Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
—r-VMM' Országhegyi Károly: Nehéz búcsú Az Öreg szinte csak tessék-lássék támaszkodott a botjára, amikor végigcsoszogott a kerti út gyomokkal körülölelt betonkockáin. Ezt is ave- je akarta! A földút, bármennyire gondozzák, bizony, napokig ragad eső után, ezen az átkozottul agyagos földön. Ezért kellett lerakni a tipegőféle betonkockákat, amikben csak megbotlik az ember. Nekidőlt a kapufélfának. Régi, már korhadó oszlop. Ö ásta le a sajátké- zűleg faragott oszlopokat, már több mint húsz esztendeje. Legjobban a kovácsoltvas zsanérokat szerette. Mesteri kéz mintázta a szőlőleveleket utánzó tartóvasakat, pedig csak egy régi lakatosbarátja csinálta, szívességből. Akkor is többen megcsodálták. Ketten, a feleségével — hol van már azóta, szegény —, naphosszat gyönyörködtek benne. Senkinek nem volt ilyen a környéken. Legutóbb a műemlékesek is megnézték: elvigyék, ne vigyék? Kár, hogy már erősen rozsdásodik. Ügy támasztotta az oszlopot, mint aki hosszú várakozásra rendezkedett be. Mit is csinálhatna reggelenként? Icuka rohant el előtte egy csóko- lommal, a festéküzlet irányába. Majd Laci intett a túloldalról. Mozdulatában feltehetően egy jó reggelt volt. Icü és Lacika! Mind felnőttek már. Két évtizeddel ezelőtt még természetes volt a csókolom, most meg ez a Laci azért megy a túloldalon, hogy ne kelljen hangosan köszönnie. A jó napot vagy a szervusz, Boldi bátyám nem jön a nyelvére. Kár, gondolta az öreg. De hiába, hetven év, az hetven év. Apró srácok siettek az iskola felé. Nevetgéltek, dobálóztak, egymást kergették. Hátukat húzta a nagyobbnál- nagyobb iskolatáska. Bezzeg az ő idejében! Szíjjal átkötve, néhány könyv és a palatábla... Nyolc Után már megcsappant az utca forgalma. Az öreg még mindig a kaput támasztotta. A sarok felől két ismerős alak közeledett. Egy férfi és egy nő. Az építő vállalat emberei. Mikor eléje értek, a nő szólalt meg: — No, öreg, még mindig itt van? — Itt — válaszolt, és végigmérte a kérdezőt, aki még köszönni is elfelejtett. — Akkor mi legyen?! — szólt a férfi, megunva a várakozást. — Tessék, menjenek beljebb! Mindhárman végigsétáltak a betonkockákon. A férfi nyitott be a lakásba. A konyha üres. A kémény helyén fekete lyuk, a volt sparhelt mögött barnára sült a fal. Az egyik szoba szintén teljesen üres. A másik szobában egy szalmazsák, kockás pokróccal letakarva. — Már mondtuk, hogy költözzön el! — a férfi szava úgy csattant, mint értő kézben a karikásostor vége. — De hiszen elköltöztünk. — És ez itt mi? — Ja, ez az én fekhelyem. — De ember! Hát nem megmondtuk magának, hogy ma reggel jön a buldózer?! Bontjuk a házat! Az új lakást régen megkapták. A házat meg a telket az út miatt már hónapokkal ezelőtt kisajátították. Maga meg még mindig itt van. Hát miért? Az öreg szótlanul nézett. Tudja ő! Kell az új út. A két és fél szobás lakás valóban megvan. A lánya, ve- je, unokája már ott is lakik. Ebédelni felmegy hozzájuk, de a nap legnagyobb részét és az éjszakáit még mindig itt tölti. A szalmazsákon. Az egyik nap behívták a tanácshoz. Amikor a sötétbarnára pácolt ajtón belépett, a kis Margóval találta szembe magát. A kis Margóval! Ki tudja, hány éve már, amikor ugyanúgy állt a kapu előtt, mint ma reggel. A szomszédék aranyfürtös kislánya az iskolába szaladt. Egy pillanatra megállt előtte és odaszólt: — Boldi bácsi, tessék adni egy almát! Ű belépett a kertbe, levett a fáról három pirosló jonatánt, és a kislány kezébe adta. — Köszönöm — mondta sietősen a gyerek, és szőke fürtjeit lobogtatva, rohant tovább. . Most ez a Margó ült vele szemben. Haja változatlanul szőke volt. De a hajdani kislány teste elterebélyesedett, az íróasztal mögött szinte szétfolyni látszott. — Foglaljon helyet, Boldi elvtárs — mondta hivatalos hangon. Mivel ő nem mozdult, a nő ránézett hideg-kék szemével és valamivel enyhültebben folytatta: — No! Üljön már le, Boldi bácsi! Tudja, miért hívattuk. A ház miatt. Ha nem költözik az új lakásba, hatósággal vitetjük el. Hát miért ma- kacskodik? — Én nem makacskodom. — De mégsem akar kiköltözni. — Az már igaz. — De miért? — Nem érted te ezt, lányom. Én igazán nem akartam elköltözni. Tudod, ahol az ember hetven évet töltött, azt a házat nehezen hagyja el. De ha itt az ideje, akkor biztosan elmegyek. Csak kivárom az utolsó másodpercet is. — Rendben van, Boldi bácsi, de a jövő héten bőn tjük a házat. Hazafelé azon gondolkodott, hogy mit fog csinálni abban a második emeleti lakásban? A félszobában ott az új heverő, szekrény, két szék, asztal és az innen átmentett öblös hamutartó. De a lugas! Az almafák! Azon az asztallapnyi erkélyen mégsem lehet kertet kialakítani. Most, hogy ez a két idegen sürgető várakozással nézett rá az üres szobában, szinte gyűlölni kezdte őket Mintha az életére törnének. Bennük látta megtestesülni mindazt a rosszat, ami a régi ház elhagyására kényszeríti. Gyorsan megígérte, hogy szedi a sátorfáját, mire a bontás megkezdődik, már itt sem lesz, csak menjenek már! Alig búcsúzott el tőlük, amikor a kapu előtt megállt egy fehér Zsiguli. A veje szállt ki belőle. — Jöjjön, papa, mindjárt bontják a házat! — Megyek fiam, csak előbb adj egy csavarhúzót vagy egy feszítővasat. — Csavarhúzót? — kérdezte a fiatal férfi értetlenül, de azért felnyitotta a kocsi csomagtartóját és a szerszámostáskából kivett egy csavarhúzót. Az öreg pedig a kapufélfához ment és a szőlőleveleket utánzó, két zsanért lefeszítette. Hála a korhadó fának, könnyen ment. — Látod, fiam, ez jó lesz. szobadísznek. Az unokám biztosan örül neki. — Biztosan — mondta a veje kevés meggyőződéssel —, de induljunk! És a szalmazsák, meg a pokróc? — Ugyan! Minek az a sok kacat? Úgyse tudnánk hová tenni. A kocsi hátsó ülésére úgy ült be, hogy lábát a kezével segítette. A veje hirtelen indított. A gyorsulás az öreget az ülés támlájához szorította. A szőlőleveleket mintázó zsanér a kocsi padlójára esett. Flamm JánosAhol lakom Ahol lakom, város vitázik faluval, s gyakorta szól délután a harang, fekete varjak fekete köntösben kárálnak, hallgat az idő, s a csend megfogan. Ahol lakom, jegenyék fekszenek a sínre, töretlen árnyékuktól hőkölve fékez a vonat, szikra-átkát már nem szórja, de töltést, tarlót vigyáz, ha dübögve-dohogva tolat. Ahol lakom, barom bőg, taglót sejt, dermedt disznócsorda riadtan visít, cipzárként hasad a hús, gép hámozza csontra, nyálcsordítőn töpörtyű illatozik. Ahol lakom, trágyát tereget az esti szél, a hold tükröt tart a lomha betonnak, egyforma kéket játszanak a fények, a csillagok magas-tetőkén tanyásnak. Ahol lakom, még pár nap s bezsendül a barack, a kapukban gyümölcsíagyogás, virágpiac, mész-héjában döngicsél a ház, s öreg néne rongybabákat osztogat. Ahol lakom, város vitázik faluval, s tétova magammal vitázom én, csorba csatornán az ég csillan, jöttem, megyek, maradok, egyszerre vesztesen s veretlenként. Csató Károly: A lázadó Az oszályfőnök nem tudta mire vélni, hogy tanítványáról, Harmathegyi Zoltán nevezetű 5./a osztályos tanulóról miért érdeklődik egy idegen férfi, aki előrebocsátja, hogy a fiú sem közeli, sem távoli róko- na; csak ismerősök, de lehet, hogy barátok. A jövevény majdnem alázatos kérő-kérdező hanghordozása, furcsa, zavart őszintesége gyanút ébresztett. Évtizedes pályafutása alatt még hasonló eset sem fordult elő soha. — A gyermek személyiségére és magatartására vonatkozó adatok, sajnos, szigorúan bizalmas jellegűek — zárta le a kínos párbeszédet, a helyzet furcsaságára való tekintettel pedig felírta az érdeklődő nevét, foglalkozását, lakhelyét és személyi igazolványának számát. „Soha sem lehet tudni — gondolta —. Harmathegyi Zoltán jellembeli kisiklásainak feltárásában mikor lehet szükség a szakállas bárzenész adataira.” Zoltán és szülei annyi fejtörést okoztak már az iskola vezetésének, hbgy jobbnak látták, ha a lehető leghivatá- losabban járnak el; minden előírást pontosan követve. Erre nagy szükség volt az apa, dr. Harmathegyi Arisztid jogi fenyegetőzései és az anya, dr. Harmathegyiné Palánkhy Hédi burkolt zsarolásai miatt, amelyek bizonyos tiltott pénzgyűjtésekre és nem tisztázható célú ajándékokra, pedagógusok megvendégelé- sére vonatkoztak. Ilyesmi még alaptalanul is felboríthatta volna a testület nyugalmát, ' A nagyváros hatalmas lakótelepének legjobban felszerelt iskolájában Harmathegyi Zoltán, akkor még negyedik osztályos tanuló, „visszamaradt a társaitól”: magatartása miatt nem kívánatos személy lett. Padtársával, Zalay nevezetű főorvos András nevű fiával egyszer abban fogadott, hogy másnapra csak fejben csinálja meg a házi feladatát. Zoltán nyert, Andrásnak pedig száz forintért — szüleitől minden héten ennyit kapott takarékbélyegre — jégkrémet kellett vásárolnia. Sorra kínálták egy nylon reklám- szatyorból a járókelőket, de két részeg férfin kívül, más nem fogadta el az ajándékukat. Többen tolvaj- lásra gyanakodtak, és rendőrrel fenyegetőztek. A G/4. jelű háztömb előtt — itt parkolt a legtöbb márkás autó — majdnem elkapták őket. állt előttük, feléjük mutatta az üvegeket, és elkezdtek beszélgetni, mintha nagyon régen ismernék egymást. Egy idő után megfordult, és a szeméttartóba dobta az italokat, i A bárzenész ez idő tájt figyelt fel először a két fiúra, a G/4. jelű ház előtti szépen gondozott parkban sütkérezve. Azt hitte, cigarettát dug- dosnak a hátuk mögött, de amikor elszaladtak, a helyükön két üveg ital maradt. Gyakorlott szeme azonnal felismerte a márkás italok üvegeit. Az egyik majdnem tele, a másik csak félig. Arra határozottan emlékezett, hogy nem látta inni a gyerekeket. Fogta hát az üvegeket, és elindult a parkon át. A járókelők gyanakvóan nézték az üvegeket lóbáló, robusztus, különc alakot, akinek szakálla alól nyakláncok csillantak elő, és valószínűtlenül vizenyős, kiélten rezzenéstelen tekintetével mintha átlátna mindannyiukon. Kiérve a parkból, a G/5-ös háztömb előtt, a szökőkútnál látta meg őket. MegÖnarckép, absztrakt képpel Román György olajfestménye Harmathegyi Zoltán édesanyja, a városban közismert Palánkhy-lány, a húszezres lélekszámú lakótelep fodrász- és kozmetikai szalonjának volt a vezetője. Néhány hete már nem dicsekedett fia iskolai sikereivel, még a családi életébe beavatott barátnőinek sem, akik a változást azonnal észrevették. Egyszer csak megkülönböztetett figyelemmel fordult azokhoz az asszonyokhoz, akiknek a férjük valahol magas pozíciókat töltöttek be. Előjegyzési naptára tele volt a nevükkel. Beosztottjai munkáját a bejelentkezésükhöz igazította, néhányukat pedig maga látta el. Nemsokára a különösen drága pakolások és más költséges szépítkezési szertartások elvégzését saját kizárólagos jogává tette. Végül már ő határozta meg azoknak a személyeknek a körét, akik ilyesmiben egyáltalán részesülhettek. Hamarosan elterjedt a szalonban, hogy mindez azért van. mert Zoltán gyógyítása rengetegbe kerül, s duplán kell a pénz, hogy a megszokott életnívót is megtarthassák. Három hétig nyaraltak az Istriai- félsziget egyik gyönyörű fekvésű tengerparti kempingjében, ahol Zoltán különös dolgokat művelt. A környéken csatangoló helybeli gyerekeknek odaadta a békafelszerelését, a különösen drága szigonypuskával együtt. Ha valamire pénzt kapott, azonnal elosztogatta, s utána étlen-szomjan ücsörgött a tengerparton. A szülők egyre erőteljesebb számonkérésére a vállát vonogatta, s ha elcsördült a nyakleves, csak nevetett. Elajándékozta a farmernadrágját, trikóit, gumimatracát is. Két napra a faházba zárták, s egyedül már nem tehetett egy lépést sem. Erre a kiszá-' radt tengeri sünök tüskéjével vérez- te fel tenyerét. A seb elmérgedt, hat- száz dinárt emésztett fel a tetanuszinjekció. Hogy felügyelet nélkül ne maradjon, szülei az iskolaév kezdetén beíratták a napközibe, ugyanis a nyáron még kivitt a padokra négy üveg drága viszkit, egy doboz originál Habana szivart, két kristályvázát és négy hamutartót. A napköziben is váratlan események történtek. Elajándékozta drága festékkészletét, Parker tollát. A szülők követelésére, persze, minden visszakerült, de másnap a kukában találták meg. A vécében ráhúzta a vi*et tornafelszerelésére, kempingkerékpárját a cigánytelepen hagyta. A számonkérések elől a vécébe és a fürdőszobába zárkózott. Mind a kettőt úgy kellett kifeszíteni, hogy másnap reggel előcsalják. A felvilágosult szülők, persze, tudták a dolgukat, egy percre sem estek pánikba. Neves szakemberek szakszerű tanácsainak megfelelően jártak el. Esténként ők is lélekelemzésről beszélgettek, s meg voltak győződve, hogy gondjuk átmeneti. , A bárzongoristát lábujjhegyen vezette a nővér a gyermekek kórtermébe. A szakállas, robusztus alak megállt az ^gy előtt, s kezét tehetetlenül összekulcsolva. nézte az álomtalan álomba taszított gyermek kifejezéstelen arcát. Arra riadt fel, hogy a nővér belekarolt és gyengéden kivezette a félhomályba tompult, fehér csempés folyosóra.
