Pest Megyi Hírlap, 1980. október (24. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-12 / 240. szám

>v. . y vXv^.vIv^v.va\x*X,X*x*x*xcoxc,,i*x,>x*>X‘:\*?ív.*. >.v.;.;.;-,-';*J’-*-*-’-,-w***,***’***v ••■■ •*••■•'•• ;>Xyyyv.yyXv>>>Xv:vXv i|M a g a z i nÉIIIIIII W& 1980. OKTOBER 12., VASÁRNAP Vendégünk: Bárányi Ferenc Bársonyos szavú, goromba lírikus Vendégünk: Baranyi Ferenc ■MWMWIWWWglW^ Vest megyéből indult és néha visszatér ...a költő továbbra is krónikás maradt... = Imi annyit tesz, mint ítélkezni” — regények, novellák, drá­| mák, verseik, esszék mindig valami mellett és valami ellen szól­! nak; ugyanígy az újságírás, mindig elfogad és elfogadtatni igyek­! szik egy álláspontot, akár valami ellenére is. Írni annyi, mint | ítélkezni, ítélkezni pedig felelősségvállalást jelent, nem csupán a = nyomtatott szó valóssága iránti felelősséget, hanem — s ez a | fontosabb — a társadalmi méretű igazsággal szembeni felelőssé­| get. így írni: cselekvés, tett. Valami ilyesmire gondolunk, amikor I azt mondjuk: írástudónak lenni századunk utolsó harmadában, 1 könyörtelen hitvallást jelent. Könyörtelent, mert a hit — kevés; 1 tudni kell, hogy reálisan, racionálisan jussunk el az ítélethez. I Írástudónak lenni?... az elmúlt hét elején szerkesztőségünk ven- § dége volt Baranyi Ferenc József Attila-díjas és SZOT-díjas költő. | A Kriszt György munkatársunkkal folytatott beszélgetésből egy | életút példája is kicsillan, pontosabban egy fél életúté. Hiszen_Ba- 1 ranyi két évtizedes alkotói pályával a háta mögött is: költőnek | fiatal. A rögtönzött szavakhoz bizonyságul kapcsoltuk a verseket, 1 amelyeket Bíró József, a Gyermekszínház művésze adott elő (in- % dúló költőként öt is a Pest megyei Hírlap irodalmi rovatában mu­| tattuk be egy évvel ezelőtt). Közreadjuk az elhangzott beszélge­ti- tést — mindössze néhány stiláris módosítással, szó szerint —, bízva | abban, hogy továbbgondolkodásra érdemes morzsákat talál benne | a tisztelt olvasó. Az előadott költeményeket természetesen teljes I egészében nem közölhetjük; a gondolati és hangulati egység ked­| véért — pedig ez valóságos szentségtörés — néhány sort kiraga­1 dunk azokból. VILLÁMOK BALLADÁJA:... Bagyogni-rendelt testvéreink, éjekbe csapó íények, tüze-e a vakító, percre kiméit dühöngés? Lobogni, villanni ítéltetett-e bennünk a lélek, vagy élni, miként a pisla, de szívósan égő örökmécs? . • • (ViUámok balladája cünű kötet, 1962} — Tizennyolc éve találkoztam elő­ször ezekkel a verssoroknál és Ba­ranyi Ferenccel is. Akkor egy iro­dalmi önképzőkörben elemeire bon­tottuk a címadó költeményt. Egy kérdés azonbaai elmaradt: huszon- egynéhány évesen el tudtad-e dön­teni, hogy hova teszed a voksot, a villámok vagy a mécsek melle1 Es ma miként gondolod? — Mindenekelőtt: most kissé el- fogódottabb vagyok, mint máskor, mert engem egyetemi diákként a Pest megyei Hírlap ismertetett meg a nyomdafesték mámorával, ez a lap ismertette meg vélem az írás­tudók felelősségét Hát a kérdésre Aki arra a kalandra vállalkozik, hogy költővé lesz, az azzal is szá­moljon: olykor csínbe kell menni az igazságért,, olykor elvbarátaival is szembe kell szállnia, ha a tisz­tesség úgy parancsolja. Tehát a közgondokból is komoly részt vál­lal. Biztos, hogy anakronisztikus lenne ma már, bármiféle prófétás- kodás, de amíg a forradalom tart — márpedig tart —, addig forra­dalmi lírára, közéleti lírára is szük­ség van. Én mást nem tudok elkép­zelni, mint elkötelezett költészetet, mert ez a legindulatosabb műfaj, a versek, mindig indulatból szület­nek, tehát valami mellett, vagy va­lami ellen lobbannak fel. Amikor elkezdtem verset írni, akkor már a vállalás ugyanaz volt, mint most. — A mi kultúrpolitikánk hajla­mos arra, hogy valamiféle címké­ket ragasszon az emberek homlo­kára. A hatvanas évek elején volt az ügyeletes zseni periódusom, ak­kor én voltam az ifjú közéleti költő, a magyar Jevtusenko. Nehéz idő­szak volt, mert úgy vélem, a futta­tás. sokkalta nehezebb torzulás nél­kül átvészelni, mint az időszakos mellőzöttséget. De az a fajta patto­gás, amit a pályám elején produ­káltam, az ma is érvényes, csak nem hiszem, hogy ugyanúgy kell verset írnom, mint akkor. Biztos, hogy a nóta ugyanaz, csak most- már nem fütyülöm, hanem dúdo­lom: a villám, az villám maradt. — Itt élet-koncepcióról van szó. Időről időre mi, újságírók is szem­be kerülünk ezzel a kérdéssel: egy­szer nagygszerűt produkálni? Vagy szívósan, apró akarásokkal szolgál­ni? — Hát ha ennyire konkrét vagy: én többre tartom azt, ha volt csoda, Szokták mondani: minden csoda három napig tart. Van olyan alkotó típus, amely egy ideig tartó ügye­letes zseniskedés után ellobbant: azt mondják, az ő csodája három napig tartott... De legalább volt csoda. A szürke, középszerű, életen át tartó szívóskodásnál, a fantáziátlan dologtevésnél én többre tartom, az egyszeri, nagy fényerejű ellobba- nást. mert több nyomot hagy az időben. . — Végül is te nyolcszor belevil­lantottál a mai magyar lírába. Negyven-egynéhány évesen nyolc köteted jelent meg. Sikeres ember­nek érzed megad? — Már megint körösztkérdés ..., hogyha a külsőségeket nézem, ak­kor talán sikeresnek vagyok mond­A költeményeket előadó színművész ható, hiszen te mondtad: volt nyolc verseskötetem; és mindnek szép kö­zönségsikere volt, hangsúlyozom közönségsikere — ez már önmagá­ban is gyanús az irodalmi szakmá­ban. Persze kaptam két kitüntetést, meg vagyok, jól tápiáltan, nem kell éhezni, fázni, meg átlőtt oldallal kuncsorogni. Tehát a külsőségeket nézve biztos, hogy sikeres vagyok. Csakhogy minden tisztességes írás­tudóban van egy Arany János-i kér­dőjel: nem több-e a hírnév, mint az érdem, vagy a gondolat, hogy pá­lyám bére égetőbb, mint Nessus vé­re. Addig az ember nem érezheti önmagát igazán sikeresnek, amíg azokat a dolgokat kimondva nem látja, amiket a valóban nagyon tisz­ta indulatú egyetemista korában elhatározott. — .Addig sem érzem magam si­keresnek, amíg egyáltalán annak a fajta lírának küzdeni kell, amit .én képviselek. Persze, nem én voltam ebben a fontos, édes öccsének érzem magam Simonnak és Vácinak, az ő jelenlétük a magyar lírában nekem nagyon fontos volt, egy olyan fajta költőd alapállásnak a léte. amelyet Váci testesített meg, az biztossá tett a magam vállalásaiban. Váci és Simon korai halála nagy sze­rencsétlenség, mert ez a fajta per­lekedő közéleti líra az ő elveszté­sükkel meggyengült. És manapság valahogy már nem is sikk. Mintha az lenne a helyzet, hogy minden­fajta hókusz-pókusz hamarabb kap­na zöld utat. mint ez a kénye1 met- len, mert elkötelezett, mert kom­munista közéleti líra. Amíg nekem feladatom, hogy olyan színfoltot is képviseljek egy mezőnyben, ami manapság nem divatos, addig nem vagyok sikeres ember, addig csak be kell töltenem hűséggel a külde­tést. — Eközben a sokunkat érintő gondolatmenetben klasszikust idéz­tél: éheznifázni és átlőve olda­lunk ..., én is idézek egy nagy hírű költőt. Sophokles azt írja az Oedi­pus király című drámájának utolsó soraiban: Senki hát, halandó em­bert / ne nevezzen boldognak / míg el nem érte élte kikötőjét, / baj nélkül biztosan. Nem tudjuk: Bara­nyi miképpen érkezik ehhez a ki­kötőhöz. Mi, kortársaid mondhat­juk: sok fontos dolgot olvastunk Baranyi Ferenctől, de a végső, az igazi nagy visszaigazolás nem a mi jussunk. Az esztétikai értékeket a társadalomtörténet minősíti. Egy azonban biztos: te még sohasem voltál versben-hűtlen az őszi rög- kezűekhez, a tisztasztivúakhctz, az anyádarcú öregasszonyokhoz. EGYSZERŰ SZAVAK ANYÁMHOZ:... Anyám, mikor templomba hívsz vasárnap s én nem megyek, s arcodra csöpp ború száU: csak annyit érts, hogy nem megyek veled — most. S ne értsd meg azt, hogy nem megyek veled — már . . • Anyám, becsaplak rég a hallgatással, hazug a szám, mert nincs egy szava, érve, de vétkemért békéd a büntetésem. S ha volna isten, megáldana érte. (Villámok balladája című kötet, 1962) — Mesélj nekünk a gyermekko­rodról, a zsigereidben magaddal hozott világról. — Azt hiszem, hogy tényleg meghatározó, hogy az ember hol cseperedik. A költői megjelenítő erejének eszközeit is akkor szedi össze azzal, hogy megfigyel egy ág- rebbenést vagy egy markánsra cser­zett arcot. A gyermekkorom ide köt Pest megyéhez: Pilis születésem helye, aztán nyáregyházi erdő­ben cseperedtem. Szüleim a falusi intelligencia kategóriájába tartoz­tak, de alacsony sorbul vergődtek föl értelmiségivé. Származásom ma­gányossá is tett az irodalmi életben: a narodnyikoknak nem voltam elég­gé népi, mert tudtam olaszul és sze­rettem az operákat, a polgároknak pedig mindig proli maradtam. Most irtózatosan örülök ennek, mert a mezsgyénmaradás indulati és gondo­lati függetlenséget adott hosszú tá­von. — Engedtessék meg egy riporteri magánzás: 13 évesen lettem először szerelmes és iziöen írtam három verset. De soha többé nem jutott eszembe, hogy költő legyek. Te ho­gyan kezdted a pályafutást? — Ezt azt hiszem nem lehet meg­mondani. Biztos, hogy túl kell esni a versíráson, mint a rubeolán, csak van, aki úgy marad. Én először Ivanics Erzsikéhez írtam verset, ennek most már harminc ... — Ne mondd ki... , — Szóval sok éve... — Ebben az országban téged vagy költőnek, vagy operai bédekkernek ismernek. Gyanúm szerint ez a 'szerelem is kapcsolódik a gyerekko­rodhoz. — Sokan tudjátok, hogy a nyár­egyházi erdőben két sír van: Nyári Pálé és bizonyos távolságra Sodor­ná Klein Rozália hamvai feküsznek, aki kis túlzással a múlt század Callas-a volt. Ez gyújtotta ki az én gyerekfantáziámat és izgatott, hogy ki lehet ez a szép asszony, Nyári Pál szeretője. Operaénekesnő — mond­ták. Ajkkor kezdődött ez a téboly, innen indult el az én tragikus mé­retűvé vált operaimádatom. — Van köze az operaszereteted­nek ahhoz, hogy az egyetemen olasz szakos voltál? / — Szinte csak ennek van köze hozzá. Én az operaőrületem foly­tán bevágtam egy csomó áriát és üvöltöttem, mint a fába szorult fé­reg. Ezeket tudtam énekelni, de nem értettem a szövegüket, hát ezért jelentkeztem olasz szakra, s így a szerelem kölcsönössé vált. Van egy rögeszmém: mindenkinek el kell követni mindent, hogy azok a kétkezi emberek, akik most még félszegek a művészet közelé­ben, odáig jussanak szellem­ben, hogy a művészetben is közvéleményformáló erővé válhas­sanak, hogy létrejöjjön az egészsé­ges ízlésű közönség. — Túl a kezdés évein,,mikor érez­ted először azt: én Baranyi Ferenc lírikus költő vagyok?-— Nem tudom, hogy hogyan volt ez. Azt hiszem: akkor kezdtem ma­gam költőnek érezni, amikor rá­jöttem, hogy nem játék a gördülé­keny verselés, hanem komoly kö­Baranyi Ferenc­Coriolanus Aki csak szelet vetni bátor s vihart aratni már erőtlen: úgy tűnik el, akár a kámfor a mindent elsöprő időben. Ki szelet vet — ügyet se vessen cirógató, lágy fuvalomra — nincs dolga azzal, ami lebben. Ami sodor - azzal van dolga. S kinek sodrás az éltetője: nem lehet meghőköíni annak, roppant erő feszül mögötte — a hőkölésbe belehalhat, fölötte átrobog, mi tőle indult el egykor — s eltiporja, nélküle tör tovább előre, minek eiébb ő volt a sodra. S ha akad is, ki megsiratná - annak hamar felszárad könnye, friss fényekkel köszönt a nap rá, > hogy ő az életet köszöntse, mert csak az életért aratnak vihart a szelek szent vetői, s ha a viharba belehalnak: emléküket az élet őrzi, ám eltűnik, akár a kámfor a mindent elsöprő időben, aki csak szelet vetni bátor s vihart aratni már erőtlen. (A költőnek eddig még nem publikált verse.) vetkezményei is lehetnek. Az első kötetem megjelenése után Kunhe­gyesen, író-olvasó találkozón fel­állt egy tanítóhő és azt mondta: neki nagyon kemény csatája volt a helyi hatalmasságokkal és ha nem lett volna egy-két versem, akkor nehezebb lett volna a megpróbál­tatásokkal teli időszaka. — Ma reggel, beszélgetésünk előtt egy pohár itat' mellett megpróbál­tam kitalálni: hogyan lehetne Ba­ranyi Ferenc költőt egy mondatban jellemezni. Te is tudod: szeszszagra jönnek a múzsák és a mondat meg­született. Bársonyos szavú, goromba lírikus ez a Baranyi, mert néha üt­nek a szerelmes szavak, ütnek, nemcsak a szerelemben, hanem eti­kailag és ideológiailag is. FOGADOM:... Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűit szeretők egykedvűsége képes,... (Esőveréssel című kötet, 1975) — Legutóbbi beszélgetésünk köz­ben kértelek: mondj néhány verset, amelyet nagyon fontosnak vélsz, öt verseimet soroltál; egyik volt a Fo­gadom, és a másik ... ARS POETICA:... (A Róma nyílt város ciklusból.) Csak annyi kell, hogy ezrek mellkasából kihalld a szivek rejtjelét — s ne fejtsd meg, za.;.it csak felfokozni légy te bátor a lelkekben zajló történelemnek, csak annyi kell, hogy valid be verseidben mit megváltani magadnak se mertél. (Esőveréssel című kötet, 1975) — Miért érzed ezeket a verseket különösen fontosnak? — Nem szeretném, ha szortíroz­nák a verseimet, mert meggyőződé­sem, hogy például egy szerelmes vers — a mai tudati fokon —, amely a férfi és a nő kapcsolatának motí­vumait próbálja kutatni, az köz- életibb lehet, mint akármely sema­tikus traktorosvers. Nem a tema­tika döntő, hanem a szemlélet: se­gít-e annak a folyamatnak, hogy a nő valóságosan .emancipált legyen, hogy — Jókai Anna szavaival — asszony emberré váljon? Az Ars poetica pedig nekem azért lényeges, mert azt szeretném hangsúlyozni, hogy a költő továbbra is krónikás maradt — legföljebb nem a törté­nelmi események krónikása —. ha­nem arra hivatott, hogy felmutassa azt, ami embereken belül, a lelkűk­ben, érzelemvilágukban lejátszódik, hogy milyen etikai normák szerint élik az életüket. — Ebben benne van, hogy a mű­vészet és a politikum eredendően összefügg. Ebben az összefüggésben milyennek véled a mai magyar lí­rát? A ma költője mennyire az, ( mennyire lehet, a jövő világ mér­nöke? ' ' í — Nem érzem magam hivatott­nak, hogy minősítsem a mai ma­gyar lírát, amelynek magam is kis része vagyok. De alapvető érzésem, hogy nagyon sokszínű a paletta. Hogy mit tehet a költő, ez Juhász Ferenc kérdése volt valaha. Biztos vagyok abban, hogy a frázisok ki­ürültek: a költészet nem képes ki­fordítani sarkaiból a világot, nem is ez a dolga, sohasem is volt. Ugyanakkor szent meggyőződésem, hogy a költészet képes magabizto­sabbá tenni a humánumot a világ­ban és erre nagy szükség van. — Kissrácként voltál népi kollé­gista Cegléden és azok közé tarto­zol, akik vallják: volt egy második Fényes szelek nemzedék is. Hitem szerint csak szellőcske fújt, erős korlátok között. Persze az is igaz: „Jaj annak a nemzedéknek, amely­nek kezéből kicsavarható a zászló”. Te hogyan látod az írástudók szere­pét a társadalmi konfliktusok fel­oldásában? — Meggyőződésem, hogy létezett egy második Fényes szelek nem­zedék. Erejét persze különbözőkép­pen ítélhetjük meg, az viszont két­ségtelen, hogy az 1957-től a 60-as évek elejéig tartó időszak hozott egy jelentős lendületet. Jevtusenko jut eszembe. Vele együtt nem hi­szem, hogy megkésve érkeztünk vol­na a korba, amelybe beleszület- tünk, nem késtünk le korszakunk nagy feladatainak végrehajtásáról. S volt egy második nemzedék, amely sorsforduló után nagy feladatokat megoldva tisztességgel állt helyt. Ezzel azt is állítom, hogy minden generáció meg tudja találni az ak­tuális cselekvés lehetőségét. Ilyen értelemben-hiszem: senki sem szü­letik késve a maga korába; a tettek lehetőségét kell keresni és megte­remteni az éppen jelenlevő konflik­tusok megoldására. — Fontos verseket említettünk. En is kiválasztottam egyet, amely nem volt az általad felsoroltak között. REKVIEM A JÖVŐÉRT:... Jő lenne újra elolvasni múzeumokban porosodó, rongyos zászlóink feliratát: PRO­(és folytassuk szőtagolva, hogy a köznép — miután jő ideje birtokolja — meg is tanulja végre) LI­BER­TA­TE. (A szerelem harmincadik éve című kötet, 1980)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom