Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-02 / 258. szám

ÉMagazi v.%%%%^>:ox«,WÄV.vwv»v.%v.%%%%%v,«>%v<»-»>x*K*;*;vi#;viVi%v.v«v«v«,»*i%v»>>>>x*>K*W*Ä*i,i*i,i,iVi,?ff iíSS 1980. NOVEMBER 2., VASÁRNAP ^SSííííííííííííS?^^^^^^^^ NX «■ Valóban kevés vagy hiánypszichózis? Beszélgetés dr. Trethon Ferenc munkaügyi miniszterrel A következő másfél évtizedben a munkaképes korú népesség száma alig változik, és hosszabb távon sem számolhatunk a mun­kaerőforrások kedvező alakulásával. A demográfiai okokból meg­határozott és rövid távon nem módosítható munkaerőhelyzet, s a részben erre is visszavezethető foglalkoztatási egyensúlyhiány ked­vezőtlenül befolyásolja a rendelkezésre álló létszám hatékony és racionális felhasználását. E kérdésekről beszélgettünk dr. Treíhon Ferenc munkaügyi miniszterrel. — A Munkaügyi Minisztérium — feladatából és funkciójából követ­kezően — nemcsak egy-egy közép­távú terv munkaügyi fejezetének, irányelveinek kidolgozásakor, ha­nem rendszeresen és folyamatosan elemzi, értékeli a népgazdaság mun­kaerőhelyzetét, valamint a munka­erő-gazdálkodás eredményeit. így már az V. ötéves tervidőszak első éveit követően nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a munkaügyi fo­lyamatok egy része a tervezettől el­térően alakul. Többek között ezért határoztunk el néhány — itt most nem részletezett — intézkedést. Az 1976—80-as évekre vonatkozó elem­zések szerint: az aktív keresők szá­mának várt növekedése nem való­sult meg, s az előirányzattól elté­rően módosult a foglalkoztatás ága­zati szerkezete is. ■- Miként értékelhetők a tervtől eltérő folyamatok? — Csak címszavakban e folya­matok kialakulásának okairól: a számunkra különösen kedvezőtlen külgazdasági körülményekhez nem minden esetben kellő rugalmasság­gal alkalmazkodó vállalati gazdál­kodás miatt a gazdasági növekedés üteme — a tervezettől eltérően — mérséklődött. Az infrastruktúrát al­kotó ágazatokban viszont alapvetően a terv előirányzataival összhang­ban kedvezően alakult a munkaerő- ellátottság. Nem elhanyagolható — bár csak kezdetinek minősíthető — eredményeket értünk el a foglal­koztatási feszültségek enyhítésében. A népgazdasági egyensúly helyreál­lítása érdekében hozott intézkedé­sek folyamatosan a korábbinál ész­szerűbb, szervezettebb és takaré­kosabb munkaerő-g&idalkódásra-ösz- törtézték, kényszerítették a vállala­tokat. Ami a folyamatok értékelését il­leti: az ipari és az építőipari lét­szám mérséklődése korántsem pél­dátlan vagy egyértelműen kedve­zőtlen jelenség. A nálunk fejlettebb és sokkal magasabb termelékenysé­gi színvonalon álló országokban is tapasztalható, hogy a műszaki-gaz­dasági fejlődés együttjár — nem­csak rövidebb, hanem hosszabb tá­von is — az ipari foglalkoztatott­ság növekedésének lassulásával, vagy éppen- bizonyos mértékű csök­kenésével. Országunkban ez lesz a jellemző a következő években is. Semmi sem indokolja, hogy vala­mi módon korlátozzuk e tendencia érvényesülését. Ez ugyanis előfelté­tele annak a nagyon is kívánatos és szükségszerű fordulatnak, amely­nek eredménye a jelenleginél jóval hatékonyabb ipari foglalkoztatás, il­letve a nem termelő, infrastruktu­rális ágak — fejlődésünket már ma is korlátozó — évtizedes, s valósá­gos létszámgondjainak megoldása. Az ehhez szükséges, nélkülözhetet­len munkaerő-átcsoportosulás elő­segítése, a munkaerő-mobilitás felté­teleinek a kialakítása az előttünk álló tervidőszak fontos foglalkozta­táspolitikai céljai között szerepel. — Mit mutatnak a munkatermelé­kenységre vonatkozó adatok? — Elsősorban azt, hogy az ipar­ban a termelékenység növekedésé­nek üteme az V. ötéves tervidőszak­ban elmarad az előző öt esztendőt jellemző dinamizmustól. Nem ked­vező a helyzet ebben az évben sem. Megjegyzendő, hogy a leggyak­rabban használt mutató, az egy foglalkoztatottra jutó bruttó terme­lés alakulásából levonható követ­keztetés korlátozott értékű, hiszen népgazdasági szempontból nem kö­zömbös a munka technikai felsze­reltségének változása. Ebből követ­kezik, hogy az élőmunka-termelé­kenység kedvező irányú mozgása nem biztos, hogy általános haté­konyságjavulást is jelent. Proble­matikus az is, hogy a mutató di­namikáját sok esetben befolyásolja a munkaigényesség változása.^ Ara a mérés objektív nehézségeiből adó­dó lehetséges torzulások ellenére, a termelékenység színvonala terén fennálló állapot figyelmeztető szá­munkra. Akadnak olyanok, akik szerint a termelékenység növelésének lehe­tőségét kizárólag a termelés volu­menének bővülése határozza meg. E vélemény hirdetői azt a nézetet. vallják, hogyha mérséklődik az anyagi termelés növekedésének üte­me, törvényszerű, hogy a termelé­kenység változásában is hasonló tendencia érvényesüljön. Én ezzel a felfogással — a hazai viszonyo­kat számításba véve — nem értek egyet. Ez az összefüggés ugyanis csak akkor áll fenn, ha a termelé­si tényezők hasznosítása elérte a lehetséges ésszerű mértéket, tehát e téren nincsenek mozgósítható tar­talékok. Nálünk erről nincsen szó! A termelés ütemének csökkenése esetén a főkérdés éppen az, hogy a rendelkezésre álló tartalékok mi­lyen gyorsan hasznosíthatók, moz­gósíthatók. Ezenkívül meg kell je­gyezni, hogy alapvetően hibás az a szemlélet, amely a termelékenység alakításának tényezői között csak a termelési volument és a létszámot ismeri, s számításon kívül hagyja például a termékszerkezet korsze­rűsítésének, a minőség és a piacké­pesség javításának, valamint az ér­tékesítési tevékenység színvonalá­nak emelését. — S ha a termelékenységi adatokat összevetjük az ipari és építőipari lét­számcsökkenéssel? — Az elmondottak alaipján — hozzátéve, hogy a termelés és a lét­számalakulás között az építőipar­ban az idén egyértelműbb volt a kapcsolat, mint az iparban — meg­állapítható, hogy a létszámcsökke­nés ellenére jelentős, sőt növekvő lótszámtartaiékok találhatók a kü­lönböző munkahelyeken. Az elmúlt időszak tapasztalatai egyértelműen arra utalnak, hogy jóllehet, érzékelhető volt a munkaerő-kínálat tartós beszűkü­lése, a gazdálkodó égységek egy ré­sze ezt figyelmen kívül hagyva, kü­lönösen az V. ötéves terv első évei­ben, a munkahelyek számának nö­velésére, a létszám emelésére ala­pozta terveit. A korlátozott munka­erő-kínálat és ezzel egyidejűleg je­lentkező túlkereslet egyfajta hiány- pszichózis kialakulását eredményez­te. — Hi&nypszichőzis. Találó kifeje­zés. Jelzi, hogy miközben majd* mindenki fejfájdító gondokkal gyötri magát a részben meglevő, részben fiktív munkaerőhiány miatt, a terme­lési programok teljesítését többnyire mégsem akadályozza a létszámhiány. rultak a hatékonyabb munkaerő- gazdálkodással kapcsolatos vállala­ti intézkedések. Ezzel korántsem akarom azt ál­lítani, hogy a központi irányítás­ban nincs tennivaló; vagy hogy a szabályozás nem szorul további kor­szerűsítésre, módosításra. De vitat­hatatlan, hogy a még mindig je­lentős munkaerő-veszteségek csök­kentése, az elvárhatónál és a lehet­ségesnél alacsonyabb munkainten­zitás fokozása, az ennek alapját je­lentő folyamatos munka feltételeit biztosító szervezettség javítása el­sősorban a vállalatokon belül meg­oldandó feladat. Az elmúlt évtől kezdődően tanúi lehettünk már po­zitív irányú változásoknak is. — Foglalkoztatáspolitikánkat — el­vileg — eddig is két cél vezérelte: a teljes és a hatékony foglalkoztatás feltételeinek megteremtése. A tel­jes foglalkoztatást illetően már jó ideje nincs gondunk. Annál inkább kérdéses a hatékony foglalkoztatás megvalósulása. Nem kell-e attól tar­tani, hogy c két cél végülis nem fér — Ez valóban így van, s ezért nem értek egyet azokkal a gazda­sági vezetőkkel, akik gyakran indo­kolatlanul is hangsúlyozták a mun­kaerőhiányt, s annak kedvezőtlen hatásait. Ez két szempontból is ká­rosnak ítélhető következményekhez vezetett. Egyrészt: az úgymond ab­szolút és általános munkaerőhiány okozta feszültségek enyhítését e vezetők többsége sokáig csakis fe­lülről, valamilyen „központi” intéz­kedéstől várta. Másrészt: ebbéli várakozásuk közben háttérbe szo­meg egymás mellett? — A párt és a kormány vezetői mindig nyomatékosan hangsúlyoz­zák, hogy a teljes foglalkoztatott­ság a szocialista társadalmi rend történelmi és feladhatatlan' vívmá­nya. Viszont tagadhatatlan, hegy nálunk, az elmúlt évtizedekben a hatékony foglalkoztatás megterem­tése háttérbe szorult. Állami kötelezettséget jelent az irányítás, a tervezés, a szabályozás eszközei útján a munkaerőkereslet és -kínálat összhangját elősegítő környezeti feltételek megteremtése, továbbá a rendelkezésre álló mun­kaerőforrások bevonása a népgaz- daságilag hasznos értéktermelő fo­lyamatokba. A gazdálkodó egységek feladata egyértelműen az erőforrások lehető leghatékonyabb hasznosítása, a mun­kaerő-gazdálkodásban levő tartalé­kok folyamatos feltárása, felhasz­nálása, s a felesleges;'" Vágy' csák’ nagy gazdasági veszteségek árán foglalkoztatható létszám felszaba­dítása. S ami talán az olvasókat a leg­inkább érdekli: az egyéni jogok, le­hetőségek és kötelezettségek. Ki- nek-kintk be kell látnia, hogy a munkához való jogtól nem választ­ható el a fegyelmezett, s az egyéni képzettségnek és képességnek meg­felelő munka kötelezettsége. Tart­hatatlan viszont az a kéüelkűség, hogy egyre növekvő az igényesség a fogyasztásban, s ehhez képest sok helyen változatlan az igénytelen­ség a termelőmunkában. Hangsúlyozom, hogy mindenki­nek joga van ahhoz, hogy érdek­lődésének, igényeinek, családi kö­rülményeinek megfelelő munkahe­lyet és elfoglaltságot keressen; hogy munkahelyét szabadon választhassa meg. Az ezzel kapcsolatos szemé­lyes döntési lehetőségét a jövőben sem kívánjuk például adminisztra­tív módszerek alkalmazásával szű­kíteni. Egyes esetekben — és szán­dékaink szerint nem tömegméretek­ben — létrejöhet a társadalmi és az egyéni érdekek konfliktusa. Ezek­nek a társadalmi érdek javára kell megoldódniuk. VÉRTES CSABA Vízügyi múzeum A folyó útján A Duna és a magyar vízgazdál­kodás története című kiállítással nyitotta meg kapuit Esztergomban, a Magyar Vízügyi Múzeum. Ezek a száraz tények. De mi is a mú­zeum feladata? Az, hogy a vízgazdálkodás múlt­beli örökségét a teljességre törek­vés igényével megmentse. Védjen meg minden eszközt, tárgyat, tér­képet, műszert, oklevelet vagy ok­mányt, amely megvilágítja az új nemzedék számára a honnan és hogyan sokszor keserves útját. A vízügytörtánet nagy egészét ré­szekre bontottan, arra törekedett a múzeum, hogy a vízgazdálkodás, minden ágazatának egy részlete je­len legyen kiállításain. Mit jelent a társadalom számára, ezen belül egyetlen nép, egy ország, tehát a magunk részére a vízgazdálkodás fejlődése, amelyben nyugszik a múlt, változik a jelen és kiforr a j"v ndő? — olvashatjuk Fábián Gyulának, a múzeum igazgatójának szavait a kiállítást ismertető kis fü­zetben. A pénztárban megvásárolható ki­állításvezető pedig hasznos társunk lehet, ha alaposan szemügyre akar­juk venni a múzeum mind a tíz termét Jákob botja Az első helyiség első tárolójában a Duna termászetföldrajzával is­merkedhetünk meg. A fotók, tér­képek és feliratok, a kövek és ős­lény csontok. a másfél millió évvel ezelőtti időkbe repítenek vissza bennünket. Majd a Dunából előke­rült tárgyak, régészeti emlékek ka­lauzolnak a múltba. Láthatunk kő­baltákat, rézkori merítőedényeket, s a térképről ezek lelőhelyét is le­olvashatjuk. Felfedezhetjük, Szob, Visegrád, Nagymaros, Vác, Szent­endre, Budakalász, Áporka, Ráckeve és’ Dömsöd hevét. Odébb pedig a kronológiai rend­szerezés arra ad módot, hogy a ró­maiak vízépítő tudományát csodál­juk meg. Okunk van rá, hiszen Pannónia egykori lakóinak nem­csak a vízvezeték-hálózat kiépítésé­re, hanem a szennyvíz elvezetésére is volt gondjuk. A középkort idéző vitrinből Má­tyás királyról kaphatunk hírt: Má­tyás a rómaiak vízépítő művésze­tén és tudományán okulva ismerte föl, mennyire fontos a városok biz­tonságos vízellátása. A király Buda polgárainak ivóvízellátására hegyi vízmüvet építtetett. Alagútrendsze­rek gyűjtötték — védett helyen — a hegy belsejében tározókba a fór­rá? ok vizét, s ezt csővezetékeken juttatták el a polgárokhoz. A Mátyás-kori vízvezetékrendszert Budán tárták fel, de hasonló Vác és Visegrád középkori ásatásai nyo­mán is előkerültek. Miután a ZLimond és Mátyás korabeli víz- gazdálkodásba nyerhettünk bepil­lantást, a vízerő-hasznosítás török korabeli lezülléséről hírt adó tárló előtt haladunk el. Ezt követően iz­galmas, gazdag anyagot felsorakoz­tató vitrin elé érkezünk. Itt láthat­juk például a középkor kedveit ma­gasságmérő ejzközét, Jákob botját is. Korcsa, a bőgőshajó Mellette pedig Borosának, a bő­gőshajónak a modelljét, valamint egy csodálatos, vízidudát vehetünk szem-ügyre. A múzeum gyűjteményének e kü­lönleges tárgyi ritkasága, a dunai hajósok jelzőkészüléke volt. A ví­ziduda könnyű, bodza- vagy fűz­fából készített, gúzzsal erősített hangszer, amellyel irányították a vontatást, vagy vízre fektetve a ré­veknek, kompoknak, hajómalmok­nak küldtek jelzéseket érkezésük­ről. A víziduda hangját messzire vitte a víz; a bőgőshajó is ezekről kapta a nevét. Ráckevén például az öregek még emlékeznek hangjára... Ebben a vitrinben még számos érdekességet szemlélhet a látogató, így az emberhámot, melynek segít­ségével rabok, hadifoglyok vontat­ták a hajókat. De nem hiányzik in­nen a hídbárca sem. A fiataloknak talán furcsának tűnik az elnevezés. A- idősebbek azonban még emlé­kezhetnek, hogy ezzel a jeggyel le­hetett átmenni egyik partról a má­sikra. A kiállításon egész sorozat látható, mely a Lánchíd első bárcá- jától az utolsó magyar hídbárcáig különleges darabokat mutat be. Egy másik tárlóban Carolinának, az első magyar gőzhajónak modell­jével ismerkedhetünk. Berndhardt Antal pécsi polgár találmánya 1817- bsn indult el dunai útjára. Aztán bepillantást kapunk a munkahajók fejlődéstörténetébe is, egy másik gyűjtaményrandszar a primitív, mű­szerektől a bonyolultabbakig vezet el. Természetesen nem lenne teljes a kén, Széchenyi Istváh nélkül. A nagv gondolkodónak külön yitrin- ben sorakoznak azok a levelei, me­lyek a Duna—Tisza-táj átváltozá­sáért íródtak. Már nem kék Duna Űj hajókázható tsatorna — fedez­hetjük fel az egyik üveg mögött, Vedres István 1805-ben kiadott könyvét. E mű, valamint a mellette lévő 1840-ben született törvényja­vaslat ugyanazzal a témával fog­lalkozik: a Dunát a Tiszával ösz- szekötő csatorna megépítésével. S ha már a terveknél tartunk, érde­mes megemlíteni a kollekciónak azt a részét, mely a nagymaros—gab- csikovói vízerőművel foglalkozik. A műszaki múlt felvázolása mel­le t természetesen megtalálja a mú­zeumlátogató azokat az ősfoglalko- zásokat is, melyek a víziélettel együtt alakultak ki. A kiállításnak ez a része nemcsak a halászatnak. és a hajóépítésnek állít emléket, hanem bepillantást enged az arany­mosás ősi mesterségébe. A számtalan új információt nyúj­tó emeleti kiállítótermeket elhagy­va, a folyosón térképek állítják meg a tekintetet. Látható az első ma­gyar kartográfus, Lázár deák or­szág térképének másolata is. Ba­kó ez Tamás egykori titkára 900 helységnevet tüntetett fel művében. Kerepes, Sambok, Maros, Mikebu- da, Czegléd, Rád, Yklad... Nem könnyű rábukkanni a településekre, nemcsak azért, mert más képe volt az országnak, hanem azért is, mert Lázár deák némileg torzítva ábrá­zolta a Dunát. Annál pontosabban adják vissza a múzeum földszinti termeiben a fénygrafikák a folyó útját. Itt a fény segítségével jelenik meg a lá­togató előtt a nagy árvizek pusztí­tása, de a működésbe hozható mo­dellek érthetővé teszik az ivívóz és szennyvíz tisztítását is. Egy gombnyo­más, és minden él, mozog. Lehet-e én­nel jobban múzeumlátogatóvá ne­velni a gyerekeket? Kísérő nélkül nehezen tájékozódik az ember. A múzeum munkatársai azonban ki­állításvezetésre is vállalkoznak. A következő terem egyik érde­kessége már nem annyira a fantá­ziánkra, mint inkább felelősségér­zetünkre apellált A vízminta-gyűjte­ményről van szó. Mindössze néhány üvegcse az egész. Az elsőbe még 1940-ben merték a Duna vizét: kristálytiszta. Az utolsóban pedig mindössze egy hónapja: mocskos, zavaros. K.OFFÁN ÉVA Kikötő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom