Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-29 / 176. szám

1980. JÚLIUS 29., KEDD Új könyvtár születik Vácott MAI GONDOK, HOLNAPI ÖRÖMÖK Néhány hónappal ezelőtt hangzott el, íródott le a mon­dat: Több figyelmet kell fordí­tani az olvasás, a művelődés iránti igények felkeltésére és kielégítésére, e területen is serkentve az öntevékeny tár­sadalmi közreműködést. Az MSZMP XII. kongresszu­sa határozatának fenti sorai nem utolsósorban a könyvtári hálózat korszerűsítésére, a tár­gyi és személyi feltételek javí­tására vonatkoznak. Emeljük ki a többi közül a tárgyi feltételek kifejezést, s tegyük hozzá, hogy azok vál­tozásában — éppen a határo­zat szellemének megfelelően — igen nagy szerepe van a he­lyi erőforrások ésszerű fel- használásának. Elavult épületben Jó példa erre Vác, az ottani városi és járási könyvtár hely­zete. Az intézmény vezetőjét, Weisz Gábort, az udvar végé­ben lévő apró, málló vakolatú irodában találom. Körben ka­talógusszekrények, tetejükön bekötött folyóirat-évfolyamok, • sarokban dobozokba csoma­golva a zenei részleg berende­zései. — Egy pillanat — mondja —, csak ezt a levelet kell be­fejeznem. Egy pályázónak vá­laszolok, mostanában ugyan­is több könyvtárosunk elment, más munkahelyre, szülési sza­badságra. Hogy milyen az utánpótlás? A népművelés— könyvtár szak megszüntetése, sajnos, nehéz helyzetet terem­tett. A váci gimnázium köz­gyűjtemény-kezelői szakán tanulók felkészültsége nem mindig a legjobb, ez érvényes a Tanítóképző Főiskola zsám- béki tagozatának speciálkol­légiumát végzőkre is. Néha olyan leveleket kapok, ame­lyek egy mondatból állnak. A pályázó arról sem ír, hogy mi­óta, hol dolgozott, sem arról, hogy mihez ért. — Elavult könyvtárban, könyvtáros nélkül, ez hát a képlet? — kérdezem. — Ami igaz, igaz — vála­szol Weisz Gábor —, az intéz­mény nem felel meg a köve­telményeknek. A jelenlegi ösz- szes alapterület, a fiókkönyv­tárakéval, a külső raktáraké­val együtt 472 négyzetméter, azaz, a város minden ezer la­kosára 13,8 négyzetméter jut. A könyvtári normák ennek a többszörösét írják elő, az in­tézménynek legalább ezer­négyszáz négyzetméteresnek kellene lennie. A gondokat súlyosbítja, hogy a felnőtteket, 1963 óta válto­zatlanul mindössze 230 négy­zetméternyi kölcsönzőhely vár­ja, az irodák több száz méter­rel távolabb helyezkednek el. A raktárak is távol vannak a központi intézménytől. Katasztaefális a mai állapot — mondhatjuk, különösen, ha az állomány nagyságára gon­dolunk: január 1-én 82 ezer 419 könyv volt az intézmény­ben, s az átlagos évi gyarapo­dás 7,5 ezer kötet. Ráadásul a megyében — s ez önmagában nagyon is örvendetes — a váci könyvtárnak van a legtöbb ol­vasója: az idén 5 ezer 433-an iratkoztak be, a taglétszám az 1963-as évinek kétszerese. Tavaly kezdték a munkát Katasztrofális — mondhat­nánk a mai állapotra, ha nem bízhatnánk a változásban. Márpedig úgy tűnik, hogy már a téli hónapokban új, az igé­nyeknek minden szempontból megfelelő környezet várja a látogatókat. — Az új járási-városi könyv­tár építésének terve — magya­rázza Weisz Gábor — már a Madách Imre Művelődési Köz­pont tervezésekor, a 60-as évek végén felmerült. Arról volt szó, hogy éppen a műve­lődési központ mellett áll majd. Végül is a honvédségi helyőrségi klub épületét kap­tuk meg, az ugyanis, mivel funkcióit a művelődési köz­pont átvállalta, megszűnt. A döntés után a tervezés, átala­kítás munkája következett. A feladat annál is nagyobb volt, mivel a városi tanács csak sa­ját anyagi eszközeire támasz­kodhatott. A tervezést a Pest megyei Tanácsi Tervező Vál­lalat kollektívája vállalta, dr. Kocsis Iván vezetésével, a ki­vitelező a 6. számú Magasépí­tő Termelőszövetkezeti Közös Vállalat. A felújítást, átala­kítást tavaly kezdték... A jelenleg építés alatti félig kész állapotban is kiraj zolód- naK már a körvonalak: a föld­szinten a tágas ruhatár-portás­fülke, a kisgaléria, az irodahe­lyiségek, a hírlapolvasó terem, az első emeleten a szabadpol­cos kölcsönzőtér tágas terem­rendszere, a másodikon a ze­nei részleg, az előadó-, az ol­vasóterem, több raktár kap he­lyet. Már most látható, hogy az új épület valóban kellemes otthont kínál minden olvasó­nak. Ezt bizonyítják a számok is: az alapterület a normák­nak megfelelő, ha átadják, a megye legnagyobb könyvtára Vácott működik majd. — A városban eddig isme­retlen szolgáltatásokat vezet­hetünk be — mondja a könyv­tárigazgató. — A hangtárban például hétféle programot egy­szerre 20 lehallgatóhelyen él­vezhetnek az érdeklődők. A földszinti kisgalériában első­sorban a kisgrafikát, az ex lib­rist, a kisplasztikát, a mini­könyveket szeretnénk népsze­rűsíteni. Megfelelő körülmé­nyeket kapnak reprográfiai (másoló) berendezéseink, a mainál is nagyobb nyitvatar­tási idővel működhetünk. A gondokat viszont éppen ez okozza. Szükség van a szakal­kalmazottak, de még inkább a technikai munkatársak szá­mának növelésére. A nagyobb költségvetés új gazdasági, pénzügyi rend kialakítását is követeli. Jelenleg ugyanis a városi tanács pénzügyi osztá­lyán könyvelik legapróbb ki­adásainkat is. Az OKT segítsége A városi tanács eddigi erőfe­szítéseire gondolva azonban bátran bízhatunk abban, hogy ezek a végső soron nem alap­vető kérdések hamarosan meg­oldódnak. Végül is a fontos az: új könyvtár születik Vácott, olyan, amely nemcsak a mos tani olvasóknak nyújthat szín­vonalas szolgáltatásokat, ha nem valóban sokat tehet „az olvasás, a művelődés iránti igények felkeltéséért” is. De, ha már az erőfeszítések­ről van szó, ne feledkezzünk meg arról a segítségről sem. melyet a váci járási-városi könyvtár az elmúlt években az Országos Közművelődési Tanácstól kapott Két eszten­dővel ezelőtt a reprográfiai eszközöket biztosították, majd a hangtár lejátszó-berendezé­seinek s a könyvtári bútorzat beszerzését támogatták. Az OKT hozzájárulása nélkülöz­hetetlen volt a területi ellátás fejlesztéséhez — ahogyan a könyvtár munkájának továb­bi korszerűsítéséhez a jövőben a Művelődési Minisztérium támogatására is szükség van. S ahhoz, hogy november 7-e után a könyvtár valóban a leg magasabb szinten elégethesse ki az igényeket, igen nagy szükség van a közösség, az ol­vasók segítő figyelmére is. P. Szabó Ernő Skorpió és bot fülűek SOKSZÍNŰ MUZSIKA, NEMI IRÓNIÁVAL Manapság, amikor a popze­nei stúdiókban — a kívülálló, számára szinte követhetetlen technika és az egyre szaporodó csodahangszerek segítségével — a legkülönbözőbb hangzá­sok, effektusok egész seregét állítják elő, meglehetősen rit­ka az olyan zenekar, amely vajmi keveset épít a gonddal kimunkált trükkökre. Az Üj Skorpió együttest a kivételek közé sorolhatjuk: a Frenreisz Károly-féle társulat mind­össze három zeneszerszámmal (két gitárral és dobbal) dolgo­zik, A Skorpió tehát nem a szok­ványos úton jár, ám ez önma­gában még kevés lenne a si­kerhez. Frenreiszék nem első­sorban azzal lepik meg a né­zőt, hogv mást csinálnak, mint a többiek, sokkal inkább az­zal a bravúros hangszeres tu­dással, amelyet a múlt szom­bati tv-show-ban is megcso­dálhattunk. A már említett hármas felállást valósággal a virtuóz szólógitáros, Tátrai Tibornak találták ki, akinek teljesen egyenrangú, mesteri partnere a basszushúrokat pengető Frenreisz Károly. Az ember azt hinné, hogy ez a csökkentett létszám a mono­tonitás veszélyét is magában hordozza, ám hallva a két gi­táros hol improvizatív ele­mekre épített, hol előre meg­írt (és remekül összedolgozott) produkcióját, minden kétsé­günk eloszlik. Zenei ötletekben gazdag, színvonalas programot láttunk hát — de szólnunk kell két szépséghibáról is. Az egyik: a dalszövegek főként prozó­diai (és olykor tartalmi) gyen­gesége. A másik: a szerénység meglepő hiánya. Frenreisz eléggé visszatetszőén énekel arról, hogy — egyebek között — falakat tör át, és az sem szerencsés, hogy a nóta ref­rénjével, a sokszor felhangzó Igen, én-nel rendre önmagát állítja a középpontba. Kell ez? Mint ahogy azt sem nagyon ér­tettük, hogy Skorpióéit egy­szerűen kigúnyolják azokat, akik nem szimpatizálnak a Frenreisz-trió produkciójával. Pedig, összességében bármilyen kitűnő is a program, nem fel tétlenül számítanak kőagyúak- nak és botfülűeknek a Skor­pióért nem rajongó hallgatók. Hegyi Iván Tegnap megnyílt a XIV nemzetközi Bartók-szemindrium Szombathelyen, a Tanárkép­ző-Főiskola dísztermében teg­nap ünnepélyesen megnyitot­ták a XIV. nemzetközi Bartók- szemináriumot. A nemzetközi zenei versenyek és fesztiválok irodája 1367 óta rendez éven­te mesterkurzust, amelynek célja, hogy segítse Bartók műveinek tökéletesebb, hite­lesebb előadását. Az augusz­tus 10-ig tartó szeminárium­nak most harmadszor ad ott­hont Szombathely. A több mint 90 részt vevő muzsikus és zenepedagógus 18 országból — az európai álla­mok mellett Ausztráliából, az USA-ból, Kubából, Iránból és Japánból érkezett. A mesterkurzus vezetésére most is elsősorban Bartók Bé­la volt kollégáit, tanítványait, barátait kérték fel, ezzel is elősegítve, hogy a nagy mes­ter eredeti instrukciói alapján dolgozzák fel a műveket. A szemináriumon a Szom­bathelyi Szimfonikus Zenekar működik körire. A kurzus hallgatói augusz­tus 9-én nyilvános hangver­sennyel búcsúznak Szombat­helytől. Teknő lesz a rönkből A teknővájás a népi eszközkészítés egyik legrégibb módja. Ezt a mesterséget elsősorban a hazánkban élő cigányok^ vé­gezték. Többféle — sózó, forrázó, dagasztó — teknőket készí­tettek. Fejér megyében, Ercsi községben él Orsós Pál, aki hat­van esztendeje készíti a különböző teknőket. A megyei mú­zeum néprajzkutatói filmre vették az idős cigány mester mun­káját. SZENTENDREI NYÁR Fontosak a tanulságok is Elmosta az eső az utolsó, a vasárnap délutáni Duna-parti vigasságok bemutatóit, elma­radt a folklórműsor, a bábjá­ték, a táncház, el a „küzdő­tér” produkciója is. így csu­pán a portékáikat a felhősza­kadás után kirakó népművé­szek s egyéb árusok teljesít­ményét minősíthetjük, ennek alapján ítélhetjük meg, az el- ső napokhoz képest válto- zott-e a Duna-parti vígasságok színvonala. Változatos látvány Akkor ugyanis meglehetősén vegyes kép fogadta a látoga­tót. Nos, a látvány, hogy úgy mondjam, az utolsó délutánon is változatos volt'Nem hiány­zott az öreg fák alól a Fruit of the Loom és a Reanault feliratú trikóhalcim, a feketé­re festett hajlított vas virág­tartó sem. Ha nem is szapo­rodtak meg, de változatlanul jelen voltak a horoszkóp­érmek, jelvények, s a már nemcsak falemezre festett­másolt, hanem zománctechni­kával is készült ikonok. Nem hiányoztak persze a szellemes, a kreatív készséget valóban fejlesztő népi gyermekjátékok, az egyszerű ékszerek, népi hangszerek, s egy „Itt egy kupac kopasz kukac" felirat mellől a kedvesen csúnyácska babák sem. Az egyik asztalnál nem­csak árulták, hanem viselték is a népművészeti alkotásokat. Igaz, a vendégek messziről, Székről jöttek: — Harmadszor vagyunk Szentendrén — mondták —, nagyon jól éreztük itt magun­kat tegnap igen jó volt a hangulat. Hogy mit hoztunk magunkkal ? Kender falisző­nyeget, mellényt, inget, díszí­tett párnát. Otthon még min­denki megvarrja magának a ruhát, azt is hordja. Egy-két óra még, s a töb­biekkel együtt a székiek is felszedik áruikat — _ egy-két óra még, s véget ér az 1980-as Szentendrei nyár. A főtéren már lebontották a szabadtéri színpad nézőterét, ahonnan az idén is Marin Drzic komédiá­ján, a Dundo Maróján kacag­tak a vendégek, arrébb egy autó tetejére átázott leveleket csapott a szél. Tömeg csupán a cukrászda előtt, no meg a múzeumokban — áz előbbihez a kitűnő fagylalt, az utóbbiak­ba a rangos állandó és idő­szaki kiállítások vonzzák az embereket. Profán dolognak tűnhet a két dolog egymás mellé állítása, de azt hiszem, csak látszatra az. Éppen az idei Szentendrei nyár győzhet­te meg a látogatót arról, hogy nem feltétlenül a mennyiség, hanem a minőség a lényeges, hogy a színvonal egy kis ese­ményt is jelentőssé tehet. Karakteresség, színvonal A többi között erről is szó esett a „Szentendrei nyár 1980” záróünnepségén, a váro­si tanács dísztermében. Ma- rosvijlgyi Lajos, a városi ta­nács elnöke záróbeszédében A haláron túlra kalauzolt bennünket a hét végének egy sereg műsora. Nem számítván a filmeket, az olimpiai közve­títéseket, a svéd cirkusz kirá­lyi gáláját, négy érdekes do­kumentumot, interjút láthat­tunk, hallhattunk szombaton és vasárnap. A Moncada-lakta- nya ostromának évfordulóján feszesen, okosan szerkesztett néhány percet sugárzott a te­levízió. Épp csak fölvillantak a laktanya környékén történ­tek és Che Guevara mosolyá­ban is erőt sugalló arca, a Disznó-öbölbeli orvtámadás és a kosárlabdázó Castro, az egyik eszmei előfutárnak. Jósé Mar­tinak a portréja és egy mai tömeggyűlés forró hangulata — ezek a külön-külön már lá­tott képsorok így, egymás mellé téve új minőségű, gaz­dagabb képet adtak Kuba for­radalmas jelenéről. Jó volt arról hallani A Hét­ben, hogy milyen szép szám­mal akadnak olyanok az Egye­sült Államokban, akik magya­rul tanulnak — s nemcsak a TV-FIGYELÓ hajdani kivándoroltak uno­kái, hanem a már évszázadok óta ott élő fekete bőrű csalá­dok gyermekei is. Korrekt in­terjú volt, mentes mindenféle túlzástól, érzelgősségtől. Tetszett az ugyancsak A Hétben sugárzott, a puccsok világrekordereként emlegetett Bolíviáról szóló beszélgetés is — találó filmrészletek tették szemléletessé a nemrégiben ott járt újságíró mondandóját. Ámbátor mostanában mintha túlságosan sok olyan részlete lenne a közkedvelt vasárnap esti adásnak, amelyikben a műsorvezető egy külföldön járt tudósítóval a stúdióban cse­rél eszmét arról, amit az ille­tő maga látott. Mennyivel jobb a pár perccel később látott másik megoldás, a libanoni riport. Róbert László operatő­röstül hatolt be az oroszlán­barlangba, az aprócska diktá­tor színe elé, hogy a nézők is láthassák, mi történik a dél­libanoni „államban”. Közben izgulhattunk a riporterért, aki higgadt, logikus kérdéseivel alaposan sarokba szorította, jócskán föl is dühítette beszél­getőpartnerét. A riport — ön­maga értékein kívül — jó be- harangozója volt Róbert őszi libanoni sorozatának. A haláron innen ís akadtak izgalmak — megint csak A Hét jóvoltából ismerkedhet­tünk meg velük. A Fekete- Körös áradása látszólag csak egy szűkebb táj lakosságát érinti, valójában mindannyiunk sorsa, nyugalma, biztonsága függ attól, hogy az ország va­lamelyik végvidékén sikerül-e megfékezni a vizet. A riport nem kereste a szenzációkat — de épp ezzel, a homokzsák-töl­tésnek és a gátfóliázásnak az első pillanatra hétköznapi be­mutatásával tudott hatni, hogy aztán a talán föl sem haszná­landó robbantólyukak fúrásá­val hívja föl a figyelmünket a veszélyre, a tragédia sok fá­radsággal járó megelőzésének a fontosságára. Mindenkit meggondolkod­tathatott az aquincumi amfi­teátrum sorsa is, csakúgy, mint a Jászdózsa határában talált régészeti leleteké. Az óbudai képsorok nem törtek pálcát a kétezer éves kövék állapotát jócskán rontó majális kiötlői fölött — hiszen valóban jót akartak, s vállalván és belát­ván tévedésüket most akarják jóvátenni a hibájukat (nem a hibát, hanem a saját hibáju­kat/). Talán az a majális arra is jó volt, hogy figyelmet, fe­lelősséget ébresszen az amfi­teátrum sorsa iránt. A jász sírok előkerülését egy nem egészen előírásszerűén végzett munkának köszönhet­jük — a riport készítői jó íz­léssel jegyezték meg. hogy ez a kivételes eset nem jelenti azt: ezentúl mindenkinek „nem egészen előírásszerfien” kell dolgoznia. Daniss Győző kiemelte, hogy a mozgalmas eseménysorozatot széles körű érdeklődés kísérte. A rendez­vénysorozat fontos tanulságo­kat is felvetett; például azt, hogy a Szentendrei Teátrum szerencsésen megválasztott darabjának, a Dundo Marójá­nak az előadásait megfelelő módon egészítették ki az egyéb rendezvények. Igen rangos volt a kiállítási prog­ram, egyre színvonalasabbak a zenei bemutatók. E progra­mok révén az egész város — a vendéglátás, közlekedés, de még a közvilágítás is — ref­lektorfénybe kerül. Igen fontos — mondotta Marosvölgyi Lajos — a ka­rakteresség, a város sajátos­ságaihoz való alkalmazkodás, a rendező elv megfelelő érvé­nyesítése. Ilyen szempontból igen sikeres a zenés városné­zés, az a mód, ahogyan a Sza­badtéri Néprajzi Múzeum a népi hagyományokat bemutat­ja. A negyedmillió látogató az ilyen rendezvények során is­merheti meg a város lényeges jellemzőit. A siker másik zá­loga a társadalmi összefo­gás volt. A Szentendrei nyár rendez­vényeinek előkészítéséért, szervezéséért, a közreműkö­désért a városi tanács elnöke emlékplakettet adott át Pup- pán Jenőnek, a Hazafias Nép­front városi bizottsága elnöké­nek, a Szentendrei Kamara- zenekarnak, Arányi-Aschner György zeneszerzőnek, az Ur­ban Teréz, Borsódy László művészházaspámak, Dutka Sándornak, a Duna-parti vi­gasságok rendezőjének, dr. Joó Györgynek, a PEFÉM dolgo­zójának, dr. Kurucz Albert- nek, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatójának, Roz- gonyi Ernőné dr.-nak, a Me­gyei Művelődési Központ és Könyvtár igazgatójának, Pam- lényi Klára művészettörté­nésznek és Kurdics Sándor­nak, a Szentendrei Építőipari Szövetkezet dolgozójának. Tí­ze:: kaptak elismerésként kis­plasztikát, öten kerámiát és huszonötén oklevelet. Kerámia és zene A társadalmi összefogás szép példájával a záróünnep­ségen is találkozhattunk. A Szentendrei Kamarazenekar Fenyő Gábor vezényletével adta elő Arányi-Aschner György ausztriai zeneszerző Az agyag zenéje című művét, amelyet a szerző Kovács Mar­git kerámiáinak inspiráló ha­tására írt, a városnak ajánlott, ■amelynek bemutatóján zongo­rán maga is közreműködött. P. Sz. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom