Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-21 / 299. szám

1980. DECEMBER 21., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Sárándi József: Arcaid Vallomás Féja Gézáról OLCSÓ fogással úgy kezdhetném: ha élnél, most lennél nyolcvan- éves. Szeretteink képe nem változik bennünk holtuk napjánál tovább. A tiéd meg különösen nem, hisz épp elég látott arcaidat is sorsképpé összerakni: a még túlvilágon-inneni, Ady-hivő magyart. Tagadhatatlan, Ady köpenyéből bújtál ki Te is, a voltaknál nagyobbakra nézve, és láttál is annyit, mint bármely kortársad látott. Más kérdés, hogy műkö­désedből, látásodból mi vált s válhat időt álló esztétikummá, és mi „marad” gyakorlati széptan. Nem az én dolgom ez ügyben ítélkezni. (Egy híved munkásságáról könyvet ír.) Hívednek neveztem őt, mert én magam, ismeretségünk kezdetétől (1970) atyai barátomnak tekintettelek, s közeli családtagodként tartottál számon Te is. S noha sokat beszéltünk irhdalomról (mindkettőnknek ez volt a kenyere), kapcsolatunkat nem mondanám irodalmi barátságnak, illetve atyafi(ú)ságnak. Nekem a tör­ténelemben gondolkodó és politizáló férfi okossága tetszett a költő sza­vával), az, hogy kényes bőröd gyáván nem óvtad. De az emberi esen- dőség iránti érzékenységed kettősségéről sem hallgathatok: a gyöngéd megértés s a derűvel oldott gyilkos gúny végletei között lifteztél. Utóbbi tulajdonságod kevesen voltak képesek elviselni, noha nem csupán kifelé gyakoroltad. Olyan csatákat vívtál magaddal s a külvilággal, melyeket aligha küzdhettél volna végig prófétai, vagy (hadd fogalmazzak közna­pibban) vakbélgyulladás-komolysággal. Amit férfikorodban a környezet belőled észlelt, annak alapján egy közép-európai ország Don Quijoté- jének és Thyl Ulenspiegeljének vonásait vélhette kiállásaidban elegyedni. PEDIG volt egy másik „tónusod” is: a gyötrődő aszkétáé. Kiadásra váró önéletrajzi kötetedben olvastam Gyónás című kis remeklésedet. 1975 karácsonyán írtad e lapidáris tömörségű számvetést. Éjszaka van. Ülsz az óbudai faluház hatodik emeletén, barokk mun­kaasztalodnál, majd kissé görnyedt, öles termettel ablakhoz lépve, a hegyek felé nézel, s a pilinkéző havazáson át látod a lakógépeket. Mint hatalmas utasszálító hajók horgonyoznak az alkalmi békesség öblében. Látod a kivilágított fenyők körül a szeretet kompromisszumait, s egy asszonyra gondolsz, ki ifjúságod társa volt; a feleséged, akit talán bántot­tál is néhanap, mert hiúságod, becsvágyad csúcsáig nem érhetett. Sors­rendezői fordulat: másik dimenzióba távozott, hiányával kísérve utad. Régtől sejted, de mostanra bizonyos: egyetlen volt. Sikerekkel próbáltad beépíteni a benned üresen tátongó, sivár teret, de csak sebeket adtál-kaptál, s könyvekkel jelezted léted a sárgítvasárguló Időnek. Megérte? — kérdezed. Ütött az órád. Megfordulsz, s egy képről megérint asszonyod benső­séges mosolya. Könnyezel és a fényességben átéled a vágyott hiányta- lanságot. BETEGSÉGED súlyosbodásával, légszomjad aztán egyre fojtogatób- ban jelentkezett. Hasztalan kúráltad magad Mátraházán s az Adria menti halászfalvak csöndes panzióiban, a tüdődben püffedő daganat kórházba kényszerített. A Kútvölgyi négyágyas „fogdájában” kínlódtál az utolsó nyáron. Ott, a gutaütéses hőségben folytatódtak búcsúzkodó beszélgetéseink. Nem voltak kétségeid jövődet illetően. Én pedig nem traktáltalak kegyes vigasz-hazugságokkal, hiszen tudtam, nem félsz a kaszás csont-mikulástól. Mikor érkeztét sürgetve, róla beszéltél, hallgat­tam, s a már nem emberi fájdalmak láttán, azt kívántam: ha nem ér „jó halál”, a rám mért szenvedést majd jellemed szerinti férfikemény­séggel viselhessen}. A megpróbáltatásnak is van legeslegjé. Utolsó talál­kozásunkkor (hetvennyolc idegbeteg áúgüsitúsának elején) apád öngyil­kosságát hoztad szóba, s a vadászfegyvert, mely ha a kezed ügyében lenne... Néztem a megtöretéstöl szinte már áttetszővé vékonyult testet, s a szemed ép, gyermekien tiszta kékjét. Néztem a lélek-szeretet-vágyó s kibocsátó prizmáját, mely utolszor még engem is fókuszába vont. Bú­csúnkkor saját termésű vajkörtéből ígértem kóstolót legközelebbre. A Moszkva tér felé menet, egy hirtelen eleredt felhőszakadásban ronggyá áztam, s az esővíz örökre elmosta a nyomokat, együtt a hozzád vezető útiránnyal. A kóstolóból, persze, nem lett semmi. Valamitől máról holnapra lerohadt a körte. Te pedig, sorsoddal megbékélten, kiléptél a bajoktól szétzüllött porhüvelyből, hogy a Kozmosz egyetemes polgára légy. ÖREG, ha látsz engem valahonnan, figyeld működésem! Aztán majd egy égi kiskocsmában megvitatjuk a dolgot s jókat „veszekszünk” megint, az Isten termelői borát iszogatva ... Munkácsi Miklós: Monológ N em fogja elhinni, amit most mondok, de ebben a helyi­ségben, ezen az estén én va­gyok az egyetlen ember, aki nem vezet félre senkit!... Ugye, csodálkozik? Akarja, hogy bőveb­ben kifejtsem?... Nos, nem lep meg az érdeklődése. Az első perc­től fogva láttam, ön tapasztalt és mélyen gondolkodó ember, akiből nem hiányzik az a humor és bá­torság, hogy olykor felülvizsgálja az ismereteit, illetve egyszerűen: befogadjon. Miből láttam? Termé­szetesen a tekintetéből. És higgye meg, nagy adomány ez bizonyos koron túl!... Hogy öregnek tarta­nám? Ó, nem. Csak egyszerűen túl van azon, amikorra végképp hoz­záformálódunk ahhoz az életszerep­hez, amely nélkül már nem tud­nánk biztonsággal mozogni. Mire gondolok? Nos, talán éppen a mél­tóságra, ami tetteink elvi megala­pozottságából fakad. És ez, bizony, sokunkat jóvátehetetlenül késszé tesz, uram! De, ha megbocsát egy percre: szót kell váltanom valaki­vel!... ... Már itt is vagyok. Tehát, mi­re alapozom állításomat — erre kí­váncsi? Nézze, például azt a csön­des fiatal házaspárt. Amint látja, egymással sem beszélnek. Némán, elegánsan hallgatnak, derűs fölény­nyel figyelik a többieket, és ebben az a félrevezetés, uram, hogy — félnek! Mindenekelőtt attól félnek, hogy valaki netán észreveszi rajtuk azt a halálos és kétségbeejtő unal­mat, amit egymás társasága jelent számukra. Fél évvel ezelőtt, sok éves ismeretség után házasodtak össze, majd a bolgár tengerparton töltötték nászútjukat, amelynek so­rán bebizonyosodott, hogy soha, de soha semmiféle örömük egymásban nerp lesz. Csakhogy a házasságot a négy szülő szorgalmazta, és a lány apja, aki művezető és amolyan „ezermester” is, szobát rendezett be nekik a házában, és ebből a szobá­ból nem hiányzik sgm a bárszek­rény,- sem a 'Vasból készült' könyv­állvány, sem a Videoton-tévékészü- lek. A másik oka, hogy félnek, a gépkocsi. Tudniillik, mivel gyűjte­nek rá, pontosan ki van számítva nogy napjában hány forintot és hány fillért költhetnek cl, s az a nyomasztó érzés ül rajtuk, hogy ezt most valaki észreveheti a viselkedé­sükön. Honnan tudom mindezt, ugye? Természetesen a tekintetükből, uram, azaz főként onnan, de ha megengedi erre később térek rá. Vegye szemügyre inkább azt a be­Oláh Veronika'■ Talán ismerték a dédanyámat? No lányok! Ugye, hogy utolérte­rk benneteket? Ne szaladjatok már! omolyan megijedtetek? Bocsássa- »k meg! Tényleg erős volt bennem düh. Ha még tovább viháncolta- >k volna, én tényleg az egyikőtök- íl ütöttem volna le a másikat. Nagyon tévedtek, lányok. Nem .ttátok körülöttetek a többi em- »rt? A vásznon Fábián Bálint arcolt, gyötrődött, bokázott. A kö- inség némán, feszülten figyelt. Ak­ar és ott, nem lehetett nem oda- gyelni. Mert valóban kereste Fá- án Bálint az istent, a sorsot meg- ánnyítő igazságot. Mi, nézők men- ink Fábiánnal. Szeretném meg­idézni a film íróját és rendelőjét; dán isimerték a dédanyámat és a agyapámat? Mintha az ő hangju- at hallottam volna vissza azokból csodálatosan megkomponált je­netekből. Dédanyám sokszor mesélte, jaj, ánkáim: Mit tudjátok tik, mi vöt íkor? Mikor már úgy éreztük, hogy §gre valahára egy kicsit jobb só­ink lesz, begyüttek a fehérek, ve­ik a románok, o-szt leverték a ommünt. Keserű világ szakadt a :egsny nípre. Az embereket be- >gták. Nem is lett meg mind. Az iszonyokat összeterelve fölhajtot- ik a városháza elé. Ott csapdosták set bi'iacsökkel, mint a barmokat, olentát ettünk faggyúval. Nagy élkülözés volt. Anyád akkor kez- ett cseperedni. Mindig sírt. Mama, em köll kukuruc. Kenyérkét ad- íl! De nem vót! Kisübb is csak azokat vették föl a gyárakba, aki­kért a plébános jótállt. Attul köl- lött írás. Amint Fábián Bálintet állandóan gyötri a halott tálján katona ké­pe, úgy üldözte nagyapámat is egy iszonyú kétely. Mint a K.U.K. had­sereg katonája, ott harcolt a Piavé- nál. Ha erről mesélt, mindig nagyon szidta a királynét. Később Galíciá­ba vezényelték az egységet. Nehéz harcok után bekerítette őket az el­lenség. Ennivalójuk elfogyott. _ A külvilággal már nem volt napok óta kapcsolatuk. Egy éjszaka, mintha kísértet lett volna, végsőkig elcsigá­zott ló rogyott le a bunkeruk előtt. Hátáról halott katona csúszott a fa­gyott földre. Reggelre a hó mindent betakart. A katonákra megint egy rettenetes nap következett. A letar­gikus véget egy fiatal, lázas baka sehogysem akarta elfogadni. Rimán- kodott, könyörgött nekem, emléke­zett vissza nagyapám. Jozsókám, nem akarok itt éhen megdögleni! Haza akarok -menni! Érted? Még- egyszer enni akarok! Ogy érzem, az egész testem egy hatalmas, üresen korgó gyomor. Megennék egy egész lovat! Hiszen itt a ló, csak men­jünk érte! őrültség, pajtás, lelődöz- nek bennünket, mint verebet a fá­ról. Nem biztos, kúszott közéjük egy féllábú Herkules. Ide gyertek, baj- társak! Nekem már minden mind­egy. Kértelek már benneteket, hagy­jatok engem örökre elaludni. Én már nem jutok innen haza. Minek is? Nekem olyan mutatós, babaró­zsa arcú feleségem maradt otthon. Holtnak holt a barátja, elevennek eleven. Kimegyünk a lóért. Én majd elől leszek. Kinek mije van? Kard, bajonét, kés? Készítsétek elő. Ne féljetek! Amazok is emberek, lökött az ellenség felé. Vaksötét volt az éjszaka. Az éhségtől félőrült ka­tonák marcangolták a húst. Jaj! De iszonyú! Biztos, hogy mindenki a lo­vat ette? E2en tűnődött a drága kis- öreg, még évtizedek múlva is. Lányok! Nekem is van fiam. Ami­kor először bevonult, bánatomban én is azt daloltam, mint azok a film­beli újoncok. Ne vigyék a fiamat, a Jóskát, katonának. Valahol ol­vastam, hogy Chaplin egyik film­jének olyan sikere volt, mint előt­te filmnek még soha. Beült a mo­ziba egy ember, aki addig csak mankóval tudott járni. Amikor a film véget ért, az emberek kitódul­tak az utcára. Az előbb még mam- kós ember is ott sietett, lökdösc- közöttük. Már mankó nélkül! Va­lahogy én is így voltaim. Nem vettem észre, hogy a körúton nem jár vil­lamos. Hogy a heringesdoboz buszon részegek trágárkodnak, sem azt. hogy letapossák a lábamat, valaki elszakította a harisnyámat. Nagyon éhes és szomjas voltam. Nem érez­tem. . Elfeledtem a fáradtságot, pe­dig tudtam, éjfélnél előbb nem érek haza. Csak hálát éreztem és örömet. Kell ez a film! Evek óta nem voltam moziban.' Örülök, hogy ezt a filmet megnéz­tem. Köszönet érte az írónak és a rendezőnek, Fábrí Zoltánnak. Ügy érzem, ismertem én ezt a Fábián Bálintot már régen. Csak nem személyesen. 1 szélgető csoportot az ablaknál! öten vannak: három nő, két férfi. Nem olyannak tűnnek, mint akik most éppen becsapják és kijátsszák egy­mást, igaz? Pedig, bizony, ez törté­nik — kacagás ide, felhőtlen cse­vegés oda. Elmondom, miért. Az egyik férfi, a szőke, harminc körüli, kopaszodó, titokban viszonyt folytat a tőle balra ülő tizennyolc körüli lánnyal, aki — az unokahúga! Már­most a felesége, a tőle jobbra ülő, vörösesszőke nő, mint látja, féktelen jókedvet színlel, hogy elleplezze ambivalens érzéseit, miszerint gya­nakvás gyötri a mondott viszonnyal kapcsolatban, másfelől viszont rend­kívül erős érzéki hatással van rá férje ismerőse, a tőle jobbra ülő, hatalmas termetű, kiöregedett vízi­labdázó, aki mellesleg épp élmény- beszámolót tart, és most — érthető okokból — különös ihletettséggel pufogtatja begyakorlott poénjait. S végül: az a vakító szőke asszony, az öreg csatár és a barna kislány között... nos, neki egyikükhöz sincs köze. Azzal csapja be a töb­bieket, hogy feltett szándéka meg­közelíthetetlen és titokzatos kívül­állónak látszani, holott minden gon­dolatát leköti a göndör csatár, va­lamint az, hogy jókora friss örök­séggel és egy alig észrevehető testi hibával rendelkezik. A pólózót — ha tudna róla —, ez aligha hagyná hidegen. Gyermektartási pert akasz­tottak a nyakába, s most — az em­beri természet különössége! — azon töpreng, hogy megvendégeli az egész társaságot. A kislány kimond­hatatlanul unja, sőt gyűlöli ezt az összejövetelt, azt hiszem, különös tekintettel a nagybátyjára, és ezért szünet nélkül ez utóbbi feleségének hízeleg, ki tudja — ő maga legke­vésbé —, hogy miért!... Hogyan?... Ö, elnézést egy percre! nnyi volt az egész! Mit is" kér­E dezett?... Hogy miért tartom magamat kivételnek? Nos, uram, erre igazán nem nehéz válaszolnom. Én vagyok itt az egyetlen ember, akinek mindenkivel egyértelmű és tisztázott a kapcsola­ta. Hogyan?. Csak nem arra a két spicces fiatalemberre gondol? Bizony, be vannak csípve, uram, és őszinte szívből mondom, hogy ez a lehető legenyhébb kifejezés! Ezt a két fiatalembert aztán végképp jól ismerem. Először is, hogy finoman fejezzem ki magam, szerfölött fur­csa viszonyban vannak egymással. Viselkedésükre főként az nyomja rá a bélyegét, hogy mindkettő családos, a kövérkés1 alacsonyabbiknak két szép kislánya van, de úgy vélik, hogy itt erről senki sem tud, és a családját egyikük sem hozza ma­gával soha. Másodszor ... hát, ugye­bár, az ital! Meg kell mondanom: ez az egyetlen oka, hogy ide jár­nak, ámbár ezt élete árán sem val- laná be egyikük sem. Minden ere­jükkel azon vannak, hogy szín jó­zannak tűnjenek, kedves, bárgyú udvariassággal nézegetik a többie­ket, de a fejükben a konyakon kí­vül, higgye el, uram, semmi az ég- aota világon... Ó, bocsásson meg ismét. A középcsatár, úgy látszik, be akar mutatni valakinek .., ...Tehát: hol tartottunk? Továb­bi bizonyítékokra kíváncsi: nemde? Ki érdekli? A festett hölgy, esetleg, aki most leült a zongorához? ... Kérem. A lehető legnyilvánvalóbb eset. Ami engem illet, már előre tudom, hogy mit fog játszani. De nemcsak én tudom ezt, hanem ő maga is, sőt a többiek is tudják, és ami mindennek a teteje: teljes mértékben tisztában van azzal, hogy a repertoárja itt, enyhén szólva, a könyökén jön ki mindenkinek. Ez azonban a legkevésbé sem zavarja. Átjzellemült elragadtatással játszik, énekel, és minden mozdulata a for­ró siker nyugtázását tükrözi, holott nyilvánvalóan senki ügyet sem vet rá, s magunk közt szólva, mutat­hatnék itt önnek valakit, aki, ha módjában állna, hát habozás nélkül golyót eresztene belé. ősrégi, nyú­zott sláger jön — már kezdi is ... No, mit mondtam?!... Vagy arra az úrra kíváncsi, aki vezérigazgatói méltósággal szemlé­lődik a kecses szemüvege mögül? Megmondom önnek, ahogy van: könyvelő. Pár esztendeje özvegyen maradt, s most valójában társaságot keres; igazság szerint, fiatal felesé­get szeretne magának. No, persze, sohasem lesz fiatal felesége. Első­sorban azért nem, mert — figyelje meg! — amint fölbukkan előtte egy nő, ő hidegen elnéz fölötte: egy­szerűen nem hajlandó a szemébe nézni senkinek. Vagy vessen egy pillantást arra a megfontolt, gunyo- ros tekintetű férfiúra, mellette, az­zal az erős, fehér blúzos, felajzott nővel, akinek pohár van a kezében. Élettársak, nem házasodtak össze, és ez a férfiú bölcsességének tulaj­donítható. Ügy tarifa: ha összehá­zasodnának, a köztük lévő korkü­lönbség pokollá tenné az életüket. Emberünk látszatra maga a derűs nyugalom. Ö, látom a kérdést. Azt szeretné tudni, hogy ön vajon mivel vezet félre mindannyiunkat, igaz? Nos, hát, uram, bevallom, ön az egyet­len eset, akinél nehéz erre válaszol­nom. Azt hiszem, hogy ön elsősor­ban önmagát vezeti félre!... Hm... hát nem tudom egészen biztosan. Bocsássa meg a mosolyomat, és ké­rem, ne értse félre, de ... meggyő­ződésem, hogy ön maga sem tudja, hogy miért ül itt. Talán magányos... Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy önnek itt semmi keresnivaló­ja! És mégis itt ül, már a második este. Figyeltem!.. s Persze: hogy honnét tudom mind­ezt! Uram, nekem több mint har­mincéves tapasztalatom van a szak­mában. S ha azt mondom — nem dicsekvésből! —, hogy én itt ma sem csaltam meg senkit, akkor el kell hinnie, mert nem érdekem fél­revezetni önt. Ha nem veszi rossz­néven, sokkalta több tapasztalattal rendelkezem önnél, és belelátok az emberekbe. Mellékgondolatoktól mentes, becsületes kapcsolat itt ma csak velem alakult ki! Íme, a szak­mám! ... számláját? Parancsoljon, uram! A Lássa, elkészítettem. Két vod­kája, és egy üdítő itala volt... Ismétlem: bízhat bennem. Kis idő múlva nyugdíjba megyek; meg­szereztem • már, amire szükségem lesz a hátralévő idő alatt. Engem már csak az emberek érdekelnek, hisz nyitott könyvek számomra ... Köszönöm, uram! És térjen be más­kor is, ha már így összeismerked­tünk!... Jó éjszakát! Weöres Sándor: Hárman-négyen Mi, hárman-négyen, kopár réten, a jelenlétünk mintha régen megyünk az éji hóesésben. elmúlott volna észrevétlen, Fehér függöny fekete égen, nem látszik csillag a vidéken. Fázunk, s már alig vagyunk ébren, de lábaink bírják serényen. A gémberítő téli éjben, zsibbadt lépteink ütemében nem most sietnénk hárman-négyen az iránytalan messzeségben. Tanya már nem és tanya még nem, csak hóhullás a mindenségben. Emlék, bár most történik éppen: megyünk az éji hóesésben. Kis öröklét nagy öröklétben, a dermesztő végtelenségben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom