imbolygó léptek. Ügy járkáltam abban a szobában, mint akinek sejtelme sincs, miként kerül oda, s hogyan szabadulhatna a csapdából. S lássa, még az is tükröződött az arcomon, fogalmam sincs, hová szökhetnék e levendula- szagú bútorraktárból, s miért is kellene menekülnöm onnan! Csak bámultam a tükörképeimet: hát nem olyan az az ember, mint akinek van két távoli fia, két tanult szakmája, amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind másoktól kapott, van húsz ismerőse, akiket nem talál, amikor szüksége volna rájuk, van tisztességes, jól hangzó neve, amelyet szórakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görcsbe rán- dult a gyomrom, megszédültem, a csönd zakatolni kezdett a fülemben, majd csöndekre szakadt, kü- lön-külön csöndekre, csendszigetekre, és rám zuhant a múlt. Láttam magamat majomkodni gyerekkoromban: Ipiapacs, nem ér a nevem. Reszelem a munkadarabot, közben mosolygok: tudom, soha nem leszek lakatos. Feszült arccal figyelek az előadóra, noha egyetlen szava sem érdekel, az egyetem alibi: el kell töltenem az időt, amíg végre megérzem majd, ki is vagyok valójában, s akkor majd vállalom magam, de addig: nem ér a nevem, nem vagyok azonos! Láttam, amint szégyenlős-zavartan megköszönöm első fiamat az anyjának a szülőszobán, s közben arra gondolok: mire hazajönnek, én már nem leszek otthon. Szerelemről beszéltem a második gyermekem anyjának, akartam is érezni a szerelmet, mert már nagyon szaladt velem az idő, jó lett volna, ha én lehettem volna „az ember, aki szeret”. Szeretlek, hadartam, pedig másra áhítoztam már, nagyobb, fontosabb szerepre, valamire, ami már nem is szerep, hanem maga az élet, a feladat, amelyre születtem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva érezném magam! S miközben mindezen elmúlt pillanatokat egyszerre éltem újra, láttam a nagynénikém szobájának tükreiben jelenvalő magamat is, a puklis hátam, imbolygó, tétova lépteimet, az arcomat, és üvölteni kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Mint egy eszelős, vag- dalkoztam, összetörtem a tükröket, hogy megszabaduljak a képmásomtól, egy szórakozott, idegen ember arcától, amelyhez nekem semmi közöm. Kivertem az ablaküvegeket is, s már azon voltam, hogy levetem magam a negyedik emeletről, az ugrással bizonyítva, nem vagyok azonos, nem én vagyok, aki így éltem, amikor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ünnepelni. Boldogan mentem. Mit, mentem! Rohantam, vágtattam abban a friss, tavaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsamód délután volt. Megittunk két üveg pálinkát, 6 berúgott. „Te — mondja egyszeresek —, hol az istenben az arcod?” Nevettem ezen az ostoba kérdésen, de ő egyre erősködött, hiába mereszti rám a szemét, nem lát engem, nincs arcom, elveszítettem valahol, vagy lemosta a tavaszi zápor, isten tudja, de már nincs meg. „Adj egy tükröt!” — mondtam megbocsátóan mosolyogva, de hiába kerestük ösz- sze az egész lakást, nem találtunk tükröt, noha ismerősöm váltig állította, hogy volt neki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van valahol, ellentétben az én arcommal, amely végképp elveszett. Megijedtem, de nem mutattam. Barátságosan elköszöntem tőle, lerohantam az utcára. Sötét volt már, késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tudtam üvegük tükrében ellenőrizni magam. Három félrészeg alak bóklászott a rakparton, hozzájuk léptem, hogy egy kis tükröt még valami fényforrást kérjek tőlük, de ők sajnálatosan félreértették a közeledésemet, és agyba-főbe vertek. Hajnalig botorkáltam a városban, majd a szürkület világánál megpillantottam magamat egy drogéria kirakatába állított kézitükörben. Feldagadt arcomból váksin hunyorgott a szemem, kék volt az, ajkam, véres az orrom, de nem éreztem fájdalmat, csak örömet: van arcom! Elcsörömpölt mögöttem az első villamos, s egyik pillanatról a másikra ráébredtem a feladatomra. Amint látja, azóta tükrökkel házalok. Nálam mindenféle tükör kapható: homorú, domború, síktükör és görbetükör, és higgye meg, uram, mindegyik hű képet ad, vegye meg bármelyiket! Ne mondja, hogy nincs szüksége rá, higgyen nekem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök, főleg manapság, amikor mindenki arra szövetkezik, hogy a másik arcát lehazudja. Ne, ne csukja be az ajtót, eresszen be, nézze, itt van ez a különleges... De hát mit csipái? Ne törje össze a tükreimet, ne tegyen tönkre! Én vagyok „az ember, aki tükröt...” Hallja? Miért csinálja ezt? Most nézze meg, erről lejött a foncsor! Az áldóját magának! Mit művel velem ?! Lássa csak, ha belenézek ebbe az üvegbe, nem látok mást, csak az eget, az eget, uram, a lakatlan, makulátlan eget! Miért tette ezt velem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok én? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat, uram, hiszen még egy ilyen arc is jobb annál, amit az ég tükröz, a makulátlan ragyogó márciusi ég! Szepesi Attila: Van Gogh: Pacsirta pacsirta függ rebbenő madár a levegőben a búzatáblák fölött felhők- magasában száz éve süllyed-emelkedik egyhelyben fújja sugárzó énekét Orfeusz madara * nem mozdul és maga a mozgás dombok átváltozása a hullámzó vetések és a szél irama évszakok örvénylése virágoké egyetlen pendülő fonálon tartja a tájat napsugárban fürdik dalol mert súlytalan lobogtatja szárnyát ég-föld között
