Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
m^nn? 1980. SZEPTEMBER 7., VASÄRNAP Tófalvi Éva: Ne maradj túl soká! Falusi utca fc.i-AMilWXw-vyÄ Bényi László rajza — Terhedre vagyok, ugye? —kérdezte a férjétől. A reggelizőtálca félrebillenve feküdt az ölében. A beteg asszony riadtan lélegzett, s a férfi arra gondolt, hogy megint ki fog dőlni a kávé, és akkor moshatja a paplant, semmi sem lesz a sétájából. Ügy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. — Siess az evéssel — mondta —•„ szeretnék elmenni. — Elmenni? Most? Hová? Az éneklő, öreges-vékony hangtól olyan düh gyülemlett fel a férfiban, hogy legszívesebben pofon vágta volna a feleségét. — Igen, igazad van — akarta válaszolni —, torkig vagyok a betegségeddel, a nyámmogásoddal, azies- ti matatásoddal a konyhában, amikor megmutatod, hogy te is csinálsz valamit, de csak szétlocskolod a vizet, égve hagyod a gázt, elalszol a hokedlin, és cipelhetlek be a szobába. Ám hangosan csak ennyit mon. dott: — Három hete vagyok bezárva, azt akarod, hogy én is megbetegedjem? Az asszony lehajtotta a fejét, és engedelmesen rágcsálni kezdte a pirított kenyeret. Amikor azonban hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó, felkiáltott: — Ne maradj túl soká! A tálcát óvatosan az éjjeliszekrényre tette, kikászálódott a nehéz takaró alól, és a bútorokra támaszkodva, elbotorkált a székig, amelynek karfáján a pongyolája feküdt. A kelme bolyhos melege mintha erőt adott volna neki. Ellépegetett az ablakig. Nem kellett kinyitnia, anélkül is végiglátott az utcán. A férje épp befordult a sarkon. Ügy tűnt el a szeme elől, hogy vissza sem nézett • A férfi jobban örült volna, ha a közönséges hétköznapi forgalmat találja az utcán. A szombat délelőtt kihaltsága nem oldotta benne a feszültséget. Emberekkel szeretett volna találkozni, jó nagyot beszélgetni, úgy, mint régen, műszak után a Két Medvében. Ügy, mint régen... A maga-for- málta kifejezés meglepte. Hiszen mindössze három hete, hogy utoljára koronázta meg a napot a korsó világossal. Évek óta ott ért véget, nekik, ötüknek a munkanap, a Két Medvében. A műhely izzasztó levegője után, amelyet még nehezebbé tett a gépek zaja, a söröző délutáni duruzsolása mindannyiukat megnyugtatta. S a hideg, habos ital fellazította a kalapácshoz merevült iz- mcfkat, amint szétáradt a vérben. A férfi érezte, hogy eszeveszettül kívánja a sört. Hogy is bírta ki eny. nyi ideig? Hát persze, a társaság hiányzott, hiszen ökör iszik magában. Ez utóbbi megállapításra, amelyet, lett légyen bármennyire banális, igaznak talált, belepirult. Mert eldöntötte már, hogy betér az első útjába eső kocsmába, és leissza magát. Igen, holtrészegre. Délben aztán taxit rendel, és hazaviteti magát. Mondjon az asszony, amit akar, végtére is, nem rabszolgája neki! Három hét óta csak a boltba jár vásárolni, sehol másutt meg nem fordult, még a parkba sem ült ki, pedig ez az április olyan meleget hozott, mint máskor a május. Elköltötte már az összes szabadságát. és tegnap be kellett mennie a gyárba, hogy fizetés nélküli szabadságot kérjen. — Bizonytalan időre — mondta a középkorú, kontyos asszonynak, aki, bár sajnálkozva nézett rá, a biztonság kedvéért megkérdezte: — Nincs senki, aki elvállalná a felesége ápolását? Gyerek, jó szomszéd? — Gyermektelenek vagyunk, kérem, a szomszédok meg dolgoznak egész nap. A munkaügyis nő szó nélkül aláírta a papírt. e Még soha nem volt abban a sörözőben. amelyikbe most betévedt. Tíz óra. állapította meg az órájára nézve, tíz óra, és én leszek az első vendég. — Két sört — adta fel a rendelést a pincérnek. A cingár. bajuszos, velekorú férfi pillanatokon belül megfordult az italos pulttól, és úgy tette le a két korsót, mintha az egyiknek a tulajdonosa hamarosan megérkeznék. — Mindjárt hozhatja a másik kettőt is — mondta a férfi, és mohón nyúlt a krigli után. Mire a pincér megjött az úiabb két sörrel, a férfi már jobb kedvű volt. — Komám, a harmadik rundót! Én és a társam... Az idős felszolgáló megvetően mérte végig. A férfinak nevethetnékje támadt. Bezzeg, a Két Medvében elértették volna a viccét. Legyintett. Hiába, mégsem az igazi egyedül inni! Most jöhetnének a viták, a műhely és a világ dolgairól. — Negyedik! — csettintett, és az üres korsókra mutatott. — Nézze, uram. ez étterem és nem kocsma. Hozzánk törzsvendégek járnak ebédelni, hamarosan... — Mi lenne, ha kevesebbet papolna?! — horkant föl a férfi. —Fogja, ez a magáé! — s a fogyasztási díjon felül még egy húszast nyomott a pincér kezébe. Semmi kedve sem volt még hazamenni, elindult hát a park felé. Közel a szökőkúthoz, kiválasztott egy olyan padot, amelyre odatűzött a nap. Hátradőlt, arcát az ég felé fordította, és elaludt. • — Lépjen már a lóvall — kiáltotta egy dörgő hang. A férfi megrázkódott, felnyitotta a szemét, és körülnézett. Semmiféle lovat nem látott. Amikor megfordult, akkor vette észre, hogy egy kis betonasztalkán, nézők gyűrűjében, két férfi sakkozik. Valamikor maga is kedvelte ezt a sportot, fel- tápászkodott hát, és beállt a kibi- cek közé. A játék színvonala bosszantóan alacsony volt. A férfi főleg annak az öregnek adott volna szívesen tanácsot, aki a fekete figurákat mozgatta. Amikor már végképp nem bírta tovább, felkiáltott: — Védje a királynőjét! A játékos felemelte a fejét, és a kezével olyan mozdulatot tett, mintha valamit el akarna hárítani. — Állítsa le magát, haver, ígv képtelenség koncentrálni. Maguknak itt mind csak a szájuk jár, de ülnének csak ide! Fogadok, hogy tíz perc alatt veszítenének... Csend lett. Ekkor valaki halkan megszólította a férfit: — Hagyja őket, hadd menjenek a maguk feje után! Fura gyerekek ezek, amióta nyugdíjban vannak, mindennap ezzel ütik agyon az időt. Egyszer az egyik nyer, máskor a másik. Közös kasszára játszanak, aztán együtt elisszák a pénzt. Persze, ettől nem emelkedik a színvonal. A férfi bólintott, és némán követte a fekete vezér sorsát. Mellette az öreg újra megszólalt: — Maga is magányos nyugdíjas? A férfi összerezzent. — Márminthogy én? Ugyan, hová gondol?! — Bocsásson meg, uram — hüm- mögte a másik —, csak abból gondoltam, hogy ennyire ráér szombat délután. — Mit mond, délután? — a férfi azt hitte, hogy rosszul hallotta. A másik csodálkozva bámult rá: — Magának nincs talán órája? — De van — mormogta megszégyenültem — Mennyi? Már négy! — kiáltott fel. — Ne haragudjon, sietnem kell, viszontlátásra! © Futva igyekezett át a parkon. Bocsánatkérő szavakat fogalmazott magában. Hiszen az asszony nemhogy ebédet nem kapott, de még a vacsorára is várnia kell. Azzal nyugtatta magát, hogy ha részegen tért volna haza. akkor sem járt volna jobban a felesége. Mitsem törődve az autókkal, rohant át az úttesten. Egészen az utcájuk sarkáig elkísérte egy sofőr káromkodása. Lihegve kapaszkodott föl a lépcsőn. Kinyitotta a lakásajtót, és bekiáltott: — Hahó, megjöttem! Reménykedett benne, hogy hangja könnyedre sikerült. Üdvözlésére nem érkezett válasz. — Haragszik — gondolta —, ezért nem fogadja a köszönésem. Mosolyt erőltetett az arcára, mielőtt belépett volna a szobába. — Margit, ne haragudj — kezdte, és ekkor elállt a szava. Azágy üres volt. A szoba orvosságszagú levegője fojtóan telepedett a férfi mellére. — Hol vagy? — kiáltotta. Megrázta a paplant, mintha azt remélné, hogy alatta rejtőzik az asszony. Aztán kiszaladt a konyhába. Ott is ugyanaz a fullasztó némaság fogadta. Mindenhova benyitott: a fürdőszobába, a vécébe, még a kamrába is. Aztán visszament a szobába, és, hogy enyhítsen légszomján, elindult az ablak felé. A szekrénynél megtorpant. Az árnyékban. az ablak előtt meglátta a feleségét, aki félig ülve. félig fekve, a fotelban hevert. — Uramisten! — mondta fennhangon. Hosszú ideig öntudatlanul bámult a kitekeredett karokra, a hát- rahanyatlott fejre. Aztán leküzdve bénaságát, odalépett az asszonyhoz. Térdre borult, és átfogta a lábát. — Hideg — jutott el agyáig a gondolat. — Margitkám — suttogta, aztán hozzátette azt a szót, amelyet már évek óta nem mondott ki: — Édesem ... • És ekkor az asszony megmozdult. Nyöszörgött egyet, talán rosszat álmodott. A férfi meghökkent. Nem mert hinni a csodának, ezért ostobán megkérdezte: — Hát élsz?! A beteg nő felriadt: — Megjöttél? — motyogta félálmában. A férfi képtelen volt válaszolni. Időtlen időnek tűnt, amíg ki tudta nyögni: — Ne haragudj rám! Fölnézett az asszony sötétbarna szemébe, amelyből kiolvasta, hogy a felesége semmit sem ért hirtelen ellágyulásából, valószínűleg olyan mélyen aludt, hogy még a kiáltozását sem hallotta. — Margitkám, megfázol, mit csináltál itt? — Vártalak. Ide ültem az ablakhoz, hogy lássam, mikor jössz meg, de elnyomott az álom. Készítesz valamit vacsorára? A férfi bólintott, és olyan gyöngéden, hogy maga sem ismert rá a hangjára, azt mondta: — Előbb feküdj le, hiszen összefagytál — és fölemelte az asszonyt. Remegtek a karjai, amíg elért vele az ágyig. • Az igazi gyengeség a konyhában szakadt rá. Leroskadt egy székre, és sírni kezdett. Nem emlékezett rá, hogy mikor sírt utoljára. De most úgy rázkódtatta a zokogás, hogy megijedt: behallatszik a szobába. A foga közé szorította a zsebkendőjét. Hamarosan kikiabált a felesége: , — Meghalok éhen! Siess már! — Azonnal — kiáltott vissza. A szavak megbórzongatták. — Nem, nem szabad semmit ész- revennie — gondolta, és megmosta az arcát. Gyorsan elkészítette a vacsorát. — Tessék, szívem, egyél! Megtisztítom neked a tojásokat, jó? — tette le az asszony elé a tálcát. Felesége csodálkozva nézett rá: — Mi történt veled? • A férfi kivitte a mosogatnivalót. Amíg folyt a meleg víz, elgondolkodott : — Az az ember a parkban nyugdíjasnak nézett. Pedig még két évem van addig! A vízsugárba bámult, és félhangosan azt mondta: — Ha van... Nyugdí jasnak és magányosnak nézett... Vajon melyik lesz az az este, amikor egyikünk arra jön haza? Hogy a gondolatot jobban elűzze, megrázta a fejét. • — Lefekszem én is — mondta a feleségének, amint visszament a szobába —. elárasztott a napsütés. A széles ágyon kinyújtózott, majd egészen közel húzódott az asszonyhoz. Közel a melléhez, ahonnan a legjobban hallotta a szíve dobogását Jóna Takács Mihály: Rezdület MOSSA az idő az ablakot. Szánkóznak a cseppek a sima üvegen. Lecsorognak a kőre; a földre. Mennek haza. Ragyognak a lámpafényben a gyöngyszemek, a napok. Vajon mikor igázza le őket egy növény, egy test, kölcsönös boldogulásra? ... Botladoznak a kis erek, mennek egymásba ölelő, egymástól elváló utakon. Kidobott a napi körhinta, ma is forogtam egyet. Micsoda menet! Űrhajó a visszaúton, már csökkenő sebességgel, Házak vonulnak — kikötőbolygók. Az a lány néz. Csillog a szeme. Mintha két óriás esőcsepp volna, tiszta. Határozottan szép a szeme. És mélysége van a tekintetének. Nézem. Feküsznek az újságok az ölemben, nem érdekelnek, mert az a lány idenéz. Engem néz. Nem futó pillantás!... Vizsgál, barátságosan. Bizony, hogy csinos! Formás, büszke mellei vannak. Táncolnak rugalmasan a jármű ritmusára. Nyitott tenyérrel átérném a derekát. Megálló. Marad. Néz a sötétbe, hol a permetezett ablakon át mit sem láthat, de néz. Nézi az esőt, s érzi, hogy figyelem. Hagyja. Semmi le- zserség, bemutató testtartás. Lám, ilyen vagyok. Szemében is látni a magabiztosságot. Tudja, milyen. Hány lehet?... Húsz?... Huszonkettő? Arányos, harmonikus a test. Ideális ... Igen, ideális. Megyünk. Újra felém fordul. Marad a peronon. Pedig leülhetne. A kocsiban öten utazunk. De így jobban szem előtt van. Teljesebb, kihívóbb. Honnan jön? Most hazamegy. Várják? Biztosan várják. Valaki mindig vár. Valakit mindig várnak. Jó lenne megszólítani. Nem venné tolakodásnak. S ha eljátszaná, hogy annak veszi ? Formaság ... Mit mondanék neki?... Hogy szén? Ö tudja ezt. Nem én vagyok az első, aki nézem. A szemek beszélnek. Érthetőbben, mint a szavak. A szó a valóság árnyéka csak. Mert semmire sincs legjobb szó. Nem hőkölnék. A bók legalább olyan visszataszító, mint az ő kötelezőnek hitt tiltakozása... A látszatért ... Elmosolyodik. Elégedett. Merre járt? ... Megy a pályán 6 is, a visszaúton. Célt ért-e? Voltak-e tervei? S az útvonal?... Vajon ő mit lát meg ebből a cseppből, amit ml minden- ségnek nevezünk? S ezt milyennek érzi? Milyennek szeretné? Mennyi új dologra érez rá? Vannak-e gondolatai ? PÉLDÁUL most mire gondol? S az, amire most gondol — ha gondol valamire —, hogyan illeszkedik az egész napi életéhez? Azt folytatjá-e, abból következik-e? Becsapták vagy ő csapott be mást? Ö adott vagy ő kapott, őt lopták, vagy ő lopott? Megmaradt-e annak, aki? S ha ment, akkor mire? Percre él, vagy fogja az időt? Megálló. Itt sem száll le. Beszélgetni kellene. Milyen avisz- szaút? Az új emberek adtak-e újat? Vagy ismételtek az arcok, a szavak, a mozdulatok? Talált-e szépségeket? S tudja-e, hogy a kőrengetegen kívül mennyi a szép? Figyel-e önmagára? Tudja-e, hogy az'élct ő maga? Vagy csak úgy beszél róla,' ahogy a sablonok? Van-e egyensúlya, a változóban is állandó, mely lényege? Ha igen, hogy találta meg? S hogy tartja meg? Ha nincs, mire támaszkodhat, és miért nem keresi? Jó lenne tudni róla! Tökéletesnek érzem. Milyen lehet? Ha megszólítanám, milyen kapcsolatfajtára gondolna?... A legkézenfekvőbbre? Vagy eljutna a gondolataimig is, s megérezné, hogy nem szeretem, csak tetszik? Hogy az általam tökéletesnek mondott külsőben valóban érdekel a belső arc is? Hogy azért szeretnék vele beszélgetni, mert magamról akarok többet tudni? Hogy a sorsában magamat érhetem el? Hogy nem a színház, a bevásárlás. a hajlakk, az OTP, az alvás, a 8.45-kor, a délután, a Gerecse utca 15., a magnó, az ez a film megy, a van kocsijuk, az albérlet, a menetrend. a tagdíj, a három műszak, a jó idő van, a villanyszámla, a tévéműsor, a primőr áru, a bérlet, a diplomás parti, a jutalom, a zabigye- rek, ... nyár, tél, ősz, tavasz... nyár, tél, ősz, tavasz... Hogy ez csak!... Nap-nap. nap-nap, nap, nap... Nem! Nemcsak ez!... Ez is. Együtt. Az ember! Abból nincs két egyforma ... Bolygók a világűrben. Ahány, annyi pálya ... Azok nem találkoznak, nem beszélnek. Haladnak, de nem haladnak. Gondol-e rá? Vagy másban ezt vagy mást lát-e? ... Szemével, leikével... A szavak a valóság árnyvonalai. De többek, mint a csend. S ha vannak. tengernyiből ki lehet szűrni a valóság pár gramm aranyát. Űj megálló. Nem szállt le. Nézem. Szép. Talán ezért is nem szólítom meg. Fájna, ha aztán nem szeretném. Mert nem szerethetném. Maradjon szépnek a szememben, mert ki tudja, hogy szebb lenne-e, vagv ilven szép maradna-e? Ma túl sok homokot szűrtem át, és kevés, nagyon kevés aranyat találtam. ELŐVESZI az ernyőt. Szép. virágos. élénk színű az anyaga. ízléses, fiatalos, nevető színek. Jó előre és feltűnően bontotta ki... És, ha mégis szebb lenne holnap?... Folynak az utak az ablakon. Mennek a cseppek, páréinak, búzának. Leszáll, és már sohasem tudja meg, hogy búza lett. Polgár István Szén a mélyből A bányászok a mélybe szállnak, hogy felhozzák a jó szenet, amivel óriás kohókat s télen kályhákat fűtenek. Nekem is bányásznak kell lennem, nagy mélységekbe kell Ieszállnom, vállalni omlást is a versért, mert föl kell hoznom mindenáron. Legyen jó szén, amit megírok, segíts, idő, szem, képzelet, legyen jó szén — élő kohókat, hevítsen emberszíveket. Fekete János: Üzenet Sziszifusziéi Ember ha azt hiszed szenvedek Te tévedsz hátamon a napfolt szeplős kiütéseivel fel fel nem a hegycsúcsig a Napig görgetem e sziklát melyet emberarcúvá vések simogatok addig kit nem elcsorgat — táplál verítéke az enyészettől máris megkülönböztetik! >
