Pest Megyi Hírlap, 1981. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-08 / 33. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1981. FEBRUÁR 8., VASÁRNAP Egyediségünknek sokfélesége Megtalált melódiánk közönsége Dr. Czeizel Endre az öröklődésről Nem lehet nem figyelni dr. Czeizel Endrére. Ismét hallat a genetikáról és magáról. Cikke a Kritikában, a cikk kritikái a lapokban. Nyilatkozik a televízió HÉT műsorában, a rádióban s ami tán mindezeknél fontosabb: új könyve már kapható (ha még kapható) az üzletekben. A példányszám, akár Jókai regényeié, a 80 ezret közelíti. Nem ok nélkül: a 3 és fél száz oldalas kötetben — a címe: Az orvosgenetikus szemével — szó esik a bibliai korok öröklődéssel kapcsolatos nézeteiről, József Attila versekben írt kórtörténetéről, a művészeti és tudományos tehetség öröklődéséről, Ady hatodik— táltos — ujjáról, Toulouse-Lautrec törpeségéről, Széchenyi István neurózisáról, Van Gogh betegségeinek és alkotásainak kapcsolatáról. Mindez csupán a köntös. A lényeg más, a természettudományos ismeretterjesztés. A kötet, szerzője által is bevallottan, kísérleti módszerü; utazást kínál két kultúra, a természettudományok és a humán ismeretek határain. A bevezetőben — Karinthy Cirkuszban... című írására hivatkozva — mondja dr. Czeizel Endre: Megtalált melódiánkra... nehéz közönséget találni. S figyelmet végül is a hangszer minden zajon áttörő harsogásával... vagy a „cirkuszi" körülmények vállalásával ... lehet csak kelteni. ... Számunkra, akik élünk e lehetőséggel, megnyugtató a festék arcpírt leplező hatása. — Valóban szükségesek a cirkuszi körülmények? — kérdeztük Czeizel Endrétől. — Ügy szerettem volna, ha ekönyvem címlapjára Picasso rózsaszín korszakából Arlekin figurája kerül. Vállalom — ahogy Karinthy vagy Picasso képzelte — az arlekini szerepet, vagy legalábbis azt a részét, amelynek lényege: őszintén mindenkivel szót érteni. A vásári- ságot természetesen már nem vallom sajátomnak. De, ha csak a tudományban érek el eredményt, nem figyelnek rám. Azt tapasztaltam, az ismertség, a hírhedtség nyomán jobban gerjeszthetem az emberek érdeklődését, jobban terjeszthetem az egyébként igencsak kevéssé ismert tudományos mondandómat. Hátránya persze e módszernek, hogy a tudományok arisztokratái megvethetnek érte. — S miért vállalja ezt a kockázatot? — Vegyünk egy egyszerű példát, az egészségkultúra köréből. Akinek fáj a foga, fogorvoshoz fordul. Éjihez nem, vagy alig-alig kell fárad- nia-győzködnie az ismeretterjesztőnek, egészségnevelőnek az embereket Már több energia kell ahhoz, hogy rávegyük őket, akkor menjenek orvoshoz, amikor még nem sajog a foguk, azért, hogy megelőzzék a bajt. A genetikával pedig az a helyzet, hogy sokkal nagyobb felelősséget igényel az iméntinél is, mert a következő generációkról van szó, s ugyan kinek jutna eszébe, hogy még meg sem született unokájáért aggódjon. Ehhez eszköz a könyv, s a többi is. Ezúttal arra gondoltam, jó csalétek lesz Beethoven, Petőfi, Ady, s a többiek ismert és kevésbé -ismert históriája. Akiket ez ragad meg, egyben genetikai tudásukat is gyarapítják. — Mi történne, ha kevesebbet tudnánk az öröklődésről, ha a tudomány nem avatkozhatna be? — Óriási veszteségek. A gyomorkimenet szűkülete minden 750. újszülöttnél előfordul, s régebben halálos betegség volt, mert az ilyen gyerekek az anyatejet nem tudták felhasználni, s születésük után néhány héttel csonttá-bőrré soványod- va meghaltak. 1920 óta létezik egy műtét, amelynek köszönhetően ők mind megmenthetők, ráadásul kiderült, hogy felnőttkorukra az izomzatúk felülmúlja az átlagosat. Olimpikonok, világbajnokok kerültek ki közülük, például Bannister, az angol középtávfutó. Ha ő, mint „a férgese” kihullik, ma több rekorddal szegényebbek lennénk. — S csak veszteségekkel jár a be nem avatkozás? — Erről szó sincs. Azzal, hogy az antibiotikumokkal, védőoltásokkal sikerült visszaszorítanunk a csecsemőkori fertőző betegségeket, nagyon sok olyan ember életben marad, akinek örökletesen gyengébb a fertőzésekkel szembeni ellenállóképessége. Ok felnőttkorukban esendőbbek, jó néhány kórral — esetleg a rákkal — szemben. Emiatt több látszólag ma a rákos betegek száma, s azért is, mert megnőtt az átlagos életkor. Következésképp a be nem avatkozásnak eredménye lenne, hogy a gyenge ellenálló képességet kevesebben örökítenék, és örökölnék. — S mi volt a helyzet ez ügyben az emberiség történetének korábbi koraiban? — Az emberré válás időszakában a testvérházasság, a vérfertőzés természetes állapot volt. A lappangó genetikai ártalmak jó része kiszűrődött, mert a betegséget örökítő gének egy emberben való találkozása gyakran halállal, valódi betegséggel járt Igaz, a vérrokoni házasságok — sokkal ritkábban, mint az ártalmakat — a kiváló adottságokat is feldúsítják a népességben. Az arány nem éppen kedvező, vegyük például a lovakat: a testvérkeresztezéseknél állítólag 10 esetből 9-szer virslinekvaló, s csak egy alkalommal derbygyőztes az eredmény. — Vajon hová vezetett a beavatkozás? — Ez bizony már régen megkezdődött. Kezdetben kialakultak a tabuk, amelyek tiltják például a vérfertőzést Azután jött az orvostudomány, s ez egyre több örökletes rendellenesség ben szenvedőt tud életben tartani. A társadalom is gondoskodott — néha szentként tisztelte csodaszörnyeit — azokról, akik kizárólag testükre, önmagukra hagyatkozva — a természetben elpusztultak volna. A kedvezőtlen adottságok elleni önkényes fellépés is nagy múltú. Ismeretes a Taige- tosz-história, Magyarországon a bábák még a nem kívánt lányújszülötteket is megölhették azzal, hogy nem kötötték el a köldökzsinórjukat, s a legvadabb formája az önkénynek a fasizmus fajjrtása volt, amikor a politikai gaztetteket tudományos maszlaggal próbálták leplezni. képességét éppen egyedeinek sokfélesége, a tulajdonságok, adottságok leírhatatlan kavalkádja határozza meg. — Akkor hát hol a beavatkozás határa, az erkölcsi határ? — A legfontosabb elv: mi csak tanácsot adunk, a döntés joga a leendő szülőké. Nem mondanak ennek ellent a genetikus cselekvési lehetőségei sem, "a gyakorlat sem. Először is célunk megakadályozni a genetikai ártalmak kialakulását. Ez azonban csak törekvés, hiszen új gyógyszerekről is néha utólag derül ki, hogy veszélyforrások, s akkor tilthatjuk használatukat, akárcsak az indokolatlanul sok röntgenvizsgálatot. A tanácsadás a már meglévő ártalmak továbbadásának megakadályozásához szolgál eszközül. A baj csak az, hogy nem mindenki kerül orvoshoz. Például a 40 évesnél idősdbb terheseknél eleve el kellene végezni még a terhesség elején a magzatvizsgálatot, hiszen a késői szüléseknél nagy a kockázat. 1978-ban azonban az 1241 érintett terhes közül csak 20-an fordultak hozzánk. A rendellenesség felismerése után ugyanis a terhesség 20. hetéig lehetséges a sérült utód vi- lágrajöttének megakadályozása... A következő teendő a már újszülöttben meglévő genetikai rendellenesség ártalomokozó hatásának csökkentése. Sok értékes ember tartható életben, de számolnunk kell azzal, hogy a távoli jövőben feldúsul a népesség genetikai terheltsége. — Merre tart ma a genetika? — Szerencsére az eddigi korokon túl vagyunk. Napjainkban végre lehetőség nyílik a tudományos igényű, s a szocialista humanizmussal összeegyeztethető módszerek alkalmazására. Ma általában azt tartjuk helyesnek, hogy a felvilágosítás, a tanácsadás révén segítsük a leendő szülőket abban: gyerekük ne örököljön veleszületett ártalmat. Nagyon jóik a tapasztalatok. A tanácsadásra jövők mindössze 4 százalékánál kell javasolnunk, hogy mondjanak le a gyermekvállalásról, s kétharmaduk megfogadja a szavunkat. Sokakban felmerülhet persze a gondolat, hogy az egyharmadnál, akik a nagyfokú veszélyeztetettség ellenére is vállalkoznak a terhességre (40 százalékuknál sérült is az újszülött) nem kellene-e a társadalomnak adminisztratív eszközöket alkalmaznia. Szerintem semmi esetre sem. A gyermekvállalás olyan egyéni szabadságjog, amelytől senkit sem lehet megfosztani. Nem is szólva a torz utópiáról —, amelyet Aldous Huxley fogalmazott meg a Szép új világ című könyvében —, hogy a társadalom különböző képességű és nemű embereit az állam mindenkori igényeinek megfelelően, kényszerítőén szabályozzák. Egy faj — az emberre nézve is igaz ez! — élet— Azaz, több lesz az örökletesen betegségre hajlamos közülük? — Igen. Arról van szó, hogy ma a Pavlik-kengyel alkalmazása után azok, akik csípőficamot örököltek, egészséges felnőttek lesznek, s ezt a hajlamot örökítik. Elképzelhető, hogy néhány évszázad múltán minden újszülött Pavlik-kengyelben kezdi majd életét. Szó sincs arról, hogy ez az emberiség elsatnyúlását jelentené, hibás a betegségszemléletünk. Ami ma betegségnek számít — és, sajnos, szégyellnivalónak! —, lehet, hogy idővel természetes lesz. Azt hiszem, a jövőben az orvosi gondozás alatt álló, de egyébként zavartalanul élő embereket egészségesnek kell majd tekintenünk. Hiszen a csípőficamhajlammal már ma is együtt élünk. Ugyanígy természetesnek vesszük, hogy növekszik az átlagos testmagasság, a népesség átlagos értelmi színvonala. — Ismét az iménti kérdés: erkölcsös-e akkor mindent megtennünk azért, hogy kevesebb legyen a genetikai ártalom, vagy inkább etikus a be nem avatkozás? — Olyan ellentmondásról van szó, amelynek megoldása a tudomány további fejlődésétől, s a társadalmi normák az' emberi felelősség jövőbeni alakulásától várható. Ide vág a tény: korábban évente 100—200 ezer abortusz történt Magyarországon, s tömegével akadályoztuk meg a zömében egészséges újszülöttek — közöttük nem kevés lehetséges zseni — világrajöttét. Ezen kevesen bánkódtak ... Jóval kisebb azoknak az embereknek a száma, akiknek a genetikus véleménye szerint nem lenne ajánlatos megszületnie. — Amit tehet és tesz a genetika, az orvos, hogyan egyeztethető össze a hippokratészi esküvel? — Ügy érzem, hogy ez alapjaiban ma is meghatározza munkánkat, de azt sem szabad feledni, hogy az eskü évezredes, régi orvosi lehetőségekre alapult. Ami ma is érvényes: mindent meg kell tennünk az emberi életre képes élet megmentéséért. Csák egy példát búcsúzóul: most is jár hozzám egy siketnéma házaspár, akiknek rövidesen a második — s biztosan siketnéma — gyermeke fog megszületni. Ha nem is lesz felhőtlen az élete, mi mindent megteszünk azért, hogy segítsük a szülőket, s nem tanácsoljuk, hogy álljanak el szándékuktól, a gyermekről mondjanak le... VASVÁRI G. PÁL Tűnődések egy találkozóról Kólótábor N épviseletbe öltöztetett babák a szekrénysor polcain. Mellettük, a falon tambura, kétágú síp. Elég ezekre, vagy az asztal mögötti festményre, Szurcsik János alkotására nézni, hogy a tárgyak megelevenedő figurák kezébe kerüljenek, hogy megszólaljon a zene, megkezdődjön a tánc. S ilyenkor már nem is a budapesti Nagymező utcában, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége főtitkára, Mándics Mihály szobájában érzi magát az ember, hanem mondjuk, Szentendrén, a Vujicsics együttes fellépésén, vagy a lórévi, tököli táncosok között. Vagy éppen Pécsett, ahol az elmúlt napokban rendezte meg a helyi tanárképző főiskola Baranya Táncegyüttese a Kóló-tábort negyvenhét táncegyüttes, közöttük huszonkét délszláv csoport részvételével. Ott volt a táborban a Vujicsics Együttes, bemutatót, előadást, tartott a délszláv hangszeres népzenéről, de ott voltak a tököli, pomázi, lórévi hagyományokat őrző közösségek képviselői is. És természetesen ott voltak azok a szakemberek, akik a hazai délszláv kultúra, nyelvápolás, hagyományőrzés és egyáltalán, a mai nemzetiségi lét kérdéseinek legjobb elméleti és gyakorlati szakemberei. Hangsúlyoznunk kell: a mai nemzetiségi lét kifejezés fontosságát. A kívülálló ugyanis — és talán természetes módon — hajlamos csak a néptáncra, zenére, tárgyi kultúrára gondolni, ha szer- bekről, horvátokról, szlovénekről (vagy éppen más nemzetiségről van szó. A kiindulópontot azonban természetesen nem ez jelenti, hanem az, amit a XII. pártkongresszus határozata így fogalmazott meg: „Pártunk a lenini nemzetiségi politika érvényesítését változatlanul fontos feladatnak iekinti. A nemzetiségiek hazánk egyenjogú állampolgárai. A nemzetiségi szövetségek fontos politikai és kulturális feladatot látnak el. Minden szükséges támogatást megadunk ahhoz, hogy a nemzetiségek továbbra is aktív részesei legyenek társadalmi, politikai életünknek, őrizzék és fejlesszék anyanyelvi kultúrájukat." Kötődni az anyanyelvhez — és kötődni a szülőföldhöz, a szocialista Magyarországhoz, s ezen keresztül vállalni a hídszerepet az egymás mellett élő népek között. A nemzetiségek számára természetes módon adódó, igen szép feladat, szerep ez. Hogy persze a vállaláshoz méltó legyen a megvalósulás is, ahhoz arra van szükség, hogy az anyanyelvi kultúra ápolásához valóban minden segítséget megkapjanak a nemzetiségi állampolgárok. A hazai feltételek természetesen mások, számos településen az úgynevezett nyelvoktató iskolák jelentik a megoldást. Ahogyan azonban Mándics Mihály mondja, a nemzetiségi nyelvoktatás távlati fejlesztési tervében is szerepel a kétnyelvű iskolák számának szaporítása (Pest megyében például Tökölön van erre lehetőség), s az, hogy minden délszlávok lakta községben bevezessék az óvodai nyelvoktatást. Szorosan ide kapcsolódik az is, hogy hamarosan új, korszerűbb körülmények között működhet a fővárosi délszláv gimnázium és kollégiuma. 1 A felnőttek számára jelenleg elsősorban a nemzetiségi énekkarok, zenekarok, tánccsoportok jelentik az anyanyelvápolás, és persze. a hagyományőrzés lehetőségét — s az ezekhez kapcsolódó, a jövőben tovább szaporítandó nyelvklubok. Nos, az említett pécsi Kóló-tábor egyrészt arról adott képet, hol tart ma e mozgalom, másrészt kitűnő továbbképzést jelentett az együttesek vezetői, tagjai számára. Hangzott el előadás a délszláv népviseletekről, népdalokról, táncokról, a jugoszláviai hangszeres népzenéről, táncokról. Hogy ez a találkozó a szomszédos országok kapcsolatának erősödését is segítette, azt nemcsak az jelzi, hogy jugoszláviai elméleti szakemberek, előadóművészek is résztvevői voltak, hanem az is, hogy a zágrábi televízió jóvoltából a horvátországi tévénézők is megismerkedhetnek a hazai délszláv folklór értékeivel. De hogyan válnak ezek az értékek valóban közkinccsé, a magyarországi közművelődés szerves részévé? Részben a mai népi együttesek színvonalas munkája nyomán, részben — a valódi értékek felfedezésében az együtteseknek is segítő — tudományos kutatásnak köszönhetően. Erről a témáról a pécsi Kóló-táborban A magyarországi délszlávok néphagyományai az újabb kutatások tükréöen címmel éppen a délszláv szövetség főtitkára, Mándics Mihály tartott előadást. Aki persze ismeri munkásságát, szükségtelennek tartja' az éppen szócskát: maga is a délszláv néprajz kutatója, hamarosan megjelenik Csávoly község nyolcszáz éves krónikájából című munkája, amelyben a többi között a horvát, bunyevác néphagyományokat, az anyagi kultúrát, jeles napokat, munkaszokásokat, sorsfordulókat mutatja be. Olyan jellemző vonásokat, amelyek nem egy esetben meglepően hasonlítanak a Csávolytól több száz kilométerre élő tököli, érdi délszlávok hagyományaira is. Nos, ami a néprajzi kutatásokat illeti, ezek a Magyar Néprajzi Társaság megalakulása óta számos érdekes eredményt hoztak. A felszabadulás utáni évtizedekben új, marxista alapokon nyugszik, a hatvanas évek vége óta pedig a korábbinál jóval intenzívebbé vált ez a munka. Csak példaként érdemes megemlíteni Vujicsics Tihamér kötetét, a sajnos, posztumusz műként megjelent A magyarországi délszlávok népzenei hagyományait. O rtutay Gyula az első kötethez írt előszavában hangsúlyozta: a magyar néprajztudomány a kezdetek óta „a magyar haza minden népének történetét, kultúráját, társadalmát, néprajzát igyekezett kutatni”. A pécsi Kóló-tábor — hogy visszatérjünk a kiindulóponthoz — talán abban segített legtöbbet, hogy az itt elért eredmények — az igazi értékek — valóban közkinccsé, közművelődésünk fontos részévé váljanak. P. SZABÓ ERNŐ 1 ’ '
