Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-30 / 281. szám
1980. NOVEMBER 30.. VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Alvó kislány Halápy János festőművész' alkotása Bába Mihály Minden rendben K ényelmesen elhelyezkedtem a tótéiban, amikor a feleségem a két kicsivel el- viharzott, hogy nyugodtan nézhessem a meccsei. A csapatok felsorakoztak, felhangzott a himnusz. Dúdoltam: Isten áldd meg a ... Hosszú csengetés szakította félbe dúdolásomát. Villán. a ‘kutyánk; ez a vád, korcs terelő puli, félelmetes vakkantással ugrott az előszobaajtónak. Biztosan valamelyik gyerek szaladt vissza, gondoltam, mert állandóan itt felejtettek valamit, ha kirándulni mentek. — Vulán, leülni! — kiáltottam rá. de mindhiába. Nem mozdult az ajtó elől, sőt. fel-felugrott a kilincsig. A csengetés megismétlődött. Már tudtam, hogy nem a gyerekek rohantak vissza itt felejtett játékukért. A konyha és a fürdőszoba közötti kis hallba tereltem az acsarkodó Vulánt, és siettem ajtót nyitni. Egy langaléta fiatalember állt előttem. Mosolygott. Fehér arcán két piros folt sugárzott. Kékesszürke szeme csillogott. — Csókolom, Miska bácsi. Szóval nem ismeretlen. De ki lehet, töprengtem. — Szervusz, tessék — mondtam, de nem mozdultam az ajtóból. Azt hittem, a lányok udvartartásához tartozik. Nem volt kedvem most csevegni vele. amikor már megkezdődött a meccs is. — Nem tetszik megismerni? — kérdezte kissé furcsa, kétkedő hangon. Fürkészve néztem mosolygós arcát. Ismerős, persze, hogy ismerős, gondoltam, a szeme, a homloka, a gödrös áll. — De. de — bólintottam, — Tessék? — kérdeztem újra makacsul, s vártam, majd csak kiböki a nevét, meg azt, hogy kihez jött és mit akar. — Pityu vagyok, Terehegyről. Villám cikázott át rajtam. A bátyám legkisebbik fia, ha jól emlékszem. — Gyere! — sodortam be a szobába. Leültettem, elzártam a televíziót. és a kamrából előhalásztam az eldugott sört. Töltöttem, ittunk. Közben szüntelenül arra gondoltam: hogyan is ismerhettem volna meg? öt éve nem láttam. Akkor ti- zenkét-tizenhárom éves lehetett, most meg felnőtt ember. A kilenc fiútestvér közül öten élünk még ma is, szétszórva az országban. Egy-egy nagyobb évforduló sodor össze bennünket csak, amióta anyánkat, aztán 89 évesen apánkat kikísértük szenderegni a Kukuca temetőbe. A testvérek gyermekei is kirajzottak, ki erre, ki arra. Már esztendőkkel ezelőtt is, amikor riporterként kószáltam az országban, szüntelenül beléjük botlottam. — Na, mesélj, mi újság otthon? Hogy vannaa az örege*.' Es az unokák ! Az ikrekkel hét vagy nyolc unoka van? Na, és ti. kicsik? Egye, még négyen vagytok otthon gyerekek? A kérdészápor egy pillanatra zavarba hozta. Fuiemeite poharat, ivott. — Miska bácsi — nyílt kerekre a szeme —, nálunk minden a legnagyobb rendben van, mindenki üdvözletét küldi az egész családnak. — örülök — mondtam őszintén —, nagyon örülök, hogy nálatok minden a legnagyobb rendben van. Szívből örülök — tettem hozzá és megveregettem a hátát. — Na, erre igyunk egy kortyot. Van még ott egy üveggel, ahol ez volt, rögtön kihozom azt is. Tudod, kevesen mondhatják el, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. Pityu elgondolkozva nézett rám. Letette a poharát, és egyre gyorsabban forgatta az asztallapon. — Igaz, apu egy kicsit betegeskedett ... — mondta olyan közömbös hangon, mintha csak azt mondta volna: kicsit süt a nap, vagy esett az eső. Szóval, nem lehetett nagy a baj, gondoltam, de azért megkérdeztem : — Na, mi baja volt? Pityu hátradőlt a fotelban, hosz- szú lábait átvetette egymáson, tenyerét térdére tette. — Nem tudjuk, nem mondták meg. A gyomrával, talán. Egy évig volt kórházban, leszázalékolták. Fél évvel ezelőtt hazaengedték. Kicsit lefogyott, ötven kiló sincs. — Kicsit? — döbbentem meg, hiszen, amikor legutoljára láttam a bátyust, kilencvennél is több volt. Mi történhetett, és miért hallgattak betegségéről? — De most már jól van? — Igen. Most már jól van — bólogatott. Gyanút fogtam. J — Hogyhogy! Mi baja volt? — Négy hónapig bottal járt, mert a lábán az erek begyulladtak, a mély vénák ..., ahogy az orvosok mondták. Most nem szabad neki még egy széket sem arrébb tennie. Felugrottam. — Semmit .se tudok... — kiáltottam. — Egy sort se írtatok ezekről a szorongató bajokról. P ityu lehajtotta a fejét. Megforgatta maga előtt az üres poharat. Kimentem a kamrába, behoztam a sört. Szó nélkül öntöttem tele a poharakat. És vártam. Vártam valami magyarázatot, hogy sok volt a gondunk, bajunk, és meg is feledkeztünk a levélírásról. De Pityu hallgatott. Felemelte a poharat, kissé felém nyújtotta, aztán szinte egy hajtásra megitta a sört. — Nem akartunk panaszos levelet írni a Miska bácsi szíve miatt. Megint felpattantam. — A szívem miatt? Idegesen kaptam a cigaretta után. Kihámoztam egyet a dobozból és rágyújtottam. Hirtelen éreztem, hogy lángba borult az arcom a félelmetes, gyötrő szégyentől. A szívem rakoncátlankodása miatt minden gondjukat, bajukat, bánatukat elrejtették előlem. A testvér súlyos baját még akkor is, amikor a józan ész megszámlálta napjait, a sógornő trombophle- bitiszét, amit én — amikor nekem volt — világgá kürtöltem írásaimban. Nálunk minden a legnagyobb rendben, minden nagyon szép, minden nagyon jó r— zúgtak a fülembe Pityu korábban elhangzott szavai. E lnyomtam a csikket, s rögtön másik cigarettára gyújtottam. Mintha a füstbe akartam volna elrejteni a méregtől vörös arcomat. Valamit már tudtam, de igazán csak most értettem meg: Nem, ők panaszkodni sohasem fognak. Soha, még akkor sem, amikor a koporsót már a ház falához dönti a temetési ceremónia mestere, ha a mankót a hónuk alá szorítják, hogy járni tudjanak. Azt a nyers, hajdúsági, pusztai ridegséget magukkal vitték a siklósi várat körülölelő szelid dombok közé is, és megdöbbentik vele az erhbereket. Szinte érzem: nyársra húzva forgatják őket a pokol lángja fölött, amit a szenvedés szít szüntelenül, s akkor is azt rebbenti el sóhajnyi nyögésük: nálunk minden a legnagyobb rendben van. Minden rendben! Leültem, hogy megnyugodjak egy kicsit. Megittam a maradék sörömet. Cigarettával kínáltam Pityut. — Köszönöm, nem dohányzom — mondta halkan. — Szóval, a szívem miatt? — kérdeztem még egyszer, mert még mindig nehezen hittem el, hogy elhangzott ez a mondat. — Igen — mondta Pityu, megértést kérőén, mosolyogva, mint aki rádöbben, hogy illetlenül többet beszélt a kelleténél. Egy másodperc töredékéig rámeresztettem tekintetemet. — De hisz ez irtózatos — üvöltöttem fel. Pityu megdöbbent. Ujjai lecsúsztak a pohárról, combjába kapaszkodtak. Tekintetével kísérte sebes lépteimet fei s alá a szobában. Várt. Várta, amíg lassítok, meg-megállok, államat szorongatom. Aztán végigcsurgott arcán a mindenkit foglyul ejtő, kedves, támaszt ígérő, erőt adó mosoly: — De, - Miska bácsi, miért? — kezdte halkan, de nagyon határozott hangon. — Hiszen nálunk minden a legnagyobb rendben. Komolyan: minden rendben! Ez megérthetetlen! Száz éve született Alekszander Biok 1921-ben, 41 éves korában, skorbuttól és szívbajtól gyötörve halt meg Alekszander Biok, a nagy orosz költő, akit a kortársak szerint „éppúgy nem lehet öregnek elképzelni, mint Tolsztojt fiatalnak”. Az 1880-ban született poéta centenáriumát ma az egész világon megünneplik. Regényes életútja szinte önmaga is jelkép-értékű; az útkereső és haladó orosz értelmiség sorsát szimbolizálja századelőnk viharos légkörében. Már húszéves korában a pétervári irodalmi szalonok kedvence. „Versek a szépséges hölgyhöz” — ez a címe első verseskötetének, amelyben átszellemítve, mitizálva jelenik meg menyasszonya, későbbi felesége, Ljuba Dmitrijevna alakja. A periódusos rendszert megalkotó, világhírű kémikus, Mengyelejev professzor lánya, a maga hús-vér mivoltában csak ürügy Biok számára, hogy az elvont szépség kultikus dicséretével adózzék a Titokzatos Lénynek, az asszonynak. Már ebben a kezdeti időszakban, ennek az elvont női szépségideáinak az arca gyakran szülőföldjének,' Oroszországnak a képével is egybemosódik. Bioknak azonban rá kell döbbennie, hogy Ljuba Dmitrijevna a maga esendőségében — állhatatlansá- gában, szeszélyeivel, hűtlen gonoszkodásaival — még mindig kevésbé fogyatékos emberként, mint amennyire Oroszhon — hazaként. Szerencsétlen házassága is űzi, hajszolja, hogy az élet mélyebb rétegeit is megismerje. Kocsmázás, kiábrándultság, a változtatni-vágyás és a változ- tatni-nem-tudás kettős szorításában telnek évei ezután. A 10-es évek közepén már világirodalmi jelentőségű költőnek ismerik el kortársai. Ekkor vall személyesen is költészetének legbensőbb titkairól, a blöki vers születésének lélektani folyamatáról: „Én sohasem tudtam az első szavak után megmondani, mi következik ...Ha engem kitartóan üldöz egy gondolat, gyötrelmesen keresem a hangzást, amelyben meg kell valósulnia. Aztán meghallom a dallamot, és csak ezután jönnek a szavak... Gondolat nélkül nincs alkotás. Számomra ez azonban valamilyen oknál fogva egy meghatározott hangzás formájában jelentkezik... De az én zeném nem elvont hangokból áll, hanem az emberi beszéd taglejtéseiből.” Az 1917-es februári forradalom idején a cári hatalom bűneit kivizsgáló bizottság tagja. A bolsevik forradalommal való azonosuláshoz mély belső vívódások árán, de lagigazabb meggyőződésével jut el. 1918-ban írja a „Tizenketten” című, máig is legközismertebb és közkedveltebb költeményét, a Szkíták című prog- ramversét és az Értelmiség és forradalom című cikkét, amelyben egyértelmű elkötelezettséggel vállalja az októberi forradalmat, s az orosz értelmiség egészét erre a történelmi belátásra, a néppel való azonosulása ösztönzi. Biok, mint minden nagy költő, a magateremtette világ, a maga törvényei szerint hatalmas. Nagy Lászlót szabadon idézve: a költőről a legmaradandóbb és legilletékesebb ítélet — maguk a versei. Biok küldetéstudata és korának lehetőségei között örök a harc. Micsoda ellentétek szabdalták éleiét! A véres vágásokból versenként bugyogott elő a Mű. Európaiság vágya és ázsiai elmaradottság; egy nép többrehivatottságának tudata és valóságos történelmi elesettsége; Biok elzárkózó, misztikus szépségkultusza és a népi forradalom megváltó viharának várása, sürgetése — íme, csak néhány antinómia meghatározó élményei köréből. Élete végéig megmaradt olyamiak, amilyennek indult: szélsőségek között vergődő, de e szélsőségességet felismerő és azon uralkodni képes embernek. Biok élete vége felé alkotta legnagyobb műveit; örökös várakozását és önmagával szembeni elégedetlenségét egyetlen lelkes odaadással oldhatta fel a nagy történelmi átalakulás idején. Az Oroszországot számtalanszor megverselt költő a felgyorsult történelem fősodrában már le merte írni: „Szent Oroszhonba eressz golyót!" Biok együtt nőtt fel népével a feladatra, a tettre; s a katartikus korszakváltást hagyta ránk, önmagát is megújítva és kiteljesítve — ábrázolta örökizzású soraiban. Verseinek egyike, fordításomban, az alábbiakban olvasható. RÚZSA ENDRE A vasútnál Töltés árkán, kasza-nem-járt sűrű gazban hever, s néz, mintha élne. ' Hímzett kendő vetve rá. — Gyönyörű s fiatal; haja fölkap a szélbe. Volt, hogy az erdőn járt ide be; nem zavarta a füst meg a lárma. Jött-mcnt a peronon idegesen, nem mondta sosem, kire várva. Három rohanó tűz-szem — hova hí? Ha huzat csap az arcra: pofon... Felüti fejét talán valaki, kihajolnak az ablakokon? S futván a szokott úton, vagonok csikorogtak, bongtak ütőd ve; minden zöld kocsi dalolt s zokogott, s zökkent a kékek, sárgák csöndje. Álmos szemek nyíltak föl az üveg mögött, eleresztve azonnal a csendőrt és a fakószínű kert sövényét, őt is, a peronnal. Egyszer, hanyagul könyökölve rőt bársonypárkányra, egy huszártiszt kedves mosollyal köszöntötte őt. S rándult a vonat tova máris... Így száguldott el legszebbik kora: ábrándokat űzve, hiába. Üti, vasúti bú, fütty sikolya — szétrobban a szív is a gyászba! De mit... Hisz szive űrrel rég betelt! Taszították térdre, a mélybe! S hány telhetetlen pillantást vetett a vagonok üres szemébe! Faggatni őt, ne közelítetek! Nektek — mindegy; elege volt már; szerelem, ábránd, vagy a kerekek gázolták el — egyként nagyon fáj! 1910. június 11.
