Pest Megyi Hírlap, 1981. március (25. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-01 / 51. szám

1981. március í. vasAenap PEST MEGYEI HÍRLAP

Hunyadi István:

A ritmust, az indulatot

Van-e benned elég alázat hogy a sziklevelet, a bábot vágyaival megértsd? a változót, a sokfajta jelet az élőét, mását a kövületben.

Vakon rohansz füstkarikáid után hogy a tömegen túlnőjj félarasszal.

A nádak pávatollait figyelted valaha amint a lebukó nap küllői rápörögnek s a vizekben a romboló erőket hogy a hajók bordáit összegyűrik?

Láttál-e agancsállatot, amint nekilódul a fáknak

' s a kérgük mint dió héja fölhasad?

Láttad a búgó vadkant, párzó nyulakat s a bozótokban mint szoptatnak az anyák? Hallottad-e, miféle zcngzetekkel csalogatja párját a tengette, amíg I

nősténye menekül, játékosan növelve gerjedelmét?

lánykák kibuggyant keblén a könnyű kelmét, mely szivük dobolását el se tünteti?

A ritmust, a kiáradt indulatot ha mégse vetted észre, minek élsz, mondd, mivégre?

Zám Tibor:

n

Delirium tremens

II

Flamm János:

Novemberi

I

dős Bánáti Péter lakatosmesterként nyitotta meg annak idején kis műhelyét, de ahogy ez lenni szokott egy kisvárosban, eldbb- utóbb mindenes Jett; elvállalta a környékbeliek egyre szaporodó és egyre romló háztartási gépeit is javításra. Műhelye egy szűk, földes mellékutcában volt, ha több napon át esett az eső, nem lehetett a keskeny járdát megkülönböztetni az úttesttől. Itt is, ott is tócsák álltak, sár keserítette az arra járókat. A pinceműhely három ablaka északra nézett, harmonikaszerűen nyitható vasajtajától hat meredek lépcső vezetett lefelé.

Az utca sokáig csendes volt; a várost keresztülszelő főút zaja csak szűrten jutott el ide. Bánáti két éve maga mellé vette fiát, Pétert is. Ez azután történt, amikor a hetedikes Péter két társával egy gránátot talált a város fölé magasodó hegy lábánál, a homokbányában. A bombát szétszerelö fiú azonnal meghalt a robbanáskor, Pétert szilánksérülésekkel szállították kórházba. A gyerek mindkét szemére megvakult. Idős Bánáti mindössze két napra csukta Ibe a műhelyt. Azon a napon, amikor a baleset történt, s amikor 1 lazahozták a kórházból a fiút. Ügy, ahogy volt, felöltőben ült a fia ágya mellett, s hallgatott. Ügyetlenül igazgatta Péter feje alatt a párnát, óvatosan megsimogatta a haját, óráknak tűnő percek teltek így el, aztán magának is idegen, rekedt hangon ezt mondta:

— Elszaladok a műhelybe, azt az átkozott porszívót be kell fejeznem.

A műhely száz lépésre sem volt kertes házuktól, az utat futva tette meg. És amikor a szokott mozdulattal kezét még a munka előtt köténybe törölte, s leült a magas sámlira, akkor tört fel belőle a zokogás.

Egykori katonatársa a Vakok Intézetében dolgozott. — Oda kellene íratni a gyereket — mondogatta —, hogy befejezze az iskolát. De csak húzták, halasztották az elhatározást, sehogyan sem tudták rászánni magukat.

Így aztán Péter apja műhelyébe kezdett járogatni. Külön satut kapott, kikészítve előtte a munkapadon minden szükséges szerszám. Egyre ügyesebbé vált, s különösen a kisgépek szét- és összeszerelése állt a kezére. A jövőtől, az intézetről egyre kevesebb szó esett. A kuncsaftok is megszokták Pétert, tapintatosan nem kérdeztek semmit.

Idővel azonban Péter egyre szót- lanabbá vált. Ha fiatal nő tért be a műhelybe, rövid időre megállt a keze, egész teste megfeszült a figyelemtől, de kérdezni, beszélgetni soha sem mert. — Ne félj semmit — mondta idős Bánáti feleségének —, ha eljön az ideje, majd találunk valami jóravaló lányt, aki vállalja a fiút így is.

Napjaikba azonban belopózott a szorongás, s amit korábban nem tett idős Bánáti, át-átlépett a műhelyből a szomszéd sarkon levő kiskocsmába. Ilyenkor, ha visszatárt a műhelyibe, megpróbálta viccekkel, ugratással jókedvre deríteni a fiát is, de Péter többnyire szótlan és komor maradt.

Egy napon aztán a műhely előtti kis utcára terelték a forgalmat; szünet nélkül húztak el a teherautók,

szivárvány

távolsági buszok, hogy néhány száz méter után visszakanyarodjanak a főútra. Furcsa november volt ez. Tavasziam, meleg napok után hirtelen jött a hideg, havas eső esett, de csak néhány napig, aztán ismét ta- vaszias lett az idő.

Ezen a napon is hol kiderült, hol esett. Meleg déli szél kergette el a felhőket és hozott újabbakat. Délután idős Bánáti az egyik ablak elé lépve megszólalt:

— Nézd már, Péter, micsoda bolond idő járja, süt a nap és esik az eső! Még a végén szivárványt is láthatunk. Novemberben!

V

alamit még hümmögött maga elé, azzal visszaült padjához. Néhány perc múlva fékcsikorgást és egy óriási csattanást hallott. Fölpillantott. Péter nem volt a műhelyben. Fölrohant a lépcsőkön. A fiú összezúzott, élettelen teste ott feküdt a műhely ablaka előtt. A teherautó vezetője akkor támolygott ki falfehéren a vezetőülésből. Idős Bánáti Péter eszelősen, a hegy felé bámult.

A kiderülő égbolton éppen akkor tűnt el a szivárvány.

Két sikertelen elvonókúra s fél

évig tartó intézeti kezelés tartózkodóvá teszi az embert és gátlásossá, hogy nem kezdhet tiszta lappal, míg zűrös előéletében felgyülemlett adósságait vissza nem fizeti. Kalandokba bocsátkoznia is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hozamú befektetése rizikó faktor: egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért cél- túdatosan elutasítottam a kihívásokat, kerültem az alkalmakat, hogy ,lazítsak”.

Kelletlenül álltam szóba azzal a nővel is. Pedig nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja, kérem, hová a fenébe lett innen a tizenkettes megállója?” Itt sosem volt buszmegálló.” „Na, ne tréfáljon.” „A tizenkettes a szálloda mögül indul.” „És hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy.” „De hiszen az a végállomása!” „Pesten igen, itt nem.” „Itt mi?” „A köztemető.”

Szent Mihály hete volt, sötétség, szemerkélő eső, nyirkosság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba társalgást. Kezemet viharkabátom zsebébe süllyesztve köszönés nélkül indultam tovább, de a nő nem sértődött meg. Kopogott utánam vagy ötven métert, azután megszólalt. „Maga hazudik. Nekem minden férfi hazudik.” „Mérget ’ vehet rá, hogy vannak kivételek.” „Vettem már be mérget, de kimostak”, „Nagyon sajnálom.”

Egy gombafejű utcalámpánál a nő elém került, s szembe fordult velem. „Akkor ittam mérget, Károly, amikor disszidáltál.” „Maga összetéveszt valakivel.” A nő mindkét tenyerét mellemnek támasztotta, megállított, felnézett és azt re- begte, hogy „Károly, a te Líviád téged senkivel sem téveszt össze”.

Átkeresztelésem hallatán nevet- hetnékem támadt. Első gondolatom az volt, hogy lódítok egyet e hívatlan lidércen, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest és károlyosít- son magának egy másik férfit. De ahogy jobban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem az iránt, hogy beteg. Ügy döntöttem, vállalom a károlyságot, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem. „Menjünk” — mondtam. Lívia karon fogott, és engedelmesen követett. Nem adtam tudtára, hogy a kórház felé tartunk.

„Mi történt veled azután, hogy disszidáltam?” „Megversz, ha elmondom.” „Egy ujjal sem nyúlok

hozzád.” „Máskor is mondtad már.” „Higgy nekem.” „Pedig most nagyon megérdemelném, hogy elkaia- pálj.” „Nem teszem, na” — és átfogtam a vállát.

A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután dobbantottam, Lívia sokáig bőgött, azután jött a méreg, kórház; ismeretség egy jó svá- dájú szélhámossal, aki odaköltözött hozzá, „a mi gyönyörű lakásunkba”, elválasztatta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfigyelmesebb férfi szerepét játszotta, de azután elkezdte Líviát módszeresen darálni; kötekedett, tört, zúzott, rossz

Kertplasztika

B. Deák Ildikó munkája

ribancokat hordott fel, és még 6 játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a feleségét, hogy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: először azért, mert a szétszakadásig fel volt spannolva, később meg azért, mert csak akkor érezte m^gát, ha ivott...

Egyszer nagyon berúgott, olvasatomul aláírt egy papírt, felmart valamennyi zsozsót, és mire kijózanodott volna, az utcán találta magát, birtokon kívül. Egy ideig bárról bárra járt, szanaszét aludt, azután minden összezavarodott; rémlik, hogy a Nyugatiban jegvet váltott valahová. Leszállt valahol, de ez sem biztos..

„Emléksze.-e, mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?” — kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok mindent mondtam.” „Azt mondtad, jó volna kiszedni a vénasszonyból, hogy hová dugta el a takarékkönyvét.”- „És te kiszedted?” „Én igen, te meg el.”

Szerencse a szerencsétlenségben: az elmeosztályon Kós Gyuri volt az éjszakai ügyeletes. Padtársak voltunk az általánosban, a gimnáziumban. Akkor elváltak útjaink; mire ő elvégezte az orvosegyetemet, és letette az elme- és idegorvosi szakvizsgát, addigra én is végigjártam az alkoholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után azzal bocsátott el, hogy „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”. Gyanítom, hogy ezt a szöveget azelőtt is, azután is eladta néhányszor.

Gyuri még nem felejtette el az ifjúkori jelbeszédünket. Líviát, mint a feleségemet mutattam be, de úgy tettem, mintha legyet hajtanék a homlokomról. Gyuri kapcsolt. „Üdvözlöm, asszonyom, örülök, hogy végre megismerhetem.” Lívia ragyogott. Máskor is kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a barátainak, de ő beintett. „Nem akarom, hogy kiröhögjenek” — azt mondta... „Őszintén, Gyuri, csúnya vagyok én, slampos, züllött? ...” Az volt. És a kacér pördülésnek szánt mozdulata idétlen topogássá lassult, egyensúlyvesztéssel szánalma- sítva. — „Lívia, maga szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom?” „Kösz, Gyuri, de előbb kínáljon meg bennünket valamivel.”

Meglepett, hogy a barátom pálinkásüveget, poharakat varázsolt elő, és mindhármunknak töltött. „Csin-csin, fiúk”, sietett Lívia. Gyurit letegezte, s visszatérésem örömére a második poharat is lehajtotta. Azután könnyű volt beterelni a paraván mögé az általam is jól ismert rutin vizsgálatra; és abba is beleegyezett, hogy nem zárkózik el egy alaposabb kivizsgálástól sem. Miélőtt a nővér a kórterembe kísérte volna, megcsókolt és szavamat vette, hogy mindennap meglátogatom.

Gyuri nem volt kíváncsi természetű, se bőbeszédű. Amikor magunkra maradtunk, csali annyit mondott, hogy „teljesen kész van”. „Akkor miért itattad?” „Mert kész van, mert két kupica már nem számít neki” — mondta nevetve. Elvette előlem a poharat, kiitta, ismét töltött, ■ de csak magának. Kezében reszketett az üveg, és oda-odakoc- cant a pohár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a barátom részeg. „Nem vagy te zugivó?” „Meglepne, ha az volnék?” — kérdezett vissza. Nem feleltem. A kitárulkozás tömör, mint egy távirat. „A lányom neuraszténiás, a fiam tolvaj, a feleségem kurva.”

Aznap éjjel úgy támolyogtam haza, mintha én is részeg lennék. Elfelejtettnek hitt szorongások törtek rám. Inni kívántam, de szerencsére semmi sem volt otthon.

Egy hét múlva amikor a liftre várakoztam, azon töprengtem, mi ráció van abban, hogy az elmeidegosztályokat minden kórházban a legfelső szinten helyezik el?...

Kós Gyuri narancs illatú rágógumin kérődzött. Szeme véreres volt, arca puffadtabb, mint legutóbbi találkozásunkkor. „Hogy van Lívia?” „Azt kérdezd, hol van?” „Nos?” „A hullaházban.” Amikor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „Delirium tremens.” „Ha mellette vagyok, megmenthetted volna?” „Naiv kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végkifejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje...”

Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a váltam. Azt mondta, vigasztalódjam, mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő lesz az utolsó, akit államköltségen takarítanak el. „Vállalom a temettetést.” „Hűséges férje, Károly?” „Ha adsz egy pohárral, a minősítést is vállalom.”

Asztalának középső fiókjából Gyuri elővette a literest, kihúzta a dugót, a mosdóhoz ment, és beleön- tötte az italt. „Végezzünk az alkohollal, mielőtt az végezne velünk.” „Olyan vagy most, mint egy rossz ripacs.” „Találó jellemzés.” Száját gonosz mosolyra húzta, színpadiasán kezet nyújtott: „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”.

Lívia temetése elvitte a megtakarított pénzemnek majdnem a felét. A temetőőr évi ötszázért vállalta a sír gondozását. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifizetése elhúzódott, de végül is megtörtént Ezután volt bátorságom visszakérni magamat a pedagóguspályára, amelyről „alkoholos állapotban elkövetett botrányokozás miatt” távolítottak el.

A kartársak és kartársnők sűrű koccintgatásokkal ünnepelték személyemben a megtért bárányt, és igyekeztek titkolni szánakozásukat, amiért én csak a limonádéspo- harat emelgetem. Szűcs Margit, a rajztanárnő volt az egyetlen, aki ugyancsak szeszmentest ivott, és neun szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk, öt év telt el. Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szólalkoztunk össze, halottak napján, amikor a temetőbe készültem gyertyával, koszorúval. „Mondd, kid volt neked ez a nem tudom, hogy hívják Lívia?” „Senkim.” „Nem értem.” „Én vagyok neki a valakije.” „Hogyan?” „A hozzátartozója vagyok.” „Így sem értem.” „Nem baj, de többet egy szót sem Líviáról. Ezt érted?”

/lazafelé jövet nindig tettem egy kis kerülőt. Utóbb már alig találtam meg a Kós házaspár sírját, a berogyott hantot gyom verte fel, az ideiglenesnek szánt, de végül is állandósult névtábla megdőlt, a betűk olvashatatlanná mohásodtak benne. „Tragikus hirtelenségű” haláluk előzményeiről, melyek a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történtek, bizonyosat senki sem tudott. A legvalószínűbb feltevésnek az látszott, ,hogy veszekedtek előbb.

... A tizenkettes buszon a többi hozzátartozóhoz préselődve mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórház legfelső szintjén?... És miért érez az ember bűntudatot olyan bűnökért, vétkekért is, amelyekben büntetlen, vétlen?...

Brácsaverseny

Tavaszy Noémi olajpasztellja a Bartók-sorozatból

t

1