Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
AGÄZSN lg, 1980. NOVEMBER 2., VASÁRNAP >:$:$í$&íSSí*: wrr.rrr “W£f/jr Virágok Reich. Károly rajza Rózsa Endre■ Örömeink születése Hogy zúdul a víz a tetőkről! Csattanva az utcakövon, Szökőkutat ütnek a csorgok. Sugarazva suhint, csupa ág-bog, csurom ragyogás az öröm. S ami formál, zúgva, belülről — noha önmaga méj sose formás —, búvópatakokban, üregről üregre görgeti vak moraját legelőbb, majd csengve bukik ki a forrás. Az a vágy csak a mély, melyet elmélyít a beteljesedés; ivatlan a bőhozamú kút kiszikkad; iszapba sosem fúl ajkad, míg a szomjra merész! Tóth-Máthé Miklós■ A pofon látják-e a helyét, tudnak-e róla. Közben számtalanszar végiggondolta az eseményeket, pedig minden idegszálával azon volt, hogy felejteni tudjon, mégis örökké azon az estén töprengett. Ha adtam volna a kenyérből... ha adtam volna a kenyérből... ha adtam volna... — állandóan ez motoszkált a fejében, bár tudta jól, hogy itt a leánykérés csak ok volt az ütésre. De, ha mégis...? Ha letör egy darabot... esetleg nem is egy darabot, hanem fogja és odaadja az egészet. — Parancsoljon — mondta volna —, én elmegyek és veszek másikat — De nem... ez nem lett volna jó! Akkor talán éppen azért kapja a pofont, mert ezáltal koldusnak vagy csavargónak tekinti a forradásos arcút, és az megalázva érezheti magát. És, ha viccesen fogja fel a dolgot? Belemegy a játékba, sőt, azt mondja: — Fiúk, ki eszik kenyeret magáiban? Megyek és hozok hozzá valamit Szeretitek a tepertőt? — Nem, ez se jó megoldás! — Tepertővel akarsz tömni? — kérdezte volna a forradásos arcú. — Akkor előbb én csinálok belőled tepertőt, te varangy! — De hát akkor mi lett volna jó? Egyáltalán, hogy lehet elkerülni egy ilyen pofont? Ha egy ilyen alak, mint ez a forradásos arcú pofozni akar, akkor az pofoz, ott nincs mese! De hát nem lehet ez ellen védekezni? Ha esetleg fegyver van nála, akkor előveszi és ráfogja... De mikor fogja rá? Amikor kért a kenyérből...?! Talán mégis adni kellett volna... ha akkor letör egy darabot ... Éjszakákon keresztül nem aludt, és, ha nagy nehezein sikerült elszunnyadnia, sokszor álmodott a forradásos arcúval. Óriásnak látta, aki egymásra dobált hatalmas kenyereken nevetve ropta a táncot, és ő babszemjankóvá zsugorodva próbált előle menekülni. Olyankor mindig jajgatva felébredt. — Mi van veled? — kérdezte egyszer a feleség« •— Mostanában nagyon nyugtalanul alszol. Csak nem történt valami a munkahelyen? — Nem történt — nyugtatta meg —, semmi sem történt. H a ment haza a munkából, figyelte az utcán az embereket. Vajon ki akarja újra megpofozni? Egyszer egy férfi állította meg, tüzet kért tőle, de annyira reszketett a keze, hogy a cigaretta helyett majdnem az ismeretlen salját gyújtotta meg. Állandóan aforA hivatalnak kapott egy pofont. Utoljára gyerekkorában kapott az apjától, de arra már homályosan emlékezett. Azóta soha senkitől, és most egyszerre váratlanul felképelték... Az a nap is pontosain úgy kezdődött, mint a többi. Reggel még semmi jel nem mutatott az eljövendő pofonra, és délben is nyugodtan ebédelt a vállalati étkezdében. A pofon csak este kilenc körül csattant el, mikor egy kiló kenyérrel a hóna alatt, a közértből igyekezett hazafelé. Ahogy befordult az utcájukba, két férfi állította meg. Egyiküknek forradás volt az arcán, és mély torokhan- gon beszélt. — Szakikám — mondta —, adj egy falást a brúgódból. És nagy kezével a kenyér után nyúlt. A hivatalnok ösztönösen hát- ralépett, és megdöbbent hangon közölte, hogy nem érti, mit akarnak tőle. — Egy harapást a kenyeredből — szólt most már fenyegetően a forradásos arcú — vagy talán sajnálod...?! — Nem sajnálom, kérem, de nem értem, mi jogon és egyáltalán, hogy juthat eszébe valakinek az utcán... Ekkor kapta a pofont. Visszakáz- ből, inkább csak meglegyintette a másik, de ez is éppen elég volt ahhoz hogy. felrepedjen a szájaszále, a lendülettől egy szemáttartónak essen. és a kenyér a hólétől csatakos aszfaltra guruljon. A forradásos arcú mintha csak erre várt volna. Rálépett a kenyérre. lángossá tiporta, és közben dühös gúnnyal sziszegte a hivatalnok felé: — Na, most már zabálhatod, te piszok ... Vakard fel, ha tudod, te disznó ...! A másik, aki eddig szó nélkül ci- garettázta végig az eseményeket, most megfogta a forradásos arcú karját. — Ne marháskodj, Franyó — dör- mögte atyai gyöngédséggel —, hagyd már a francba az, egészet,'^.{üszejv látszik az ürgén, hogy becsinált... Lépjünk le inkább, mert jöhetnek! Elfricskázta a csikket; és akár egy kíváncsiságból ott időzött járókelő, akinek semmi köze az ügyhöz, nyugodtan tovább sétált. Ettől a naptól kezdve a hivatalnok élete kétfelé vált: pofon előtti szakaszra és pofon utánira. Belső időszámítását a pofonhoz mérte, ami ott égett az arcán, és sokszor azon kapta magát rajta, hogy figyeli a feleségét, a gyereket, a munkatársait: vajon azok Homoródi József: Gabóca gaztettei Anyu kiabál a loggián: — Gabiii! Már megint mit csináltál?! Félbehagyom az olvasást, megyek ezredszer hivatkozni a legfőbb pedagógiai erényre, a türelemre, a csöndes meggyőzésre. Anyu lerángatja imádott csemetéjét a sámliról, onnan bámult le a parkra, a korlát felett. A srác üvölt, toporzékol. — Mi baj mór megint? A feleségem hisztizik. — Nézd csak meg, mit művelt! Ledobta azt a vackot! Kizavarlak az esőbe, és azonnal felhozod! — fenyegeti Gabócát. — Mit dobott ki? Néma intés a mélybe. A kiszolgált fiahordó merevítője, aluszer- kentyű ázik a füvön, a csöndes esőben. Kiszabadítom a srácot az anyja karmaiból, próbálok szót érteni vele, mint férfi a férfival. — Miért dobtad le, kisfiam? Nem válaszol, rángat, szabadulna. Fölemelem, rúgkapál. — Mondd meg, Csillagom, miért dobtad le? Anyu epéskedik. — Csillagom?! Büdös, rossz kölyök! A büdös, rossz kölyök konokul hallgat. Ráförmedek. — Azonnal mondd meg, miért dobtad le! összeszorítja a száját, némán, sötéten néz rám. Már ordítok. — Azt kérdeztem: miért dobtad le?! Hallgat, kézzel-lábbal igyekszik szabadulni. Megmérgesedem, rápas- kolok a fenekére. — Megmondod azonnal?! Gabóca üvölt, Anyu kikapja a kezemből, babusgatja, csitítja. Fürdetés, fektetés. Jó éjszakát, puszit az Apunak A srác elbújik az anyja mellén, nem bekül. De látom, vigyorog. Sokáig rágódom az ágyban, odaát már régen alszanak. Vajon miért nem válaszolt a srác a kérdésemre? Konok és sötét volt az arca. És néma maradt. Sokszor volt már „rossz”. Játékokat hajigáit, bútorokat firkált össze, könyveket tépett szét. Utólag mindig kiderült: azért, mert nem játszottunk vele, nem olvastunk mesét. Mert valami múlhatatlanul fontos más dolgunk volt. Unalmában és elkeseredésében, magányában volt „rossz”, hogy felhívja magára a figyelmet, valamiképp mégis foglalkozzunk vele. Talán most is így volt? De hiszen ott volt az anyja is. Igaz, takarította az erkélyt, éppen kiabált is vele, hogy ne szemeteljen. Rosszul alszom, kedvetlenül ébredek. Odaát vidám reggeli hancúrozás. Röptetik a pintyőkét. Reggeli. Csacsog a srác, mintha mi sem történt volna. Végezhetem a tisztem: a biliztetést. Szent a béke. Anyu rohan a munkába. Öltözünk, készülünk az oviba. Ingem-bingem, atyagatya, zokni-bokni, suzi-vuzi. Magamhoz ölelem. — Haragszol, amiért elfenekeltelek? Nem válaszol, de nevet, ragyog a szeme. — Miért nem mondtad meg, hogy miért dobtad le azt a micsodát? Rám néz, elkomolyodik. — Mert kiabáltál. Vágnám fejbe magam, ölelem, csókolom. — Ne haragudj, Csillagom. De olyan mérges voltam, hogy ledobtad azt a vackot. — Nem dobtam le. Leesett. — Leesett? Hogyhogy? 1 — Beleesett a kútba. — Szóval: az ott a kút? — mutatok ki. — Ehe. — No, gyere csak, menjünk ki. Teszem oda a sámlit. — Innen dobtad a kútba? Arrébb húzza a sámlit a gubancos rézhuzalhoz, néha kifeszítve teregetünk rá. — Ide kötöttem a vödröt, de beleesett a kútba — mutatja a huzal végét, bámul le kárvallotton a „vödörre”. Ó, én pedagógiai barom! Rossz villát kapok föl az ablakpárkányról, virágföldet „kapálunk” vele. — Ez lesz a vödör, jó? Kösd rá. Bogozza rá a merev huzalt, de szorosra meghúzni nem tudja. Szóval, így történt, ezért esett a kútba a vödör. Segítek ráerősíteni, boldog izgalommal ereszti a villát lefelé a kútba. A földszinti loggia lakóinak szemmagasságban imbclyog. — Húzzuk föl, mert megijednek alattunk! Villa a párkányra, megyünk befejezni az öltözést. Bűntudattal csókolom, ahol érem. — Ne haragudj, Kis Bogaram. Többé soha nem bántalak. Csak mindig szépen mondd meg, miért csinálsz valamit. Ha tudtam volna, hogy kutast játszol, nem bántottalak volna. Puszit kapok én is. Büszke vagyok az én aranyos, okos kis prücskömre. Megállj, Anyu. kapsz te megint pedagógiai leckét! Én kapok. Míg öltözöm, Gabóca fölkapja a tollasütőt. Vigyorogva elém áll. — Én .is tudok kiabálni. És a tollasütővel nagyobbat ütni, mint te, hogy jobban fájjon. Nesze! Nesze! Püföl, jajgatok, fogadkozom, hogy soha többé. Viháncolva rohanunk az oviba. m Délután szülői értekezletet tartok az asszonnyal. Nem rossz volt a gyerek, játszott. És ostobán elvertük. A feleségem mosolyog. — Te verted el. — Az egyetértéseddel! Meg is kaptam tőle a magamét. Kioktatott, hogy ő is tud kiabálni és verni. Az asszony vigyorog. Elfut a méreg. — Hát nem érted, mekkora marhaság volt megverni ?í — Már tegnap tudtam. — Ne mondd? Ilyen pedagógiai zseni vagy? — Aha. Mert már tegnap elmesélte a fiad az ágyban. Fölháborodom. — És miért nem mondtad? Egész éjjel alig hunytam le a szememet! — Nem akartam csorbát ejteni pedagógiai zsenialitásodon! Teli szájjal hahotázik. Rávetem magam. — Megöllek! Visít. Jön a srác, arcán rémület, amiért huzakodunk. — Mit csináltok?! Fölkapom, összeölelkezünk hárman, összedugjuk a fejünket. Kacagunk, hogy milyen forgó-morgó, ugyuta-bugyuta, smiile-füle család is vagyunk mi. Talán ez a boldogság. radásos arcút kereste a szemével, és. ha meglátott egy hasonló formájút, remegni kezdett a térde, a szíve gyorsabban vert. és úgy érezte, ott helyben összeesik. Verekedni sosem verekedett életében. Még gimnazista korában is kerülte a tettlegességet. ösztönösen irtózott mindenféle brutalitástól, és most mégis egyre többször látta maga előtt a forradásos arcút, bevert pofával. Ott fetrengett a csatakos aszfalton, ahová ő fektette egy jól irányzott ökölcsapással, és aztán irgalmatlanul rugdosta, ahol érte. Szégyellte, hogy állandóan ez jár az eszébe, de nem tudott menekülni a gondolattól, hogy ezt a valóságban is megcselekedje. Igen, de hogyan? Negyvenéves, nyeszlett kis ember volt, és a forradásos arcú, mint egy mozgó hirdetőoszlop. Egyenlőtlen küzdelem lenne, és nem kétséges, melyikük húzná a rövi- debbet! De a kapott pofon bekísérte a hivatalba, aztán hazament vele a zsúfolt buszon, és követte mindenhová, ahová ment. És akkor a . hivatalnok elhatározta, hogy visszaadja a pofont. Megtanul cselgáncsozni meg bokszolni, reggelenkint pedig súlyzózik, ex- panderezik, hogy erősödjön. Ügy érezte magát, mint a mesebeli legkisebb fiú. aki a sárkány ellen indul viadalra, és a győzelem érdekében elszánt hittel párosult makacs türelemre van szüksége. m <s O t évig tartott a kemény felkészülés. Ennek érdekében minden szabad idejét a nagy ügynek szentelte. Az első időben állandóan bedagadt szemmel, összevert képpel járt, és sajgó tagokkal az örökös izomláztól, de összeszorított foggal viselt el minden fájdalmat. Minden korábbi szórakozásáról lemondott. Nem járt színházba, kiállításokra, nem olvasott, nem találkozott a barátaival, nem kereste. a meghitt magányos sétákat Bűdön, és a feleségének megígért két külföldi utazásból sem lett semmi. Családi élete ezárt fokozatosan megromlott, hiszen otthon állandóan fáradt, ingerült volt, és a gyerekére is csak nagyritkán mosolygott. A felesége nem értette ezt a különös változást nála, hiszen mindig szelíd, romantikára hajló embernek ismerte, aki még a sportközvetítéseket sem nézte a televízióban, most meg állandóan cselgáncsozni, bokszolni jár, hajnalban meg nehéz súlyzókat emelget a konyhában. És, ha kérdezte, miért teszi ezt, csak hallgatás volt a válasz. Lassan úgy érezte, idegennel él együtt, akinek már az ismerős vonásai is kezdtek belemosódni a múltba. öt év alatt többször látta a forradásos arcút a hivatalnok. Két utcával arrébb egy kisvendéglő volt a törzshelye. Megtörtént, hogy egymás mellett mentek el, de a forradásos arcú rá sem nézett. Nem ismer meg — gondolta keserűen a hivatalnok. — Megpofozott, és már meg sem ismer, ügyet sem vet rám. De hát mi volt neki az a pofon? Semmi. Csak annyi, mint más embernek a köszönés. Egy kis szórakozás a haverja mu- lattatására. Vajon azóta hány áldozata lehet már? De nem baj, mert már nemsokára megkapja a magáét! Azt hiszem, egyhamar nem fogja kiheverni! S egy este, pontosan öt évre az elszenvedett pofon után lesben állt a kisvendéglő előtt, és zárás után megvárta a forradásos arcút. Egyedül botladozott ki az ajtón, látszott rajta, hogy erősen részeg. Amikor megfelelő távolságra bolygott már a törzshelyétől, a hivatalnok lassan elébe került, és egy sokat gyakorolt cselgáncsíogás- sal, egyetlen szó nélkül elfektette. A meglepett férfi igyekezett föltá- pászkodni, de egy állhegyre mért balegyenes újra visszadöntötte az aszfaltra, és ekkor a hivatalnok belerúgott. Ügy, ahogy évekkel ezelőtt olyan sokszor megálmodta Csak most nem a képzeletében, hanem eleven, érző valójában fetrengett, szuszogott, nyögött a lába előtt egy ember. És ő rugdosta, ahol érte! De különös, furcsa döbbenettel eszmélt rá, hogy akárhogy rugdosta, nem érez elégtételt! Csak valami soha nem tapasztalt, végtelen szomorúságot
