Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-06 / 4. szám

1981. JANUAR 6., KEDD MŰEMLÉKVÉDELEMRŐL — EGY KÖNYV ÜRÜGYÉN A múltba vezető szálak Az egész országban kétezer­nél kevesebb, egészen ponto­san 1879 a műemlékké nyilvá­nított építmények száma. Ha ezekhez hozzávesszük az 5632 műemlókjellegű és 1189 vá­rosképi jelentőségű objektu­mot, akkor is csak 8691 léte­sítmény áll védelem alatt. Az ország háromezerháromszáz települése közül ezerben egy­általán nincs védett épület, szobor, a többire átlagosan négy jut. Ennyi beszél az el­múlt évszázadok történelmé­ről. az anyagi kultúráról, mű­veltségről, alkotó tehetségről s az alkotás igényéről. Kevés, nagyon kevés. Kollektív munka A meglévő értékek védelme éppen ezért roppant fontos dolog. A nemrégiben rende­zett gödöllői kiállításon Lenin szavait idézték, amelyek sze­rint „a műemlékek a nemzet, a nép, a nép állama nagy múltjának bizonyítékai’’, Der- csényi Dezső nemrégiben megjelent kitűnő könyvében, a Mai magyar műemlékvéde­lemben a többi között a Ma­gyar Tanácsköztársaság mű­emlékvédelmi politikáját jel­lemzi. A következő sorokat idézi: „... a Népkormány... meg akarja becsülni múltunk­nak azon emlékeit is, melyek művészi tulajdonságaiknál vagy történeti vonatkozásaik­nál fogva arra érdemesek. Csak így biztosíthatja az or­szág művelődésének fejlődé­sét, ha nem vágja el a múlt­ba vezető szálakat." Kettős céllal idézem a fen­tieket. Részben azért, hogy felhívjam a figyelmet egy mindannyiunk számára igen fontos könyvre, részben azért, hogy egy kicsit arra is gon­doljunk, amit a gyakorlatban tennünk kellene (amit gyak­ran nem teszünk meg) védett építményeinkért. Hogy miért fontos a könyv mindannyiunk számára? Mert a műemlékvédelmi kérdéseket több oldalról megvilágítva bi­zonyítja: múltunk emlékeinek védelme a szakemberek kol­lektív munkája. S úgy bizo­nyít, hogy közben kirajzolódik előttünk mindaz, ami ezen a területen az elmúlt évtizedek­ben, pontosabban a Műemlé­kek Ideiglenes Bizottsága 1872-es megalakulása, s az el­ső, nagyonis felemás ered­ményt hozó hazai műemlék- védelmi törvény (1881) meg­születése óta történt. Felvá­zolja a szabályozók és a vég­rehajtás szervezetének» válto­zásait, méltatja az 1949-es tör­vényerejű rendelet és az 1964- es törvény jelentőségét, s per­sze, a gyakorlati munka ered­ményeit. Eredeti állapotban Közben szép számmal em­lít Pest megyei példákat is. A visegrádi műemléki környe­zet védelmét; a városméretű műemlékvédelem kapcsán em­líti Szentendre, Vác belváro­sát; sorolja a hasznosított — s ezzel megfelelően védett — görögkeleti templomokat. A korszerű műemlékvéde­lem egyik legelső, igen fontos eredményét is Pest megyében fedezi fel a kiváló szakember. Az elveket a század elején Forster Gyula fogalmazta meg: a feladat az épületek eredeti állapotának megvédé­se, fenntartása, nem pedig o helyreállító fantáziájának csil­logtatása az épület átalakítá­sa, megújítása körül. Koráb­ban, az úgynevezett stílszerű vagy purista helyreállítás ide­jén ugyanis az épület legko­rábbi állapotát akarták visz- szaállítani, eltüntették a ké­sőbbi korok értékes alkotá­sait, szinte „befejezték” az év­századokkal korábbi mesterek munkáját. Ez a szemlélet ne­hezen változott, annak ellené­re, hogy 1889-ben Möller Ist­ván Európában először példát adott a korszerű módszer al­kalmazására: romként konzer­válta a földrengéstől össze- döntött zsámbéki templomot. A zsámbéki műemlékek mai állapota az't is mutatja azon­ban, hogy a védelemmel kap­csolatban nincs minden igazán rendben. Azt is példázza, hogy a munka nem fejeződik be a konzerválással. A templom környékén szétszórt szemét, a XV7. századi török kútba használt gumiabroncsot, szám­talan más hulladékot dobtak valakik. A legelszomorítóbb azonban a Tanítóképző Főis­kolával, a volt Zichy-kastély- lyal szemben álló Immacula­ta-szobor állapota. A mintegy nyolc méter magas szoborról, amelyet a pestisjárvány emlé­kére 1739-ben állíttatott Zichy Miklós, a Pest megye mű­emlékei című kötet 1958-ban így ír: „egykori szépségétől és teljességétől megfosztva is barokk szobrászatunk egyik értékes emléke”. Nos, éppen akkoriban so­dorta le egy vihar az emlék­mű tetejéről a Mária-szobrot, amikor az említett mű meg­jelent, s a szobor húsz év alatt sem került vissza he­lyére. Sőt! Az egész emlék­mű állapota láthatóan tovább romlott, még egy kis idő kell, hogy az eső és a fagy bevé­gezze munkáját. Nem egyedi példa Ez lenne hát a korszerű el­vek gyakorlati megvalósulása? A válasz szinte automatikus: ez csak egyedi példa. De, ami­kor Pátyott újabb egyedi pél­dával találkozunk, már gon­dolkodóba esünk. Ott ugyanis az 1825-ben épült úgynevezett Várady-kastély, „a bécsi jel­legű empire ritka' hazai pél­dája” nyújt elszomorító lát­ványt. Teteje hosszú szaka­szon beszakadt, a rongált részre kátránypapírt (!) terí­tettek. Az épület fala ütött- kopott, a hajdani szép park sár tenger. Keressük a felelősöket? Hallgassuk meg a sztereotip választ: nincs rá pénz? De- hát akkor mire van pénz, mi­lyen közös célokért tudunk összefogni, ha saját múltunk egy-egy darabkájára sem for­dítunk elég figyelmet? Der- csényi Dezső könyvében egy szakember élményeit idézi: „Utaztam a Balaton északi partján kanyargó vasúton, és két »melós« az ablakban állva gyönyörködött a tájban. Látva a hegyeket koronázó festői várromokat, az egyik megszó­lalt: »Ha ezeket a "várakat helyreállítanák, szívesen je­gyeznék újra Békekölcsönt Az olaszok — teszi hozzá Der- csényi Dezső — erre az, anek­dotára mondják: ha nem is igaz, találó. S kérdéssel feje­zi be: De miért ne lehetne igaz? Valóban: miért ne? P. Szabó Ernő KIÁLLÍTÓTERMEKBEN Egy mesehős; aki célba ért ^Szobrai, érmei 1981. Január í 18-ig tekinthetők meg, hét- itö kivételével, naponta 10 í és 18 óra között. Igazi mesehős Kiss Nagy András, akinek jó tündére lett a felszabadulás. Története pedig a következő. Puszta- földváron született 1930-ban, pékségben dolgozott, innen ke­rült az országos tehetségkuta­tó mozgalom keretében 1948- ban Nagymarosra, a Nagy Ba­logh János Népi Kollégiumba, ahol Papp Gyula irányításával készült festőnek. Mégis szob­rász lett. Az történt ugyanis, hogy Nagymaroson csak úgy kedvtelésből agyagból gyúrt szobrot. Mesterével együtt ha­marosan rájöttek: ez az igazi műfaja. Három szakasz Nagy utat tett meg Kiss Nagy András. Pékinasból Kos- suth-díjas szobrász lett — mű­veit bemutatták a Velencei Biennálén is. ö is azon kevesek közétar­tozik, aki minőségben és fel­fogásban folytatni tudta Med- gyessyt. Pályája eddig három szakaszra tagolódik. A nagy­vonalú előkészületre, mely 1970-ig tart, s olyan alapve­tően jelentős tartalmakat hor­dozó művekre, mint az 1965- ben mintázott „Kubikosok” és az 1966-ban született „Ápri­lis”. A fordulat 1970-ben történt. Ez az esztendő, amikor Kiss Nagy András teljesen megta­lálta önmagát. Ennek eredmé­nyei a „Pilar”, az „Ükanyám”, a „Magvető”, a Parasztma­donna", a „Kis Harcos” és a „Párkák” — mintegy össze­tartozó nagy családként. Na­gyon bölcsen — Kiss Nagy András megállt ennél a felfe­dezésnél — nem rohant to­vább képzelete, mert tudta az igazságot: élménygyűjtésre, el­mélyedésre van szüksége. Jelen es jovo Tulajdonképpen befejezte egy évtized alatt, amit elkez­dett. Ügy tekintünk a „Me- mentó”-ra, hármas harang­alakban közelítő „Telemark” hőseire, a „Kenyérvivő”-re, SZÍNHÁZI ESTEK Egy hónap hét bemutatója Amolyan átlagos hónap lesz az idei évadban a január. Át­lagos? Valóban, ettől zavarba jöhet a színházkedvelő, hi­szen nem könnyű meghatá­rozni: mit is nevezhetünk át­lagosnak? Műsorpolitikai kép­letben: egy nagyon klasszikus, majd egy mindig rejtelmes­miszticizmusba hajló szerző, aztán néhányan a sűrű közép­mezőnyből, akiket egy-egy mai magyar színpadi alkotó követ. A bemutatók között akad azonban izgalmas és több kellemes szórakozást ígérő. A sort a Népszínház nyitja meg. A VÉGÍTÉLET NAPJA egy magyarnak is tekinthető szer­ző; Ödön von Horváth szín­padi műve. A darab a volks- stück, azaz a népi színjáték műfajába sorolható, de itt nem a hazai színpadjainkban divatos népszínművek pa- rasztidilljére kell gondolni. Az (ró által teremtett volksstück- műfaj hősei mindig kisembe­rek, akik a világ által szűkre szabott korlátok között ver­gődnek, kissé önmaguk által is megnyomorított vágyaik­kal: olyan Ikarusok, akiknek eleve csak egy szárnyuk van, mert túl könnyen, harc nél­kül. megadással vállalták a szabályos ember sablonkarak­terét. A végítélet napjának központi figurája Hudetz vas­utas, aki évtizednél régebben éli kötelességtudó és boldog­talan életét egy vasútállomás­sal t— ahonnét csak ő nem utazik — és egy nála jóval idősebb feleséggel. Ödön von Horváth drámái kötetben is megjelentek az el­múlt könyvhéten. Bemutató: január 9. AZ EMBER TRAGÉDIÁJA a Pál István által november­ben rendezett kitűnő szolnoki előadás után most a Madách Színház tűzi műsorra január 10-én ezt az alapművet. A tragédia filozófiai és művé­szeti kincsestárát bizony min­den generációnak újra kell értékelni. Mivel a klasszikus művek általában; ez az alko­tás is olyan gondolati gazdag­sággal rendelkezik, amely korszakok, korok kérdéseire ad, adhat elegendő választ. Madách Imre 1860-ban írt és 1883-ban bemutatott alkotását ezúttal Lengyel György állítja színpadra, Adámot Juhász Já­cint, Évát Almási Éva, Luci­fert Huszti Péter alakítja. PARLAMENT GEBINBEN címmel Moldová-estet látha­tunk december 10-től a Rad­nóti Színpadon. Az összeállí­tásban helyet kapott két egy- felvonásos, több szatíra, jele­net és csattanós rövid elbe­szélés. Moldova György ri­portjaival, novelláival és re­gényeivel vált népszerűvé, de sok évvel ezelőtt két vígjáté­kát is játszották. Budapesten, a néhai Petőfi Színházban és a Kamara Varietében. Az eredetileg színházi dramaturg képesítésű szerzőnek akkor nem sok babér termett á vi­lágot jelentő deszkákon. Most? Ismerve a magyar kö­zönséget: aligha lehet kétség­be vonni a sikert. Ráadásul a produkció valóban érdekesnek ígérkezik. PROFÁN PASSIÓ. A Pest megyei színházkedvelők való­színűleg még viszonylag ke­vesen jutottak el az újjáépí­tett pesti Vigadóba. Erre most ígéretes alkalmat kínál a kul­túrpalota kamaratermében ja­nuár 23-án bemutatásra kerü­lő Profán passió, Székely Já­nos erdélyi magyar író szín­padi moralitása. (A szerző Protestánsok című alkotását a Pesti Színház társulata játsz- sza szép sikerrel.) A Profán passió húsvéti biblikus játékot idéz, de Székely János fiktív evangéliumot emleget írásá­ban, hiszen a szellemi össze­tartozás, a közös cselekvés, az elkötelezett hit, az eszmék vállalása ügyében mondja ki véleményét, és igyekszik meg­formálni gondolkodásunkat. MARGARITA ASSZONY a címe a Népszínház januári második bemutatójának. Ro­berto Athayde brazil dráma­író nebulókká teszi a nézőket és Margarita tanárnő által kissé keserű cinizmussal vi­selkedni tanítja őket: „jogotok csak egy van, hogy csendben maradjatok és ráadásul még a számlát is ti fizetitek”. Nos, a mindössze huszonkét éves szerző (9 darab megírása idején, 1973-ban) a hatalom kulcsmondatává emeli a fenti gondolatot, de nem tágítja társadalmi méretűvé darab­ján belül. Athayde csak a hét­köznapok apró diktátorait rajzolja meg Margarita asz- szonyban. A jelszó: „Éljenek a gyerekek, ha szépen enge­delmesek!” Az előadást Vá­mos László rendezi, a címsze­repet Psota Irén alakítja. Be­mutató: január 30. HIMNUSZ — ÜGYELET. Két drámapályázatot nyert egyfel- vonásos alkotja a Radnóti Színpad januári második pre­mierjét. Gáspár János rende­zi mindkét darabot. A Him­nusz — Schwajda György al­kotása — úgy tűnik, nem egyéb önutánérzésnél: az in­tézményesített segítség csak ■ akkor válik hatásossá, ha a "paragrafusok között nem veszti el emberi célját. A kép­let középpontjában egy lum­penproletár család sorsa áll. Ezt a gondolatot feszegeti Schwajda a Segítség című drámájában és a Csoda ma­gyar módra című egyfelvoná- sosában is. Görgey Gábor az Ügyelet szerzője. Egy orvos és" egy ápolónő karácsonyi ügyelet közben kibontakozó tragikomikus sorsát követhet­jük nyomon. Főbb szereplők: Pécsi Ildikó, Dőry Virág, Tor- dy Géza és Hegedűs D. Géza. VELŰRZAKÓ. Nyilván a véletlen hozta így, hogy a ja­nuári hét premier közül há­romnak a dátuma január 30. A Thália Színház is ezen a napon kezdi játszani Szlanis- lav Sztratiev bolgár író ko­médiáját. Egy túl szőrös ve­lúrzakó tulajdonosának há- nyatottságait mutatja be a bürokrácia útvesztői között. Egy ember velúrzakót vásá­rol és mivel túl szőrös, egy téesz birkanyíró üzemében akarja lenyiratni. A VIDÉKI SZÍNHÁZAK bemutatói közül kiemelkedik a szolnoki Szigligeti Színház premierje: január 16-án játsz- szák először Bulgakov: Bíbor- sziget című drámáját Qlabar- czy László vendégszereplésé­vel. Kecskeméten, január 25-én mutatják be Mark Twain Koldus és királyfi cí­mű regényének színpadi vál­tozatát Sándor János rende­zésében. Kr. Gy. Ükanyám ahogy tekinthetünk klasszikus értékekre, melyek mintha nem is közeli évekkel ezelőtt, ha­nem ezer esztendeje szerve­ződtek volna magától értetődő művekké, s mintha velük együtt már 2257-ben élnénk, a jelen idő futurum imper- fectumában. Három dolog kívánkozik ide. Először az, hogy érmei, melyek vallomások a „Felsza- badulás”-ról, tavaszünnepről, portrékról, Dózsáról, Poljús- káról, metamorfózisról, exo­dusról, Bartókról — egyaránt jelentősek — vázlatai, elága­zásai, töredékei a szobroknak. A másik: merre tovább? Ajánlatot, tanácsot nem ad­hatunk, hiszen erre csak te­hetsége képes. A méltató kri­tika csak annyit tehet, hogy jelzi; új tárna nyitása idősze­rű a kincsek, azon tájain, ahol Kiss Nagy András, a gazda biztonságával közlekedik. A műhely emléke Marad egy harmadik gon­dolat. Az, hogy egykori mes­terének, Papp Gyulának port­réját is hozzácsatolhatná arc­másainak galériájához. Talán úgy, hogy az érem szoborrá is növekedne, és elindulna Nagymarosra, hogy szoborban hirdesse: dolgozott itt egy műhely egykor, az 1950-es évek elejéig, a Papp Gyula vezette Nagy Balogh János Népi Kollégium, melynek szü­letését, értelmét maradandó értékek igazolják, olyan mű­vek, melyek azóta Moszkváig, Londonig, Velencéig is elju­tottak. Egy kicsit a XXII. századba is. Losonci Miklós TV-FIGYELO Szilveszter. Nem kell túlsá­gosan nagy munkára fogni a sok-sok pihenőnap jóvoltából meglehetősen eltunyult agy­velőket, hogy megbizonyosod­junk: akárcsak tavaly, most is a paródiák csokraként ke­rült a képernyőre a televíziós szilveszter. Mert ugyebár a Jancsó Mik­lós rendezte Hernádi Gyula­portrét figurázta ki — mind a szövegét, mind a látványát tekintve maró szellemesség­gel — az éjfélig tartó vigassá­got nekiszabadító Szuperbola; ugyanebben az összeállításban tűnt fel Hofi Géza helyett egy új Hofi; majd természe­tesen hasonló vállalkozás volt a Hol colt, hol nem colt, nem is beszélve azokról az egyéb, képes-hangos mutatványok­ról, amelyek Immár előadás­ként jelentek meg a Fővárosi Operettszínház pódiumán, mint az egymást váltó fővá­rosi színi együttesek óévbú­csúztató díszelgései. Mit mondhatott mindezeket követően a Himnuszt meg­könnyező néző? Nyilvánvalóan azt, amit 1979. december 31- én, vagyishogy jó, jó, ha ily tökélyre jutottunk egymás balgaságainak, félszegségei- nek, oktondiságának, minden­féle emberi, állampolgári, hi­vatalviselői és híva tál járói balhitének a fölismerésében, de azért az sem ártana, ha nem ennyire egysikúan ala­kulna az utolsó hónap utolsó éjszakáján kötelező kivicce- lés. Tehát kedvderítőbben mu­tatkoznának meg az ará­nyok: emebből a másokat megismétlő vállalkozásokból is leperegne egy tisztes adag, de azért abból a műfajból is ki­kevernének egy ízes — netán maró — koktélt, amit úgy hívnak, hogy politikai kaba­ré. De ezek a kívánatos ará­nyok most sem teremtődtek meg, így hát a néző azt fi­gyelhette, amit a többé-kevés- bé ködös tekintetek elé tár­tak. S míg figyelt (?), nyil­vánvalóan azon is elgondol­kodott, hogy ugyan miért csak afféle kora esti előételként kapott helyet a föntebb már említett — tényleg szuperfor­mában jelentkező — Szuper­bola; hogy micsoda tisztelet­re méltó szívóssággal van je­len körünkben és produkálja magát a magyar Jacques Tá­tiként méltatható Alfonzó; s hogy Szálkái Sándor, ez a szintén több méltánylást ér­demlő rendezőkülönc is újra meg újra kiötli a maga ked­vesen szexes és családiasán pikáns életképét. (Mellesleg szólva legjava színészeink föltűnően jókedvű közremű­ködésével.) Petőfi I. Január elsején vet­te kezdetét a Horváth Ádám rendezésében elkészült —Sza­bó György forgatókönyve alapján fényképezett — Pe­tőfi című sorozat. Amint az a sajtóközleményekből kiderült, nagy vállalkozás ez, hisz’ hat estén át követhetjük fi­gyelemmel a Szilveszter nap­ján született költő életének egymást követő állomásait. Kétszáz színész és egy majd’ száztagú forgatócsoport mun­kájának az eredménye ez a hatalmas életkép, így hát va­lami olyannak ígérkezik, mint — mondjuk — egykor a Szi- netár Miklós rendezte Rózsa Sándor. Pironkodva kell jelezni, hogy tényleg valami olyas- minak ígérkezik. Tág ölelésű- nek, tömegmozgatónak, hely­szín- és helyzethalmozónak, de végtére is olyan múltidézés­nek, amelyben sokkal inkább elmondják, mintsem megje­lenítik, milyen is lehetett az az egykori jelen. Tán , csodál­juk, ámde indítását nézve egyelőre még nem szerethet­jük ezt az újdonatúj televí­ziós Petőfit. Petőfi II. A játékfilm mel­lett versösszeállítások is idé­zik a költőt. Sajnos, ezek sem úgy, ahogyan az illenék. Mint annyi más kötelező al­kalommal, most is szomorúan tapasztalható a nagyobb szel­lemi erőfeszítést nem válla­ló, legföljebb, ha a szöveghű­ségre törekvő előadói rutin. Akácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom