Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
Kopré József: Megyünk apához! A váróterem fapadján fiatalasz- sZony ül. A kora reggeli vonatra vár. Piros blúz van rajta, nyaka köré tekerve sárga sál. Mellette utazókosár. Kikandikál belőle egy üveg, amolyan öblös féle, szájában papírból gyúrt dugó. ötéves forma kisfiú babrál a dugóval. Anyja rácsap olykor a keze fejére, de a gyerek csak nem nyughat. Durcásan hátrakulcsolja a karját, és amikor a fiatalasszony nem néz oda, hozzákap a dugóhoz. Hajnali utasok tódulnak be a váróterembe. A gyerek rájuk bámul. Majd anyjához fordul. Fölcsimpaszkodik az ölébe. Kintről vonatfütty, váltócsattanás. De lehet, hogy csak az ajtó csapódott. A gyerek odanéz. A fiatalasz- szony is. Aztán hirtelen fogja az utazókosarat, kap a gyerek kezéért, és húzZa maga után. Egy vasutas kitárja az ajtót. Kifelé tódul a várakozók csoportja. A gyerek átbúvik két láb között. Odaszól a vasutasnak: — Megyünk apához! — Hol van apád? — hajol le hozzá a vasutas. — Katona. A kupéban a gyerek az ablakhoz mászik és föláll az ülésre. — Józsika, ne rendetlenkedj! Leszállítanak, ha a cipőddel bepiszkolód az ülőhelyet, A vonat rándul egyet, és kihúz az állomásról. Oldalt lassan eltűnnek a falu szélső házai, az ismert fák, jegenyék, galagonyabokrok. Reggeli párában viliódzik a ritkás táj. A fiatalasszony kötést vesz elő a kéziszlatyorból. Kiteszi maga elé a pamutgombolyagot. A gyerek fölkapja, fölhajítja a levegőbe. A gombolyag legurul az ülés alá. — józsika! Nem hozlak el máskor, ha nem viselkedsz rendesen. Egyenletes zötyögéssel halad a vonat ★ órája utaknak már. A gyerek egyre türelmetlenebb. A kupéban utazók is próbálgatják nyugtatni. De a gyerek csak kérdez; — Mikor áll már meg ez a vonat? — Majd, ha odaér. — Hová? — Hát, apához. A kaszárnyához. A gyerek izeg-mozog, ülésekre mászik, a csomagokra. A fiatalasszony alig győzi fegyelmezni. Végre megáll a vonat, s ők, ketten, les síál Inak. Keskeny járdán mennek a töltés mellett. Már messziről látszik a kaszárnya piros kőkockás kerítése. A fiatalasszony azonnal ráismer. Harmadszor járja ezt az utat. mióta Józsit, a férjét behívták katonának. Legutóbb azt írta, hozáa el a gyereket is. Lesz most nagy öröm! ★ Az oldalbejárat kapujában puskás őr áll. Kámosolyog a fiatalasz- szonyra. A múltkor is o volt itt. Leveszi válláról a puskát. A lábához teszi. Ismerősen üdvözli az érkezőket. — EZ a gyerekük? — kérdi. — Ez. Na, köszönj, Józsika, a bácsinak. A gyerek a puskát nézi, a bakancsát a katonának, és elbúvik az anyja mögé. A katona megy elől, utána a fiatalasszony. Egyenesen az irodába. Bajuszos öregkatona ül egy asztalnál, az előtérben. Bent valami tisztféle, újságot olvas. Csattan a katona bakancsa. Jelenti a látogatót. Az újságot összehajtja a tiszt, és kilép a belső kis teremből. Végigmustrálja a fiatalasszonyt, frissen borotvált állát simogatja fontoskodva. — Na, jó. Meg kell tudakolni a körletben, bejöttek-e már? — mondja a tiszt, és barátságosan hellyel kínálja a fiatalasszonyt. — Egy órát adhatok. Habár ma nincs látogatás. Nem írta meg a férje? — Nem. — És maga azért eljött. Es. ha nem adnék látogatási engedélyt? — Ne tessék már olyan szigorú lenni! — süti le a szemét a fiatal- asszony. — Messziről jöttünk. Meg hát, a gyerek is. Tetszik tudni, az a mindéne. A múltkor is, ahogy otthon volt, le nem szállt a nyakáról. — EZt én mind elhiszem, asszonyom, de a kaszárnya nem szanatórium. — Megértem én azt, tetszik tud- ni, de... — Elég csinos menyecske — állapítja meg a tisztféle magában. — Formás láb, keskeny csípő. A derék tája mintha a szokásosnál vastagabb volna. Csak nem állapotos? — villan át az agyán, de nem folytatja tovább a gondolatot, az asz- szony megzavarja: — Meg aztán, tetsZik tudni, azt is meg kellene beszélni. — Mit? — Hát, hogy is mondjam, menjek-e orvoshoz, mert, tetszik tudni, nem akartunk még mi most, véletlen. Vagy tán a sors akarta így. Vagy mit tudom én, szóval, meg kell beszélnünk... Kopognak az ajtón. Bajuszos katona áll leszes-mereven, jelentkezik. Közben rámosolyog az asszonyára. — Maga mit röhög? — szól rá a tiszt. — Majd, ha parancsot kap rá, akkor röhöghet. Fontoskodva körbejárja a szobát. Az asszony szeme odavillan, szinte figyelmeztet. Mintha azt mondaná: „Tartsd az örömöd, JóZsi, mert még a fölöttesed ki se ereszt, hogy legalább üdvözölhessük egymást, mint mikor odahaza voltál”. A gyerek ugrana az apjához, de az anyja visz- sza tartja. Látja a tiszt a még mindig feszes vigyázZban álló katona izgalmát. Visszafordul az ablakból. Nagy a csönd a szobában. A gyerek az ajtónál téblábol. Az apja rápillant. Kapná máris az ölébe, de nem mer megmozdulni. — Pihenj! — mondja a tiszt. — Hát idefigyeljenek. Tekintettel az állapotára, adok egy órát. Itt, szemben, a klubszobában. AZ órájára néz. — Óra tízkor itt jelentkezik, hogy a beszélgetőnek vége, értem? — Igenis. ★ A klubszobában a gyerek az apja nyakában. A fiatalasszony az ölében. Az ablak alatt föl-alá sétál az őr. A fiatalasszony megvárja, amíg az árnyék odább libben. Megcsókolja katona férjét. Halkan duruzsol a fülébe. AZ meg csak bólogat. Néz maga elé. Szája szögletében túláradó mosoly, belül, a mellkasában meg olyan boldogság a most hallott hírre, hogy majd szétfeszíti a zubbonyát Az asszony kiemeli a papírduga- szos öblös üveget a szatyorból és férje szájához tartja. Maga is iszik utána egy kortydt. És eZt motyogja: A Balaton partján CT' Mohácsi Regős Ferenc rajza — Most lecsókolom innét, Józsim, a szerelmedet, jó? A katona megsimogatja a haját: ■ — Te, te a régi vagy, Maris. És a tenyere megpihen a felesége öblében. Később megszólal csendesen: — Hát, ha így vagy, ne gyere többet el. Nem akarom, hogy fárasszad magad. Pihenj inkább. Nehogy valami baj legyen. Majd inkább én kérek szabadságot. Ügyis elvállaltam társadalmi munkában a klubszoba villanyszerelését. Ha azt elvégzem, biztos kapok eltávozást A főtörzs megígérte. ★ A klubszobába belép az őrt álló katona. A fiatalasszony megfogja Józsika kezét. Vezeti ki a szobából. A vissza-vonatot éppen csak hogy elérik. Szenyei Sándor: Elégia EGY KÉRÉSEM van, egy nagy kérésem, maga tudna segíteni rajtam, csak maga, azt hiszem, egyedül maga. Beteg ember vagyok és szomorú, nagyon szomorú. Elhagyott az asz- szony, akiért az életemet adtam volna és adnám most is, elhagyott, elment, nem tudom, hova ment; keresse meg, uram, keresse meg, kutassa fel, ha istent ismer, mert én belepusztulok a fájdalomba. Ő is beteg, uram, éppen olyan beteg, mint én, és mégis elment, itthagyott. Miért? Jó voltam hozzá, látástól vakulásig dolgoztam, hogy mindene legyen, lemondtam sokszor az evésről is, uram. hogy neki több legyen, mégis elment. Ott, a szanatóriumban ismertem meg, sokat voltunk a szanatóriumban, hónapokig, évekig, én kárpitos vagyok, dolgoztam ott bent, azt mondták, maradjak, ameddig akarok, olyan karbantartóféle voltam, de dolgoztam én mást is, új munkát, a főorvos úrnak meg a doktor uraknak, fizettek érte, pénzem volt, mit ennem volt, jó, finom koszt, lakásom volt. mindenem, csak asszonyom nem volt soha, uram, én nem is tudom, miért nem volt; negyven múltam csak; higgyen nekem. Dolgoztam a szanatóriumban, megállt mellettem az asszony, és nézte, mit csinálok és hogy csinálom. Nem mondott semmit, csak nézte, mit csinálok, én nem is törődtem vele, beteg volt, mint a többi, mint én, mint mindenki ott: én nem is láttam. Egy nap aztán megszólalt, és azt mondta, hogy milyen ügyesen kötöm a rugókat. Én nem is tudom, hogy volt ott mindenütt, ahol én voltam, de ott volt. Aztán egv nap azt mondta, hogv ha maid kimegyünk, akkor ő is ad munkát nekem, mert tetszik, ahogy dolgozom. Én azt mondtam, hogy nem megyek ki soha, én itt lakom, ez az én otthonom, jól érzem magam itt, miért is mennék ki. És akkor rám kacagott, és azt mondta, azért, mert kint szebb. Egyszer nekem hozta a tésztáját, és nekem hozta máskor is, nem voltam én éhes soha, nem is fogadtam el, de ilyenkor beszélgettünk. Ö beszélt arról, ami kint van, az egészséges emberekről és arról, hogy ő nemsokára egészséges lesz, pedig én tudtam, hogy ő nem lesz az, soha, mint ahogy én sem leszek már soha egészséges. A főorvos úr azt mondta, amikor szóltam, hogy megyek: „Menj, de ügyelj magadra, élj rendesen, mert akkor sokáig élsz”. Munkát, azt kaptam, jó szakma az enyém. Neki volt egy kis szobája, abban laktunk, én minden, de minden munkát elvállaltam, hogy örömet szerezzek neki, sok pénzt vittem haza, aztán leültem és néztem, hogy számolja, nagyon szerette számolni a pénzt.------------. hiába vártám, a kuszo'bön é rt a reggel. Aztán kétségbeesve indultam el megkeresni. Egy vendéglőben akadtam rá, úgy déltájt, férfiak társaságában volt, és jaj, részeg volt, nagyon részeg, kikacagott, és pénzt kért. Adtam neki. Azt mondtam, hogy otthon van a többi, jöjjön haza, mert odaadom ... De megint elment, és megint elment, és megint elment. És én boldog voltam, mert mindig megtaláltam, és ő mindig hazajött, és azt mondta, hogv én jó vagyok. És most elment, egy hónapja elment, és sehol sem találom, mindenütt kerestem, de nem találom, segítsen rajtam. Segítsen megtalálni, hogy visszamehessek vele a szanatóriumba, nekünk ott a helyünk, megvan, mindig megvan, itt kint egészséges a levegő, de nekünk árt az egészséges levegő, nagyon árt, szerencsétlenné tesz, nagyon szerencsétlenné. Segítsen rajtam, és én örökké hálás leszek magának. Borbély Tibor versei: Mostanában én is újra álmodom. Dombhátakon át nyögve-pöfögve hozza terhét gyermekkorom gőzmozdony vonta vonata. Lányom és fiam kicsiny szobáját rakományával telerakja. A hajnalnál korábban kelek. Nem várom meg, hogy ők felébredjenek! A rakományt csendben átválogatom, s mielőtt a szemük kinyílik, amit nékik szánok, rendbe rakom. Nem hiszed? Esténként Fiam meséskönyvében láttam a rajzot: a palackba visszabújt, varázserejfl szellemnek a dugóra fonódott görcsösen mind a tíz ujja, és befelé húzta azért, hogy a szegény halász, aki nem tudta, mit talált, ne engedhesse őt szabadon újra! Kisfiam! Ügy szeretne élni az édesapád, hogy sem egy apa-árnyékot, sem egy árnyék-apát ne hagyjon örökül reád! Mese Arany-verset olvasunk, és mégis idegesít szinte kimondhatatlanul, hogy kisfiam a bölcsődében apró társaitól: „suk-sükül” tanul! Pacsirta lett mert így döntött magáról az elefánt! Zengeni kezdte énekét, és a tapsoló állati erdei nép előtt kecsesen hajlongott a dőre, miközben . illemkedő szerényen irult-pirult közismerten érzékeny bőre. I Gyermekkorunkban farkas riasztott a mesében. Borzalmas! Felnőtt korunkra — mese nélkül sarkunkban a farkas. Mese a fiamnak Mese-óceán viharos, rejtelmes vizén, papírhajón hajózik Borsószem kapitány. A fű-árbochoz magát még oda sem kötteti! Nyitott füllel hallgatja, nyugodtan a csábító szirének énekét, s az is veszélytelen neki. Az óceánt régen ismeri! A szállóigék Kerek mese Kerek-ország korhatárát körbeveszik kerek hegyek. Országutak körben futnak; körvárosban kerek házak, házak körül kerek terek, valamennyi kerek téren kerekfejű gyereksereg. Kerek szemük mindent meglát, s kerek szájuk mindent kimond, miként látják: kerekperec! A tudósok minden kérdést alaposan körbejárnak, s ez a jó a tudománynak! Melléfogni így nem Ivet. Irányt szab a megnyugtató haladásnak ez a kedves, országosan kerek keret! nemzedékről -nemzedékre szállnak. Ennek az eredetét kutassa ki majd a fiam: „Különös fából, és nagyon megfaragtak minket, elvtársak!”
