Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. MÁJUS 10., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Szalontay Mihály: Az idill ■■■■■■« melle zihált, kis szú| A kisfiú | rást is érzett a bordái alatt, de olyan ütemben vágott át a tisztás magas szálú, kemény füvein, erdei virágain, hogy egy pillanatra el nem vesztette szeme elől a kutyát. A kutya túlszaladt rajtuk, a fiú pedig észrevette őket. A nő hátával rátámaszkodott egy göcsörtösen nőtt, hajlott ívben emelkedő cserfára, két kezét is hátratette, hogy megemelt lábát jobban tudja egyensúlyozni. A férfi előtte térdelt, és óvatosan tapogatta a megduzzadt bokát. — Most mi lesz? — kérdezte a férfi. A kisfiú nézte őket- tágra nyílt szemmel, miközben a visszatérő kutya játékosan ugrált körülötte, majd csaholva futott előre a fák felé. A férfi fölállt, majd megfordult, szemügyre vette a kisfiút. — Szervusz. — ... kólóm. — Itt laksz valahol a közelben? — Igen, ■ apa erdész. Itt lent, a völgyben. — Van otthon nálatok valaki? — Igen, mindig. Apa meg a nagyi. A férfi ránézett a nőre. — Le kell mennünk. Talán ott lesz telefon. A nő előredőlt, ránehezedett a fél lábára, s az egy magassarkú cipőn már dőlt is volna el oldalt, ha a férfi el rnem kapja. — Vezess — nézett a férfi kicsit kétségbeesetten a fiúra, beletúrt zilált, ősz hajába, s tanácstalanul toporogta körül a nőt, karba vegye, a hátára, mi módon segítse ahhoz az erdészházhoz, oda le, a láthatatlan mélybe. Végül felemelte volna, de a nő kiszakította magát. — Ne — suttogta úgy, hogy az ajkai végigsúrolták a férfi fülét. — Ne így. Azzal a jobb kezével rácsimpaszkodott a férfi vállára, és így próbált fél lábon ugrálva vele tartani. A gyerek szaladt előre, majd megállt, bevárta a három lábú menetet, majd újra előrefutott, s megint megállt. messze volt. Sötétedett I — lliCööZAS vun, uutcicucn már, mikor odaértek.--------------- — Nagyi — kiáltott a gy erek —, nagyi... De nem szólt többet, csak nézte az öregasszonnyal együtt odaérkező párt. A férfi gyengéden eltolta a nőt, aki belekapaszkodott a kapu fájába, míg a férfi előresietett. — Elnézést asszonyom, megsérült a ... a feleségem, telefonálnom kellene. — Nekünk nincs telefonunk. Mi történt? — Kimarjult a bokája. — Ö, nem ilyen cipőben kell kirándulni jönni. De sebaj, mindjárt megjön a fiam. Addig is jöjjenek be. Helyezzék magukat kényelembe. Teszünk rá ecetes-vizes borogatást, nem lesz semmi baj, meglátja. Az öregasszony segítette be a házba a nőt, egy fonott karosszékbe ültette, eléje téve egy tuskóból alakított sámlit. A nő szemét le nem vette a férfiról, mint aki fél, hogy ha kiejti látószögéből, el is veszti. A férfinak izzadt a homloka, tétován állt ide és oda. — Mikor szokott jönni apád? — fordult a kisfiúhoz, mikor az öregasszony kiment a nyitva hagyott ajtón át látható konyhaszerű másik helyiségbe. — Már itt kéne... Ilyenkor már haza szokott jönni... A férfi odalépett a nőhöz, megfogta a kezét ballal, jobbal végigsimította az alsó kar pihéit, megszorította csuklóját. — Nem lesz baj, meglátja. — Gábor ... ! Ha megtudja, megöl!. — Ugyan, hogy tudná meg. — Tízre otthon kell lennem. Addig mondhatom a színházat, de aztán? ... Míg nézi a televíziót, addig nem keres. — Most majd mondhatja, hogy lecsúszott a lépcsőn, és a bokája ... — Persze, igen, mindent mondhatok, de már fél nyolc van. — Ha megjön az erdész, megkérem, megfizetem, lemegyünk a buszhoz... — Ugyan, a busz már rég elment. — Igen — mondta a kisfiú —, bácsi, kérem, a busz már elment. — És hogy szoktatok bemenni a városba, ha baj van? — Sehogy. Az öregasszony közben visszatért, egy nedves fehér ronggyal. Átkötötte a nő bokáját, majd szorosan rákötött még egy száraz ruhát is. A nő szisszenés nélkül, szenvtelenül nézte a saját lábát, mint egy tárgyat. Ültek és vártak. Nyugodtan, szinte rezzenéstelenül; a gyenge világítás. a szoba félhomálya az ablakon és ajtón beáramló erdei sötétség nem zavarta őket. Nézték és látták egymást. Nagy sokára a férfi szólalt meg, szinte halkan suttogta maga elé: — Igen, valahogy így képzeltem — megsimogatta megint a nő karját —, persze, ne haragudjon, nem a lábára értettem. — Tudom ... Kétségbe kellene esnem ... De igazából nem tudok. Az öregasszony közben elvezérelte a kisfiút. Mosakodás, fröcskölés hangjai hallatszottak, gyerekfelese- lés, akaratoskodás, amikor kívülről előbb éles fénycsík esett a kertbe, majd az erősödő méhdongás autó közeledtét jelezte. — Talán az erdész. Nem is tudtam, hogy autója is van. így minden megoldódik, látja, kedves... — A fiamnak ugyan nincs autója — hallották maguk mögött az öregasszony hangját, aki a frissen megmosakodott, már pizsamába bújtatott gyereket vezette át a hátuk mögött egy távolabbi ajtó felé. A kocsi megállt, csikorgott a fékje az erdei est csöndjében ismeretlen, fémes idegenséggel, a lámpákat nem oltották el, fényükben ott szitált sok kis erdei bogár. A csapódó ajtók után az alpesi kapu reflektor szegélyezte fénykörében egy közel két méter magas, erősen kopaszodó, hízásnak indult ember jelent meg. Mögötte két másik, nem kevésbé terebélyes, de talán alacsonyabb alak. ■---------—r kerekre karikázott szemI A HŐ I mel nézte a jelenséget,-------------- körme belevágott a férfi ke zébe, úgy szorította, olyan, egyre erősödő, iszonyú szorítással, amit a férfi el sem tudott volna képzelni. Furcsát érzett, a nő megmerevedése, lélegzeni elfelejtése eloszlatta korábbi békéjét, ösz- tönszerűen fel akart állni, de a nő szorítása nem engedett, maradni kényszerült. A hatalmas testű férfi már előttük állt. Meleg, barna szeme volt, erősen benőve a zsíros arcba, de ezek a szemek élettelenül, kifejezéstelenül néztek rájuk, szinte értelmetlenül. A két másik férfi is belépett volna az ajtókereten át a félhomályba, de a nagydarab szür- keinges fölemelte mutatóujját a válla fölé, és egy ingerült, hátraparancsoló mozdulattal megállította őket. Az öregasszony közben visszajött a gyerekkel: — Jó estét — mondta. — Maguk menjenek vissza a szobába, és csak akkor jöjjenek visz- sza, ha szólok. Gyerünk! Az öregasszony tétován mondani akart valamit, de az ajtókeretben álló egyik férfi megmozdult, lomhán keresztülment a szobán, betuszkolta az ajtó mögé a gyereket és az öregasszonyt, majd nekitámasztotta a hátát a becsukott ajtónak. Az ülő nő és a férfi még mindig görcsösen szorította egymás kezét. — ... a lábam — kezdte tétován az asszony. Üres csend maradt hangja után. A mellette ülő férfi csak azt érzékelte, hogy a nő nem hozzá beszél. Ez valahogy a bizonyosságot jelentette.------------------------ semmi nem moz| A szobában I dúlt. A hústorony ------------------------ nézte őket, ha a to mpa csillogást a szemében minősíteni lehetne, talán: lágyan. — Mi lesz, főnök? Ez valamelyik ember hangja volt, a férfi nem tudta eldönteni, hogy az ajtókeretben álló, vagy a mögötte levő szólalt meg, mindenesetre a hústorony megint felemelte a mutatóujját, s megint leírt a kövér ujj egy ideges, ingerült félkört. De aztán mozdult. Lenyúlt, megfogta a nő bokáját, kicsit megsimogatta a fehér rongyokat, majd vaskos tenyere élével egy erőset ráütött. A nő csak ráindult a sikoltásra, de oly erővel védte ki a hangot, hogy félig kinyílt szájából csak egy kis nyál fröccsent az állára, mellére. A férfi felugrott, s most, hogy állt, érezte kicsinységét, szinte törékenységét az előtte még mindig lehajló, s oldalról a nőt vizsgáló emberrel szemben. De már a következő pillanatban belenyilallt a gerincébe valami iszonyú fájdalom, valami irtózatos erő hátulról elkapta ingét, s visszarántotta a székbe. Belekábult és csak nagyon távolról hallotta a nő kiáltását: — Ne! Állatok, őt ne! Semmiről nem tehet. Semmi nem tört... A nő a behemóttól ekkor kapta a pofont, óriási ütést, de nem csattant, mert a behemót mintha nem is a tenyerével, hanem inkább a tenyere élével adta volna, úgy rézsút zuhant a lapáttenyér a nő arcára, nem volt hangos, de az ütés erejétől felszakadt a nő szája széle, bal sarkában szivárogni kezdett a vér. Közben a hústorony bal kezével föltartotta a dőlni készülő asszonyt, kicsit magához is ölelte, majd köny- nyedén fölemelte, s mint a zsákot dobta bal vállára, közben jobb keze idegesen megint rándult, egyet; rámutatott a széken ülőre, s kivitte a nőt a szobából. Felugrott a székről, a nő után kapott, de ujjai valami betonerősségű tárgyba ütköztek, a fájdalom egész agyáig hatolt, és csak a pillanat milliomodrészével regisztrálta, hogy felemelt jobb kezére előbb még az ajtónál álló férfi valamilyen deszkával mért irtózatos ütést. Térdre bukott a szék előtt, s akkor ugyanez a deszka oldalt érte a fejét, fülét szinte belenyomta a bőrébe, a szálkák fél arcát végighorzsolták, de érzékelő receptorai szinte jólesően vették tudomásul ahhoz a felvillanó villámhoz képest, ami a hátgerince közepét érte, a mögötte levő csontos bakancsának tiszta erejével rúgott bele, s ezzel mintegy fájdalommentessé tette őt.-------7.— ----T fekve csak vérködön, | A földön | surrogó fekete hul- -------------------lámo'kon át érzékelte az ütéseket és rúgásokat, a taposást, mígnem a nyakszirtjébe ható éles fájdalom zuhantotta bele egy mély, fekete szakadékba, melynek nem ért a végére, mert két vállán két fekete madár lebegetj vele, és szárnyalt vele a puha, fekete semmibe. He gyoldal Durkó Gábor rajza Várnay Dea: Parton Opál ködben ázik a fény, sás hajlong tükörképében, a csónak evezőtlen ring a feltorlódó hullám begörbített hátán; a béke cseppje lefut lelkem falán, s felszabadítja bennem a megértés gyönyörűségét. Ne menj tovább — mondom utad végére értél. A téglalap a négyzeten, a csigavonal a tetején, s végiggörgőnk a füvek, s a kavicsok között, le a tengerig. Hunyadi István: Dallam idézi a tanyát A fedémesi vegyes kar tévépro- •r* dukciöjá idézte fel bennem azt a régi eseményt a szentandrási tanyán apámmal és a Sedon Palya bácsival. A tanyaház szélcibálta nyárfái alatt állították fel a testetlen asztalt. Koccintgattak az aranyló tavalyi borral, s tele tüdővel énekelték a jászsági dallamokat. Apám prímszólamához Palya bá tercelt zengő baritonján. Mit őriztek máig azok a nyárfák — ha ugyan megvannak még — a jász népköltés vidám vagy panaszos dallamaiból? Fölidézik-e a Mátra lejtőiről ideszökött, suhogó szelek azokat a sötét tónusú, borongó éneT keket? Aligha. Csak bennem támadnak újból a szomorkás lánysirató rigmusok a halott kedvesről, aki az örvénylő folyóba ölte magát. Az a táj és a belehelyezett dolgok közönyösek és könyörtelenek, csak az emberben támadnak fel a valaha történt események, Ameddig élünk, fönnmaradnak azok is. Egy apró növésű, vékonyka legény alakja dereng imént fölbolygatott képzeletemben, a próbaéves tanító, ahogyan végigénekli a jász portákat termetes attyafiával, Sedon Palya bácsival. Szelíd vonású, de sötét szembogarú legényke volt az Bemutatkozik: Besze Imre Nem Cegléden születtem, de ceglédinek vallom magam, immár harminc éve. Azzá tett az eszmélés időszaka, az esetlen- csókos szerelmek hajdani emléke, az első fájdalom gyönyörű érzete, s az eredendő bűn, melyet Dózsa városában követtem el. Mi közöm e városhoz? Sok. Jövőt tudó negyvenezer szív dobog itt — egy-egy ember, s közöttük én, a koronatanú. Egy folt vagyok csak Cegléd kopott kabátján, egy Hézagpótló, apró szerkezet, apró vagyon, apró szegénység, tűnő szeplő a megújuló szépségen. Szeretem ezt a várost. Otthont adott és nyugalmat. ásítanak a kék hegyek. Aranysárga szalmalángot virágzik még a déli nap. Hajnalban pókok úsznak. Nyáluk bölcsőjük és pusztulásuk. Alázat Augusztus A császár szőlőt permetez, barackot szed, almát aszal — miatta feszül egy kereszt, s barnul az est, sárgul a fal. A földön száradt sebhelyek: tarlók; s a viszkető világot vakargatják az őszi álmok, Pogány szertartá törvénye mozdítja számat, fehér ló vágtat: hullám-sörénye táltosért kiált. Papírból szelt holdkaréj csónakázik a szürke tintafelhő-vizen. Reccsen a hajnal, horkan az éjszaka, s újszülött vére szalad szét keleten, mint vízben piros tinta. S én itt térdelek. Kezemben ceruzacsonk — mint aranyfüst-lemez fénylik hajad. Káromkodom, pogányul, s harmat kezedből kieszem a megbocsátás keserű kenyerét. apám, komor tekintetű, de szabályos arcú. Megfordultak utána a szemérmesen pironkodó eladó lánykák, habár alig törődött velük. Itt akarta meggyökereztetni őt Erzsiké néném a Jászságban, hogy megkötözze helybéli menyecskének valóval. De ezek a lánykák röghöz s a testesebb javakhoz hajló realitásukkal sehogyse illettek apám nyelv- oktatást megújító terveibe. Pesti polgárlányt választott feleségnek. Legényidőmben magam is megr fordultam Apátin, s a szomszéd Szentandráson. Miféle mágikus erők vonzottak ide az apai géneken túl (a gének tovább-örökítik az élményt is), hiszen ez a homokos földrész nem volt szülőhazám, de annak tekintettem mégis. Apám habitusa, szavajárása ízig-vérig jász volt. Itt állott Erzsiké néni oszloptornácos háza, szépen gondozott belsőkert választotta el a Sedon-atyafiság kúriájától. Rövid ugrásra volt a főtér a kettős-tornyú öreg-templommal. Nem kellett felkapaszkodnom a toronyba, hogy lássam a Mátra ködös ereszkedőit. Sedon Palya bácsi még élt azokon a vakációkon, legényfia, Palkó és a kemény kobakú Laci gyerek szoknyakergető pajtásaim. Közénk tartozott még Bozóki Jenci, a felnőttbosszantó csínyeket kiagyaló tréfamester. Ámde rég lebontották a legendás tanyaházat, ha ugyan szét nem esett szarufáira időközben. Csak én látom a pirosterítős nehéz parasztasztalt, régi dallam-támasztotta derengésekben s a zörgő-levelű kukoricatáblát, hajbókoló napraforgókkal köröskörül. A Sedon-fiúk se élnek már. A galuppirende végzett Palkóval egyetemista éveiben (egyik szeles-zimankós őszi délután fázott meg hajnalba-nyúló borozgatáson) és elrákosodott gyomorfekélye vitte sírba Lackót erős férfi - koráhan, Jenciről, él-e, hal-e, nem tudok semmit. Azokban a húsvéti-locsolkodásos, pitvizáló-traktás időszakaszokban nem sejtettük, ki mire végzi, kinek van jussa vénkoráig. Egyik fő-fő ajándékunk minekünk a rejtve-ma- radó idő. A jászsági stílus -'irtusos- duhajkodó szertartásaival semmiképp se volt előfeltétele a békességei. hosszú öregségnek! ^sak az akaratlanul elkapott dallam, amely annyira hasonlít jászsági énekeinkre kergeti szét emberöltők vastag páráit, hogy ifjúságunk színhelyére lássunk. Vénséges tanyákra és pelyhező-állú cimborákra, tekintetükön a véglegesnek hitt gondtalanság hályogával. 1
