Pest Megyi Hírlap, 1981. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

1981. FEBRUAR 1., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Beszélgetők '1miäwi. Durkó Gábor rajza Vaderna József: Zöld közlekedőedények A hétvégek egyhangúan teltek. "** Fáradtak voltak, és pihentek. Ugyanúgy, mint az ünnepeken. A lakás elszakadt mindentől: a tértől, az utcáktól, a várostól, a munkahely­től. Külön élőlényként lélegzett, va­lami furcsa állatként, amelynek semmi dolga. A hétvégeken mos­tak, porszívóztak, olvastak és sze­retkeztek. ' Valamikor. Aztán Kovács és neje lassan el- hidegült egymástól. Apróságokon veszekedtek. Ha valamelyikéi ük ol­vasott, a másik evett, a könyv a falnak repült Zavarta az olvasás­ban a csámcsogás Kovácsot is, a nejét is. Együtt ritkán akartak té­vét nézni. A képernyő területe min­dig adott alkalmat a csatározásra, ez a néhány tenyérnyi hely az egyiknek mindig unalmas volt. A családi hadszíntér lassan tovább * terjedt Elérte a szobákat a kony­hát a szomszédok fülét Kovács ügyintéző volt egy gyár­ban, neje ugyanott bérelszámoló. A munkahelyen mosolyra váltottak minden haragot. A férfi gyártotta az aktákat, s ezek az akták, vagy-; is az árnyékuk, az otthonukban is megjelentek. Valamikor ,<n.- vegyész* mérnöknek készült vagy fizikus­nak, a gimnáziumban az egyik legjobb tanuló volt Egyetemi jegy­zetekből tanult, mert utálta a ké­miatanárját s néha föltett neki olyan kérdéseket amire az nem tu­dott válaszolni. Már elfelejtette, vagy még akkor nem is tanították, újabban pedig nem képezte ma­gát Hegyi tanár úr. Kovácsot az egyetemen a második évfolyamról rúgták ki. Beleszere­tett jelenlegi nejébe — akkor még Ibolyába —, aki teherbe is esett. Megesett. Így szokta mondani a barátainak, egyetlen barátjának, akit mások előtt szándékosan töb­bes számban emlegetett. S az utób­bi időben már önmagában sem hívta keresztnevén a feleségét. Kovácsné nem tudta, mi történt, talán, mert nem merte megnevezni. Csak érezte, csak ahhoz volt bá­torsága, hogy érezze a bajt Amit. mint a sebet, gézzel, mosolygással próbált betömni. Vagy az elszámo­lási cédulákkal, a fizetési szalagok­kal, amiket minden hónapban újra kellett gyártani. Számára értelmet­lenül. Nem így képzelte. Amikor túlórázni is kellett csak számokat látott maga előtt Egyszer azt vet­te észre, hogy a gyerek tarkóján, az egyestől az ötösig, digitális szá­mok futottak, vízszintesen. Kovácsné. leánykori nevén Hazai Ibolya, megdörzsölte a szemét. Nem tudta, miért haragszik a férjére, miért a gyerekre. Az ügyintéző kényelmesen el- nyújtózott a karosszékben, figyelte, hogyan vetkőzik neje. Valamikor még enyhe izgalmat érzett a nya­ka körül, combjaiban, mellében. Most az jutott eszébe, hogy ugyan­olyan értelmetlen levenni ezeket a ruhákat, mint a „kérem, szívesked­jék" leveleket megfogalmazni. AnMt a főnöke most már olvasatlanul ír a’á. S ő vajon mit ír alá? 1/ ovács és Kovácsné egymásnak háttal fordulva elalszanak. A férfinak kis lelki ismeretiurdalása tá­mad — nem simogatta meg az asz- szonyt, de ezt gyorsan elhessegeti. A hétköznapok estéi könnyebben telnek, akkor van tennivaló. Ki­kérdezik a gyereket. Kovács néha megveri, mert nem tudja Andris a leckét. Nem akar a gyerekből is ügyintézőt, de hogy mit akar. azt maga sem tudja. Néha csodálkozik magán, hogy semmiségekért veri a gyereket, de aztán úgy dönt; ez csakis a gyerekért van. Különben hülyeségnek tartja az oktatási mód­szereket, ebben a főnökével is egyet­értenek („ki hallott már így taní­tani matekot, környezetismeretet’’), de arra már nincs energiája, hogy magyarázzon is valamit a gyerek­nek. Ezalatt Kovácsné főz valamit vagy leül, és úgy tesz, mintha gondolkodna. Ez a szokása. Bámulni a semmibe. A férje ezért is ideges, ő meg azért, mert állandóan azt kérdezi, hogy mire gondolsz? Mi köze van hozzá? Egyáltalán. Ki­nek mi köze van az ő gondolatai­hoz? Még ezt sem lehet szabadon csinálni?­Kovács szemében ezek a meren­gések felháborítóak. Olyan üresek, mint a hivatali levelek..jNjilyen em­ber az, aki nem tudja, hogy mire gondol? Hetente kétszer műszaiki szöveget fordítanak németből magyarra. Kell a pénz. Szótárazva és keservesen, nem értik a szöveget, de nem is érdekli őket... Először még nevet­tek ezen, közösen keresték a szava­kat. Üjabhan csak morognak, ha megkérdezik egymást. Mindenhol, minden rendben.' Jől- öltözöttek és mosolyognak. Vannak olyanok is, akik irfgylik őket. Az asszony csinos, a férfi is, de eddig nem bonyolódtak külön kapcsola­tokba. „Talán csak azért — gon­dolja Kovács —, mert könnyen el­lenőriz. Igaz is, napjában többször felhív telefonon, megbeszéljük azt a programot, amit már úgyis tu-' dunk előre, itthon meg nincs mi­ről beszélgetni”. "EVek. Húsvétokíkal, névnapokkal, születésnapokkal, házassági ev- forduioKkal, karácsonnyal, szilvesz­terrel. De ezek a. napok sem vilá­gosak teljesen. Összekeverednek. Annyi biztos csak, hogy megint karácsony lesz. Nemsokára. Egy­szer együtt rohanják végig az üz­leteket, bevásárolnak a gyereknek. Egyszer külön-külön, akkor meg­lepetést keresnek egymásnak. Ko- vacsné már évek óta férfiingeket vesz. A férfi blúzt és egy hangle­mezt. A szekrény tele van férfi­inggel, ’nyakkendővel és blúzzal. Kovács tavaly már ki sem bontot­ta a csomagot, csak megtapogatta. Ezért az egész szentestét végigvesze- kedték. Közben a lemezjátszóról a „mennyből az angyal” hallatszott, s pont a pásztorok szónál vágta a földhöz az asszony a kocsonyás tá­nyért. Ezt a hallgatólagos békeszerződés megszegésének fogta fel a férfi, s bánatában üvölteni kezdett, mint a farkasok. Nagyon jól tudta utánoz­ni a vonyítást, amire Kovácsné igen dühös volt. A gyerek sírni kezdett, a szomszédok átkopogtak a falon, akik a Kovács családot már kétszer jelentették fel a házkezelőségen ha­sonló koncertért. Mire Kovács ki­teregette a szomszédok ügyes-bajos dolgait is, a főgondnok úgy dön­tött, hogy nem érdemes az üggyel foglalkozni. Akkor tegye ad acta, mondta Kovács cinkos mosollyal, hátba veregette kollégáját és távo­zott. Kovácsné akkor pusztította el gondolatban az összes törhető anya­got a lakásban, mikor a harmadik csillagszóró is leégett. A gyerek még szipogott, s a tele­víziós élőlény szájában rázni kezd­te azt a csengőt, ami Kovács sze­rint „a karácsonyi hangulatot van hivatva szolgálni". Az ügyintéző elnyújtózott lég­üres foteljében, s a születésre gon­dolt. Vajon a jó öreg, szakállas Krisztus, mert ő csak öregnek tud­ta elképzelni a jászolban is, mit tenne most? Hova zarándokolna? Golgotának itt a tévé képernyője, elég homorú az ebben a viszonyító és transzformáló világban. Mert olyan ez a világ, mint a közlekedőedények. Mindig min­den kiegyenlítődik. Az U alakú üvegcsőben egyenlő magasan állnak meg a dolgok. A város, a munka, a kirakatok, az áruk, az ajándékok, a szereknek, a hódítások, az örömök, a bánatok, a fogalmak és fogalmiak ellentétei, a vereségek és unalmak, a bűnök és a jó szolgálatok, az emberek és az állatok. Minden nyugodt. S itt van a karácsonyfa, éz a zöld közlekedőedény, minden házban a szeretet és az ünnep, az evés és ivás, az elnyújtózás és a meghatódás kis meghajlított kém­csöve, amin éppúgy átömlik min­den. Nem lehet kihazudni belőle a veszekedéseket, á kielégületlensé- get, a veszélyérzetet. S az ajándékok címkéin lejár a szavatossági idő, de a zöld közleke­dőedény megtelik új ajándékokkal. Ingekkel és blúzokkal — gondolta Kovács, akiből már soha sem lesz vegyészmérnök. A Kovács család, jól él: - Nem ** válnak el,, mert erre az életre ítéltettek. Mért " hiába1'válnak'' el, mondja újabban Kovács András és Hazai Ibolya, ha valakivel bizalmas hangot ütnek meg, a zöld közleke­dőedény létezik. Egy titokzatos élő­lény szájáról beszél .a gyerek az is­kolában, de ezt senki sem tudja, hogy honnan vette. Gergely Mihály: Jegyzetfüzet G. Szabó László: Bükkösben ÖREG FÁK KARA: Ha már az ősz is messzetűnt - mi utolsónak vetkezünk. Águnk csikordul, ám muszáj, mert hó alá görnyedt a táj. Addig kínálnak a fenyők szívet-szemet pihentetőt. Mi nem vagyunk irigyeik — hiszen ők nem is sejthetik, mily boldogság, ha a tavasz ismét életre sugaras. Igen, az ősz rég messzetűnt — s mi utolsónak vetkezünk: rozsda-pompánkat, míg lehet, megóvjuk nektek, emberek! NÖVENDÉKFAK KARA: Habár az ősz rég messzetűnt, mi kitartunk — nem vetkezünk. Koronánk zörren és zizeg, ha vadóc szél kócolja meg. Zúzmara mar, hó súlya nyom, de ellenállunk szilajon. Csak ha felvirrad majd a nap és óvó fedelünk alatt moccan az új tavasz rügye, ejtjük lombunk a semmibe. Bágyoni Szabó István­Korsók pengése Polgár István: Veterán Várótermi bóbiskolók, bizsus kis szajhák, vasutasok. Szalámit majszol égy ragyás paraszt. Egy karonülővel sört itatnak. Mellettem valaki tanul. Sztentori hang: — FÁRADJANAK MÁS HELYISÉGBE, TAKARÍTÁS KÖVETKEZIK! Széled a népség, ki. merre lát. Cipelem madzaggal átkótótt életem egy zuggal odább. A romániai magyar költő e hónapban hazánkba látogat! verse közlésével köszöntjük. ha majd mezőkkel jön meg a hajnal sétára indulok önmagámmal korsókat hordok szomjas terűként kaszások fenőkövére tónak kések vályúiba biztatónak szájakba — kicsordult-nyál-pótlónak nyelvekre-gyúrt-indulat-tartónak sebes bokákra továbbvivőnek súlyosbító a rég pihenőnek emlékeztető a felejtőnek bátorító az újrakezdőnek népes faluból megfutó bánat kikiáltója balladáknak suhogó két szárny vágtató vágynak örömláz amjre rátalálnak megtalálója a keresettnek megsokszorozója keveseknek utasok mindig felütött sátra korsók pengése: a hátha hátha szomjasan élek kórsaimmal Indulok útnak ha megjön a hajnal Olvasom, hogy „az eddig feltárt legrégibb kőszeg-számokra bukkan­tak görög régészek az észak-görög­országi Ptolamaisz környékén. A tudósok szerint „o leletek több mint hárommillió évesek”. Hiszek a földünkön megjelent s a világegyetem sok bolygóján létez­hető eleven élet gyarapodásában, gazdagodásában. Hiszem, hogy meg­jelenése óta az ember fölfelé tart. Mégis: olvasva a távolmesszi ős embermivoltának tárgyi bizonyíté­kairól, a hárommillió éves kőszer­számokról (balták? nyúzó szakó- cák?), s körülpillantva emberfajunk mai világában, szíven üt a gyanú: a teremtő tehetséggel megáldott s az önpusztító hajlammal, is megve- rettetett, csodálatos-szörnyűséges állatfaj hárommillió év alatt csak ily rövid távot tett meg az emberi korhoz vezető hosszú úton?! Hiszen még ma is élnek törzsek a kőkorszak szintjén; a 4,3 milliárd­nyi emberiség harmada-fele állati körülmények között senyved, éhe­zik, naponta egyszer sem lakhat jól kedvére, nincs emberi hajléka; 500 —600 millió a testi és lelki fogya­tékosok, 800 mililó az analfabéták száma! És a teljesítményeink csú­csait jelző másik sorozat: a termo­nukleáris fegyverarzenál, a 15 ton­nányi robbanó „fejadag”, s a bi­zonytalanság: egyszer nem téved-e egy felelőtlen kéz arra a bizonyos jelzőgombra, mely a megsemmisítő atomcsapásra parancsot ad?! S a tudományos-technikai forradalom, az ipari civilizáció dideregtető kér­dése: nem léptük-e át máris a kri­tikus pontot, melyen túl a bennün­ket létrehozó és tápláló természeti környezet biológiai egyensúlya visz- szafordíthatatlanul felborult, akkor pedig maga az ÉLET került végve­szélybe!? Hárommillió esztendő! Nem vesz­tegettünk él belőle túlságosan is so­kat? Elégséges-e már a tapasztala­tunk és bölcsességünk, hogy ezután jobban tudjunk gazdálkodni az idő­vel is? ★ Kedves Barátom! Már megint eze­ket a modernkedő rajzokat kell lát­nom! Hogy mit is ábrázolnak, mi látható rajtuk, igencsak meg kell erőltetnem a szemem. De én ma is úgy szeretem művészetedet, mint találkozásunk idején, s az azt kö­vető években, egyéni hangod meg­találása, megerősödése idején. Mondanak valamit ezek a kriksz- kraksz lapocskák másoknak? Képe­sek bennünk visszhangot verni, egy gondolatot fölkelteni? De hiszen te már tudtad az em­bert úgy megjeleníteni, hogy lap­jaidra nevedet sem kellett odaírnod, hogy rádismerjenek; miért bo­lyongsz hát a modemkedés hosszú zsákutcájában? Hát te is elhitted, hogy a világnak ezek a törmelékei képesek megragadni az életet? Igaz, egy márkás óra darabjaira szét­szedve is izgalmas tanulmány, szin­te minden kicsinyke kereke, csa­varja, rugója érdemes rá, hogy megbámuljuk, tudva, milyen fontos szerepük van az egészben, dehát a z alkatrészhalmaz nem óra, képtelen arra, ami e szerkezet fő jellemzője, nem mutatja a múló időt. Számomra — s eddig számodra is — legizgalmasabb élmény és mű­vészi feladat az ember volt. Bará­tom, ne higgy a mesterségesen, ezer­féle ravasz fogással is táplált DIVAT mindenhatóságában, hogy az em­bert kitagadó rajz, festmény, szo­bor esélye 'mindig nagyobb a Mara- dandóságra, hogy korunk embervi­lágát műfajuk eszközei segítségével ők is éppen oly csodálatos erővel hagyják utódainkra, mint tették ed­dig sokan, akik ugyancsak kísér­leteztek, kétkedtek és kutattak, de művészetük alanya és tárgya mégis az ember maradt. Hagyd ezeket a semmitmondó, ha­tástalan vonalgubancoltat azoknak, akiknek nincs merszük mást csi­nálni, mint amit a kötelező DIVAT diktál. Térj vissza asszonyaidhoz, akiknek a tartása is elárulta, mi­lyen nehéz életük volt, a férfiakhoz, akik egymagákban vagy kis együt­tesük révén, a valódi életet sugá­rozták lapjaidról. Inkább vagy te modern egyéni stílusú munkáidon', mint azok, akiknek lapjai alatt ott olvashatjuk ugyan az aláírásokat: Napkelte, Napnyugta, öröm, Szomo­rúság, de ha .valaki az aláírásokat fölcserélné, a csínyt senki föl nem fedezhetné. Mert miként is helyes értenünk a modernséget, mi a modern mű lé­nyege? A mais ága, jelenko- r v. ság a. Az, hogy ama emberé­ről, korunk valóságos drámáiról, sorskérdéseiről szól, kellő tárgyis­merettel és emberfajunknak tartozó erkölcsi felelősséggel. Ami ezen túl van, még mindig lehet elbűvölően, gyönyörködtetően szép, nélkülözhe­tetlen mellékdallam a kor szimfó­niájában. De ami ennek körén is kívül esik, nem több az a művész kísérletezésénél, modernkedő játsza­dozásánál, műhelygyakorlatánál, ké­szülődésnél, nekigyűrközésnél. Merj hát a magad hangján be­szélni akkor is, ha körülied sokan a divatos, menő prímet mímelik. Ugye, eszedbe se jutott még, hogy szép baritonod helyett más hangon pró­bálj megszólalni, miért mondanál le művészeted egyéni vonásairól?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom