Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

12

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

1980. DECEMBER 25., CSÜTÖRTÖK

ifjúsági otthon a Fóti Gyermekváros fiataljainak

Jobb a szülőhöz közel élni...

J^cdveA Cl

va nem eó

CL

hácii!

Gondolom, nagyon meglepődnek azon, hogy tőlem levelet kapnak. Ne haragudjanak, hogy zavarom Magukat, de ennek az írásnak fontos oka van. Nagyon rég jártam a Gyermekvárosban, munkahelyi elfoglaltságaim miatt sajnos most 15-én sem tudtam elmenni. Biztos sok-sok régi osztálytárs és jó barát összejött a találkozóra, szerettem volna én is ott lenni, de az élet közbeszólt, mivel arra a napra vártuk feleségemmel második gyerekünket. November 19-én meg is szült a feleségem, meglepett egy másik kislánnyal, aki 4 kiló 10 deka. Én a Halértékesítő Vállalatnál dolgozom, a feleségem áruházi pénztáros. Anyósomnál lakunk, egy különálló konyhában és szobában. A feleségem szülei nagyon rendesek, jól kijövünk egymással. A szép, kis, berendezett szobában nagyon jól éreztük magunkat, de a családszaporodással sajnos kinőttük azt, s tulajdonképpen ez levelem indoka. Itt, Nyíregyházán sokszor találkoztam Koffer Jancsival, és ő említette, hogy ne szégyelljék, írjak Elemér bácsinak, hátha tud segíteni a volt fóti gyerek, illetve azóta „felnőtt” utógondozójaként. 1974-ben kötöttünk házasságot a feleségemmel, egy évre rá adtuk be az itteni tanácshoz a lakáskérelmünket. Ennek már lassan hatodik éve. Igaz, azóta bejelentettem a második gyerekemet is, de félek, hogy annak sem lesz semmi foganatja. Tudom, hogy még sokkal többen laknak nálam elszomorítóbb helyzetben, de ha már lehetőséget kaptam az élettől, illetve a gyermekvárostól... Kedves Elemér bácsi! Ha ebben a problémában nem is jár sikerrel, előre is köszönöm szépen, hogy megpróbál segíteni. A tanácson mindenféle papír és bejelentés ott van. Azt is megírtam, hogy árva gyerek lévén, a szüleimtől semmiféle segítséget nem kaphatok. Remélem, levelem mindkettőjüket egészségben találja, előre is köszönöm a segítségüket, sok-sok puszit küld:

1980. november 28. Nyíregyháza.

Janetta J/t

andi

CJiizteft f-^apa !

módokat, melyekkel ifjúsági otthont építhet a gyermekvárosból kikerülő fiataloknak. Megkerestük a fóti vezetőket, s vállaltuk: megyei akcióval támogatjuk az építkezést. Ügy gondolom: egy ilyen mozgalomba nemcsak a Vöröskereszt Pest megyei szervezetének csaknem 72 ezer tagja, hanem valamennyi segítőkész, becsületes ember bekapcsolódik. Nem csalódtunk. Bár csak januártól lehet átutalni az összegeket az OTP Pest megyei Igazgatóságán nyitott 2014—760 sz. számlára, már a felhívást követő napon volt jelentkező... A kezdeményező a fóti községi tanács, mi a mozgósítást, az építkezésből hiányzó összeg, s az ifjúsági otthon berendezései költségeinek előteremtését vállaltuk.

Alinak az alapok

Tóth Sándor, Főt község tanácselnöke így beszél a kezdeményezésről:

— Már 1973—74 óta foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Hosszú évek tárgyalásai után döntés született: ifjúsági otthont építünk a gyerekeknek. A terveket 1977-ben készítettük el, Igen ám, de a költségek magasak. Ügy határoztunk, hogy az épület alsó részében szolgáltató üzleteket alakítunk ki, így tesszük érdekeltebbé a szövetkezeteket, vállalatokat az

Levelemben röviden csak az adatokat írom le. 1979 januárjától dolgo- anyagiak előteremtésében. Üjabb

■* , < , , n , . ------- .. , . . ...... . . nicrxlr 11 + OiV» (\r r\'T’Y\nyy n ^ Qr\iilűtűt

zo

m Nyíregyházán, a Papíripari Vállalatnál gépkocsivezetőként. Anyóso- méknál laktunk, de kicsinek bizonyult számunkra a szoba, ezért albérletbe költöztünk. 1980. szeptember 1-től lakunk az Északi körút 21., II. emelet 12.-ben. Kislányom 1979. április 22-én született. 1978-ban adtuk be a lakáskérelmünket, tanácsi két és fél szobásra. Elfogadták. 1980. szeptemberében új lakásigénylő lapot kaptunk a számítógépes feldolgozásra. Azt hiszem, ezek az adatok, amelyek a legszükségesebbek. Ha valami kimaradt, tessék értesíteni. Ha Fótra megyek, feltétlenül megkeresem a Papát. Ha előbb nem is, de november 15-én mindenféleképpen el szeretnék menni a Gyermekvárosba. Tisztelettel:

Zul or Zoll a

Albérlet, munkásszállás

Tóth Elemér, a Papa húsz esztendeje dolgozik a gyermekvárosban. Most növendékügyi csoportvezető a beosztása:

— A nálunk felnövő gyerekek azonnal a mély vízbe kerülnek. A gyermekvárosban mindenük megvolt, szakmát tanultak, aztán egyik napról a másikra meg kell állniuk a saját lábukon. Otthonuk többnyire nincsen, így albérletbe vagy munkásszállásra költöznek. Különösen az első évek a nehezek. Az albérlet nagyon drága, szinte lehetetlen megteremteniük az anyagi alapot, mely a házasodáshoz, a gyerekneveléshez kell. Janetka Jancsit hat testvérével együtt mi neveltük fel, bányászárvák voltak. Érthető, hogy hozzánk fordult, amikor segítségre szorult.' így volt ez Zubor Zoli esetében is. Hoffer Jancsinak sikerült elintéznünk, háromszobás lakást kapott Nyíregyházán. Talán, ha az első években lehetővé válna, hogy a gyerekek anyagilag jobban megalapozzák az életüket, magyarán egy keveset félre tegyenek, spóroljanak, akkor könnyebb lehetne a helyzetük ...

Nem Tóth Elemér fejében fordult meg ez a gondolat először. Állami és társadalmi szervek képviselői töprengenek évek óta azon, hogyan segíthetnék a fóti gyerekek első lépéspróbálgatásait az életben. A közelmúltban értesültünk egy szép és mély emberi tartalmú kezdeményezésről. A Magyar Vöröskereszt Pest megyei vezetősége éppen lapunkban tette közzé felhívását:

A Magyar Vöröskereszt Pest megyei vezetősége felhívja szervezeteit, tagságát és megyénk lakosságát, hogy csatlakozzanak a Pest megye a Fóti Gyermekváros fiataljaiért társadalmi akcióhoz, melyet a Magyar Vöröskereszt megalakításának 100. évfordulója alkalmából hirdet meg. Az akció célja: Foton egy ifjúsági otthon felépítése és berendezése, mely a gyermekvárosból felnőttként kikerülő fiataloknak ad otthont, s nyújt átmeneti segítséget önálló életük elindításához.

Humánus feladat

Aranyosi Lászlótól, a Magyar Vöröskereszt Pest megyei szervezetének titkárától kértem tájékoztatást a felhívás előzményeiről:

— Szervezetünk 1981. május 16-án ünnepli alapításának 100. évfordulóját. A centenáriumot egy olyan mozgalom, akció elindításával akartuk köszönteni, mely méltó a Vörös- kereszt humánus céljaihoz, s egyben

szolgálja a mai feladatokat, segít a

társadalmi tennivalók megvalósításában. Első tervünk az volt, hogy a dolgozók összefogására számítva, a Pést megyei cigány gyermekeknek építünk kollégiumot. Zala megyében már működik — mégpedig eredményesen — egy ilyen intézmény. A kezdeményezéssel egyetértett a megye párt- és állami vezetése. Kiderült azonban az is, hogy egy ilyen beruházás megvalósítása 3 —4 évig is eltart.

— Hangsúlyozom: e kezdeményezésünkről nem mondtunk le, de kerestünk valamilyen lehetőséget, amely rövidebb idő alatt kivitelezhető. Az idei év tavaszán éppen a Pest megyei Hírlapból értesültünk arról: Főt tanácsa kutatja azokat a

Tamási István:

I

iőben postára adta a pénzt, az utalvány hátoldalára pedig ráírta. „Gabinak karácsonyi ajándékra”. Néhány pillanatig még tétovázott, kedve támadt, hogy kellemes ünnepeket is kívánjon, hiszen ennyit igazán megtehetne, aligha lehet félreértelmezni. Távoli ismerősök is nyakra-főre hasonló szavakat küldözgetnek egymásnak. Hát még egy férj, volt feleségének, apa gyermekének. De aztán mégsem szánta rá magát. így jó — legyintett —, így elég. Méghogy kellemes, méghogy ünnepi! Nekik lehet, hogy az. Gabi majd kap a pénzen néhány meséskönyvet, építőjátékot, persze az is lehet, hogy ruhára költi az anyja. És még csak köszönet sem kell érte: nincs szüksége kényszeredetten diktált kisdiákbetűkkel leírt, felnőttes hazugságokra.

A pénzt elküldte, s ezzel véget is ért karácsonyi készülődése. Kicsit furcsa volt; amikor eljött 24-e, megfoghatatlan ürességet érzett. Szabad szombatra is esett, csigalassúsággal teltek az órák, nem tudott mit kezdeni velük. Aztán rajtakapta magát: a tavalyi vagy azelőtti lázas jöszmékelést, izgatott készülődést, meglepetésvárást sóvárogja vissza. Szinte érthetetlen is, hogy 30 év után most hirtelen, s most először senki sem állít neki karácsonyfát, és ő sem állít senkinek.

Marhaság, keményített magán, szentimentális nyavalygás., Beült a sarki presszóba, konyakot és kávét rendelt, hallgatta a gépzenét, olykor kitekintett a nylonfüggönyös ablakon a fagyos délelőtti utcára. Elnézegette a rendületlenül loholó embereket, a csomagokat, szatyrokat, fenyőfákat, pulykákat és borosüvegeket cipelő, rajzó tömeget. A kellemes melegben, s elterpeszkedve a puha borszéken, kissé mulatságosnak tűnt a kinti rohangálás. Hozzá még szavakat, félmondatokat, megjegyzéseket is képzelt: „Nem megmondtam, hogy két kiló halat hozzál? Legközelebb felírom, mint egy dedós gyereknek ..., olyan nehezedre esik megjegyezni, amit az ember mond?... Mi a fenének ez a sok bor?... És mustár? Hogy-hogy nincs?! Volt szíved ennyi pénzt kiadni? Ezért a vacakért... Majd fogod díszíteni, fiacskám ... Nekem annyi dolgom lesz a konyhában, hogy balegebedek ... Most pedig mehetsz vissza, és hozol még ...” Fanyarul megrándult az ajka. Aprókat kortyolt az aranybarna szeszből. Hát nem jobb így? — győzködte magát. Persze, az este az már azért... — Elkomoruló tekintete a presszóasztalra szegeződött. — Az este már szép volt. A gyertyák, a csillagszórók, Gabi ujjongása, a megilletődött egymásra mosolygás... Ha másért nem, hát azért, hogy egy esztendőben egyszer nem vicsorogtak egymásra.

S

óhajtott, magában legyintett. Körülfürkészett a kicsiny helyiségben: fiatal lányok és fiúk, egy magányos, kávét szürcsölgető kabátos öregúr, két kopaszodó férfi, ennyi volt a preszde legkésőbb 1982 elején — vág rögtön a dolgok közepébe Barna Lajos, a gyermekváros igazgatója. — Kisgyerekkoruk óta neveljük a fiatalokat, otthont adunk nekik, tanítjuk őket, végül szakmával a kezükben bocsátjuk útjukra. Ez talán az egyik legkritikusabb időszak az életükben. Nálunk mindenük megvolt, nem kellett a hétköznapi gondokkal küzdeniük, beosztani a fizetésüket. Aztán egyik napról a másikra a saját lábukon kell megállniuk. Nincsen mellettük nevelő, tanár, pedagógus, aki segítene. Nagy erőpróba ez. Évente 60—70 gyerek kerül ki tőlünk. Vannak, akik otthonhoz jutnak, vannak, akik munkásszállásra mennek. Az ifjúsági otthon azonban lehetővé teszi, hagy az életbelépés után is egy ideig törődjünk velük. Szakmai szóhasználattal : egy részük utógondozása így megoldódik.

— Fiatal óvónők, autószerelők, női szabók, • csőszerelők, festők indulnak el az életbe. Nem mindegy, hogy valóban hasznos, tevékeny tagjai lesznek-e a társadalomnak. Mi mindannyiuk későbbi sorsáért is felelősséget érzünk, örülünk a megyei kezdeményezésnek, s miként korábban, most is számítunk az ösz- szefogás erejére.

Elsőként jelentkeztek

Amint az eddigiekből is kiderült, nem alaptalanul. A GELKA Pest megyei kirendeltségének dolgozói elsőként jelentkeztek a felhívásra.

— Az a véleményem, hogy a jó, az értelmes célok megvalósításában mindig számítani kell az emberek segítségére — mondta Piszter István, a kirendeltség vezetője. — Az üzemi négyszögünk képviselőivel megvizsgáltuk, hogy kapcsolódhatnánk be az akcióba. Az idén két kommunista szombatot szerveztünk, melynek bérét a Pest megyei gyermek- intézmények fejlesztésére ajánlottuk fel. Elhatároztuk, hogy január 6-i szabad szombatunkban bejövünk dolgozni. A munkabért, ami 30—40 ezer forint, átutaljuk a megyei Vöröskereszt számlájára, a fóti fiatalok otthonának építésére. Ez annyit jelent, hogy 19 szervizünkben 250 dolgozó mozdul meg egy társadalmi feladat érdekében.

VIRÁG FERENC

tárgyalások után (közben az épületet is átterveztettük) úgy fest, hogy az anyagiak nagy része rendelkezésünkre áll.

— Idén tavasszal a kivitelezés is megkezdődött, már állnak az épület alapjai. Az alsó szinten — az elképzelések szerint — fodrász-, fotós-, cipész-, gépjavító üzlet, Patyolat, írószerbolt kapna helyet. A felső két szinten 22 kétszobás garzonlakást építünk, melyekben fürdőszoba, teakonyha is lesz. Az építkezés költségei elérik a 16—17 millió forintot. Tervezzük egyébként közös társalgó, könyvtár, barkácsszoba kialakítását is.

Megvalósuló álom

— Nagyon örültünk a Vöröskereszt kezdeményezésének. Ismerve a megye .dolgozóit, bízunk benne, hogy a berendezéshez szükséges csaknem 700 ezer forintot és a költségekből hiányzó összeget a társadalmi összefogás előteremti.

Fehér hólepel borítja a Fóti Gyermekváros útjait, házait, a szép park fáinak ágait. A hétköznap délelőttjén csend ül a tájon.

— Régi álmunk válik valóra jövőre,

Három kislány

Én soha nem hittem el.

szó közönsége. A pultnál a mini- szoknyás kiszolgálónők szenvedélyesen fecsegtek. Unottan tért vissza elkószált tekintette. Mit] is csinálna? Elmenjen étterembe? Jó, ez egynek jó. Aztán? Hülye szokás — morfondírozott —, minden leblokkol estére. Bezárnak a vendéglők, leállnak a buszok, nincs mozi, nincs... Hirtelen megértette: kirekesztődött a világból. Legalábbis ezen az estén. Képtelenség — próbált tiltakozni.

Üjabb konyakot rendelt, és meghívta a szőke haj csodát viselő kiszolgálónőt is. Az gépiesen, a pult mellett magának is töltött. S a messziből feléje koccintott. Újra az asztalhoz csalta, s megkérdezte tőle, foglalt-e az estéje. „Naná! Ka- rácsonyozok. Á, nem, rokoni köriben. Van egy édes kis keresztfiam... tündéri baba. Nem, nem. — Gondosan gyomlált szemöldöke játékosan megugrott. — Szó se róla. De különben is... Igazán nem. Egészen komolyan sem. Mondom, várnak.”

Elment a kedve, fizetett, fölhajtotta az utolsó kortyot, és kiment az utcára. Kint tétován topor- gott egy ideig, célt nem lelve bámészkodott, aztán szokásból, jobb híján az üzletsor mentén vaktában nekivágott az utca hosszának. A kirakatokat is csak szokásból nézte meg. Évtizedek óta beléje rögződött reflex: ott olyasmi van, amit jó lenne hazavinni. Vagy, amit nem lehet hazavinni, de jólesik azért megcsoKovdcs Éva kisplasztikája

dálnl. Amióta elváltak, nem érezte szükségét, hogy bármit is vásároljon. Egyébként is az albérleti szoba úgy volt jó, ahogyan a tulajdonos, Mariska néni berendezte.

Ám e régi szokásból sorra vette a díszes téllel, karácsonnyal reklámozó kirakatokat. Mindaddig must- rálgatta a kínált tárgyakat, míg megint rajta nein kapta magát, restelkedve : képzeletben Gabinak válogat. S hogy leküzdje támadó gyön- geségét, tüntetőén odahagyta a játékbolt kirakatát, és a szomszédos csemege bejáratát kezdte buzgón nézegetni. Miközben az uborka- és vagdalthús-konzervek, a palackozott borok és csokoládék előtt ácsorgott, valaki ráköszönt. Feri volt, a munkatársa, de már messze elhaladt. Cekkerrel és szatyorral megrakot- tan, sietősen távozott. Pedig — sóvárgott utána — jó lett volna egykét szót váltani... Mindegy, vont vállat, s tovább bámulta a csemegepaprikát. a desszerteket és ömlesztett sajtok kiállítását. Majd csak eltelik á nap. Továbbáüt a következő kirakathoz.

E

gy kisfiú is ott bámészkodott; egy nyolc év körüli gyerek. Egészen közelfurakodva a síküveghez, hatalmas szemeket meresztett a színes installációkra. Ez a nagy-nagy ámulat őt is kíváncsivá tette. Vajon mi lehet az a csodálnivaló? Csak egy rafináltan összemesterkélt műanyag torta volt. Harsány, ízléstelen színekkel. A kisfiúra nézett újra, aki tenyerét nekivetette az üvegnek, s még mindig bámult. Csupasz kis keze lilás- vörös, kinőtt, kurta kabátjának ujja csuklóig sem ért. Fekete üstöké fedetlen, elálló fülei vöröslöttek. Észre sem vette, a gyerek már nem a kirakatot, hanem őt bámulta. Furcsa, kissé álmélkodó, ugyanakkor ellen-