Pest Megyi Hírlap, 1981. március (25. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
198L MÁRCIUS 15., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Békés István: Dal a szélben Nem kell a dalnak Dalnok, Sem fényben úszó Csarnok. A dalnak tiszta Lég kell, Bodros felhőjü Éggel, Busásan termő Földdel, Mit nem tank — traktor Tördel. És béke kell a Dalnak, Mit védnek, nemcsak Valinak. S a dalnak kell a Csend is, Hogy dallamokat Csendíts, Hogy halld, míg ébren Alszol, Midőn a csendben Dal szól. Az élet kell a Dalnak, Dolgos derű és nagyszert És biztonságos Holnap. A dal üteme Csonka, Ha megbénul a Munka. Nem dalnok kell a Dalnak, Hogy dallamát te Halljad, Nem csarnok, fényben Űszó, Hogy felzengjen az ŰJ szó. A dal magától Él meg, Hisz hangot ád a Szélnek. Nem kell a sípos Ujja, A dalt, a dalt, a dalt, a dalt, A szép jövendő Fújja. Tamási István: Legendák Kisírt szemmel ment reggel a hivatalba. Az indulás előtt még bepillantott a tükörbe; az idegen, petyhüdt, rendezetlen vonásokkal lazára kötözött arcból főként a száj sarkain vésődött immár kisimíthatatlan két árok tűnt fel neki. Látta már? Oly ritkán néz mostanában a tükörbe, s ha fésülködik, vagy a sálát igazítja, elsuhanó tekintete gyáván kikerüli az arcát. És most ráadásul sírt is egész éjszaka: néha a fáradtság tompává sulykolta a tűhegyes gondolatokat, de pirkadatkor ismét éber lett, nem sikerült a tegnap emlékpiócáit az éjszakába fojtania. Mielőtt belépett volna az irodába, még egyszer megvizsgálta szemét a retikülből előkotort kis tükörben. A vöröslő köröket úgysem tudja eltüntetni. S bent majd mindkét kolléganő megkérdezi... Mély lélegzetet véve, bátorságot vont mosolyként arcára, s belépett Bariba GáborRatocska néni R atocska néni íöldreguggoló kicsi háza úgy bújt a temető dombjához abban a nagy nyírségi faluban, mintha tudná már közeli halálát, és a vert falak, ha szolgáltak élőt, szolgálni, temetni készülnének holtakat is. Mariska néni, mert így ismerte őt mindenki, szomszédtól a művelődés- ügyi intézőig, a legelső közkönyvtárosa volt a falunak. Mondhatnók azt is, hogy ő volt a könyvtár, hiszen a menekültek kidobált könyveit szedegette össze, és azokból kölcsönzött a könyvtár hivatalos születése előtt is. ötvenhat után aztán kinevezték tiszteletdíjas könyvtárosnak. Havi. néhány száz forintért ő lett 1500 könyv és két szekrény parancsnoka. Akkoriban már Voltak érettségizett, főiskolát végzett könyvtárosok is, de Mariska nénit megközelíteni sem tudta senki. Különben nyugdíjas volt a vasutas férje után, nem mérte hát a hivatalos időt. Reggelenként elment az orvos várószobájába, elüldögélt, beszélgetett, aztán megtudván, hogy ki a beteg, hazament. A kosarát telerakta könyvekkel, vitte magával a teljes adminisztrációt, és naponta végiggyalogolta a falut, kínálgatván a portékáját, ami egyben a társadalom áruja volt. A hatvanas évek elején aztán rendeletet hoztak, hogy a letéti könyvtárakban felül kell vizsgálni a könyvtárosok iskolázottsági szintjét, mert ezt követeli éppen a színvonal. Bonyolultan írom, mert bonyolult volt valójában az utasítás is. Valaki fentebb biztosan jutalmat is kapott érte, de a járási könyvtárakban statisztikákat kellett' készíteni a könyvtárosaik végzettségéről. És ezek a statisztikák jó vagy rossz pontot értek. Mariska néni, a járás messze legjobb könyvtárosa, ekkor derült ki, csak az elemi iskola első négy osztályát végezte el. — Adjatok neki valami jutalmat és tüntessétek el — mondta a megyei főnök, és nem volt mit tenni: hárman kocsiba ültek, hogy megkeressék Ratocska néni íöldreguggoló kicsi házát. Vitték a leltári íveket, és a maguk rossz lelkiismeretével együtt a pedagógusok névsorából kiválasztott új könyvtárosok nevét is. No meg a pecsétes írást a felmondásról. Ügy készültek, hogy rövidek lesznek és hivatalosak. Meg is beszélték : — A leltárral nem vackolódunk sokat. Nem követelhetünk pontosságot egy tanulatlan öregasszonytól, aki a klubkönyvtárak korszakában is kosárral járja a falut. — Felveszünk egy jegyzőkönyvet a hiányról és lesz, ami lesz... Előbb az új könyvtárost keresték meg. Az szabódott: — Van nekem elég bajom, ez lenne a hatodik funkcióm... Országhegyi Károly ■ Márciusi emlék A sorsom úgy hozta, hogy éppen március közepén jutottam ki Becsbe. Három nap állt rendelkezésemre, hogy megismerjem ezt a várost, amely nagyon hasonlít a mi fővárosunkhoz. A harmadik napon volt már egy idegenvezetőnk is. Kedves, idős hölgy, temperamentumos, jól felkészült és kitűnően beszélt magyarul. Azt mondta, hogy az idegen nyelv elsajátításának legbiztosabb eszköze a szerelem. Tőle elhittem. A férje magyar volt. Megmutatta a Prátert, a Belvedere palotát, végigvezetett a Ringen a Kártner strasszén, a Mariahilferen és utolsó állomásként a Schönbrunni kastély termein. Itt aztán volt ámulni való! Az arany csillogása, a tükrök ragyogása, a szobák sokszínűsége, a festmények varázsa a közeli, de inkább a távoli múltat idézték. Végül bejutottunk abba a szobába, ahol Ferenc József ő császári és királyi... szóval, ahol Ferenc József meghalt. Az ellentét meghökkentett. Az ezüst-, arany- és tükörcsillogás után egy puritán egyszerűséggel berendezett szoba! A kívülálló elképzelni sem tudja, hogy királyi pompával berendezett császári rezidencia immár operettablakai mögött ilyen is lehet. A dolgozóban egy íróasztal, egy kályha és két szék. A hálóban tábori mosdó és egy katonai vaságy. Barna pokróccal letakarva. És mindehhez a szóban elhangzó tájékoztatás! „0 császári és királyi fensége, mint a birodalom első katonája, magánéletében is az egyszerű közkatonák életét élte. Mint népének atyja, nem engedte meg magának, hogy kényelmesebben éljen és pihenjen, mint az egyszerű közkatonák. Ezen az ágyon aludt és adta vissza lelkét az Ürnak 19 ...” Néztem a durva pokróccal letakart vaságyat és közben történelmi emlékeim jöttek elő. Nevek jutottak eszembe: Kossuth, Petőfi, Klapka, Táncsics, Bem ... Aztán a győztesen megvívott csaták, Pákozd, a tavaszi hadjárat, Buda visszafoglalása. Majd a katonák: vörössipkások, a légiók — o bécsi légió is! — Lenkei huszárjai. És két helységnév. Világos, Arad. Végül Haynau neve és éve, a magyarok Szent Bertalan-éjszakája. Álltam a szoba közepén, néztem a vaságyat, néztem a barna pokrócot és valahogy nem tudtam meghatódni e császári puritánság láttán. — Ez utasítás. A megyétől... — Ha muszáj... Ezuján otthon keresték meg az öregasszonyt. Alig állt meg a kocsi a ház előtt, lelkendezve jött eléjük Mariska néni: — Ne vessék meg már a házamat ... Be kellett menniük. Akácfaág védte a parányi ablakot a naptól. Kint vakmeleg nyár volt, jólesett a benti hűvös. Lengedező vászonlepedő volt az ajtó. éppen, hogy mozgatta a levegőt egy kicsit. A frissen locsolt sárpadló is hűtött a szobában. Néztek egymásra, hogy ki szóljon előbb. A kettős, de immár régen özvegyi ágy felett egy oiajnyoroatos szentkép szárnyas angyala nyugtatgatta őket, hogy a magyar népművelés szarvashibája, valóságos politikai tévedés lenne Ratocska néni kezében hagyni a község könyvtár- ügyét. Mariska néni nemcsak öreg V9U Bölcs is. Mielőtt szólni mertek volna, már megérezte a búcsút. Bor került az asztalra, irgalmatlanul savanyú nyíri vinkó, bár lehet, hogy csak a rossz lelikiismeret savanyított a boron. A vendégek dicsérték a házat, a rendet, a hűvös szobát, dé mire elértek addig, hogy hárman megfogalmazzanak egyetlen sántítós mondatot arról, hogy miért jöttek, az öregasszony két tyúkocskája mellől már kihalt a kakas, és forrt a ko- pasztóvíz. Mind tudták, jól-rosszul az igazat, hogy mire lekerül az asztalról a rozmaringmintás, szegett csíkú abrosz, a kelengyéből maradt, a leltáríveket teszik a helyére. — Ha így kell — mondta az öregasszony —, csak tessék. Ha tudom, hogy jönnek, összeszedtem volna minden könyvet, hogy ne legyen annyi dolguk. Nincs annak hibája, csak az. tettem félre, ami elrongyo- lódott, de bent van a szekrényben az is ... A leltárral úgy siettek, ahogy az ember igyekszik a szégyene helyéről, a könyvtárban viszont várt rájuk az új könyvtáros. Rosszkedvűen, mert más dolga lett volna délután, féltett is minden mondatával. Ratocska néni semmit se nézve állt az ablaknál, mellette a kosár, amiben a könyveket hordta a betegekhez. Amikor végeztek, az öregasszony az asztalra tette a kosarat: — Leltárba volt ez is... A temető dombja mellett a vert falú kicsi ház már nincs meg azóta. Ratocska néni is átköltözött a krisztustövis kerítés másik oldalára. T udom, mert hát az egyik könyvtáros én voltam akkor, hogy a következő nyolc hónapban négyszer cserélt gazdát a könyvtár. Mindig leltárhiánnyal. Két év kellett hozzá, hogy az olvasók jobbik része visszaszokjon. Ez már akkor volt, hogy Mariska néni kérte, hogy legalább tag lehessen. Volt kosara, új, és elment reggelente a körzeti orvos várójába, dé csak a jó ismerősöknek vitt néha könyvet, amit a saját nevére kölcsönzött, és ő olvasott el előbb abban a szentképes falú, kicsi házában. Volt még negyed óra nyitásig. Manci az íróasztalára terített szalvétáról reggelizett, Ilus gőzölgő feketekávét töltött éppen egy vizespohárba. Mindkettőjük arca vidám. — A fogam — hazudta,, amikor kérdezték —, rettenetesen megkínzott, egész éjszaka nem aludtam egy szemet se. Már tegnap elkezdte, pedig itt voltak a gyerekek is... Itt?! — Manci lelkesedése túlzottnak tűnt. — Ö, én is Lacikámékhoz látogattam ... Képzeljétek! Titkolta előttem: kinevezték főmérnöknek! Azt mondta, meglepetésnek tartogatta, nahát...! Volt nekem egy olyan érzésem ... Emlékeztek rá, mondtam is, valamit dugdosnak... A szavaik hirtelen elúsztak, homályossá, monotonná válik: más örömét valósággal taszította önnön fájdalma. Késő délutánig várta a gyerekeket tegnap. Egyre idegesebb lett, végül már nem bírta ki, ő ment el hozzájuk. Csak Magdit találta. Hát jól megérezte. A fia!... Persze, a menye is túloz. Mert ha olyan makulátlan lenne, mint amilyennek önmagát... Nem, azért ezt sohasem hitte volna Jánoskáról. Az a sok jó cimbora! Mert azokért! Manci kérdezett tőle valamit. O pedig ijedten, mint aki saját rejtegetett gondolatát mások előtt hangos szóra váltja, úgy nézett kolleganőire. Manci volt a „mérnökmama”. Még aktív, egy éve van nyugdíjig. Minden túlórát elvállal, kicsit hanyagul öltözködik; „Ö, hiszen nekem már nem fontos. Tudjátok a túlórapénzből meg szoktam lepni Lacikámat egy-egy szép pulcsival, vagy egy elegáns nyakkendővel. Láttátok már Lacikát, ugye? Na, nem? Olyan, mintha skatulyából lépett volna ki. Strammul öltözik. De az 6 miliőjében kell is. Megbeszéltem a menyemmel, ha megkapom a káestét. csináltatunk Lacikának egy szép öltönyt, de ő nem tud majd róla.” — Láttad már? — tolt eléje Manci egy fényképet. — Már régóta készülök, hogy behozzam. — Látta már. kétszer is, de most fc megdicsérte. Ilus is odahajolt: — Akárcsak az én Ibikén» — mutatott a képen Manci menyére. — Egyidősek lehetnek. — Elgondolkozva szürcsölte a kávét a vizespohárból. Ö volt a „doktornőmama”. Három éve ment nyugdíjba, de talán egy hónapot sem pihent: ,,Nem tudok meglenni az iroda nélkül”, mondta, és ezentúl minden reggel betipegett félretaposott sarkú cipőjében. özvegy asszony, szép nyugdíjat kap, de megszerezte az engedélyt, hogy napi négy órát dolgozhasson. „Tudjátok — meséli mindig —, Ibikém meg az ura eléggé nagylábon élnek, de hát. istenkém, oly fiatalok mindketten!” Gyerek még nincs, most éljenek egy kicsit. Nem igaz? Én bizony megdugom őket egy kis pénzzel!” — öreg- asszonyos huncutsággal ismétli mindig ezeket a szavakat, szemében látható gyönyörűséggel. Manci is, Ilus is — gondolta, és most ismét vissza akart térni félre- lökdösött szomorúsága. De a másik kettő nem hagyta. Ilus magyarázott gesztikulálva, felelni kellett hát, bólogatni, álmélkodni: — Igazán? Olyan ügyes? ... Persze, mondtad, hogy tehetséges... Szeretik a betegei? Nahát, ez... Boldog lehetsz, Ilusom. Jánoska is, ő is milyen tehetséges volt. Mindenki azt mondta róla, ta- lentumos, intelligens kisfiú. És most? Kártyázik is ráadásul. Hát ezt sem az ő házában tanulta. Azzal, hogy kikerült az anyai kezek közül.,. Hát ezért nincs igaza Magdinak! — Na és, hogyan telt a délután, Verácskám? Mondtad, hogy jöttek a gyerekek. Az ijedelem mintha megbénította volna a nyelvét. Aztán arra gondolt, öt perc múlva nyolc, a hivatalnyitásig szerencsére már alig van idő. Mit mondjak? Hiszen látták, hogy vörös karikás szemmel jött be, és talán el sem hitték a fogfájást. Magdi sírt: nem csinálja tovább, akkor volt bolond, amikor férjhez ment. A gyereket ugyanis neki ítéli a bíróság. Mit mondjon, hogy mondja el, hogy Jánoskája holtrészegen jött haza éjfélkor... Könnyein keresztül bámulhatta az éjszakát... Csak öt perc! Csak addig. Valamit Mosolyogva. Ö, a „tanármama”. Amit eddig is. Magdi ma csomagol. Nem lehet Amit eddig is: „Jánoskát szeretik a gyerkőcök. Példás pedagógus.” — Jánoska fegyelmit fog kapni. öt hosszú perc, valahogy csak sikerül: f — Jaj, nagyon jól! Képzeljétek, a fiam bemutató órát tartott és a szakfelügyelő azt mondta, hogy a János módszerét mindenkinek át kellene venni, olyan... A szavak egyre könnyebben nyíltak, bomlottak, aztán szárnyra kaptak, fölrepültek, magasra. Észre sem vette, velük szállt. Mosolygott már. Boór András: Vihar Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörényes lovak doboltak Á szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korom és harag hullt A teremtő világra Mólón Vörös Ferenc linómetszete i
