Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-07 / 262. szám

A Herényi-múzeum A művészet eszközével A településről, a hajdani hí- rés kereskedővárosról ta­nulmányoldalak tucatjai, t lehet­ne írni. Ha Szentendrére gondo­lunk, az az anekdota jut az eszünkbe, amely az egykori ró­mai utazóról szól, s amelyet ta­lán így foglalhatnánk össze: imp­ressziók szerzésére elég. egy nap is ce a -tökéletes megismeréshez egy egész élet is kevés. Mit je­lenthet a város lakói, művészei számára? Az ismerkedés első pil­lanatairól néhány héttel nyolc­vanadik születésnapja előtt. így vallott Barcsay Jenő festőmű­vész: „ötven évvel ezelőtt lát­tam meg először Szentendrét, a gyönyörű kisvárost, amelynek környéke, dombjai, hegyei gye­rekkori emlékeimet idézték fel' a Mezőség elterpeszkedő nagy községét, (Catpnát és a körülötfe elterülő plasztikus, szinte kopár halmokból álló dombvidéket. Amikor beköltöztem a művész­telep egyik kis szobájába, tud­tam, a várostól nem fogok el­szakadni." Hasonlóképpen gondolkodhatott néhány évtizeddel korábban Ferenczy Károly festőművész, így érezhették gyermekei, Valér, Béni és Noémi, ilyen erős vonzást érezhetett Boromissza Tibor festőművész, aki már 1925-ben felvetette a művészte­lep megalakításának gondolatát, s az a nyolc fiatal Réti lstván- tanítvány, aki négy évvel ké­sőbb meg is kezdte a munkát a réri szentendrei művésztelepsn: Bánovszky Miklós, Bánáti Sve- rák József, Paizs-Goebel Jenő Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onó- dy Béla, Pándy Lajos, Rozgonyi László. Az azóta eltelt több, mint fél évszázad után néhányuk teljesít­ményét valóban jelentősnek lát­juk, néhányukét megszűr kitette az idő. Ez azonban természetes dolog, s nem cáfolja a tényt: Szentendre hangulata, emberlép­tű világa, gazdag motívumkincse jeles életművek megszületését segítette, olyanokét, mint Vajda Lajosé, Ámos Imréé, s a mai magyar képzőművészet Egészének arculatát alakította. Ezzel a mai magyar közmű­velődés, művészeti nevelés, vi­zuális kultúra állapotán is sokat változtatott. Sorolom az évszá­mokat: az egykori szerb iskolá­ból és tanítóképzőből 1951-ben alakult meg a városi múzeum. Nyolc év óta ebben az — azóta bővített — intézményben mű­ködik a megye 29 múzeumának szakmai, adminisztratív központ­ja is. A következő esztendőben nyílt* meg a Kovács Margit Gyűj­temény (csak a Magyar Nemzeti Múzeumot és a Magyar Nemzeti Galériát látogatják többen), 1975- ben Czóbel Béla múzeumát, két évvel ezelőtt az önálló Bar­csay- és Kerényi-gyüjteményt avatták fel, hamarosan megnyí­lik a Kmetty János, illetve az Anna Margit és Amos Imre mű­vészetét bemutató múzeum is. Évente több mint másfél mil­lióan látogatnak ide — nem kell talán sokáig elemezni, milyen szerepet játszanak az állandó be­mutatók a képzőművészeti mű­veltség alakításában. A múzeumok, illetve azok a művészek, akiknek munkássá­gában Szentendre valamilyen módon meghatározó jelentőségű volt, ma is fontos ténye­zőt jelentenek a város életében. Persze — mondhatja most az olvasó — ez többé-kevésbá a múltra vonatkozik, s nem a'vá­ros és a ma itt élő művészek kapcsolatára. Hadd emlékeztes­sem tehát a kétkedőket azokra a szavakra, melyekkel a közel­múltban erről a kapcsolatról a Szentendrén élő fiatal szobrász- művész, Farkás Ádám vallott: „A város az itt élő művészek számára szinte kihívást jelent. Mert például egyre több a láto­gató, egyre többet kellene tenni a városért, hogy az megőrizze egyedülálló értékeit is. Evekig igen piobifévncyt ,r jelentett, hogy a fejlesztés olykor helyre­hozhatatlan változásokkal járt. A város párt- és tanácsi vezetői és a művészek közötti kapcsolat az utóbbi időben egyre harmo­nikusabb. Jól jelzi ezt a grafikai műhely létrehozása is...” Többet tenni — de* hogyan? A lehetőségekről, a ma Szentend­rén élő művészek környezetfor­máló munkájának eredményei­ről, s persze még inkább az ez­zel kapcsolatos tervekről, átfogó képet adott a két évvel ezelőtt a művésztelepi galériában rende­zett, Művészet, Szentendréért cí­mű kiállítás. Szerepeltek itt olyan művek, amelyek máris hozzájárultak a város egységes esztétikai arculatának megőrzé­séhez, mint' Barcsay Jenőnek a megyei művelődési központban elhelyezett mozaikja vagy az a dokumentációs anyag, amelyet Deim Pál és Balogh László fes­tőművészek a főtéri házak egysé­ges színképének kialakításához készítettek, Csíkszentmihályi Ró­bert felszabadulási emlékműve; olyanok, amelyekből mostaná­ban lett, lesz köztéri alkotás (Farkas Ádám „köszönőszobra’’, Asszonyt Tamás kúttsrve); a fia­tal művészek téralakítási javas- latsora. TJ ivatalos tanácskozáson, ba­u ráti beszélgetéseken időn­ként fölerősödő hang, keserű megjegyzés bizonyítja, hogy a ma Szentendrén élő, több mint félszáz művészben (vagy leg­alább is többségükben) egészsé­ges elégedetlenség munkál. Töb­bet szeretnének tenni városukért, nemcsak, s nem elsősorban ki­állításokkal, hanem konkrét kör- nyezetalakítási terveikkel, javasla­taikkal is. Jó néhányuk művészi teljesítménye, a mai magyar kép­zőművészet egészében játszott meghatározó szerepe (no meg az említett tárlaton szereplő mun­kák sora) a biztosíték rá, hogy képesek is erre. Ügy tűnik, nem az ő szándékaikon és tehetségü­kön múlik elsősorban, hogy a város, a mára elárt környezet- alakítási eredményekre is ala­posa, a következő évtizedekben úgy fejlődjön, hogy megőrzi egy­séges, elsősorban a barokk épí­tészet meghatározta arculatát — s ugyanakkor biztosítja a kor embere számára elengedhetetle­nül fontos életfeltételeket is. Ki-ki a maga módján Talán minden második szentendrei — bele- lapátot fogni elég a szervezőkészséget példa­értve a gyerekeket is! — elmondhatja magáról, adással párosítani, s máris megmozdul egy lakó- hogy a város szépítéséért, az új park kialakítá- telep apraja-nagyja sáért az óvoda építéséért dolgozott. No, nem he- Pro Urbe _ városért. A körkérdés nem tel­teket, hónapokat, s olykor nem is napokat, csak , . ..... ,,, , . néhány órácskát. Ki-ki a maga módján segítve Jes — de Iassuk csak, ki-ki a sajátos eszközeivel a város fejlődését. Nem is kell mindig ehhez ásót, mit is tett Szentendréért? Őrizni esztétikumát Az emléktáblát, amely állja az idő vasfogát, az új művésztelep egyik műtermében tervezték, laragtak. Rajki László fiatal szobrászművész nem ismeretlen sem itt, sem az or­szág más városaiban: a helyi gimná­ziumban található Móricz Zsigmond- szobra, összesén mintegy tucatnyi alkotása áll köztereken. Eddig — ahogyan mondja — szerencséje volt: olyan alkotásokra kapott megbízást, amelyek elkészítése valóban szívügye volt, olyan kapcsolata alakult ki a megrendelőkkel, amely lehetővé tet­te a sikeres munkát. — Mi teszi kedvessé a most készü­lő művet, az emléktáblát? — Elsősorban az, hogy szívemhez nőtt ez a város, ahol mintegy tíz éve élünk. Orosháza, ahol születtem, nagy falunak nevezhető inkább, s nem kisvárosnak, de mindkét telepü­lés emberléptékű, s mindenképpen otthonosabb, mint a nagyváros. Igaz, az átmenő forgalom egyre nő, néha az is megfigyelhető, hogy „importá- lódik” a nagyvárosi közöny — pétiig éppen ebben a helyzetben kell mi­nél nagyobb figyelmet fordítani a környezet megóvására, a városkép esztétikumának megőrzésére. — Hogyan járul hozzá ehhez az új emléktábla, s hol helyezik el? — A százhússzor nyolcvan centi­méteres nagyságú táblán egy kéz nyújtja magasba a Magyar Urba­nisztikai Társaság emblémáját. "Efö­lött helyeztem el a város címerét, rajta a barokk városháza stilizált homlokzata és a Dunát jelképező hullámvonal. Ügy tudom egyébként, hogy címer ilyen külső térben nincs elhelyezve. Az emléktábla tehát ezt is megismerteti a látogatókkal. A táblát az utak, látószögek tengelyé­ben, a városi tanáccsal szemben, a templomdomb falába süllyesztik. Az idő kerekét Rövid ideje ismerem Fehér And­rást, s ez nem jogosít fel arra, hogy megítéljem őt, spmmázatát adjam egyéniségének. Még azt sem mond­hatom, hogy azt adom majd vissza, amit ő mondott el magáról. Nem te­hetem, ugyanis Fehér András min­den, munkásságának eredményét firtató kérdést elhárított -magától. Pedig tudom, lett volna mit sorol­nia. A Pro Űrbe kitüntetést 1979-ben kapta meg, de előtte is bőven jutott neki az elismerésből. A városi ta­nácsnak pedig 1963 óta tagja, s jó néhány tanácsi bizottságban dolgo­zott már, s teszi ezt most is. Huszon­három évig állt a Szentendrei Építő­ipari Szövetkezet élén, 1979 szeptem­berében ment nyugdíjba. „28 évig dolgoztam a szövetkezetben, egyéb­ként most is tagja vagyok. Már hat­vanhárom éves voltam, amikor ab­bahagytam a munkát, úgy éreztem, végtelenségig nem maradhat az em­ber a posztján, kell a hely a fiata­loknak is. Most inkább a kertben babrálok, meg az unokáimmal fog­lalkozom, ők nagyon sokat jelente­nek nekem.’’ Hallgatom őt, aztán ismét csak makacsul arról faggatom, mesélje el, mi mindent tett majd negyedszáza­dos elnöksége alatt, miért kapta meg a Pro Urbé-t? Azt javasolja, ne szavakkal pergessük vissza az időt, inkább üljünk kocsiba, nézzünk szét a városban. Sírna 'úton gurulunk az autóval, majd hegynek kapaszkodnak a kere­kek, kedves házacskák, modern épü­letek futnak el mellettünk, aztán megállunk egy iskolánál, egy bölcső­dénél, óvodánál, majd a Füzes parki és a Vasvári lakótelepnél. „Főleg lakásokat, óvodákat, iskolát és böl­csődét építettünk. Hogy jól sikerül­tek? Nem azért, mert mi építettük, így írták elő. Mert igényes ám ez a város. Gondja van itt mindenkinek arra, hogy harmonikus, esztétikus, emberléptékű legyen a település. Fő­leg a lakótelepekre kellett ügyel­nünk, melyeket mi építettünk. A szentendreiek nehezen szokják meg, hogy emeleten laknak. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy különösen jó kapcsolat alakult ki a szövetkezet és a tanács között. Amit csak tudtunk, teljesítettünk kéréseikből, és viszont! Így dolgo­zóink gyerekeit mindig felvették a bölcsődébe, természetesen az óvodá­ba is. Aztán ha szükség volt rá, tár­sadalmi munkát is vállaltunk.” Állunk a Vasvári lakótelepen, néz­zük az épületeket, melyeknek abla­kaiból a szemközti Pismányra látni. Joggal mondogatják mindenfelé, ezen a telepen öröm az élet. Azt gya­nítom, Fehér András is büszke rá, hogy ezeket a házakat ők hozták tető alá. A razsnicsa mestere Vörös Hadsereg útja 3. Ódon ház. Belül: a falon kincset érő ikon. Em­pire asztal, faragott szekrény, bieder­meier komód. Lakója Sztankovics Rezső, a Pro Űrbe Szentendre egyik kitüntetettje. Tagbaszakadt, erős em­ber. „... Sztankovics Rezső. \. az ön­kéntes tűzoltó egyesület elnöke tíz éve... E tisztségében kiemelkedő példamutatással toborozza a fiatalo­kat önkéntes tűzoltónak, szervezi a tűzoltóversenyeket... (A vb indok­lásából.) Édesanyja magyar, édesapja szerb származású. A fiatal szerb férj haza­vitte szentendrei feleségét Brodarac- ra. Sztankovics Rezső ott született 1921-ben. Az édesapja meghalt, a fia éppen hároméves volt akkor. Az el­árvult család yisszaköltözött Szent­endrére. Tanulmányait a szerb isko­lában kezdte el, de a kényszer Sztan­kovics Rezsőt is arra vitte, hogy se­gítsen a családot eltartani. Először pékinas, majd a szerb püspökségen urasági inas. Később textilgyári munkás, majd kézbesítő a postánál. A felszabadulás után lett gépkocsi- vezető. „... kimagasló érdemei vannak a délszláv nemzetiségi hagyományok ápolásában. Részt vesz a Szentendrei Nyár keretében szervezett kéló, az Iván napi bjúcsú, a nemzetiségi csa­ládi esték szervezésében...” (A vb. indoklásából.) Sztankovics Rezső vagy Rádó — Szentendrén így jobban ismerik — közösségi ember. A TEFU-nál szta­hanovista üzemi bizottsági tag. sport­köri elnök volt. Az Országos Mentő- szolgálat szentendrei telepére 1956- ban került. Gépkocsivezető. Garázs- mester. Műszaki vezető. 1957-ben betegsége miatt leszázalékolták, nyugdíjazták. ......Tíz évig volt tagja a Hazafias Né pfront városi elnökségének, je­lenleg pedig a Pest megyei Művelő­dési Központ és Könyvtár társadal­mi vezetőségében tevékenykedik...” (A vb. indoklásából.) Nyugdíjai, s mégis zsúfolt a nap­ja, az éjszakája. Mert éjjel portás a Vas-Kazánipari Szövetkezetnél, nappal pedig önkéntes rendőr, a horgászegyesület vezetőségi tagja, te­vékeny résztvevője a népfrontmun­kának, összefogja a délszláv nemzeti­séget. őrzi a hagyományokat. Messze vidéken ő készíti a legjobb, legízler tesebb csevabcsicsát, és razsnicsát. Mindannyiunkért — Talán valamit tettem, egy ki­csivel többet talán, mint az átlagpol­gár? — néz rám kérdőn, ugyanak­kor tűnődve is Halasi Józsefné. — Itt, Szentendrén születtem. Ezt a vá­rost — mit csináljak, nagy szavak — imádom. Ha neuem innét el kel­lene mennem, biztos csak félember­ként élnék tovább. Halasi Józsetné, a Hazafias Nép­front városi alelnöke, tanácstag, nyugdíjba vonulásáig vb-tag is. Ta­valy „Pro Űrbe Szentendre” kitünte­tő elismerésben részesült; a város így mondott köszönetét. Bár ez a múlt idő itt, amit használtam, még helytelen! A köszönet csak az eddi­giek elismerése, Halasi Józsefné ugyanás aktivitásban, elképzelések­ben, tervekben, de fizikai erőnlétben is letagadhatja korát! Beszélgetésünk során lassan kibontakozott szerény- . 6ége, csupa vitalitás lénye, — A városról mindent, amit csak akar, de magamról nem tudok mit mondani. Szentendre 15 év alatt óriásit fejlődött. Valaha csöndes, Du- na-parti városka volt, elég szűkös körülményeket nyújtva lakóinak és állandó riadalmat keltve. A folyó minden évben meglátogatott ben­nünket. Az utoló nagy árvíz rettene­tes volt! Azután épült meg, ha jól emlékszem, 65-ben, a gát. — És Halasi Józsefné soha semmit sem csinált? — Dehogynem! Mióta csak az esze­met tudom, mindig mindenütt ott voltam, ahol csinálni, tenni kellett, ahol szükség volt rám. De ha meg­szegi a megállapodásunkat — fenye­get meg hirtelen vidáman —, többé egy szót sem szólok ám! — Azt hiszem, a város legnagyobb feladata az volt és lesz, hogy a fej­lődés mellett megőrizze a régi mű­emléki városmagot. Ezért épült meg például nemrégiben a belső körút is, mely kikerüli a régi városrészt. És -Halasi Józsefné többet módot sem adott rá, hogy ravaszul bár. de személyesebb területre kormányoz­zam a beszélgetést, annyira belelen­dült az eredmények felsorolásába. Valami olyan büszkeséggel beszélt a városról, mint ahogy fiatal anyák szoktak csodagyermekükröl mesélni A beszélgetés végén aztán, mintha csak úgy magának akarná összegez­ni, csöndesen megjegyezte: — Amit tettem, mindig a városért és az emberekért tettem, és persze ezen keresztül magamért is. Szent­endréért. De, ez egyet jelent azzal, hosy értem is, érte is, minden lako­sáért. Az összeállítást írták: Karácsonyi István. Koffán Éva, Major Árvácska. Pa»ádi József. P. Szabó Ernő, S. Horváth Klára, Varga Edit, Vasvári G. Pál, Weyer Béla Fotó: Bozsán Péter Iskola a Felszabadulás lakótelepen. Az udvaron jól lehet focizni is

Next

/
Oldalképek
Tartalom