Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-10 / 289. szám

4 xMrtap 1980. DECEMBER 10., SZERDA » _ W /__ ' f MIB ŐL LEHET MŰVELŐDÉSI HÁZ? Egy képzelt párbeszéd MŰVELTSÉG ES TÁRSADALOM (3.) A két kultúra viszonya — Az nem lehet, hogy ön ee hallgat meg. Nagyon régen szerettem volna egy hírlapíró­val beszélni. Nekem aztán volna mit mondanom — a hang öblös volt, de csöndes. Hiába néztem körül: embert nem láttam. — Uram... Elnézést a meg­szólításért, tudom, mát nem ez járja, csakhogy kérem tisz­telettel, én régi típusú vagyok. És majdnem használaton kí­vüli. Bár az emeletemen még laknak egy rövid ideig. És az­tán? Ez a gondom: mit hoz a jövő? Szörnyű ez a létbizony­talanság. Semmi kétség, lepődtem meg: a ház beszél hozzám. Vagy csak hallucinációim van­nak? Végigmustrálom a bar. na monstrumot tetőtől jár­dáig: a kora miatt valóban tiszteletet érdemel, ennek el­lenére kitűnő állapotban van, nyugodtan letagadhatna né­hány évtized. Vakolatruhá- ja csaknem hibátlan, oldalsó nyeregfödémeivel és timpanon­jával klasszicizmust sugall. Persze nincs műemlékértéke, ezt viszont nem kell a szemé­ibe mondani, hiszen elég baj az neki, hogy a falu kellős közepén állva hiába uralja a keresztutak találkozását. Már humanizmusból is illik vele néhány vigasztaló szót válta­ni. — Talán túlozni tetszik. — Nem. Ez valóságos létbi­zonytalanság. Az én múltam­mal. Tudja kérem, mi voltam én? Vasútállomás. Az. Sőt a falu keresztanyja — hangja ércesebb lett — Itt állok em­beremlékezet óta Bia és Tor- ibágy között, mint egy ácska­pocs: az egyik pillérem itt, a másik ott. Én voltam itt az egyetlen vasútállomás, a Bia- Torbágyi. Ügy négy éve múl- ' hatott, hogy át kellett adnom a stafétabotot. Ja! A fiatalság. Szóval, tőlem két kilométerre építettek egy új állomást, a síneket is odébb vitték. Ve­lem csak két vasutascsalád maradt az emeleten, a szolgá­lati lakásaimban. A földszin­ten? Uram... Az előcsarnok táncteremnek Is beillik, jobb­ra és balra egy-egy jókora he­Ahol nincs, ott mit tegye­nek? A legutóbbi levél ezzel a — reméljük költőinek szánt — kérdéssel kezdődött. Mi ugyan­is bízunk abban, hogy ha né­hány tucat ifjú ember nagyon akar valamit, akkor legalább az átmeneti megoldást megta­lálja. Immár hetek óta olvashatók a lap hasábjain hozzászólások a klubmozgalommal foglalko­zó vitában. Problémák vannak — ez derült ki, de az az egy legalább biztos: van klub. Kissé naivnak tűnhet a fen­tebb feltett kérdés, bár ko­rántsem az a valóságban, mert mit is tehetnek ott, ahol egyál­talán nincs klub? Azt hiszem, keveseknek kell bizonygatni, hogy pénzszűké­ben nincs fedezet új klubhelyi­ség építésére. Többen bizonyá­ra most azt mondják, hogy kitalálták már a társadalmi munkát. Igen ám, de ez még önmagában nem oldja meg az anyagi kérdést, csupán a szük­séges pénz egy részét pótolná. Éersze egyszerűbben is orvo­solható a probléma, nem kell azonnal új épület. Csakhogy felújítandó helyiséget is sze­rezni kellene valahonnan. A klubmozgalom elsősorban a KISZ-é, s ahol gyenge az ifjúsági szervezet, ott érződik ez a klubmozgalom ügyén is. Ügy tudom, nem Szigetszent- miklós az egyetlen a megyé­ben, ahol ilyen problémák vannak. A mi csaknem húsz­ezer lakosú nagyközségünkben lyiség, aztán a régi forgalmi irodák. De semmi. Semmi. Csak a nagy üresség, a nagy csönd. Egyszer felcsillant a remény, amikor adoptáltak. •MmmMimmuKfM — örökbefogadták ebben a korban7 ... Bocsánat. — Nem tesz semmit, a ve­lem egyívásúak megszokták a fiatalok tiszteletlenségét. Lé­nyeg az, hogy a MÁV lemon­dott rólam, és a helyi tanács tett a gyámom. Kérem tiszte­lettel, azóta tároltak bennem építőanyagot, szemetet és szü­ret után szőlőt — már dörög­nek a szavai. — Csak azt tud­nám, hogy minek kellettem nekik! — hirtelen becsukta négy felső ablakszemét, és is­mét csöndes szóra váltott. — Tudom én, hogy mi a becsü­let. Amit utóbb mondtam, azt ne is írja le, azt csak úgy mondtam: mégse piszkolja az ember (a ház) a saját fészkét, meg azt se akarom, hogy baj legyen a dologból. — Megijedt, vagy a mundér •becsületét félti? — Nem féltek én semmit. A falura gondolok, meg magam­ra, és a most múlt őszre. Szép emlék. Szüreti bálnak adtam helyet, tizennyolc év után elő­ször szerveztek szüreti bált Biatorbágyon. Volt itt bíró, bíróné, csőszlányok, csikósok és legalább négyszáz ember. A vöröskeresztesek rendezitek közösen a KISZ-esekkel és az asszonykórussal. Szépen kita­karítottak — több napig tar­tott —, rendbehozták a világí­tásomat. Erről jut eszembe: az asszonykórus a tanácsháza fo­lyosóján próbál, mert nincs egy helyiség ahová bemehet­nének. A könyvtárban nem férnek el, mert ott bábcsoport is van, és honismereti kör is, a régi párthelyiséget a férfi­kórus kapta. De hogy szavai­mat egymásba ne öltsem: a szüreti bál után azt hittem, kultúrpalota leszek. — Na, na. Már megint tú­loz. — Hát ide hallgasson: az ajtóm előtt mondta Pamuk Károly építész, a tanács mű­szaki előadója, hogy kétszáz­viszonylag kevés fiatal tagja a KISZ-nek s bizony közülük is csak néhány tucat igazán aktív. Ezek után nem is cso­da, hogy nincs ifjúsági klub. A művelődési igény viszont megvan az itt élőkben is, erre pont az augusztus 20-i, egész napos program a példa, de né­hány tucat fiatal lelkesedése nem is képes többre, mint évente néhány alkalmi rendez­vény megszervezésére és lebo­nyolítására. Legutóbb egy szigetszent- miklósi lakos, Kiss Imréné hozzászólása jelent meg a lapban, s ő az 50—60 évesek véleményét hiányolta. Nos, ki­csit továbbfűzve gondolatait, a 30—50 évesek is aktívabbak lehetnének, no nem elsősorban a vitában, hanem a hétközna­pok gondjainak megoldásában. S ez azért fontos/ mert a 30— 50 év körüliek közül kerül ki a tanácsi, a pártszervezeti, üze­mi, szövetkezeti vezetők több­sége. Nélkülük nehezen old­ható meg a probléma, nemcsak Szigetszentmiklóson, hanem más, hasonló helyzetű közsé­gekben sem. Elsősorban ránk vár a meg­oldás, KISZ-fiatalokra, de mi igényeljük az intézkedni is tudó vezetők segítségét, mert a gyakorlat már többször iga­zolta: e segítség nélkül nem tudunk előbbre lépni. Addig hiába van meg bennünk az igény és a szándék. If j. Váczi Károly Szigetszentmiklós öt ven ezerből át tudna alakí­tani kultúrháznak... jó, mű­velődési háznak, de ne szól­jon mindig közbe... persze nem lennék korszerű, de leg­alább lenne művelődési ház Biatorbágyon. És higgye el, jól szolgálnék akár tíz évig is. Jobb körülményeket biztosíta­nék a könyvtárnak, elférne az ifjúsági klub, meg vagy tucat­nyi szakkör. — En meg Barczi László tanácselnökkel beszéltem, ő azt mondta: most nem lesz művelődési ház. — Miért nem? — Mert annak már a helyét is kiválasztották, innen tán ötszáz méterre és majd, ha lesz több millió forint, akkor majd fel is építik, majd a falu büsz­kesége lesz, majd minden igényt ki fog elégíteni. — Majd, a falu rangjához méltó lesz. De addig? — Január elsejétől a könyv­tárat átminősítik klubkönyv­tárrá, így magasabb lesz a költségvetés és több dologra jut pénz. A hely nem lesz több a jelenleginél, de azért már ez is előrelépés, sok szempontból hasznos intézkedés. A tanácselnök azt is mondta, hogy körzeti orvosi rendelő is kellene, mert a meg­lévő két orvosi körzet, az üzem- és gyerekorvos kevés a falunak. — Az meglehet, de mire be­lőlem, szegény elárvult vasút­állomásból orvosi rendelőt for­málnak, az drágább lesz, mint­ha újat építenének. — Döntés még nincs az ügy­ben, de művelődési ház, az nem Lesz most, az már biztos. Majd az új. — Látja, ez a létbizonyta­lanság. Hogy orvosi rendelő legyen, ahhoz sok-sok millió kell, művelődési házhoz egy­negyed. — De . megtanult számolni. — Meg. Sokáig számláltam, hogy innen naponta több mint hatezer ember indul vonattal a budapesti műszakra így me­hetnek hét végén is, ha szó­rakozni, kikapcsolódni és aho­gyan ön mondja: művelődni akarnak. Hiszen még mozi sincs a faluban. Hová megy? Várjon! Most ezt megírja? — Ha már majdnem egy na­pot Biatorbágyon töltöttem. — De vigyázzon, nehogy az legyen a nóta vége, hogy en­gem teljesen mellőznek! — Tán csak nem? LEPORELLÓ. A kisgyerme­kek csiki-csuki széthajtható meséskönyvének nevét vették kölcsön a műsor szerkesztői címül a Gyermekrádió irodal­mi-művészeti újságjának élé­re. A legjobb értelemben vett irodalmi ismeretterjesztést gyakorolják nyermeknyelven — nagyszerűen. Makk Katalin műsorvezető legutóbb is szines, változatos számot szerkesztett. Hallottak a gyermekhallgatók — és a bele-belefülelő felnőttek — Luca napi szokásainkról, Szig­ligeti zide Liliomfijának fel­újításáról, néhány karácsony­ra megjelenő és olvasásra ajánlott gyermekeknek és ka­maszoknak szóló irodalmi mű­sorról, vérsesikötetről. Inter­júban ismerkedhettek Oravecz Imre költővel, aki vallja: a gyerekeknek szóló költemé­nyek különösen igényes kö­zönségnek íródnak, éppen azért megírásuk során a szo­kottnál is magasabb követel­ményt állít önmaga elé, mély belső igényesség szüli a vers­sorokat, hiszen a gyermekkö­tetek generációkkal kedveltet- hetik meg a versolvasást, de el is riaszthatnak attól. Az pedig ugyancsak tovább emelte a műsor nívóját, hogy az elhangzott szemelvényeket olyan kitűnő versmondó szí­nészek szólaltatták meg, mint A XX. század második felé­ben felgyorsult technikai­technológiai fejlődés, a műsza­ki ismeretek információrobba­nása, a meglevő technikai ap­parátusok hallatlan gyors el­avulása jelentős mértékben felértékelte a társadalmi ér­tékrendben a természet- és műszaki tudományokat. A szá­zad utolsó évtizedeinek köz- gondolkodásában új értékrend alakult ki, amely szerint a tár­sadalmi fejlődés, a jólét és biz­tonság alapja a technika és a mögötte levő műszaki és ter­mészettudományok szakadat­lan fejlődése. Végbement a régi értékek átértékelése, sőt, bizonyos értelemben elvetése is. A hagyományos értelemben vett humán tudományok, amelyek a műveltség alapját és mércéjét adták, az új tech­nikai-műszaki-természettu- domány-centrikus értékrend­ben a műveltség öncélú ele­meivé váltak, haszontalan, avitt dolgokká, amelyekre semmi szüksége a modern em­bernek. A technika fétise A humán tudományos érté­keknek ez a társadalmi mére­tű devalválódása egy szűk emberöltő alatt ment végbe. Felnőtt egy nemzedék, amely­nek jelentős csoportjai számá­ra alig mond valamit a művé­szet közösségteremtő ereje, a mitológia mögött meghúzódó emberi történelem, az emberi élet jobbítására törekvő tár­sadalmi erők. A technikai ap­parátusok mögött eltűnik az ember, a technika alkotója, eltűnnek a személyiséget meg­határozó emberi közösségek és az általuk létrehozott kul­turális értékek. Középiskolai tanárok, szociológusok a meg­mondhatói annak, mit is sa­játítanak el a humán tudomá­nyokból a tizenévesek. Lehet háborogni és szömyülködni a történelmi, irodalmi és művé­szeti ismeretek olykor meg­döbbentő alacsony szintje miatt, lehet moralizálni, lehet a fiatalok léhaságát okolni, de mindez nem teszi érthetővé és megmagyarázhatóvá — és főleg megváltoztathatóvá — a dol­gokat. A technikai fejlődés azt az objektív, de valójában hamis látszatot hozta létre gondol­kodásunkban — s ezt bizonyos Latinovits Zoltán, Béres Ilo­na, Löte Attila. IRÁNYTŰ. Zoltán Péter szeret utazni, s vendégei is mind valamennyien. Műsorá­ban, mely alcímül ezt viseli: Szórakoztató magazin világjá­róknak és otthonülőknek, rendre olyan országot-világot- járókat lát vendégül, akik nagyszerű előadók, s érdekes történeteik szinte vizuálisan is megelevenednek, s nemcsak azok előtt, akik maguk is jár­tak már arrafelé. A hét eleji műsor vendégei között elsőként Darvas Iván szólalt meg, Lírai bedekker címmel szívet melengetőn be­szélt gyermekkorának színhe­lyéről, mindeddig legkedve­sebb városáról: Prágáról. Nezval egy csodaszép versét és Devecseri Gábor egy a Moldváról szóló költeményét mondta el, megteremtve a műsor hangulatát, melyből furcsa módon mégsem lógott ki Novobáczky Sándor epés­őszinte karcolata a magyar turistákról. Ki ne látott volna már úti­könyvvel a kezében műemlék­ről műemlékre koslató ha­zánkfiát, vagy csoportos uta­zásaink napjainak megkeserí- tőit, a vásárló magyart, ki­nek minden szabad idő kevés, aki miatt hosszú negyedórákat kell tétlenül várakozni, mert bentfeledkezik az áruházban, s miatta vagyunk kénytele­polgári *■ elméletek egyenesen szuggerálták — és sokszor cse­lekvéseinkben, hogy a techni­ka oldaláról megoldhatók, ki­küszöbölhetőek, orvosolhatóak a társadalmi és emberi konf­liktusok. A valóságban önma­gából a technikai „oldalból” ezek a társadalmi kolliziók nem közelíthetőek meg és nem is kezelhetők. A technikai fe- tisizmus alkalmatlan erre, hi­szen az értékrendjébe ékelő­dött ember képtelen eligazod­ni a kor és az emberiség alap- problémáiban, csak a felszínt és a dolgok egy oldalát képes megragadni. Mivel értékrendje csúcsán a technikai-dologi vi­szonyok helyezkednek el, az emberi viszonyok, az egyén és a közösség kérdései iránt töké­letesén immunis, érzéketlen marad. Kiüresedik — mond­hatnánk divatos szociológiai műszóval élve. Uj szintézis Ennek a kiüresedésnek a ré­me nagyon sok' polgári és marxista társadalomtudóst el­gondolkoztatott és arra a kö­vetkeztetésre vezetett, hogy korunkban égetően szükséges a humán és természettudomá­nyoknak egy új szintézise. Helyesebben itt az idő a szin­tézis társadalmi feltételeit megteremteni. Vagyis egy olyan korszerű müveltségmo- dell megteremtésének irányá­ban kell tevékenykedni, amely harmonikusan egyesíti magában a korszerű természeti és mű­szaki, valamint az általános és egyetemes értékeket megteste­sítő humán kultúrát. Általá­nossá válik az a felismerés, hogy a műszaki és természet- tudományos kultúra fejlődése is torzzá válik a humán kultú­ra nélkül, helyesebben a hu­mán kultúra állandó kontroll­ja nélkül. Az a felismerés is mindinkább tért hódit, hogy a humán kultúra egyenletes fejlődése feltételezi a termé­szettudományos kultúrát is. Snow angol tudós rendkívül erőteljesen fogalmaza meg ezt az igényt, de hasonló követ­keztetésre jutott olyan haladó polgári gondolkodó is, mint Adorno. Másodrangú értelmiség? Hazánkban főleg a 60-as években kezdődtek viták a korszerű műveltségről. Megfi­gyelhető volt nálunk is egyfaj­ta technikafetisizmus, amely a korszerű műveltségmodellként a szűk, könnyen alkalmazható szakmai ismereteket magában foglaló ismeretrendszert értet­te. Az oktatási értékrendben is egyre inkább háttérbe szo­rultak a humán tudományok, a gazdaságilag ném konvertál­hatók és ez az állapot eseten­ként és egyes helyzetekben a humán értelmiség másodrangú értelmiségként való kezelésé­hez vezetett. A 70-es években a történelem és egyéb humán tárgyak a társadalmi érték­rendben hivatalosan is másod­rangúvá váltak. A negatív ha­tások szerencsére hamar je­lentkeztek és tudatosult — a különböző fórumokon lefolyta­tott viták is erről tanúskodnak — az a felismerés, hogy törté­nelmi, társadalmi és nemzeti önismeret nélkül nem lehet a világ dolgaiban tájékozódni, nem lehet a technikát fejlesz­tő közösségeket irányítani és nem lehet a jövőt alkotni. Egyre erősödik az a felismerés, hogy a humán kultúra az emberi közösségek egyik lénye­ges eleme, egyén és közösség közvetítő eszköze, a személyi­ség kiüresedésének ellenszere. Mikecz Tamás (Vége.) tézmények vezetőinek, hogy a diákkörökben szervezzenek be- szédművelö szakköröket. Ezek programja — írták a felhí­vásban — kapcsolódjék a Be­szélni nehéz című rádióműsor­hoz. A beszédművelő körök tevékenységét tanácsadó fü­zetekkel segíti elő a miniszté­rium. Addig is, amíg e füzeteket az iskolák, a felsőoktatási in­tézmények rendelkezésére bo­csátják, a körök egy-egy meg­bízottja rögzítse magnetofon­szalagra a Beszélni nehéz rá­dióműsort, amelyet kétheten­ként, kedden délután körül­belül fél hétkor a Petőfi adón, szerdán reggel 9 óra előtt a Kossuth adón sugározriak. A műsorban elhangzó példamon­datokat közzéteszik a Rádió és Televízió Újságban és sok­szorosítják a szakkörök szá­mára. Ki-ki megítélése szerint jelölje meg a hangsúlyok, a szünetek helyét, nagyságát, és állapítsa meg a beszélő által elkövetett hibákat. A véleményeket a szakkö­rök közös levélben küldjék el a Magyar Rádió címére a ked­di adástól számított nyolc na­pon belül. A legjobb megoldásokat a rádió adásonként három, egyenként 200 forint » értékű könyvutalvánnyal díjazza. A fclyamatosan és a legeredmé­nyesebben szereplő körök kö­zűi évenként hatot Kazinczy- jutalomban részesítenek. A ju­talom összege szakkörönként 10 000 fo.rint. Ennek egyik fe­lét a vezető tanár, vagy a ta­nulókat felkészítő tanárok, másik felét a kör tagjai kap­ják. Kriszt György RÁDIÓFIGYELŐ A szép magyar beszéd moz­galom szélesítését szorgalmaz­za a Művelődési Minisztérium: a Magyar Rádióval együtt ajánlotta az alsófokú és a kö­zépiskoláik, a felsőoktatási in­A Szép magyar beszéd A MOZGALOM SZÉLESÍTÉSÉT SZORGALMAZZÁK nek megrövidíteni vagy el­hagyni valamely nevezetesség­gel, látványossággal való is­merkedésünket. Sok igazság volt abban, amit summázatként mondott: Talán azért, mert későn kezdtünk el tömegméretekben utazni, bi­zony hiányos az utazási kul­túránk. A vendégkör többi tagja: dr. Freud Mihály, egykori pa­taki diák és nyugalmazott pa­taki tanár, Csapó György, He­gyi József, ‘Nádasdy János, Sipos Tamás, Vészi Endre és Vitray Tamás egy-egy kedves történettel gazdagította a kel­lemes perceket szerzett adást. FEIIÉREN-FEKETÉN. Boros János szerkeszti a címben jel­zett őszinteséggel válogatva a témák között e rádiófolyóira­tot. A 20. számban négy ér­dekes riport hangzott el. Pász­tor Magdolna, aki sohasem rest kívesézni a hazai egész­ségügynek kényes kérdéseit, ezúttal Kazincbarcikán járt, s a városi kórház és Borsod me­gye igazgató főorvosával be­szélgetve arra keresett vá­laszt, miért a sok betöltetlen orvosi státus, miért nem sze­retnek idejönni az -orvosok. Bakonyi Péter egy szarvasi használtcikk-kereskedőt, Egyed László Dobó Andor matema­tikust, Stefka István egy pesti kidobóembert mutatott be, él­vezetesen. S a témák eklekti- kussága ellenére egységes, szórakoztató és gondolko­dásra késztető műsor lett be­lőle. Máskor is érdemes meg­hallgatni. Bányász Hédi VITATKOZZUNK A KLUBOKRÓL Él bennünk az igény

Next

/
Oldalképek
Tartalom