Pest Megyi Hírlap, 1980. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
Mózes Lajos: A menyegző Ügy tűnt, minden összefogott ellenünk, a hét végét mégis vidéken kell töltenünk. Komoran ültük körül az asztalt. Kálmán, a felesége, Klára, a sofőr és jómagam. Az étterem is pangott. A felszolgálókon kívül csak egy öreg muzsikus hár- fázott a dobogón. Hajdan bánáti földesurak mulatós kedvére méretezték a helyiséget, mi meg csak kortyolgattuk a Coca-Colánkat a hatalmas kristálycsillár alatt, bámultuk magunkat a falon porosodó velencei tükörben, és szomorúak voltunk, mint egy országos eső. Kálmán pörgette a kartonokat és sorolta: ez meghalt, ez Pesten dolgozik, ezt ma műtötték, ennek ma van az esküvője, ez börtönben van, ezt hetek óta nem látták. Már napok óta jártuk ezt a határszéli várost, ismertük minden gondját-baját, ismert bennünket minden pincér és rendőr, nem beszélve a határőrökről. Az első napokban mind azt gondolták, hogy szép kis disszidensjelöltek érkeztek. Szép, nagy pecsétes engedélyünk volt a városka kérdőívezésére. aMmniwiHMmsisOT Minden alkalommal el kellett mondanunk, hogy mi nem menni jöttünk, hanem dolgozni. A Magyar Rádió és Televízió illetékeseit érdekli a városka közvéleménye. Ami viszont azért tűnt a helybéliek számára álságos szövegnek, mert az egész város a jugó tévét nézte, az újvidéki rádiót hallgatta, a mi kérdőívünkben pedig még egy kurta rubrika sem volt a külföldi adókra. Rossz kedvünk volt, mert mentünk volna haza, Pestre. De nem mehettünk, mert egy nyavalyás kérdőív még üresen állt. És nem választhattunk ám ki akárkit kérdezettnek. Csakis a népességnyilvántartóból és véletlenszerűen. Szombat este volt. A népességnyilvántartó csak hétfőn nyitott. És erről egyikünk sem tehetett. Kálmán jó sok címet kiválasztott érkezésünkkor, nem számíthatott rá, hogy egy részük semmissé válik, mert meghalt, elköltözött, üdül, betegeskedik. Szabálytalanságot nem akart elkövetni. Egyrészt félt, hogy kirúgják érte a jó állásából, másrészt pedig velejéig becsületes volt, mint egy kiscserkész. — Ittmaradunk, és majd hétfőn választok pótmintát — mondta. — És még a felesége is utálta ezért a nagy-nagy rendességéért. — Az esküvőt kéne megpróbálni — mondta a sofőr. — Nem lehet — mondta Klári —, délelőtt úgy kirúgtak, mint egy házalót. De a sofőr nem hagyta annyiban. Kérdezgette Klárit, és kiderült, nem a vőlegény, nem az örömapa, hanem csak valami ott lebzselő rokon mondta neki, hogy most nem érnek rá az atyaúristennek sem. — Lehet, hogy örülne neki az ifjú pár! — kockáztattam meg. De Kálmánt nem lehetett könnyen meggyőzni. Ügy szavalt, mint egy anya- könyvvezető, az ilyen alkalom fenségéről, bensőségességéről, és végül, legsúlyosabb érvként, intézetünk becsületét hozta fel, mely idáig közismert volt tapint atáról. Bennünket a sofőrrel azonban akkor már nemcsak a hazamenetel és a nyavalyás kérdőív érdekelt, hanem a parasztlakodalcm. a maga teljességében. A fehér ruhás nyoszolyó- lányok. A sercegő sültek. A demi- zson borok. És a Fő utcai cukrász habostorta-monstrumai. — Nincs igazad, Kálmán —mondtam neki szelíden. — Mert kifelejted azt, hogy ennél nagyobb nászajándékot keresve sem kaphatna az ifjú pár. Gondolod, előfordult már ebben a nyavalyás városban, hogy a Magyar Rádió és Televízió képviseltette magát az ifjú házasok közös élete első óráiban?! Kálmán lehajtotta a fejét. Szerettem volna tudni, mi játszódik le benne. De hát a hét eleje óta ősem evett főtt ételt, ezt tudtam biztosan. Kálmán egészen addig nem válaszolt, míg az öreg muzsikus hárfáján a dal utolsó akkordja is el nem halkult. — Jó, menjünk. De csak te mész be. Mi kint megvárunk. — Majd bemegyünk mindannyian — dünnyögte a sofőr elszántan. — Kapaszkodjatok! — kiáltotta, és gázt adott. A lakodalmas háznál azonban senkit nem találtunk. Felzörgettem a fél utcát, mire megtudtam, hogy a Nagyvendéglőben vannak. Akkor már nem volt megállás. Hiába károgott Kálmán, hogy oda azért mégsem mehetünk, hiszen a „Kérdezők kézikönyvében” és a megbízóleveleinken az van, hogy keressük fel a kérdezettet a lakásán. Akkor már Klári is belejött. — Majom vagy ezzel a szabályzattal — mondta megvetően. Díszkivilágítás volt a Nagyvendéglőben. Legalább ötvenen leske- lődtek befelé. — Biztosan most falnak — súgta áhítattal a sofőr. — Ne feledkezz meg rólunk, cimbora! — kiáltotta utánam, ahogy frissen kipattantam a kocsiból A vőfély jött elém. Ügy fel volt virágozva, mint Gábor Áron rézágyúja, és nagyon részeg volt. A teremben legalább kétszázan voltak, és mind ettek. Az asztalon pedig annyi ennivaló volt, hogy jutott volna a kisváros teljes lakosságának, de talán a délvidék határőrségének is. — Meghívód van? — kérdezte nyájasan. — Az nincs! — feleltem határozottan, majdhogynem büszkén. — De a Magyar Televíziótól jöttem! — és előhúztam a kartont, felolvastam róla a kérdezendő nevét. A vőfély meglepődött. Az örömapa jött oda hozzánk. Neki is elmondtam újra, csak még any- nyit tettem hozzá, hogy a televízió Fiatal Házasok Órája című műsora számára készülne az interjú. Pár markosabb férfi felállt az asztalitól. De akkor már az örömapa intett az ifjú férjnek. Frakkban ült az asztalfőn. fehér ruhás hitvesét átkarolva. Elém jött. —■ Mi van, haver? — kérdezte. Neki is elsütöttem az Ifjú Háza- sok-dumát. Közben a násznép vitatkozott. Egyesek nagyon megörültek a megtiszteltetésnek. Mások pedig szinte Kálmán szövegét mondták: egy ilyen ünnepi alkalmat nem lehet zavarni. A terem végén lévő rokonokat már csitítani kellett, nincs még verekedés, egyenek csak nyugodtan. — Mennvi idő ez az interjú? — kérdezte az ifjú házas. De én már láttam rajta, meghozta felnőtt élete első döntését: interjút ad. — Olyan tíz-tizenöt perc —mondtam. — Gondoltam, majd kint elmagyarázom neki, hogy csak a násznép miatt kellett a nagy duma. Közben előkerült a hitves örömapja is, aki már látott egy részt a Fiatal Házasok Órájából, és nagyon tiszteletKiss Attila rajza Tetők, tornyok re méltó műsornak tartotta. — De akkor maga ittmarad addig zálogban! — rikkantotta a vőfély. Hatalmas nevetés terjedt a teremben. Kikísértem az ajtóig az ifjú férjet, átadtam a sofőrnek, aki mély meghajlással fogadta, és a fekete Volgához vezette. Engem pedig visszakísértek, és leültettek, mint zálogot, az ifjú férj helyére. Becsületükre legyen mondva, azonnal elém tettek öt tálat, nem tudtam hirtelen, melyikhez kapjak. Az ifjú asszony azonban sajátkezűleg tett a tányéromra egy bíborvörösre -sült libamájat, és bort töltött. Egészségükre emeltem a poharam. Félelmetes volt látni, ahogy végig a teremben mindenki emeli a poharát. A vőfély hatalmas beszédbe kezdett a Magyar Televízióról mindenki tátofct szájjal hallgatta, csak én ettem serényen. De ahányszor ők ittak, szakítottam rá időt. Beszaladt a sofőr, egyenesen hozzám. — Főnök, hány perces legyen a felvétel? — kérdezte. — Tizenöt, húsz, majd vágunk belőle. Az örömanya hellyel kínálta. Gondoltam. Kálmán kérdezi a fiút, most már nagy baj nem lehet. A sofőr elfogadta a szíves kínálást, és rekordidő alatt annyit evett, hogy attól féltem, tüstént megbetegszik. De becsületére legyen mondva, hiába unszolták, nem ivott. Ettünk. A násznép nyugtalankodott, mi még mindig ettünk. Egy nagy baj- &zú bácsika hangosan közölte, hogy ameddig az ífj ú férj vissza nem tér az őt megillető helyre, addig nem eszik, nem iszik. A közhangulat kezdett ellenünk fordulni. Akadt egy ember, aki fennhangon állította, hogy mi nem igazi televíziósok vagyunk, hanem csak afféle statisztikusok, tegnap is tártunk a komájánál. Nem feleltünk neki, csak ettünk. Egészen addig, míg Klári és az ifjú férj feltűnt az ajtóban. A násznép hangosan vivá- tozott, és versenyt röhögtek. Meghoztad az új asszonyt?” Az ifjú asszony megbántottan pislogott, és fehér fátyla mögé rejtőzött. Tanyán Mohácsi Regős Ferenc rajza Keresztury Dezső: Remény Kicsordul a pohár, ha túl sok van benne, kicsordul a szív is fájdalommal telve. Gond fellege sűrűi, a szél is csípős már, elmentek a fecskék, kertek alatt ősz jár. Nagy égbolt, kis madár, milyen egyek vagytok: volt, nincs, minden lejár, omlanak a partok. Király László'■ Könyörgés a pénztárosnőkért (A romániai magyar költ# e hó közepén hazánkba látogat, versét ebből az alkalomból közöljük.) Határtalan tájon, emlékek közt járok, valahol vadludak láthatatlan szállnak. Most délre röpülnek, de majd visszatérnek, mint a kihamvadó s felderülő évek. Megújulok én Is, ha tavaszidő jön, s új kenyér érik majd a nyári mezőkön. I/////////////////W/A Klári egészen az asztalfőig jött. Egy pohár borral felköszöntötte a gyülekezetét, kezet fagott az ifjú párral, és az összes örömszülővel. — Menjünk — mondta halkan. Mi is kezet ráztunk, akivel csak értük. — Ne haragudj — mondtam az ifjú férjnek. — Nem haragszom, haver — mondta. De láttam rajta, hogy rossz kedve van, hiszen azért egy nyavalyás kérdőív és egy tévéinterjú között nagy különbség van. Még akkor is, ha valaki állandóan a jugó adást nézi, és ezért nem tudja, hogy nincs Ifjú Házasok Órája című műsor a magyar adásban. te akihez imádkozni szoktam vedd észre e kialvatlan asszonyokat egyszer add hogy jó férfiak várjanak rájuk otthon úgy zötyögnek a zörgő autóbuszokon az álmot elveri szemükből a zakatolás repítsd fel őket hadd szánjanak jöjjön idő mikor a világot körüljárják és nem álmodnak ajtócsattogást s ha fölszállnak öleljék őket puhán hintázó zöld egek és vidd őket a kísértésbe egyszer hogy legyen mire emlékezzenek Robert Benchley: Ki ölte meg Alfred Robint? Azon számtalan jellemvonásom közül, amely megkülönböztet a nemzet nagy fiaitól, az egyik az, hogy képtelen vagyok végigolvasni egy de- tektívregényt. Nagy üggyel-bajjal eljutok az utolsó tíz oldalig, akkor azonban mindjobban fokozódó közöny hatalmasodik el egész lényemen — és a hűtőszekrényhez indulok, hogy valami italt vegyek elő. Arra képes vagyok, hogy megbirkózzam egy detektívregény első részével, azokkal az oldalakkal, amelyek telis-teli vannak hullákkal és gyanús alakokkal, és mint a detektívregény igazi kedvelője, izgatottan olvasom az utána következő részeket, amelyek szívet tépő sikolyoktól és pisztolylövésektől hangosak, és kajánul mosolygok, amikor a Scotland Yard embere a körmét harap- dálja... De mihelyt eljön az az idő, hogy mindent a helyére kell tenni, és a detektív megmagyarázza, miért jutott arra a következtetésre, hogy éppen Scarboro követte el a gyilkosságot, akkor én hirtelen ráeszmélek. hogy még a szereplők nevére sem emlékszem, és — ami még rosz- szabb — ez nem is izgat különösebben. Valószínűleg éppen a nevek problémája hűti le a detektívregények iránti lelkesedésemet. A cselekmény kibontakozása során, ahogyan egyre újabb és újabb hősök bukkannak fel, én mindinkább szeretném elraktározni őket emlékezetemben. Csakhogy sehogy sem sikerül öt névnél többet megjegyeznem, a többit illetően pedig azzal a reménnyel vigasztalom magamat, hogy majd eszembe jut, kicsodák, amikor újra megjelennek. No és persze, amikor a regény végéig már csak hat oldal van hátra. ahol nem történik semmi, csak holmi McCartney-kről, Wallessekről, Martissis-ekről meg Waldenheimek- ről esik szó, akkor, bizony, pocsék helyzetbe kerülök. Ha érdekli a kedves olvasót, hát az alábbiakban megpróbálom összefoglalni a detektívregények többségének utolsó tíz oldalát. — Nos, mondja meg nekem, felügyelő, mi késztette arra a gyanúra, hogy éppen Reedy, nem pedig Peroni járt azon az estén Balinto lakásán? — Pofon egyszerű volt: miután megállapítottuk, hogy Gildo semmiképpen sem találkozhatott Chicagóban Matessy embereivel, O’Roork és Bleaker pedig, ahogyan tudtuk, súlyos anyagi helyzetben volt. ezt Gregory közölte velünk, a bájos Maud Marston pedig megpuhította Patrickot, hogy csalja meg Maryt... Úgyhogy azon az estén, amikor látták, hogy Freebisch kilép Hanock lakásából ... — De hisz McKerrt látták, nemde? Teamy éppen ezt közölte... — Teamy ezért mondta azt, mert attól félt, ha Clark megtudja, hogy Nogeletz buzgón csapta a szelet El- sie-nek, akkor közli ezt Gorelli bandájával, Sheenositz pedig menten megpukkad ... — Tehát nem volt bizonyos abban, hogy azon az estén Clare járt a tímárműhelyben ? — Sejtettem, de addig nem voltam biztos benne, amíg meg nem találtuk Van der Hook felöltőjének zsebében a zálogcédulát, és rá nem jöttünk, hogy Duke is belekeveredett ebbe a zűrös ügybe. Levin ne! és Sebas ti annál egyetemben. Alice Gratz mindent tudott, de nem szólhatott, mert félt McNamarától. — No és a biztosítási kötvény? — A biztosítási kötvényt, mint tudja, ha hajlandó megerőltetni az agyát, Austerville nevére állították ki, ez a kutya pedig Pasterson embere. Éppen ő fedte fel az egész ügyet... — Süllyedjek el. ha értem! — Nem. ezt egyáltalán nem kívánom! Inkább fizessen nekem egy pohár whiskyt... Gettóit György fordítása