Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
4 PEST MEGYEI HÍRLAP 1980. DECEMBER 25., CSÜTÖRTÖK Küzdelmes, szép évtizedek Kudarcuk részesei, sikerek tanúi Megismerni a múltat a jelen s a jövő érdekében, választ' adni, „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?" — hármas gauguini kérdésre, ez az irodalom, a művészetek, a történettudomány alapvető célja. Azono- •ulásra késztet bennünket egy regényhős jelleme; egy háborút eldöntő ütközet meggyőző ábrázolása láttán, mintha magunk is ott lennénk a képen; egy történelmi korszak leírása minket is a kor emberévé varázsolhat. De akkor is azonosulni tudunk, ha éppen betűvetéshez alig értő kézzel írt sorokat olvasunk: „Nagyanyám, 12 gyermek édesanyja, földhözragadt kommenciós béres felesége, 1925-ben, 38 éves korában vesztette el férjét. Tizenkilenc éves volt a legidősebb fia, a legkisebbel pedig áldott állapotban volt. Nagyapám, kiszolgáltatott urasági cseléd, nem értett egyet az intéző embertelen módszerével, a saját és bérestársai nevében szót emelt, összeszólalkozott vele, mire az őt irgalmatlanul lelőtte.” Ahonnan indultunk Jellemzőek, nagyon is jellemzőek a fenti mondatok a két világháború közötti béressorsra — s éppen ezért szolgálhatnak fontos anyagul az irodalom, a történetírás számára a hasonló, kéz- vagy gépiratban fennmaradó feljegyzések. Ezzel persze nem sok újat mondtam, hiszen eddig is évente meghirdették megyénkben a krónikaíró pályázatot, a múzeumok is gyűjtik a történelmi, néprajzi témájú visszaemlékezéseket. A fentieket csupán azért írtam le, hogy alájuk biggyeszthessen):^feldolgozás nélkül is érdekesek, tanulságosak lehetnek, egymás mellé sorolva küzdelmes, szép évtizedek képét rajzolhatják meg a krónikák. Még tavasszal történt, hogy a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa az első nemzetközi nőnap 70. évfordulója tiszteletére „Hogyan lettem ts z-tag?” címmel pályázatot hirdetett a mezőgazdasági szövetkezetekben dolgozó nőknek: írják meg életük történetét, jegyezzék fel, hogyan váltak termelőszövetkezeti taggá, hogyan fejlődött, milyen eredményeket ért el a közösség. Válaszul az ország minden részéből 250, Pest megyéből 23 pályamű érkezett. Van a pályázók között állatgondozó és főkönyvelő, raktáros és osztályvezető, fiatal lány és nyugdíj előtt álló nagymama, sértődött, mellőzöttségre panaszkodó és sikeres ember. Akad olyan, aki szinte a marxista—leninista középiskola anyagát ismerteti, más alig tekint túl személyes érdekein — s akad olyan 15 éves kislány, aki fellelkesedve, szülei életútját mutatja be. A lényeg azonban az: valameny- nyien átélték a szocialista mezőgazdaság kialakulásának egy-egy szakaszát, nehézségeit, sikereit. Az idősebbek még a két világháború közötti gyermek- és ifjúkorra emlékeznek. „Szüleim szegéntf parasztok voltak, így én hat elemi után 12 éves koromban napszámos lettem. Éltem a hozzám hasonló sorsúak életét, hol a földeken, hol a kőművesek mellett dolgoztam, ahol éppen munkát kaptam" — emlékezik a csömöri özv. Petrovics Jánosáé. Az abonyi Fajka Já- nosné 9 évesen lett fizikai munkás. Mi volt az az erő? Természetes volt hát a fel- szabadulás utáni nagy várakozás, a földosztás keltette sok remény, s az első szövetkezeti csoportokba, majd termelőszövetkezetekbe lépők bizakodása is (de a kívülmaradók magatartása is érthető). Továbbra is hajnalban keltek, „napfőkőttől napnyugtáig” dol] goztak, korszerű gépek nél- I küi, zárszámadáskor nemegyszer vissza kellett fizetniük az előlegként kapott pénzt, de hittek benne: magukért, közös jövőjükért fáradnak. „Volt olyan rossz, aszályos nyár, hogy a föld sok Kelyen jóformán csak a vetőmagot termetté meg. Eljött a betakarítás ideje és a cséplőgépből egyenesen vittük a gabonát az állami raktárba, rendeztük a földadót, eleget tettünk be- szolgáltatási kötelezettségünknek, valamint kifizettük a gépállomás munkáját, mert akkor még nagy részben azt is természetben fizettük. Bizony, a termelőszövetkezet magtára majdnem üres maradt. Volt olyan zárszámadásunk, hogy egy munkaegységre 12 forint jutott, nagyon kevés volt, szinte semmi. A mai napig is csodálkozom: mégis, mi volt az az erő, ami a tagságban élt? Nem is beszélve arról, hogy a szociális ellátás nagyon kezdetleges volt, az üdülés vagy a fizetett szabadság csak álom volt számunkra.” — a fóti Karsai Józsefné sorait nyugodtan általánosíthatjuk erre az időszakra. És mégis ... És mégis, az 1956-os megrázkódtatás után sorra újraalakultak a termelőszövetkezetek (sorolhatnám a példákat, amelyek azt jelzik: igen sokan maradtak a helyükön a nehéz napokban is), pedig a körülmények alig javultak. A dunavarsányi Űj Élet Tsz első nagy beruházása 1958-ban egy kézi kukoricamorzsoló volt, az egyik évben aratás előtt a beruházási betétszámláról kellett kivenni 8 ezer forintot, hogy előleget tudjanak fizetni. Ilyen körülmények között kezdődött az új tsz-szervezés. „Majosházán — jegyezte fel Scheiber Józsefné, aki 1957- ben került a szövetkezetbe, s aki másfél évi munkabérét visszamenőleg, a külön erre a célra folyósított bankhitelből kapta meg —, sok-sok agitá- cióra volt szükség, hogy a község elejére felkerülhessen a tábla: Termelőszövetkezeti Község.” Erre akkor még csak nagyon kevesen voltak büszkék. Mert nem sokkal volt könnyebb azokat az egy-két holddal rendelkezőket megnyerni a szövetkezeti mozgalomnak, akik nagy álmukat, a földhöz jutást, a földosztással érték el, mint azokat a középparasztokat, akik örökölt földjükhöz foggal-körömmel ragaszkodtak. Megérdemkd Ica! — Igaz a lelkesedés — de igaz a bizalmatlankodás is; igaz a lassú fejlődés, de igaz az is, hogy a munkaegység sok tsz-tagnál még ekkor se fedezte az évközi előlegeket. Emellett az irányítási rendszerrel sem volt minden rendben. „Még most is emlékszem — folytatja Scheiber Józsefné —, milyen drukkal vittük be az éves tervünket, elfogad- ják-e? Hányszor kell átdolgozni? A járási főagronómus nemcsak ellenőrzött, szakmai irányítást is végzett, a vetőmag megrendelésétől a szántás elvégzéséig. El kellett számolnunk, miért kevesebb öt holddal a búza, vagy kettővel a lucerna területe. Hogy a szövetkezeti önállóság csak ritkán érvényesült, hogy fékező volt a sok áttétel, hogy felelősséget szinte csak a felsőbb szervek határozatai végrehajtásáért éreztünk, és hogy mindez végső soron gátja volt a helyi lehetőségek kihasználásának, a fejlődésnek, erre igazán csak akkor jöttünk rá, amikor a direkt irányítási rendszer feloldódott.” Aminek az előbbi visszaemlékező cselekvő részese volt, azt 1959-ben az abonyi Nagy Jánosné gyerekként élte át. „Mintha csak most lenne, ,úgy emlékszem arra a napra. A gangon asztal állt székekkel. Azt már nem tudom, hányán voltak az agitátorok, de megtelt az a helyiség. Két húgom és az öcsém éhesen álltak az ajtónál és figyeltek. De ők még nem értettek semmit. Szüleim nehezen váltak meg állataiktól és földjeiktől, de tudták, hogy majd nekünk jelent jobb es könnyebb életet, ha beállnak a termelőszövetkezetbe." Édesapja után nyolc évvel ő is belépett a tagok sorába. Első fizetéséért szívdobogva ment 1988. február 10-én. „Szólítják a nevem: »Habony Ilona, jöjjön a fizetéséért!« Megkaptam a borítékot. Remegve olvastam a kétezer forintot. Én kaptam a legtöbb pénzt. Akadt, aki irigykedett, akadt, aki azt mondta: »Megérdemled, Ica. Te szinte versenyszerűen dolgozol.« Annyira örültem a pénznek és az elismerésnek, hogy hazafelé alig tudtam hajtani a kerékpárt. Végre hazaértem. Eldobtam a kerékpárt. Szaladtam édesanyámhoz. »•Édesanyám, meghoztam a fizetést!« És boldogan nyújtottam át neki. Mire ő azt felelte: »•Ügy dolgozz, ha férjhez mész, ebből vásárolok be neked!« Es így is történt. Nagy Já- nosnéék ma két gyermeket nevelnek, felépítették, berendezték a f ürdőszobás lakást. Mindehhez persze sok munka kellett. A fiatalasszony hajnali fél négykor kel, ötre jár dolgozni. Délelőtt 10-re hazaér, főz, mos, takarít. Délután megint a gondjaira bízott állatokhoz indul, s este 5—6 óra körül tér haza újra. Ilyenkor jut ideje a gyerekekre is. Mindannyiunknak Nem panaszként említi a sok munkát, hiszen szól a terheken könnyítő gépesítésről, s arról a segítségről, amelyet az abonyi Ságvári Endre Termelőszövetkezet családalapító, otthont építő tagjainak ad. Említi a helyi művelődési, sportolási lehetőségeket, a nyugdíjasok felé irányuló figyelmet. Szól mindarról, amit egy korszerű, jól gépesített, s a gazdasági élet változásaira érzékenyen reagáló termelőszövetkezet nyújthat tagjainak. Szóval, mindarról, amit a Nagy Jánosnék, Scheiber Józsefnék, Karsai József- nék nyújthatnak — önmaguknak, mindannyiunknak. P. Szabó Ernő Na víg are netesse esi Kockázat nélkül nem megy Vácnak két olyan kulcsfontosságú üzeme van, amelyik nemcsak komolyan vette a gazdaságpolitika inatlan törvényét, a kockázatvállalást, hanem szinte ehhez formálta alapvető tevékenységét is. A kockázat egyik sajátos „tulajdonsága”, nogy vállalójának sorsa kétesélyes: vagy sikerül a gyakorlatban — népgazdasági, vállalati és egyéni érdekeket egyeztetve — megvalósítani az elképzeléseket, és ezáltal megalapozni a jövőjét is, — vagy (néha valóban objektív akadályok miatt) a meghiúsuló terv súlyos következményekkel jár. A Magyar Hajó- és Darugyár és a Híradástechnikai Anyagok Gyára váci egységei ebben az évben derekasan helytálltak: kockáztattak és nyertek. Nincs biztosíték — Aki tőkés exportra gyárt — eleve kockáztat — kezdi a beszélgetést Takács Imre, az MHD gyáregységének vezetője. — Kiszolgáltatottá válik a piac ingadozásának, az árfolyam labilitásának, hogy csak a két legjellegzetesebb veszélyt említsem. De ennél az általános bizonytalanságnál jóval többet vett vállára idén a mi gyárunk. Jelentős partnerünk, a világ második legnagyobb szállítási társasága, a „SEA CONTAINERS”, amely az öt földrész minden pontjáról vásárol, s ad bérbe konténereket, váratlanul fölmondta a korábban kötött szerződést. Ennek a sajnálatos eseménynek megértéséhez magyarázatot kell fűznöm: a gazdaságos konténerexport egyik alapfeltétele az, hogy a szállítótartály ne üresen, hanem megrakodva érkezzen a nemzetközi kereskedelem központjaiba, a kikötőkbe. Ugyanis köztudott, hogy a konténeres szállítás előnye éppen abban rejlik; nem kell átrakodni, átcsomagolni, újra címezni, — az áru szinte érintetlenül jut el rendeltetési állomására. A SEA CONTAINERS a nemzetközi piaci helyzetre mindig érzékenyen reagál, s így nem hagyta érintetlenül a világviszonylatban bekövetkezett konténer-stop sem, aminek következtében — saját szempontjából logikusan — inkább a távoli-keleti országok (Hongkong, Japán, Tajvan) kínálatát fogadta szívesen — onnan ugyanis nagy mennyiségű tömegcikk érkezik a világpiacra. Dupla vagy semmi A meglehetősen váratlanul beköszöntött nehézség alaposan próbára tette a vállalat és a gyáregység vezetőit. — Az új külföldi partnert a CONTRIN nevű, osztrák tő- keérdékeltségű, svájci bejegyzésű és holland székhelyű közös vállalatban találtuk meg. Talán nem is kell hangsúlyozni, mennyire megnehezítette az amúgy sem rózsás helyzetet az a tény, hogy ebben az időszakiban a világpiaci ár lefelé, a belföldi viszont félfelé tendált. Kicsit magunkra maradtunk a kockázatvállalásiban is: az alapanyagot gyártó belföldi szállítók nem érezhették a vállalkozás súlyát. Űj termékünk, a konténer és teherautó „hibridje” — egy alvázról leemelhető és cserélhető rakodótér lett. Az utolsó pillanatban, ha úgy tetszik, a huszonnegyedik órában derült ki: jó fába vágtuk a fejszénket akkor, amikor konkrét, aláírt szerződés nélkül kezdtük meg a gyártást. Talán első hallásra ez a döntés már nemcsak a kockázat fogalmát meríti ki, hanem súrolja a hazárdírozást is — egyszerűen nem akadt más választásunk. Dupla vagy semmi volt a tét — és szerencsére az üzlet megkötése biztosítja kapacitásunk lek öltését a jövő. év első negyedére is. Nem sokkal kisebb kockázatot vállalt az MHD-nél a Híradástechnikai Anyagok Gyárának váci gyáregysége sem. Ahogy Pádár Sándor műszaki igazgató és Czillik Istvánná kereskedelmi igazgatóhelyettes elmondta, az év elején befutó meglehetősen pesszimista prognózis azt ígérte, hogy valójában nem szabad vállalkozni a fénycsőelőtétek gyártására, — any- nyira bizonytalannak tűnik értékesítése belföldön és külföldön egyaránt. — Elsősorban a világszerte érezhető beruházási visszafogottság, másodsorban a fénycsőelőtétek felhasználási területe látszott igazolni azokat, akik azt mondták: nem szabad vállalni bizonytalanra a gyártást. Hozzájárult a dilemmához, hogy két tűz közé szorítottak bennünket a külföldi és belföldi árak. Hogy mégis a HAGY-ot igazolta az élet. — mégsem csak a szerencse kérdése volt. A termékek minőségének magán színvonala, a még mindig megfelelő árfekvés, az okos piac- és kereskedelempolitika révén érték el a remélt eredményt. Anglia, az NSZK, Irán, Spanyolország, Olaszország, Tunézia, Franciaország — szinte a fél világ a HAGY vásárlója lett. Pontos szállítás Vállalkoztunk a különösen szokatlan igények teljesítésére is. Pontosan szállítottunk. Ez volt az egyetlen lehetőségünk. Nos, és persze azok az intézkedések, amelyek az üzlet megvalósítása érdekében „házon belül” fogantak. Így: az önköltség csökkentése, a szükséges átszervezés lebonyolítása. Ezeknek együttes eredménye — ma már nyugodtan állíthatjuk — siker. Négy és fél millió világítótest előtét készült gyáregységünkben az idén, ami annyit jelent, hogy sikerült eleget tennünlk a bel- és .külföldi igényeknek, teljesítettük az ötödik ötéves tervre vonatkozó exportkötelezettságeánket és közel egymillió dollárral növeltük — minden bizonytalanság ellenére — előző évi tőkés rendelésállományunkat Láng Zsuzsa Ä titulus vagy az alkotás Tizenöt-húsz évvel ezelőtt egy érettségire készülő középiskolai osztályban szinte természetes volt, hogy a legjobb tanulók — s közöttük is elsősorban a fiúk — az esetek nagy részében valamelyik műszaki egyetemet írták be a hol szeretnél tovább tanulni rovatba, s a kemény felvételi vizsgákon tíz-tizenkétszeres túljelentkezés adta konkurrenciával kellett megvívniuk a harcot a hőn áhított egyetemi polgár címért. Mára alaposan megcsappant a mérnöki pálya vonzereje. Illusztrálásul most egyetlen adat is elegendő: az 1980—81- es tanévre a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára kevesebben jelentkeztek, mint ahány hely várta a jövendő hallgatókat. Természetesen eszünk ágában sincs azt állítani, hogy a problémát mi fedeztük fel: az utób. bi időben egyre gyakrabban találkozhatunk olyan véleményekkel, megnyilvánulásokkal, felelős testületek állásfoglalásával, melyekből különböző megfogalmazásban, de a társadalomért érzett felelősség közös vonásával fogalmazódik meg a kérdés: hová lett a mérnöki pálya presztízse? Elegendő itt a Műszaki és Természet- tudományi Egyesületek Szövetségének folyóiratában, a Műszaki Életben folyó eszmecserére utalni, melyben akadémikusok, gazdasági vezetők, gyakorló mérnökök fejtették ki véleményüket. Emlékeztethetünk a Népszabadság hasábjain megjelent interjúra, melyben dr. Tóth János, az MTESZ főtitkára hívta fel a figyelmet a káros jelenségre, vagy az ország- gyűlés ipari bizottságának novemberi ülésére, melyen megállapították: feladataink megvalósításában döntő szerep jut a műszaki értelmiségnek, s társadalmi, erkölcsi, anyagi megbecsülésüket is ehhez kell igazítani. Nos, ezzel az utolsó mondattal már benne is vagyunk a téma kellős közepében, s már csak annyi van hátra, hogy megismerkedjünk azokkal, akikkel együtt keressük a választ. Hi detés a buszon Dr. Kerkápoly Endre egyetemi tanár, tanszékvezető, a BME Építőmérnöki Karának dékánja, dr. V. Nagy Imre egyetemi tanár, a BME vízgazdálkodási tanszékének vezetője és Kiss Kálmán, az ikladi Ipari Műszergyár igazgatója. A külön- külön felkeresett beszélgető- partnereink megválasztása tér. mészetesen nem véletlen: az építőmérnöki kai' a legklasz- szikusabb mérnöki diszciplínát képviseli, a vízgazdálkodási tanszéken a régi híres mérnökök, Vásárhelyi Pálok utódait képezik, Kiss Kálmán pedig gépész, villamos és gazdasági mérnöki diplomájával, s nem utolsósorban vezetői tapasztalataival az iparban dolgozó kollégák tapasztalatairól adhat számot. — Az, hogy a fiatalok a műszaki pálya helyett más területeket helyeznek előtérbe, nem kizárólag magyarországi jelenség — mondja dr. Kerkápoly Endre. — Világszerte tapasztalható, hogy az ifjúság jobban vonzódik a gyakorlati élethez nem kötődő munkához. Éppen a közelmúltban beszélgettem a karlsruhei egyetem rektorával, aki elmondta: náluk 100 mérnöki pályára jelentkezőre már 1000 filozófusjelölt jut, ennek egyik oka a műszaki egyetemek nagyobb szigorúsága lehet. A világ egyetlen sarkában sem teheti meg egy mérnök- hallgató, hogy a matematikaelőadásokra eljár, de a fizikát már nem veszi fel abban a szemeszterben, vagy hogy a statikához csak majd negyedévben lesz kedve — az ilyesfajta Válogatásokra a humán egyetemek nagyobb lehetőséget nyújtanak. Nos, a magyarországi helyzetet mégis inkább az egyetem utáni elhelyezkedési és érvényesülési lehetőségek határozzák meg — s ezek nem éppen kedvező összhatását alábbi adattal világította meg a dékán: — 1975 óta 31 százalékkal csökkent a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezett fiatalok száma. Ennek egy részét a demográfiai hullámvölgy számlájára is írhatjuk, mindez azonban nem változtat azon, miszerint a fiatalok felismerték: ha komolyan veszik hivatásukat, viszonylag alacsony fizetésért más diplomásokhoz képest jóval nagyobb felelősséget kell vállalniuk. Nem akarom más tudományok képviselőit megbántani, de tény: az orvos mindig hivatkozhat a váratlan komplikációkra, a közgazdász a kedvezőtlen világpiaci hatások begyűrűzésére, a rosszul tervezett vagy hibásan kivitelezett épület megálmodóját vagy felépítőjét viszont évek múltán is felelősségre lehet vonni. S ezek után mit lát a reggelente a tervezőirodába igyekvő ifjú mérnök, ha felszáll az autóbuszra, s elolvassa az ablakra ragasztott plakátot: hogy a buszvezető fizetését még évek múltán sem érheti utol. Mielőtt folytatnánk a műszaki társadalmat talán legfájóbban érintő kérdés, a kereseti lehetőségek taglalását, előbb nézzük azt is meg: valóban mindig mémök-e a mérnök — legalább is, ami a munkáját illeti? — Sajnos, általános az a tapasztalat, hogy a mérnöki munka erősen felhígult — mondja dr. V. Nagy Imre. — Az esetek egy jelentős részében rosz- szul gazdálkodunk a jól képzett szakemberekkel, sokszor fordul elő, hogy a mérnökök végzik a technikusi munkát is. Ez törvényszerűen azzal jár, hogy az ilyen feladatra beosztott kollégák önértékelése, önbecsülése csökken, ez visszahat későbbi tevékenységükre is. vagyis saját maguk is hozzájárulnak a társadalmi presztízs hanyatlásához. (Közbeve- tőleg jegyezzük meg: az országgyűlés ipari bizottságának már idézett ülésén is elmondták, mint ahogy Pest megye sok gyári pártalapszervezeté- nek taggyűlésén is ismételték a munkások: a technikumok évekkel ezelőtti megszüntetése — most már biztonsággal állítható —, hibás döntés volt. Egyre erősebben érezzük hiányát a műszaki középkáderek jól képzelt táborának.) Presztízscsökkenés De nézzük tovább a társadalmi presztízs csökkenésének közvetlen és közvetett okait: minden új létesítmény, gyártól az iskoláig, vízlépcsőtől a számítóközpontig először a tervezők rajzasztalain formálódik. A rajzasztalok jelentős része tervezőintézetekben áll — ahol viszont a gazdaságosság és az érdekeltség viszonya nem éppen megnyugtató: — A tervezők érdeke — az intézetek árbevételi terv alapián dolgoznak — azt diktálja, hogy minél drágább megoldásokat találjon — részletezi dr. V. Nagy Imre. — A jelenleg érvényes szabályozók szerint a tervezői munkadíj a tervezett
