Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-16 / 89. szám
0F.CYtt 4 1981. Április íe., csütörtök MT A-osztályülés FELVÉTELI ELŐTT HETI FILMJEGYZET Sugárvédelem A paksi atomerőmű elméleti és gyakorlati sugárvédelmi kérdéseit tűzte napirendre szerdai ülésén az MTA matematikai és fizikai tudományok osztálya az Akadémia szék- házábain. Bozóki László akadémiai levelező tag, a nemzetközi sugárvédelmi társaság magyar nemzeti bizottságának elnöke megnyitójában a többi között elmondta, hogy 85 esztendeje használjuk egyre szélesebb területeken a radioaktív sugarakat. Ezek a sugarak nem dózisban károsítják az élő szervezetet. Az, hogy az egészen kis dózisok — mint például a kozmikus térségből évezredek óta ható természetes sugárzás — károsítják-e a szervezetet, vagy nem, s hogy létezik-e egyáltalán olyan határérték, amely alatt a sugárzás semmiféle hatást nem fejt ki az emberi szervezetre — ma még nyitott kérdés. Épp ezért ez ma az elméleti sugárvédelmi kutatások fő kérdése világszerte, Az előadások során a paksi atomerőművel kapcsolatban elhangzott, hogy ennek sugárvédelmi tervezését a legrégibb szakmai tapasztalatokkal rendelkező szovjet szakemberek végezték el. Az erőműben dolgozók személyi ellenőrző rendszere, és az erőmű környezetére kiterjedő mérőrendszer azonban hazai tervek alapján készül. Ezt a munkát és a szovjet tervekben szereplő sugárvédelmi anyagoknak, például a betonnak a honosítását a KFKI és több miás intézet együttműködésben végzi. Az általános iskoláról Rádiónapló Az e havi Rádiónaplónak Pozsgay Imre művelődési miniszter a vendége. A Kossuth Rádióban ma, csütörtökön 16 óra 5 perckor kézdődő adás témája az általános iskola. A közoktatás mai gondjaival, közeli jövőjéről és a távlati tervekkel foglalkozó műsor készítői várják a hallgatók kérdéseit, megjegyzéseit, az adás napján 15 órától a 130- 099-es telefonszámon. Főiskolás élet — öt napra Ezúttal nem maradt üresen a tavaszi szünet idejére sem a gödöllői 202. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet kollégiuma. Száztizenkét Pest megyei fiatal — érettségi, felvételi vizsga előtt álló gimnazista, szakközépiskolás — töltött öt napot itt. Méghozzá javarészt tanulással .., Még nem számít Miről is van szó? Aki válaszol: Fábri Mihály, a Pest megyei Tanács művelődési osztályának vezető szakfelügyelője: — Tanfolyamról, pontosabban olyan felvételire előkészítő kurzusról, amely a megyében mindenképpen újdonságnak számít. Az Esztergomi Tanítóképző Főiskola zsámbéki tagozata, s a tanács művelődési osztálya azért hívta ide a megye negyedikes középiskolásait, akik Zsámbékra jelentkeztek, hogy a felvételi vizsgára való felkészülésüket megkönnyítse. Természetesen kaptak itt jó néhány tanácsot az érettségihez is, s rengeteg ismeretet a főiskoláról, Pest megye oktatásügyéről, a tanítóképzés követelményeiről. — Az öt napot — mondhatjuk így — főiskolás módon töltötték el. Délelőtt három, délután pedig négy órán át előadások, szemináriumok váltották egymást. A zsámbéki főiskolai tagozat tíz pedagógusával is találkozhattak a gyerekek, s mindvégig velük töltötte az időt hét másodéves hallgató, olyan tanítójelöltek, akik már belekóstoltak abba, milyen is a katedrán állni, gyerekeket nevelni, szigorlatozni. Ök egyébként mindany- nyian népművelési szakkollégisták is, így a szabad idő programjáról gondoskodhattak. — Arra törekedtünk, hogy az érettségi és a felvételi tananyagának közös részeit, csomópontjait ragadjuk meg, s így a legfontosabb tudnivalókra irányítsuk a végzős gimnazisták figyelmét — mondja dr. Kovács József, a főiskola tanára. — A magyar irodalom, a nyelv, a történelem és a matematika tárgyaiból — ezek kellenek a felvételihez — teszteket is írtak, megismerhették saját felkészültségüket, s azt. hogy körülbelül mit kell majd jobban tudniuk a felvételi vizsgán. Egyik gyerek mondta: most már legalább azt tudom, hogy még mit nem tudok ... A diáktanárok többletfeladatot vállaltak. A tanfolyam öt napjából hármat már nekik is tanulással kellett volna tölteniük. Sági Julianna másodéves főiskolás. — Tizenkét tagú csoportot kaptam, s én tartottam a szemináriumokat. A feladatok után mindig beszélgettünk, a gyerekek szabadon, bármiről kérdezhettek, mi megpróbáltunk a legjobb tudásunk szerint felelni. Minden érdekelte a középiskolásokat. Mit kell tanulni a főiskolán; milyen tantárgyaink vannak; mi az, hogy beszédművelés; szakkollégium; mit kell tudni a felvételire; hány ágyasak a kollégiumi szobák; jó-e a koszt a menzán; hogyan zajlik a vizsga; s igaz-e, hogy a főiskolán is — mint itt — legalább délután 5-ig tart a tanítás? Bátorítást is Zsíros Mariann, ugyancsak másodéves: — Izgalmas dolog találkozni a nálunk alig néhány esztendővel fiatalabbak- kal, s megtalálni velük a hangot. Szokatlan volt, hogy még mennyire önállótlanak, menynyire várják az irányítást, hiába magasabbak nálunk, akár egy fejjel is. Komolyan vették minden szavunkat. Olyasmit is kérdeztek, hogy nekik kell-e ágyazniuk, takarítaniuk a kollégiumban. Azt hiszem, ha a felvételi előtt mi hasonló tanfolyamon vehettünk volna részt, sokkal köny- nyebb lett volna számunkra a kezdet, a beilleszkedés, hiszen a gimnazisták itt szinte mindent megtudhattak a főiskoláról, megismerhették a tanárok egy részét, s persze bátorítást is kaptak jócskán. — Mire is volt jó ez a tanfolyam? — kérdez vissza Darvas Gabriella, a monori József Attila gimnázium negyedikese. — Először is rengeteget tanultunk. kiváltképp a nyelvtannal foglalkoztunk sokat, s ha tételeket nem is adtak a kezünkbe, megismertették velünk például a történelem témáit, amelyeket a vizsgán tudnunk kell, összefoglaló képet alakítottak ki a tananyagról. Érdekes volt az előadás, amelyen a nevelésről pszichológiai szempontból szóltak. Érdekes feladatokat kaptunk: pedagógiai helyzeteket kellett megoldanunk. Végül az is jó, hogy a majdani főiskolások itt már összeismerkedhettek. megbarátkozhattak egymással. Kevesebb meglepetés Monostori Bea, a szentendrei Móricz gimnázium negyedikese: — Négy napra szŰKÜlt ugyan számunkra a tavaszi szünidő, de azt hiszem megérte. Kevésbé félek a felvételi vizsgától, nem olyan ismeretlen világ már számomra a főiskola. Biztos, hogy ha felvesznek, kevesebb meglepetés vár rám, s jó néhány ismerős arc fogad. Várnai Zoltán, a Fóti Gyermekvárosból jött, idén végez a közlekedésgépészeti szakközépiskolában : — Eddig úgy tapasztaltam, szeretnek a gyerekek, én is őket, ezért jelentkeztem a pedagógiai főiskolára. Sokat jelentett számomra ez a tanfolyam, mert tudom már, hogy a vizsgatárgyakból mit kell még elsajátítanom, és jó tanácsokat is kaptam. Például, hogy milyen tankönyvekből, lexikonokból készüljünk a felvételire. Azután szó volt a leggyakoribb hibákról, amelyeket a vizsgadrukk miatt szoktak elkövetni, s arról is, hogy a felvételin nemcsak a szaktudást, az általános műveltséget, hanem a közéleti, politikai tájékozottságot is elvárják a majdani nevelőktől. Darvas Gabriella: — Azért nem volt ez az öt nap olyan nehéz... Hiszen fociztunk, pingpongoztunk, tévét néztünk a szabad időben. Jártunk néptánc-esten, kiállításon, részt vettünk filmvitán, városnézésen is. Mégis minden más volt, mint a gimnáziumban. Vasvári G. Pál AMATŐRÖK KIÁLLÍTÁSA Alkotva megismerni, befogadni Az elmúlt években csak a fővárosiakkal közösen, a vizuális hónap rendezvénysorozatán belül, a Fővárosi Művelődési Házban mutatták be munkáikat a Pest megyében dolgozó amatőr festők, szobrászok, grafikusok, iparművészek. Ez a rendezvény természetszerűen nem adott lehetőséget arra, hogy áttekintést kapjunk arról, hol áll, milyen tömegeket érint az amatőr képzőművészeti mozgalom Pest megyében. Ugyanígy nem adhattak átfogó képet a különböző városi, járási kiállítások sem. Nem művészképzés Nagy kár, hogy ez a kiállítás nem a művészetet szolgálja, hanem az éppen divatos irányzatokat, az ún. „vonalat" — írta a vendégkönyvbe az egyik látogató. A másik éppen ezt a „vonalat” tartja szépnek, a harmadik gratulál a kiállító komoly művészeknek. Mindhárom megállapításban, bejegyzésben van valami igazság — s mindhárom elfeledkezik valamiről. Nevezetesen arról, hogy az a kiállítás, amelyet a PMKK- ban rendeztek, nem művészeti, esztétikai szempontból fontos elsősorban, hanem a művészeti nevelés, a közművelődés szempontjából. Az amatőr mozgalom nem a művészképzés fóruma, még akkor sem, ha természetesen igen sok résztvevője dédelgeti magában a művésszé válás vágyát. Nem baj, ha a legtehetségesebbekből hivatásos alkotó válik, az viszont baj lenne, ha ez, s nem a korszerű műveltségű, a műalkotást belülről szemlélő embertípus nevelése motiválná elsősorban a mozgalom szervezőit, résztvevőit. Hogy a műalkotás törvény- szerűségeit megismerjék a szakköri tagok és az egyénileg dolgozó amatőrök, ahhoz szakképzett irányítókra, tervszerű munkára lenne szükség. Sajnos, éppen arról nem adhat képet a kiállítás, milyen munka folyik a szakkörökben, csoportosan ugyanis csak a dunaharaszti József Attila Művelődési Ház amatőrjei mutatkoznak be. Hogy a többiek közösségben vagy teljesen egyedül dolgoznak-e, az a kiállítás anyagából nem derül ki. Néhány jelenség, különösen a festményeknél azonban az utóbbira utal. Találkozunk az expresszivisták módjára vastagon felkent festékréteggel és átgondolatlan konstruktivista szerkesztés- móddal, szentimentális havasi tájjal és Franz Kafkát utánzó vízióval — és kevés olyan művel, amely biztos rajztudásról, a kompozíció, a színhasználat törvényszerűségeinek ismeretéről beszélne. Szakszerű vezetés Az igényesség, figyelem, szakszerű vezetés viszont az amatőr mozgalmon belül is szép eredményeket hozhat, s erre is találtunk példát a képzőművészek kiállításán. A festészeti anyagból Bada Mária dekoratív hatású képei emelkednek ki őszinteségükkel, meleg színeikkel. A grafikai anyagból — mely egészében jobb a festészetinél — László Endre szellemes önarcképe (Egy motívum elhatalmasodása. felszámolása és rögzítése), és a kinetikus művészet szellemében készült Dobozgrafikája, valamint Cserkuti Tamás két Albert Schweitzer- portréja és Why? című plakátterve feltétlenül említésre érdemes, azzal a megjegyzéssel, hogy még a legjobbak- nál is kísért az átgondolatlanság: Cserkuti a plakát másik variációján a felhívó erejű ábrát, a szenvedő néger fiúcskát szecessziós vonalakkal keretezi. A grafikához hasonlatosan a festészetinél színvonalasabb az iparművészeti anyag. N. Radóczy Mária tűzzománcai lényegében már nem is az amatőr művészek alkotásai közé tartoznak; tehetségről beszél Bán Csaba textilképe, a durva fonalból összeállított, rusztikus hatású Kompozíció, és Véninger Margit Folyamat 1—III című, egy szirom kibomlását és pusztulását érzékeltető kerámiája. A kerámiák, textilek vezetik át a látogatót a szomszédos teremben rendezett népi díszítőművészeti bemutatóra, amelyen enteriőr-szerűen helyezték el a beküldött tárgyakat. Jelzik ezzel egyrészt azt. hogy milyen funkciót kaphat a népművészet a mai otthonokban. másrészt azt, hogy az alkotók szerint mely darabok tartoznak össze. Erre a bemutatóra ugyanis elsősorban közösségek küldték el munkáikat. A gödöllői Agrár- tudományi Egyetem fődíjat nyert népművészeti stúdiója hódmezővásárhelyi szobabelsőt, palóc étkezőt, gyerekszoba-együttest mutat be, a pilisi művelődési ház köre erdélyi, a túrái szakkör helyi fehér hímzéseket állít ki. Ezek a művek valóban szépen kidolgozottak, esztétikusak, s funkciót kaphatnak a mai lakásban is. Bemutatkozhatnak Lehet persze, hogy ezt csak ez a bemutató láttatja így, s a kép a következő évek kiállításai, a most nem szerepelt körök munkái nyomán megváltozik. Mert szép sikernek nevezhető ugyan az is, hogy a képzőművészeti kiállításra több mint háromszáz, a díszítőművészetire kilencven alkotást küldtek be, de még jelentősebb lehet, objektívebb képet adhat a tervek szerint ezután rendszeresen megrendezendő tárlat, ha minden Pest megyében élő amatőr képző-, ipar- és népművész fontosnak tartja a jelentkezést A legjobb képzőművészeti alkotások néhány hónap múlva Miskolcon, a díszítőművészetiek Nyíregyházán országos kiállításon vesznek részt. Igazi, összehasonlító elemzésre ezek a bemutatók adnak majd alkalmat, akkor derül ki, hogy más megyékké! összehasonlítva hol állunk az amatőr vizuális művészeti mozgalom terén, s méginkább az: hogyan tudjuk értő befogadóvá, az értékes hagyományok őrzőjévé tenni a fiatalokat. P. Szabó Ernő Ripacsok Garas Dezső és Kern András a Ripacsok című filmben Mi történhet az emberrel másfél nap alatt? Többnyire semmi különös — de néha másfél napba annyi minden sűrűsödhet, ami, amennyi akár egy életre elegendő. Hogy ez nem túl nagy bölcsesség? Igaz. De az emberrel az életben általában csak ritkán történnek nagy bölcsességek — és azokból is gyakran baj származik. Sándor Pál új filmje nem akar túlságosan nagy és sok bölcsességet belezsúfolni figurái másfél napjába. Ha nagyon lecsupaszítjuk a film alapgondolatát, körülbelül ezt mondhatjuk: az embernek társra van szüksége az életben, barátra, ha úgy tetszik, s bár néha ez a társkapcsolat vagy barátság nagyon terhes tud lenni, mégsem létezhetünk nélküle, illetve ha felrúgjuk, s aztán újra összeeszkábáljuk, akkor már nem lesz ugyanaz. Akik ismerik Sándor Pál filmjeit, könnyen észrevehetik: ez a gondolat szinte legelső filmjétől, a Bohóc a faiontól ott bujkál valamennyi alkotásában, legfeljebb más és más alakot vált, a konkrét téma, történet szükségelte mértékben és módon. Hogy ezúttal ez a gondolat két, az éjszakai szórakoztatóiparban dolgozó színész, András (Kern András) és Ede (Garas Dezső) figurájában ölt testet, az csak újabb variáció a témára. Talán nem a legjobb az eddigi variációk közül (az alighanem a Régi idők focija volt), de mindenesetre érdekes, új vonásokkal tarka és — mint nem e$y Sándor Pál-film — számos mozzanatában bravúros. A két színész (komikus? artista?, ez a bárműfaj annyira a szakma partvonalán, vagy azon is kívül van, hogy még pontos kifejezésünk se igen található rá) egy évek óta futó közös számban lép fel, a „Ketten egy nadrágban” előadott „Egyedül nem megy”- ben. Egy este András kidobja Edét a számból, hogy helyette a bár főnökének a csinos, fiatal, ám módfelett szerény tehetségű szeretőjét vegye be. Ede bosszút forral. Andrást üldözi, többször le akarja szúrni, mindig elvéti, majd András akarja leszúrni őt. Időközben felbukkan Ede családja, felmerülnek és eltűnnek kétes egzisztenciájú éjszakai figurák, csudabogarak, kerítők, ferde hajlamúak. Kiderül, hogy András felesége és kislánya nem fog visszatérni Norvégiából. Tévé-fellépésre hívják meg a „Ketten egy nadrágban” számot. Bejárjuk az éjszakai Budapest zugait, fantasztikus odúkban és lakásokban bolyongunk. Kavarog az élet, folyton történik valami; hol a burleszk szintjén, hol groteszken lírai megfogalmazásban láttatja velünk e két főhős kalandjait Sándor (és az ismét remeklő Ragályi Elemér kamerája). Sűrű harminchat óra ez; és bár látszólag ugyanoda ér visz- sza a két barát és kolléga sorsa, mint ahonnan elindult — hogy t. i. ismét együtt lépnek fel — közben minden megváltozott, s bár András és talán Ede is azt hiszik, hogy ■,minden úgy van, mint régen, Úrii tudjuk, hogy semmi nincs úgy és már nem is lehet. A film ezt a kesernyés, rezignált summázatot természetesen nem rágja a néző szájába. Mi abból érezzük a „már soha semmi nem lesz úgy, mint volt”-ot. hogy végigkísértük a két „ripacs” útját. s láttuk, hogy annyi minden történt velük, közöttük, hogy ettől minden más lett. ök még hazudhatnak maguknak, de mi már tudjuk, hogy hazudnak, s azt is tudjuk, milyen szörnyű lesz, ha erre tudatosan is ráébrednek. Sándor Pál most is kedvenc színészeivel dolgozott; az említett két főszereplőn kívül most is feltűnik Major Tamás, Temessy Hédi, Margittay Ági, kitűnő egy epizódszerepben Pécsi Ildikó, és nagy felfedezés a fiatal Udvaros Dorottya pályája első nagyobb filmszerepében. Nyüzsög, rohan, hullámzik, kavarog az élet ebben a filmben, talán túl sok is a kavargás, túl sok is a mellékszál, az epizód, a villanásra feltűnő figura, — de egy kétségtelen: a Ripacsok úgy szórakoztat, hogy a nagy nevetések alján is mindig meg tud tartani egy kis fanyar, magvasabb gondolatot. Szárnyalás Ki ne ismerné Ciolkovszkij nevét? Az elmaradott orosz vidéken, a Kaluga nevű kisvárosban élő matematika—fizika tanár a század elején megálmodta, hogy az ember valamikor — és nem is a nagyon távoli jövőben — kilép az űrbe. Természetesen bolondnak tartották, természetesen rengeteg nehézséget kellett legyűrnie, hogy kísérleteit folytathassa (sőt, hogy egyáltalán megéljen), de természetesen az idő őt igazolta. A szovjet állam pedig nagy tisztelettel temette el, amikor 1935-ben meghalt. Szavva Kulis szovjet rendező filmje, a Szárnyalás, erről a férfiúról szól. Bevallottan életrajzi film és bevallottan nem kíván mereven ragaszkodni az életrajzi adatokhoz. Inkább valamiféle a lírát a filmeposzt és a dokumentumfilmet vegyítő sajátos műfajt próbál megteremteni Kulis és ez a film sok részletéi n sikerül is neki. De — s ez a gyakoribb — belecsúszik a melodrámába és a didaktikus magyarázkodásba is. Ezenkívül a film néhol igen körülményes, vontatott és terjengős. E hibáin csak némiképp enyhít, hogy Ciolkovszkij szerepében a kitűnő szovjet költőt, Jevgenyij Jevtusenkót láthatjuk, aki azokban a jelenetekben, melyekben Ciolkovszkij megszállottságát, lángolását kell kifejeznie, jó. de ahol emberi-költői alkatától eltérő szituációkat kellene megoldania — azaz kifejezetten színészi munkára lenne szükség — ott bizony kiütközik, hogy amatőrrel állunk szemben, akit talán csak a Ciolkovsz- kijéhoz hasonló nyurga termete és kifejező szeme predesztinált erre a szerepre. Takács István
