Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-23 / 275. szám

1980. NOVEMBER 23., vasárnap PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Hazafelé Kunszabó Ferenc: Telefonos nap Pákolitz István versei: Megfutó Átmenetileg bizonyára megvolt benne a jóindulat hogy elgereblyézze majdncm-elhibbantott élete göröngyeit Aztán mégis másként határozott A fáradságosabb megoldás helyett botcsinálta örököseire hagyta mindennémű számláinak kiegyenlítését Kíméletlen Meg se várod a kínálást. A fölpúpozott nagytálból — egyedül téged illető áldozatként — kiragadod a fogadravaló combot. A feszengve pironkodó elaggottak meg a repeső gyerekek hadd piszmogjanak a vicikvacak csontosabbjával, ha már annyira szemérmesek. Körülhordozod tiltó tekinteted: nehogy bárki is szemet merjen vetni a másik három csirkecombra. Éles csörgés verte föl a mély, álomtalan kábulatból. Oda akart nyúlni, hogy megfojtsa a vekkert, de a mozdulat legyintésbe ment át és kilépett az ágyból. Hatalmasat nyújtózott, még a lábujjai is ro­pogtak bele, de csak nem derült jobb kedvre. A fürdőszobában meg­engedte a tust, egy ujját alátartotta: ma reggel sincs meleg víz. Elzárta a csapot, odalépett a polchoz: a ké­szülékben még a tegnapi penge van, úgy, koszosán ... majd kiugrik nap­közben, s meg borotválkozik a bor­bélynál. Visszament, ledobta a pizsamát, öltözni kezdett. Mikor az óráját csa­tolta föl, csörgött a telefon. — Kezét csókolom, mama. — Jaj, kisfiam! — jött az ünne­pélyesen remegő hanig. — Ügy iz­gultam, hogy nem lesztek már ott­hon!... Hányadik már? Számolod még? — Igen, mama. A tizedik évfor­duló. — Ügy jó — lágyult el a hang. — Csak számoljátok, kisfiam! Mi is negyvennyolc évig számoltuk, sze­gény édesapáddal... Bal kezébe vette át a hallgatót, és nyúlt a zsebkendőért, megtörölni a homlokát. Édesanyja csak beszélt: — ... s most, hogy kint van a temetőben, még most is számon tartom! — Igen, hogyne... — mondta, és a megszakítóbillentyűt nézte. — Jaj! — riadt meg az édesany­ja. — Letelik a három perc! Kará­csonyra úgyis jöttök! Mind a há­rom gyerekkel! — Igen, persze! Nagyon kedves voltál, mama, nagyon köszön... — a vonal már süket volt. A titkárnő kilenc után nyitott be. Hozta az aktákat, csípőinek mér­sékelt riogatásával, szőke, ötcentis hajával, szőke almamelleivel a szi­taszövet alatt — minden szőke volt ezen a nőn, még száján a rúzs is. — Kösz — fejezte be a férfi az aláírást. — Tízkor elmegyek:; há­romra pedig kocsit kérek. Czeretve tisztelt főnököm! Ezen­^ nel ünnepélyes fogadalmat te­szek, hogy az első infarktusomat ró­lad fogom elnevezni. Közeleg... Azután, ha a nevedet hallod, nem biztos, hogy neked szóltak. Lehet, hogy az én infarktusomról beszél­nek ... Mert arról beszélni fognak ... Vén csont vagyok, azt mondod?... Mondd a szemembe!... Káplárra szignálod a dolgaimat. Mintna én nem is léteznék!... Köszönöm a kí­méletet, de egyelőre nem kérek be­lőle. Húsz évem van még a nyug­díjig... Less egy kicsit Káplárodra! Kap­kodja a gyógyszert... No, persze, ő halálra dolgozza magát. Az ő vál­lán van minden, hadd tanuljon be­le... Node, könyörgöm, miért olyan sürgős? Ismétlem, nekem még húsz évem van a nyugdíjig!... Pardon. Én öregszem és csontoso­dom. És te?!... Pardon... Valami ördögi szabályszerűséget kezdek sejteni. Félelmetes!... Jut eszembe a kubikosbrigád. Ott nem gáncsoltuk, kamaszok és öregek, a jó munkabíró családapákat... Ma meg itt csak cicamacázunk a ke­nyérrel? Az öregek meg a fiatalok egymásnak dobálják, hogy mi meg ne kaparintsuk? Netán, ha dolgoz­nánk, nem több jutna mindegyi­künknek?... No, persze, Káplár dolgozik, majd beleszakad. Meg ter­mészetesen te is, nagyfőnök... Az- ám, az infarktus! Ha fiatal koromra gondolok, mindig megfeledkezem róla. Pedig nemcsak kubikoltam. Ta­nultam is. Sőt! De valahogy minden munkáról úgy képzeltem, hogy hosz- szúságszor, szélességszer magasság- szőr forint... Most meg az infarktus itt ólálkodik körülöttem ... Szivemhez kapok ... Torkomhoz ... Nyakkendő ... Magam is cso­dálkozom, de amióta Káplár itt lejt előttem farmerban, valahogy nem érzem jól magam' nyakkendő nél­kül... Lehet, hogy ezután a kö­nyökvédő követezik. majd rövidesen az agyérelmeszesedés?... Valóban lehet valami a fejemmel is, mert azelőtt fél évig sem nyúltam a ha­jamhoz, most meg — igaz, hogy kú­szik lassan hátrafelé a homlokom —, de jobb szeretem, ami tollazatom még maradt, rövidre nyírni... Ahogy így elnézem magam, csak­ugyan öregszem... Előbb-utóbb mindenképpen igaza­tok lesz. A vak is látni fogja, mit ér a munkám... Mert a semmit a vak es a mesterlövész egyformán lát­ja... De láttál-e, te, Káplár, babát a kubikgödörben? ... Nem, öcskös, nem halva született csecsemőről van szó. Ez már a ti krimiken nőtt fan­táziátok. A baba, kispajtás, megha­gyott földoszlop a gödör közepén — a főnök talán még tudja, ha az ő rokonságában is volt kubikos... Tudod, azon mérték a teljesítményt, ha a talajszint nem volt egyenle­tes... Mint ahogy most ti is raj­tam méritek a saját erőlködéseite­ket ... jl/jegint elkalandoztunk az infark- tustól... Vizet!... Dörzsölni! ...Utat!... — Kit vittek el? — Az Altert. — Mit csinált? — Hogy-hogy mit csinált? A szíve! — Ilyen fiatalon? — Hogyhogy fiatalon? Negyven is elmúlt! — Hát bizony, elege volt sze­génynek ... Kórház. — A pszichikai terhelés, asszo­nyom. A kedves férje, ugye, az élet derekán, abban a korban, amikor a legtöbbet vállaljuk, a második fia­talságunk, a gyerekeink kiröppen­tek, a fejünk lágya már benőtt, de még nem kezdünk ... hát... hogy úgy mondjam, hanyatlani... Így az ötödik X táján ... — De, főorvos úr! Ö éppen ma lenne negyven esztendős. — Pardon ... Nos, asszonyom, mi minden lehetségest megkísérelünk ... Szép temetés. No nem, azért nem a főnök be­szél. Érzi, hogy leszakadna a menny­bolt ... a mennyezet... ami csak van ... Vagy meghajigálnák a sárga göröngyökkel... A nyelve is kitörne. Mert ilyenkor csak jót szabad mon­dani, de mit tudhat ő a megboldo­gultról?... Pedig alakja nötlön-nő! Lassan feltárulnak e páratlanul közhasznú élet rejtett értékei. — Gazdag tapasztalatainak tárhá­za mindannyiunk előtt örökké nyit­va állt — zeng a tátongó gödör fe­lett, vagy inkább bicsaklik a hang. Vajon ki ez?... Nem mindegy? Bárki elmondhatja, amit immár mindenki tud ... Megrendültén áll­nak. Káplár is a sötétebbik farmer­ját vette föl. Senki se ügyel rá. Hiába kapja be, víz nélkül, a gyógy­szerét ... A főnök? Egyszerűen láthatat­lan ... Talán ki se jött? ... Rá vall... — Így pusztulunk el egymás szeme láttára — kiált fel valaki, amikor a hantok zuhognak. Persze, hogy nincs itt a főnök ... De akár itt is lehet! A lakatok egymás után pattannak le az ajkakról. — Én tegnap akartam épp, úgy, istenigazában... — Ma jöttek volna hozzánk! Régi barátok vagyunk ... azaz, hogy ... — Mindannyiunkra sor kerül... — Piszlicsáré látszatmunkákban őröljük fel magunkat! Tegye szívére a kezét...! — Ügy, bizony! Ennyi erővel... Ha dolgoznánk ...! — A főnök! — Jókor... — Szervusz. Engem vársz? — Én? Én a temetésemen va­gyok ... De ha már éppen így ala­kult ... — Megbocsáss, n°kem most ren­geteg a do'gom ... És nem is^érzem egészen jól magam. Úgy látszik, megint valami... Keress meg majd a jövő héten ... 17 ájront. Az a nyomorult infark­-* tus meg nem jön. Átkozott mócsing természetem!... Hazamen­ni... Komoran ücsörögni... A csa­lád lábuijhegyen kerülget... De ta­lán ígv kell lennie. Vegyük csak sorra higgadt feiiel. Ha megúszom: semmi temetés. Ha elvisz: nem hal­lom meg. mit beszélnek... Az a cseppnyi figyelmesség meg, ami az első és a második között van, ha van, kevés... Meg nem is az iga­zi ... — És?... — mosolygott a nő vá­rakozóan. A férfi kedvetlenül csúszott lej­jebb a széken: — És mit csinálsz, ha hirtelen beüt a hosszú haj divatja, tállra- omló hullámokkal, elöl frufruval? — Parókát veszel, drágám! — mondta a nő, s ment ki, egy fok­kal erőteljesebb csípőringással. Botár Attila•• Utós zűrét Egy blling sincsen. Hosszú ősz jön. Valamit mondanak a seregélyek, mit, lépkedő madárijesztő, hallok, hallok, de föl nem érek. Törik a fény. Csitul a murci — szelídülne az ádáz kölyök a fülelő, szíjas, nyers apához. Valamit mondanak a seregélyek. Csak hallgatózom, akár a rögök. A tenyeremből árva fürtöt, kínálok áldozatot én. A tágas ég sötét membránján szitál a hang: szegény, ki küldött? Kórászok a szőlőhegyen: kushadó tőke, gerinc-szakadt venyigék, sorvadt levelek. Magasságos seregély-lárma forgódik s bandákban követ. Valamit mondanak a seregélyek. (Nincsen biling? Vagy hosszú ősz jön?) Csitul a murci, a kölyök apjában játszik — és már én is nehéz apákban préselődöm. Ahogy a borbélytól jött vissza, Macát látta közeledni. Ez a dundi nő mindig vibrált, pattant, serdült, ejfovSIPAt beringja fő vonzerő- Most lassan, szinte tagoltan lépkedett. — Mi van veled?.— kérdezte, mi-, kor kezet fogtak. Az asszony csak legyintett s be­lekarolt. A Körúton beültek egy presszóba. Maca az összes cukrot bedobálta a poharába, s kezdte tö- rögetni a kanállal: — Válik. — Sajnálod? — A fene! A férfit valamelyest megnyugtat­ta a másik zaklatottsága: — Szereted? A nő cigarettát vett elő: — ö a felperes! — Á! A presztízs! — Marha! — ugrott föl a nő, és elrohant. Elégedetten nézett utána. Valahol megvan a telefonszáma. A sofőr megkérdezte: — Túlóra kell? — Nem kell, István. Csak kivisz Esztergomba. Elli gyorsan nyitotta az ajtót: — Mondtam a múltkor, ne gyere idáig a kocsival, s várd meg a sö­tétet! Le sem vette a nagykabátját, megölelte a nőt. Elli egy kicsit ma­gasabb tőle, s minden nyúlánk, minden finomívűen hosszú rajta. És fekete, mindenütt... Sarkáról eny­hén megemelkedve nyúlt a szája után. A nő kiment kávét főzni, 6 pedig hanyatt fordult, és cigaretta után kaparászott... Milyen jó meleg van itt. S a múltkor megjegyezte, hogy giccses az a rózsaszínű lámpaernyő: máris kicserélte... Felcsörgött a telefon. Elli rohan- vást jött; odakint pongyolát vett magára, annak az övét igazgatta: — Halló!... Értsd meg, ma nem! — S a kagylót lecsapva rohant ki: — Jaj, a kávé! A férfi a szőnyegre vágta a ci­garettát, aztán felkelt mégis, és a hamutartóba fojtotta. Szeme ismét megakadt a lámpaemyőn. Fantasz­tikus! Ez szolid kék, de valami ug­rabugráló figurák vannak rajta... Meghallotta, hogy jön be és gyorsan nyúlt a ruhája után. Hétkor ért be a Nyugatiba. Az indulási oldalról felhívta a titkár­nőjét. — Halló! — szólt egy férfihang. — Ki keresi?! Ha most előtte volna ennek a hangnak a gazdája!... Gyalog ballagott, míg csak sza­bad taxi nem jött. — Hová tetszik? — kérdezte a sofőr. — Magának hová tetszene? A vezető idős volt, békés-nagy pocakkal. Húsos füle szinte lebbent, ahogy hátrafordult: — Nekem, uram? Haza. Az asz- szony lekváros derelyét főz ma. Mákkal szórja meg. Ö oldalt fordította a fejét. — Hát akkor én is elmegyek ha­za. Nem volt kedve villanyt gyújtani. Hí az előszobában jobbra indul, s kezét a falon simítja, megtalálja a szöget... Nem találta. Negyvennyolc mintájú marok lő­fegyver. Huszonöt méterre hatásos. Az önvédelem fegyvere — forgott le fejében a meghatározás, míg az éjjeliszekrény fiókját húzta ki. Leült a sezlonra, hátát nekive­tette a falnak... így nem lesz jó. Lefeküdt. Emelte a fegyvert. Szépen ment, míg a cső pici, li­lába játszó szóját meg nem pillan­totta. Akkor vibrálni kezdett a pisztoly. Gyorsan leengedte: még elsül! Vinnyogva nevetett. Eldobta a fegyvert. Felállt, megnyújtotta a villanyt, odament a telefonhoz. — Tessék! — jött a jólismert hang. — Te vagy az?... Azt akarom mondani, hogy... Reggel édes­anyám felhívott... Tulajdonképpen nem emlékszem, hol van az An- daxin? — Tessék?! A zakó bal zsebében van! — ju­tott' eszébe ebben a pillanatban, és ez egészen megnyugtatta: — Engedd meg, hogy házassá­gunk tizedik évfordulója alkalmá­ból sok szerencsét kívánjak neked! — Mondd, nem lehetne ezt le­vélben? — Ne gúnyolódj, kérlek! Nézd, ez alatt az egy hónap alatt én nagyon komolyan... A vonal valahol kattogott, majd elmosódott hangok hallatszottak. — Halló! — Hallom. — Mit felelsz?! Téli táj Trencsényi Imre ■ Monológ — délután

Next

/
Oldalképek
Tartalom