Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
Harmat Béla: Zelk Zoltán: Bolgár István: Katona József A függöny béna szárny. A székek üresen állnak. Semmi nesz. A falból ekkor egy kísértet lép elő, mindent szemrevesz, aztán ujjával int, s nyomában előtolong, mint karnevál, egy jelmezes sereg ... Soványan asszonyi árny suhan be, vár. Tárul a színpad — és a dráma (keserves, lázadó, jajos) az éjfél síri gongszavára megindul... És taps záporoz... Én minden éjjel, meglapulva, egy páholy-mélyből nézem e titokzatot, és mintha újra s újra két szem rámfénylene. Reggelre csend van és hidegség. S a szoba kopár falai. — Mást ölel! — súgja valaki. — Amit meg írtál, porlepett rég! A költészet napjára A verset és a versírő embert ünnepeljük a költészet napján, József Attila születésének évfordulóján, őket köszöntöttük a pénteki lapszámunkban, a maiban pedig, ezen az oldalon egy összeállítással tisztelgünk hazánk s ezen bélül megyénk költészete s költői előtt. Válogatásunkban fiatal pályakezdő és Pest megyében élő költők, valamint idősebb kortársaik alkotásai mellett immár klasszikusnak számító lírikusok versei is szerepelnek. Mindannyiuk a szép magyar szónak felelős művelői, vágyaink, gondolataink és hitünk megfogalmazói. Nyelven a seb akár hadifoglyok készülődése a múlt idő várótermében arcon a csend verítéke főllármázott út a szemekben elhagyott mozdulatok — mint tükörből kihulló árnyak összefonódunk megmásíthatatlan eskü és tagadás torkolatában nyelven a seb átforrósodik föltérképezett utolsó parancs Kardos Tibor: Megalázva Szomorúan mégy utadon. Érhet e még valami bánat? Alázatig rombolták szívedet, megtör-megtör a gyalázat. Kábultan lépdelsz árnyékod előtt Tudod-e feledni a rosszat. Tudod-e feledni a napot. Az újra felkelőt, ha kettétört telkeden, hontalan fellegen nem maradt más, csak romboló nyugalom. Nem tudsz te meghalni Hiába feküdtél a sínekre, lásd be, nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb évek szerelvénye — nem fog rajtad halál. Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod, a megváltók sorsa kikelni a sírból. Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni holt rigók leikével, a semmi nyugalmas, fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán. S kínálnád még százszor magad a halálnak, lenne pusztulásod országos ezerszer, akkor sem bocsátna el az élő világ. Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra. Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz. Jöjj, Iobbantsd hát lángra vitáink parazsát, fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak értetlen, vak szavak sivár hamujától. Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó, várnak éji szobák, s Költészet gondja. Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad ércnél maradandóbb füstbe-Iámpafénybe. Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről, te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza, ahogyan éveid azt megkövetelik, már a tél derével hetyke bajúszodon. fgy illesz már közénk... Hát még az ifjakhoz, kik atyjuknak Valinak, s versed páncéljába, hidd el, fölismernék, téli ág alatt is változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod! Váci Mihály: Azokhoz tartozom Azok közül való vagyok, kik reggelenkint kiássák magukat a fáradtság homokjából, s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél iramát s kezük között a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magát. Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor a lendítőkerekek szoros körei, akik körül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajog, ragyog, világít, ketyeg védtelenül a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják. Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengő csille-sorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem s jobb keze biztatva megáld, öklükön pihen meg a homlokom, az ő fáradságuk visz haza, ha botiok — lábukkal botladozom, s ha igazam van, az létük igaza. Békés István: Igaz osztás A világnak osztom el erőmét — nem neked. A világnak kell. Te, Kedves, elperegteted. Nem is tudod, mit ér. Lehet, hogy semmiség...! Ha niqps — sebaj! Ha van: hát van — vigyék! Legyek illő csavar, jobb az, mint hasztalan nyikorgással koptatni zokszavam szélkerekét, mit ajkad lendítő fuvalma hajt s a változó idő... Kis vinnyogó, kapirgáló neszek közt porladozzak? Cgyis por leszek. Vigyél világ! Kapj ölbe és igyad a véremet! Velőmet edd: szabad! Húsomon hízzál, hogy a gyermekek gyönge csontjában foszforrá legyek! Téglában hűlt hő...! Vasban a kohó emléke, rombolásban rossz és újulásban jó! S ha fáklya füstöl forradalmat szítva: csóvájában csillanjak — szálló szikra! Plajbászok csúcsán apró ónhegyek nyoma, pennában tintapetty legyek. Az igazságban: i — a hősben: árva es... A világé vagyok. Te, Kedves, ne nevess! öt földrészen küzködve gondolok , terád: mily parányok vagyunk, s mily széles a világ ... Parány — de megtalálhatsz, ha nagyon keresel: kevés is sok olyannak, ki sokat kevesd! Kastély Radóczy Mária batik/a Törő István: Áhítat Szemem bezárom s lebegek, kaszált rét illata rámlehel, forgat a világ maga körül, a végtelentől így válók el, erdőben növő fa leszek, kövekén- moha, zöldülő, hangszerek között citera, csorba-tavaszon fény-üllő, titkok nyitja, nyílt titok, emberek között ember, s ha őszintén nyílik a száj, már csüggök rajta mindenemmel Papp Márió: Húsban lázban vérben Húsban lázban vérben vért izzasztó szélben számolok magammal nem lehetek tétlen bennrekedve vétlen életem vértjében munkátlan rosszízben kölcsön verítékben érek észrevétlen gyilkos felnőttségben alkalomra várva halálosan ébren Kiss Attila rajza
