Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
^IÄÄag * "jt 'S)- > AZIN 1980. AUGUSZTUS 10., VASÁRNAP _£ jjaa^asa^ ^^ííöSS^^!^^SÉ^iiíií£^ií^íííS$K$í Tavaszy Noémi grafikája Nógrádi Gábor: Az ismeretlen történet Kurunczi Mária: Fogadtatás Három kerek esztendő telt el. Amikor első nap, pontosabban az első éjszakára bementem dolgozni, nem sejtettem, hogy egyszerre lesz nehéz is, szép is a műszak. o Épp bezártam az öltözőszekrényem ajtalját, ültem egy kicsit a pádon, amikor berobogott Margitka, aki régebben is mindig az utolsó percben érkezett, ö volt az egyetlen, aki üdvözölt, s a gyerekekről érdeklődött. Szavai hallatára a többiek felfigyeltek. Éva, az örökké divatozó, szőke lány odaszólt: — Mi van, anyám, mégis visszajöttél? Pedig mi már fogadtunk is, hogy nem jössz vissza. Ági, aki nem maradhat ki soha semmiből, gúnyosan megjegyezte: — Kell a pénz, mi? — Kinek nem kell! — hahotáztak a többiek. — Én ugyan nem jöttem volna vissza, ha annyit tanulok, mint maga! — szólt közbe Juliska néni, a takarítónő. Hiábavalónak tartotta, hogy a fiatalok esténként beülnek a fekete tábla elé. — Én mégis visszajöttem. S nem mondhattam meg, hogy csak azért, mert hiányoztak a szövőgépek. Ki is nevetnének, ha megmondanám nekik. Ági megint megszólalt: — Mondd, te tényleg leérettségiztél? — Ez olyan elképzelhetetlen? — kérdeztem vissza. Nem tudtam, hogyan magyarázzam meg, nem azért tanultam, hogy égetem hátralevő részében az íróasztal mellett üljek. Különben is, mikor volt már az?! Azóta se kérdezte meg senki, tudok-e, akarok-e valamit kezdeni a bizonyítvánnyal? Egy kis fekete hajú lány kuncogva fordult a többiekhez: — Mit vagytok úgy oda? Biztosan főzőtanfolyamra járt. Nemrég hallottam, hogy egy férj mindennap megverte a feleségét, mert az nem tudott főzni. Biztosan ő is úgy volt, ti meg itt ajnározzátok! Margitka a pártomra állt: — Hagyjátok már abba! Én olvastam róla az újságban. A fekete hajú most Margitkára támadt: A tízemeletes házak közötti füves területen egy 45—50 év körüli asz- szony szaladt át. Haja kibontva, lábán zárt papucs, köntöse íel-feileb- bent, s kimutatta kékeres combjait. A kiáltás riasztott fel. A tagolatlan, magánhangzókat reptető jelzés átszökkent az üvegen, s az ablakhoz állított. Az asszony futáshoz nem szokott teste torz mozdulatokkal haladt előre. Nem értettem, mit kiált. Talán a hangja nem volt annyira erős. Vagy az üveg miatt. De nem akartam kinyitni az ablakot. Nehogy azt higgye valaki, mások magánügyeit akarom kilesni. Ha kiabál, hát kiabál. Az ő dolga. Milyen furcsán fut! Vajon miért igyekszik annyira? Hova? És mit kiabál? Kinek? Végül is ez lakótelep. Itt nem szokás hálóköntösben és papucsban szaladgálni az utcán. Valami különösnek és rossznak kellett történnie, ha ez az asszony ezt teszi. Tulajdonképpen melyik házból futott ki? A szomszédból? Vagy éppen abból, ahol lakomé Távolabb kutya ódalgott A kiáltásra felkapta a fejét, mint aki érti, de legalábbis érzi a vészjelzést. Aztán szimatolva, a közelben csoszogó öregember botjához törleszke- dett. A buszmegállóban hárman állták. Egy öltönyös, enyhén kopaszodó férfi, kezében lapos aktatáskával és egy aprómintás ruhájú nő, óvodáskorú kisfiát kézenfogva, űk is a futó asszonyt nézték, de moccanatlanul. Mint szélcsendben figyelik egymást a. fák. Ez az asszony miért fut át a tízemeletes házak között a parkon? Á férje — mondjuk — egy tömzsi, gülüszemű ember, aki minden szabad idejét az autója szerelésével tölti. Huszonöt évi házasság után beleesett egy kis szőke nőbe, aki nemrég került a vállalat bérosztályára, s bár nem divat már, miniszoknyát hord. A férfi ma reggel megmondta az asszonynak, hogy mást szeret és elköltözik otthonról. Aztán két bőröndbe beledobálta a holmiját és elrohant. Az asszony teljesen elvesztette a fejét. Ügy, ahogy volt, papucsban, hálóköntösben szaladt a férfi után. De az is lehet, hogy a fia után fut. Aki már megint összeveszett az apjával valami apróságon. Azazhogy valami aprósággal kezdődött a veszekedés, de a végén eldurvult, amint szokás. És a legkegyetlenebb dolgokat vagdosták a másik fejéhez. Amit csak az egymáshoz egészen közel élő emberek tudhatnak egymásról. Például apa és fia. A fiú dühében kést fogott az apjára. Vagy az apa a fiára. Végül is mindegy. A kés recés élű volt, stainless steel felirattal. Egyébként a kenyeret szokták vágni vele. „Engem többé nem láttok" — vicsorgott a fiú, és az anya most fut utána. Micsoda közhelyek! ötlettelenség! Emlékek, olvasmányok cserepeit hiába ragasztgatom. De hát nincs semmi fogódzóm? Nem tudok a körülöttem élőkről semmit? Nem tudok semmit. Bezzeg valamikor! A gyermekkoromban! A kisvárosban, ahol éltünk! Ha éjszaka felcsendült egy jajkiáltás, tudtuk, a második szomszédban megütötte Erzsiké nénit a férje, aki kocsikísérő volt, és nagyon féltékeny. Mellesleg, joggal. Ha a piacon, a kosaras Berta néni mosolygott, levelet kapott Amerikában élő fiától. S az az öregasszony, aki mocskos ruhájában, rongyokkal tömött batyuja mellett ült a dombra vezető lépcsőn, a gyermekét ölte meg harminc évvel azelőtt. Álltam az ablaknál. Az ismeretlen asszony kiáltozása elhalkult, lassuló futással közeledett a sarok felé. S akkor hirtelen eszembe jutott, hogy hozzám hasonlóan állhatnak felettem is ablakaiknál a lakók, akik velem együtt öt évvel ezelőtt költöztek ide. Ott áll a rövid hajú, szőke nő, aki egyszer előttem ült a buszon, s megéreztem az általa használt spray illatát. Talán a futó asz- szonyt figyeli az idősebb néni is, aki nehéz szatyrokkal várakozik reggelente a liftnél. S a férfi, aki folyton részeg, a mentő is elvitte egyszer. Talán ott állnak a többiek, akikről még ennyit sem tudok, és akik megpróbálják történetté formálni a látványt, emberi tartalmat adni egy jelenségnek. Állunk az óriási kirakatüvegben. Mint a próbababák. A jövő próbababái. Az asszony aztán eltűnt a sarkon, a ház mögött. Vajon most már sohasem ismerhetjük meg futása történetét? — Képzeld el, én nem olvastam. — Akkor mi analfabéták vagyunk — nevetett Ági —, mert én sem olvastam. A fekete folytatta: — Na és, ha írtak róla! Másokról is írtak! Talán még folytatták volna, de Bözsi néni véget vetett a vitának. — Itt a kávé, kislányok! — vonult végig az öltözőn. Végre levegőhöz jutottam. Az órán tíz perc múlva tíz. Még- egyszer megnéztem, bezártam-e a szekrényem. Lefelé még váltottunk néhány szót Margitkával. Látta elkeseredett arcom, vigasztalni próbált: — Hagyd őket a fenébe! Már hónapok óta így csinálják. Rászállnak valakire, azt jól kibeszélik, aztán újabb pletykán köszörülik a nyelvüket. — Azt hiszed, ők bosszantanak? Lámpalázas vagyok. Már három éve elmúlt, hogy ott álltam a szövőgép mellett. Győri László: Csillag Ha nem sikerül az emberségnek tündökölnie, neki kell, a mindenségnek, fényeskednie. Ha nem sikerül a mindenségnek fényeskednie, neki kell, az emberségnek, tündökölnie. Az emberség az emberiség csillagos tüze, a mindenségbe tündökletét küldje ki, szúrja be! Az emberiség, a mindenség kisfia, gyermeke, küldje a napot, tüzeskedjék szülötteire. Szülőföldje a fény, benne él emberség, emberiség, lakik és dolgozik, mint a fény, csillaga árnyaiként. Pardi Anna: Szabadidő Szív és szív között ez összetört, sérült hangok, a nagy termelési beruházások, a beszámolók, a kampányok után az a néhány óra, míg önmagadba mélyedsz, és aztán az öröm, amint egyre magasabbra nőnek a fák, és hívnak az országutak, s egyre megrögzöttebben tévedsz el, korszakaidban, ösztöneidben, értelmedben, a családi körülményekben s a szabadság pszichózisába! és fönt csattog a nappali fény, a halhatatlan madár: a jövő nap, a jövő év, a jövő reménység. — Fel a fejjel, fog az menni. Nem hiszem, hogy tízéves munkát el lehet felejteni! Jólesett a biztatása. © A szövődé neonfénye mintha jó estét köszönt volna. Megnyugtatóan zúgtak a gépek. A főművezető épphogy utasított, hol vegyem fel a munkát, máris rohant tovább. Csak a művezető jött oda. Kezet fogott velem. — Üdvözlöm — mondta, majd végigmustrált, milyen erőben vagyok, szabályosan Van-e bekötve a fejem, gyűrűt, órát lát-e a kezemen. Végigvezetett a gépek mellett, együtt ellenőriztük a lánchengereket, megnéztük a szövetet. Idáig semmi baj. Elindított néhány gépet, s a saját munkájához látott, de éreztem, azért figyel. Megpróbáltam iparkodni, minden tőlem telhetőt megtettem. A fehér szőkétek vakítóan néztek rám. Már újra a régi, begyakorlott mozdulattal kötöztem az elszakadt szálakat, s a befűzés sorrendjét sem tévesztettem el. 0 Ügy éjfélig szinte észrevétlenül telt el az idő. Előkerült Juliska néni is, kávét hozott, s egy kicsit kíváncsiskodott. — Ahogy elnézem magát — mondta —, mintha mindig ott állt volna a szövőgépek mellett. Csak a gyerekeket sajnálom, nem úgy alszanak azok, mint otthon. — Á, ne féltse azokat! Mindenütt feltalálják magukat. Az öregasszony sarkon fordult, s én tudtam, csak a magam megnyugtatására mondtam, hogy a gyerekek jól érzik magukat. Én is aggódtam értük. De majd csak reggel lesz, és újra együtt lehetünk. . 0 Az első szünetben én is kimentem a mosdóba. A mellette levő dohányzóban vágni lehetett volna a füstöt. Csak hangokat hallottam, embereket nem láttam, s engem sem láttak. A kis fekete hajú vitte a szót, aki az este az öltözőben szórakozott: — Tudjátok, hogy a Maca visszajött dolgozni? Egy rémült hang kérdezte: — Csakugyan? Bolond az a nő. Ügy hallottam, orvos, a férje, kocsijuk is van. Nem értem, mi a fenének jön ide, a kócegyetemre dolgozni! Egy felcsattanó férfihang fontoskodott : — Először is, nem orvos a férje, A kocsi sem az övéké. Az este is a bátyja hozta be dolgozni. Ismerem a fickót, együtt fociztunk. Egy másik férfi felröhögött: — Te mindenkivel együtt focizol! A végén még az is kiderül, a dirivel is együtt fociztál, s amikor kapus voltál, csak azért engedted be a gólját, hogy megkapd tőle a kiváló dolgozó kitüntetést. A többiek nevettek. Nem bírtam tovább hallgatni. Sírva mentem vissza a szövődébe. A művezető azonnal észrevette: — Mi a baj? — kérdezte, részvéttel a hangjában. Hirtelen nem tudtam mit mondani, de ekkor megláttam egy lerobbanó gépem. Kapóra jött. — Sajnálom, de elfelejtettem az eltört alkatrész nevét. — Csak ez a baj? Máris kicseréljük, s aztán csak integessen, ha valami baj van. Jó szándéka enyhítette dühömet, mégsem tudtam felejteni a hallottakat. S az fájt legjobban, hogy nem tudom megmagyarázni, nincsen férjem, sem orvos, sem más, kocsim sincs, sőt még lakásom sincs, csak a két gyerek, akiket egyedül nevelek. Semmit sem szólhatok, kinevetnének. Igaza van Margitkának, aki azt mondta, hagyjam őket! Irigyeljenek vagy nézzenek bolondnak, de ne sajnálkozzanak felettem! Reggel a többieknél alig kevesebb terméket tettem le az asztalra. A művezető biztatóan bólintott: — Holnap majd több lesz. Nem válaszolhattam, mert örültem, hogy sikerült az első nehéz műszak, rohantam a gyerekekért
