Pest Megyi Hírlap, 1981. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-04 / 29. szám
SMiap 1981. FEBRUÄR 4., SZERDA Kezek műve— művészek keze \ Amikor a tegnap üzen a mának MUTEREMNÉZŐBEN SZENTENDRÉN ÉS VÁCOTT ök maguk hallgatagok. Ta- w, Ián éppen azért, mert beszédes a kezük. Egy-egy gyerekesre sikeredett mosoly alig észrevehető vállrándítással kísérve — ennyi a válaszuk laikusok és hozzáértők, önjelölt kritikusok és bámész érdeklődők agyoncsépelt kérdéseire: miért épp így? Miért oda? Pont ebből az anyagból? A szavaknál előbb formálódik az agyag; gipsz, — színesebb a tempera, időtál- lóbb a réz és a beton. Egy házban kettő Náluk jártunk. Náluk, a középkorú fiataloknál, akik pályájuk felfelé törő ívénél járnak, de már maguk mögött tudhatják az első biztonságot nyújtó sikereket, már ismerősen cseng a nevük. Az egyik műterem Kocsis Imréé, a másik Kisfalusi Mártáé, Idilli a rendetlenség az egyikben, költői a rend — egy fallal odébb. Vonyít a kompresszor, apró kerámiakockák özöne mindenütt: zsákban, ablakmélyedésben, szerte az asztalon. Kár kikapcsolni a gépet, a köszörű némaságából jótékonyan fakadó csöndet nincs kedve megtörni egyikünknek sem. Hogy mi készül? Látjuk. A Képzőművészeti Főiskola docense gigászi méretű mozaikon dolgozik. Talán most már rövidesen a szolnoki Szigligeti Színház homlokzatát díszíti. Óriási pillangó — ha úgy tetszik. Vörös és szürke (ebből kétféle is kellett volna, de ha egyszer nem lehet hozzájutni — marad a barna), pasztell színek, lágy, puha vonalú formák. Érdemes Kocsis kezét figyelni. Hogy éppen nem csempét metél apró darabokra és ragasztja a lakótelepi fürdőszoba falára — csak a mozdulat különbözteti meg. A minden egyes darahka útját kitapogató óvatosság. Írhatnánk: áhítat, de több annál. Technika. Technológia. Szakma. Vagy csak művészet ... A feleség csak annyiból emlékeztet a klasszikus feleségre, hogy kávét főz. Gondolatai két szobával távolabb járnak. Cserepek, vázák, hamutartók között. Kisfalusi Márta keramikus. A használati tárgyak harmóniája, a színek-formák hétköznapi szürkeségét üdítő hivatása az ő világa. S a virágoké — azoké a csokroké, szálaké, száraké és leveleké, amelyek a végső formát öltött, törékennyé égetett agyagba kerülnek. Lehet kóró a virág, gaznak, gyomnak titulált máshol kukába szánt szemét — feltétlenül gondolatot ébreszt, és (vagy?) objektiven tükrözi a környezet (világ?) szubjektív impulzusait. Munkás a keze — munkáskéz erejével, határozottságával hengeredik a mozsár llakú virágedény. A mozdulat, amivel megpenderíti — lássa, egyenletesen érte-e a festék — vitathatatlanul egy nőé. És a magyarázkodó- rebbenő mozdulat, ahogy körbemutat a műteremben: a gyerekek égették ezeket a bőrre fűzött sziveket, medálokat a szentendrei vásárra — az anyáé vagy a keramikusé? Kisfalusi Márta Blaskó János Domborműben történelem Ha megállítani nem is, de nyakonragadni, viaszba, majd fémbe önteni igenis lehet az időt. Dali szétfolyatta, Csík- szentmihályi Róbert alkatrészekbe, fogaskerekekbe, rugókba és kerekekbe börtö- nözte. Huszonvalahányadik darabja a mostani sorozatnak. Sokan ismerik már, megjárta a kiállításokat. Csendesen forognak tovább a kerekek. De a nagy elismerést nem az idő hozta. A vatikáni magyar kápolna domborművébe csempészett magyar történelem, a zarándokok szemébe szuggerált ismeretterjesztés — és valljuk be, egy szemernyi hiúság, hiszen az egyik, falból domborodó mellékalak a szerző önarcképe — valószínűleg tankönyvek elsajátítandó nevévé teszik: Csíkszentmihályi Róbert. Akinek a keze egyelőre reszket. Részben az aggodalomtól (csak nem fog letörli az icipici viaszfarkinca a kompozíció talapzata alá nyúló szakaszból?) részben a zavartól (avatatlan szemek, hívatlan vendégek nézik mozdulatait). Az élő Bartók Váci műteremház, földszint. Huzatos folyosó végén rosszul záró faajtó. E mögött él Blaskó János szobrászművész. A legújabbkori történelem : novemberben avatták a szobrát a Madách Imre Művelődési Központ csillag- vizsgálóra emlékeztető kupolájának árnyékában. A jövő? Romjai lábunk előtt — alatt — hevernek. Az élő Bartókot meglehetősen érzékletesen ábrázoló faindával körül vett portréját már elvitték az öntők. Gipszmaradványait kicsit félszegen lépdeljük át — hozzáférendő ahhoz, ami még készül, de már közelebb hozza a jövőt. Melyiket válasz- szűk? A Petőfit aktualizáló — leendő csepeli — szobrot, vagy az Erdőskertre költöző csaknem ötvenméteres réz- színezett beton erőt sugárzó kompozíciójának mini-mását? Persze, inkább a kezét. Blaskó kezét. Nem túlságosan természetes a mozdulat, visz- szafogott a lendület. Kommentár nélkül is kiabál: a mi kedvünkért állt az oszlopra emelt — tökéletesen kész alkotáshoz. Munka közben. Nem igazán eredeti a cím — mégis igaz. Tétlen ujjakkal, leeresztett karral is alakul, formálódik az anyag. Vagy ami legalább annyira fontos: a gondolat. Láng Zsuzsa . ..... Csíkszentmihályi Köbért Kocsis Imre Bozsán Péter felvételei HELYTORTENETI MUNKA BUDAKALASZON Faültetés közben, 1977 tavaszán a budakalászi Kálvária-dombon az iskolás gyere- , kék emberi csontot találtak. A lelet híre gyorsan elterjedt, s megtudtam, hogy ré- geboen is fordultak ki ott a földből emberi csontok. Kíváncsi lettem, mi lehet ott? Az eredetileg fának ásott gödröt átvizsgáltuk, s egy ezüst pecsétgyűrűt és egy kis ezüstpénzt találtam. Az ezüstpénzt dr. Bodor Imre régész, mi- mizmatikus II. András (1205 —1235) ezüstdénárjának határozta meg. Ezzel kezdődött a szervezett helytörténeti kutatás Budaikalászon. Korábban az Árpád-kori temetkezésre utaló leletek nem voltak egyértelműen magyarázhatok. De ha valamilyen templom lett volna itt már az Árpád-korban, körülötte pedig temető is volt: így már egyértelműbb lenne a temetőre utaló leletanyag! Kiállításon a község Levéltári kutatásaim eredményeképpen okleveles ad a tok tömegét találtam feltevésem helyességének bizonyító sára; ennek eredményeképpen megszületett Amíg Kaluz- fa-.vából Budakalász lett című pályamunkám, amelyben bemutattam: már i. e. 2000-től lelhetők fel itt emberi tele- pülésnyomok, a honfoglalástól pedig itt, a mai helyén volt az állandó település, a Kaliz- nemzetség faluja. Az 1200- as évektől, kőiből rakott temploma is volt, amelynek maradványait meg kell találni a mai Kálvária-dombon. (Ezzel a pályamunkával a szerző a Pest megyei Levéltár hely- történetíró-pályázatán 1977- ben II. helyezést ért el. Szerk.) Dr. Tettamanti __ Sarolta, a Feremczy Múzeum régésze, igazolandó vagy cáfolandó feltevésemet, 1977- augusztusában kutatóárkot húzott a Kálvária-doffibpn. ÁZ ' eredmény: egyházi rendeltetésű épület kváderköves, (XIII. századi) alapfalainak egy része. Tavaly tavasszal folytattuk a megkezdett kutatást, s májusra kiállítást szerveztünk, melyen az eddig előkerült, s felhívásunkra a falu lakosai által esetleg behozandó leletek, tárgyak tükrében 'kívántuk szemléltetni a település és szűk környezetének múltját. A Ferenczy Múzeum is számos rézkori, avar és római kori leletet adott ki, ezek mellé kerültek az általunk felkutatott oklevelek, bizonyító szövegrészietek másolatot. A vezetésem, alatt működő kör tagjai pedig felkutattak s hoztak be kertművelés során a földből kifordult középkori cserépiazekat, török káveskeszletet, a régi kőba- nyászatra vonatkozó eredeti okleveleket, de ekkor derült ki az is, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi Paiffy MÍK.ÍÓS nádor 1705-ben készült tenyérnyi nagyságú ezüst pecsétnyomóját, melyet egy kalászi ház udvarán találtak még 196ö-öam. A kiállításon hitelesen bizonyíthattuk: a település, annak szűk környezete a rézkortól folyamatosan lakott, a honfoglalás után az itt megtelepült és templomot emelő Kaliz-nemzetseg faluja volt. Innen nyerte nevét is: Kalez-Kaluz-Kalóz- Kalasz-Kalász. Az ekkor megalakult helybarát kör tagjai a kiállítás után fő feladatul a terepbejárást tűzitek ki: feltérképezendő, hogy a tavaszi szántás után hol találhatók emberi kultúrára utaló leletek a földön. Geológiai vonatkozásban is következtetéseket kívántunk levonni, hogy hol lehettek a múltban emberi megtelepedésre alkalmas terepalakulatok. A terepbejáró munkában nagy segítségemre volt a Kovács házaspár, akiknek vezetésével tárták fel 15 évvel ezelőtt a régi kőfejtő ma már védett barlangját. Tízezer éves kultúra A régi szerb temető mögötti dombon a felszínen heverő cseréptömeg jelzi, hogy 4—6 ezer évvel ezelőtt itt már folyamatos telep volt, s hogy több kultúrkörön kereszült élt itt az ember. A begyűjtött cserepek a neolitikum — rézkor — vaskor embereire, de néhány kavicseszköz, és egy marokkőnek látszó kő ennél is régebbre utal. A Berdo-hegy aljában, egy kis dombnál számos kőpengét, kőeszközt találtunk a felszínen. Van közöttük fúró obszidián penge, hasított csont nyílhegy, és egy gyönyörű, zöld színű (obszidián?! magkő, amelyről az ősember számos pengét pattintott már le! Az édesvízi mészkő tanúsága szerint egykor itt meleg víz tört fel. a leleteink tanúsága alapján itt gravetti — jégkor végi vadászok telephelye volt! A lelőhelyre Ko- vácsné Putz Gizella hívta fe1 a figyelmet, aki legaktívabb közreműködője a helytörtéTUDOMANYTÖRTENETI ERDEKESSEG Hetvenéves röntgenfelvétel Megtalálták az eddig ismert legrégibb, Pécsen készített röntgent'’vételt. A kereken hetvenéves tudománytörténeti emlékre a Nagy Lajos Gimnázium régi dokumentumai között bukkant rá Rajczi Péter iskolatörténet-kutató. Az 1911-ből való megbámult képen egy bőrtárca belseje, illetve az abban elhelyezett tárgyak, fémpénz és kulcsok láthatók. A fizika szertár őre akkoriban egy Magdics Gáspár nevű tanár volt, tagja több tudományos társaságnak és szerzője számos matematikai, illetve fizikai tárgyú dolgozatnak. Magdics tanár úr minden bizonnyal játékos kedvében a röntgensugarak segítségével pillantott bele a tárcájába, ennek dokumentuma a fennmaradt felvétel. nett kutatásomnak. T. Dobosi Viola, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze — kérésünkre — megtekintette ezt a lelőhelyet, és megerősítette feltételezésünket: 10—12 ezer eves ősembert kultúra nyomait fedeztük fel! Kiterjesztve megfigyeléseinket — mivel a hely története nem választható el a környék egykori történetétől. — kirándulásokat szerveztünk a Pilis hegységbe. Ütjaink során megfigyeléseinket fényképen rögzítjük, így ma már 400-nál is több színes diaké- pam van cseréptáigyakról, kőeszközökről (találtam kőeszközt a Holdvilág-árokban, a Kőhegyen), érdekes és elgondolkoztató sziklavésetek- ről, föld- és kősáncokról. Így vállalni tudok legalább 5—6 történelmi, a környéket ismertető előadást. Munka- módszerünk: megfigyelés, kutatás és adatrögzítés. Levéltári, könyvtári kutatás adatgyűjtésre, párhuzamok keresésére, végül az összegzés után következtetések levonása. Mindezen túlmenően eredményeinket ismertetni is szeretnénk: nem saját magunknak gyűjtünk, kutatunk, hanem az érdeklődők ismereteinek bővítésére törekedünk. Kutatómunkánk eredményeképpen, az eddigi felszíni leletek alapján is 12 000 évvel mehetünk vissza az időben. De környékbeli felfedezéseink esetleg új megvilágításba helyezhetik a kora Árpád-kort, a jégkor végi ősembert telep pedig a kiskevélyi, Mackóbarlangi leletekből levont következtetéseket Kötődni a helyhez Egyre többen érzik ma már — s ez a tudat segíti munkánkat —, hogy fontos számukra az, hogy ismerjék an- . nak a környéknek a történetét, ahol élnek. Mert kötődni egy helyhez, annak település- viszonyait, jelenlegi szellemi kultúráját megérteni, abba beleépülni, mintegy gyökeret ereszteni csak úgy lehet, ha gyökeret eresztünk a hely történetébe is. Nekünk népművelőknek is számos fontos teendőnk van még, hogy észrevegyék, odafigyeljenek, amikor a múlt — a mi múltunk üzen egy-egy földből kiforduló érme, cserépdarab, csont, vagy kőeszköz által. Kátai Ferenc RADIOFIGYELO ÖTÖDIK SEBESSÉG, Bár Hofi Géza egy alkalommal a címet kipécézve (az ötödik.se- besség egyenlő rükverc, vagyis: hátramenet), alaposan megfricskázta ezt a műsort, ám vajmi kevéssé tudta lejáratni ifjú hallgatóinak a körében. Hogy mi a titka a népszerűségének? Minden bizonnyal az, hogy semmi titka nincs. Csupán igyekszik — a legtöbb esetben sikerül is —.a fiatalok hanghordozásában beszélni az élet, a politika, a kultúra köznapi dolgairól. Kerüli a nagyképű, semmitmondó okoskodást, a papirosízű, száraz fejtegetéseket. Mégsem válik a műsor súlytalanná, csupán arról van szó, hogy a szerkesztők vonzó keretbe foglalják a súlyosabb társadalmi, politikai mondanivalót is. Mindez azért kívánkozik elöljáróba, mivel ez a módszer mindig jellemző az ifjúsággal való foglalkozás minden területén. Érdemes tanulni belőle. Most, legutóbb is élvezetes összeállítást hallhattunk. Ez alkalommal is kellemes zenei környezetbe illeszkedtek az egyes műsorszámok, melyek színesen, fordulatosán követték egymást. Már az első okosan szellemes volt. Felelevenítette azt a régi néphagyományt, hogyha február másodikán kibújva a medve a barlangjából és a történetesen derült időben meglátja a saját árnyékát, dörmögve visszavonul, mert — mint mondani szokás — o kutya nem ette meg a telet. Nos, az idén ez történt. Illetőleg ennek apropójából a szerkesztők egy olyan műsorblokkot állítottak össze, melyben fel- idéződtek különböző korok és népek hiedelmei a medvével kapcsolatban. Lebilincselő néprajzi, kultúrhistóriai kép kerekedett ki, melyet jól színezett a muzsika és a dramatizált népmese. A sikerült indítást pergő ritmusban követte riport a mozgássérültek pécsi beatkon- certjéről, külpolitikai hírcsokor külpolitikai újságírók friss hangú kommentárjaival, portré egy huszonhárom éves martinászról, aki él-hal mesterségéért, végül pedig *egy volt állami gondozott leány útkereséséről, foszlósán bizonytalan álmairól, társ utáni vágyakozásáról. Talán ennyiből is kitetszik, hogy színes kaleidoszkóp elevenedett meg a hallgatóban az egy óra során, a hangszóró mellett ülve. Még egyszer hangsúlyozva: nem didaktikusán, szinte a közvetlen élmény erejével hatva tudtunk meg sok mindent emberről, világról, kultúráróL Hadd említsük meg a közreműködők : Sóskúti Márta, Barát József, Tóth Ibolya és a műsorvezető Molnár Dániel nevét — megérdemlik. SZABAD A SZÍNPAD! A múlt esztendei váci búcsú hangulatát idézte fel a rádió — hangfelvételekből összeállítva. Pontosabban az úgynevezett szabad színpadon fellépő amatőrök lelkes produkcióiból válogattak össze egy színes csokorra valót. Mint Selmeczi Tibor műsorvezető elöljáróban elmondotta: a szereplők nem álamatőrök, hanem igaziak. Nem fellépti díj, hanem a szereplés tiszta öröme a díjuk. Valóban, a naiv művészetnek valamiféle varázsa jellemezte az egész összeállítást. És hogy annak idején a szabadban is milyen sikert aratott, azt misem bizonyította jobban, mint a spontán, nem a stúdióban előre gyártott taps. Ki-mindenki szerepelt; Bajos volna teljességgel felsorolni. Mindenesetre kitűnt az a hetvenéves bácsi, egykori pincemester, aki mindenféle közhasznú holmiból barkácsolt össze olyan hangszeregyüttest, melyet kézzel-lábbal egymaga szólaltatott meg, amint mondotta: a váci parasztok gyönyörűségére. Nem is beszélve a két Taschnerröl — ők tehénkolompokat szereltek össze kromatikus hangrendbe Élvezetes muzsikát produkáltak szerkentyűjükkel. De volt egy angol szakos munkásnő, aki ugyan csiszolatlan, ám behízelgő hangon énekelt, követte őt parodista. három furulyán egyszerre játszó alkalmi muzsikus és még sokan mások — kellemesen idézve fel egy nyár végi búcsú hamisítatlan hangulatát. Sz. E. Könyv Magyarországról Szervusz, barát A moszkvai Politizdat Kiadó gondozásában jelent meg a Geraszimov újságíró-házaspár könyve magyarországi élményeikről. Vlagyimir Geraszimov a Pravda, felesége, Galina az APN tudósítójaként jelenleg is Budapesten dolgozik: két évtizede van alkalmuk hosszabb-rövidebb időn át állandó tudósítói munkakört betöltve ismerkedni hazánkkal. Kötetükben a magyar politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet kiemelkedő személyiségeivel folytatott beszélgetéseiken keresztül mutatják be Magyarországot. A közelmúlt történelme Münnich Ferenc, Radó Sándor és több más személyiség szavaiból körvonalazódik. Kádár Jánossal folytatott beszélgetésük közreadásával a szocialista építés, a magyar kommunisták mindennapjait mutatják be. A magyar gazdasági élet egy-egy gyárüzem — például a Rába, a Vörös Csepel, a Medicor Művek — bemutatása révén kerül az olvasók elé. A szerzők turistaszemmel mutatják be a magyar tájakat, elkalauzolják az olvasót a Balatonra, Hortobágy vidékére, a Tisza partjára, régi és új városainkba. A színes leírások, a beszélgetések és az ismeretterjesztő célú és igényű beszámolók egyaránt tükrözik a szerzőpárosnak Magyarország és a magyar nép iránt érzett szere- tetét.
