Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-01 / 127. szám
.v.v.v.v.;.,.,.. Markó Pál: Az ílrhajós Farkas Bertalan százados köszöntésére A Földről — madárként — felhőbe távozunk. Gurul felénk a Hold, mint piros labda. Lenn dermedt folyók kék szalagjai úsznak, és mosolyainkat mint csengő poharakat összekoccintjuk. Az űrhajó-fülke ablakán kitekintve, látom: fölöttem az ég fekete bársonyán csillagok milliárdjai fiirdenek. Csúcsmagasságban, a légmentes ablak mögött talán fény-lepkének látszom. Az ember itt fenn zajra áhít, légszomjat érez leszálltáig. Nyílik, csikorog a fékernyő. Didergő érkezés. Lábak topognak, madár-csontok ropognak, sikong a vér ereinkben — ölelnénk a földön a virágmezőt! És verőfényt zuhogtat a nap, arcunkon szinte kigyullad a visszatérés öröme, és mosolya egy lánynak most kötelék ég, föld között — gitárhang a tavaszból. Fekete Gyula: Csigaleves L eszerepeltem én egy alkalommal a húslevessel — pontosabban a csigalevessel, mert az mifelénk minden húslevesek királynője. Abban az időben találkoztam elő* szőr az ország — számomra túlsó sarkával: a Dunántúl nyugati csücskén az Őrség szép tájaival, az Alpokból érkező hűvös-friss légáramlatokkal, az ottani aprócska faluk élő-összetantó, nagycsaládos közösségével. Ezen a bizonyos Irodalmi ankéton, az őrség tőszomszédságában, a kis falu lakosságának csaknem fele ott szorongott a kultúrteremben, félórával a kezdés előtt. Már csak ezért is emlékezetes maradt ez a találkozó, mert pontosan a meghirdetett időpontban: este hét órakor kezdtük. Eleven írót most látnak először, de azért elkelnek a könyvek már előlegben, jóval a kezdés előtt. (A tanító biztatja a gyerekeket: vigyétek csak oda, az író bácsi majd beleírja a könyvbe a nevét. Nehezen indul a menet a biztatásra is. Súgva kérdezi az egyik a tanítót: — Aztán visszaadja?...) Äajilak az ankét. Belemelegszilk lassan, s beleszól a közönség. Egy idősebb asszony azt feszegeti: miért írnak a mai írók másképpen, mint a régiek? Az olvasó, ugye, kíváncsi, de véges-végig türtőzteti magát, nem lapoz oda a regény végéhez, meddig jut el egymással az a lány meg az a fiú. Aztán az utolsó lapon csak elkezdenek szállni a felhők — és tovább semmi. Bosszúsan nézegeti az olvasó: csak nem szakították ki az utolsó lapokat?... De nem szakították ki. Csakugyan itt a vége a regénynek, és nem lehat tudni, mi történt. Épp a legérdekesebbet nem lehet megtudni. Olyasvalamit válaszolok: hát igen, az irodalom, az nem csócsa; rágjon csak maga az olvasó. Rágjon ki-ki magának, végtére felnőtt emberek vagyunk. Azaz: sok mindent rá lehet bízni az olvasó képzeletére, sőt rá kell bízni az ítéletére. Ne ítéljen csak helyette az író, mert az olvasó maga szeret ítélni. Azt például, mi történik a menyasszonytánc után, nyilván rá lehet bízni a felnőtt olvasó képzeletére. Teljességgel jogosnak érzem viszont azt az olvasói igényt, hogy még a szokásos menetrend szerint is el kell a regényben valameddig jutni; az a fiú meg az a lány jusson el legalább a csiaa- csinálásig. Érzem én, hogy lehűl a teremben a levegő. Asszonyok ülnek az 'első sorokban, minden szem rajtam ez idáig, de mostantól kezdve mind másfelé tekinget. Hát később, valami hasonló kérdésre válaszolva, megint kitérek rá, és szájba rágom a példázatot: még a lagzit is az olvasó képzeletére lehet bízni a regényben, ha már egyszer az a fiú meg az a lány eljutott a csigacsinálásig ... Végképp lesütötték a szemüket, rám se néztek többet az asszonyok. z ankét után a könyvtáros — A az említett tanító — meghív JtA vacsorára. Húsleves az első fogás, metélt tésztával. Ekkoriban kezdtem felfedezni, hogy a tájjal együtt változik a húsleves íze; itt is más, de itt is jó íze van. Elbeszélgetünk közben, s úgy az ötödik pohár bor után azt mondja a tanító: — Igazán minden nagyon érdekes volt, csak az a... az a csigacsiná- lás ... Hiába, az ilyen valahogy mi- nálunk még... — Micsoda?... A csigacsinálás? — Ne is tessék haragudni — azt mondja —, de.., furcsán jött ki. Akkor fogtam gyanút. — Hát milyen leves szokás itt a lagziiban? — Lagzihan?... Húsleves. — No jó, de milyen tésztával? — Hát olyan.... olyan metélt tésztával. Metélke? Lagzihan? ... Nálunk még egy tisztességes disznótor sincs csigaleves nélkül! Kopré József: Kaland a Pokolszigeten A lány a kishajó korlátjának támaszkodott. Bal lábát föltette a rácsra. Kivillant fehér térde. A könnyű, nyári szoknyát lehúzta rá, mert észrevette, hogy három kamasz odavigyorog. Kicsit el is pirult. Megrázta a fejét. A haja a szeméből hátracsapódott a vállára. Derékig érő, szép, sárga haja volt. A korláton könyökölt. Karján piros rétikul, azt lóbálta, miközben elmerengve nézte a vizet, a lassan tekergő-örvénylő habokat. A föl-föl— csapódó hullámok nagyot cuppan- tak, ahogy a lapátkerék megkavarta a hullámokat. A lány a hóna alatt barna kötésű könyvet szorított. Benne könyvjelző. Hímzett. A széle rojtos volt. A könyvjelzőtől kidudorodtak a könyv lapjai. Áttette a könyvet a másik hóna alá. A Duna-ág szürkés,, mocskos vizét messze, bentebb, kis zöld sziget osztotta ketté. Evezősök siklottak a tükörsima vízen. Fejük hol jobbra, hol balra ingott. Mintha vezényszóra ingatnák a fejüket. Hogy lássák a váci tornyokat, a piros-barna házak fedelét. A langyos májusi szél idehozta a hangot, az ütemes biztatást; „egy- kettő, húzzad”! Hallatára a lány elmosolyodott. A közel álló srácok, hárman voltak, maguknak könyvelték el a mosolyt. Különösen a lenszőke hajú. Hármójuk közül a legkisebb. Mondta is nagy hangon: — Fogadjunk, srácok, lesmárolom q CScli t ^ — Most, itt? — nézett rá vigyorogva a fekete hajú. — Utazás közben. Vagy ha beérünk és kikötünk a Pokolszigeten. — Akkor én leszek a váci püspök holnaptól kezdve — nevetett a fekete hajú. — Azt nehezen hiszem, mert az már van — szólt a harmadik, és kibuggyant a fogai közül valami hófehéren vakító, gombsrerü, átlátszó gumidarabka. Ami, ha belefújt, megtelt levegővel, amikor meg beszívta a fogai közé, csattant és eltűnt a sárga, nikotinos fogak között. A lány közben változtatott állásán. Most a jobb lábát tette a rácsra, a bal cipőorrával meg éppencsak támaszkodott. A lenszőke hajú srác a lányt nézte. Szinte bűvölte. De az oda se nézett rá. Körbejárta a srác a lányt. A lány a fejét hol jobbra, hol balra fordította. Látta, hogy a másik kettő röhög. Elkapta róluk a tekintetét. A vizet nézte kitartóan. Később hirtelen kinyitotta a piros retikült. Tükröt vett ki belőle, és kis rudacskát. Nézte hosszan az arcát, majd a szeme körül vonalkákat húzott, vékony, alig látható vonalkákat azzal a rudacskával. Aztán kattant a retikül zárja. Meg villant is, ahogy a májusi fény odavetült rá. A srácok — a lenszőke hajú kivételével — erősködtek. Ez olyan unaloműző, legénykedő, erőpróbajáték. Lefeszítették a korlátra a könyöküket, megfogták egymás tenyerét, jó keményen, dagadt a karon az izom, pirosodott a nyak, az arc, kidudorodtak az erek, és nyögtek is hozzá jó nagyokat. De egyiknek a keze szára sem akart oldalra billenni. A lenszőke hajú srác választotta szét őket. Azt mondta jó hangosan, hogy a lány is hallja: — Velem gyere, Gyuri! — Na, gyere! A lenszőke hajú a lánynak akarta produkálni magát. De az oda se nézett. Ez végképp bosszantotta. — Döntetlen — mondta egykedvűen. Egy gyufaszálat kettétört, és odahajította a lány lába elé. A lány erre sem reagált. Papírból kis gombócokat gyúrt, és a lány felé hajította őket. Az egyik kis gombóc a lány feje búbján megugrott, legurult a vállára, és onnét a padlóra pottyant. A lány odább állt néhány méterrel. Nézte a távolodó kajakosokat. Aztán a Pokolsziget egyre közeledő zöldjét, a fákat a vízparton, ahogy a hajó orra lassan odaért a kikötőhöz, oldalt tarolva, és nagy zökkenőkkel megbillent a partnál. Valamikor Sanyival csaknem minden vasárnap kirándultak ide, a Pokolszigetre. Jó hely ez. Zöld fák, árnyas, nagy tölgyek, nagy lombú platánok, utak, bozótok. Bentebb meg, ahol a csárda áll, zeneszó, csapolt- sörszag, és vidám, nevetgélő társaságok. Most nincs itt Sanyi. Behívták katonának. De az emlékért is érdemes ide kijönni, gondolta a^ány. Az első csókért, az átkarolásért, a nagy hallgatásokért a kidőlt öreg tölgy törzsén, és figyelni apró bogarak sürgölődését az avar alatt. A finoman kapaszkodó, korlátot fogó kifelé áramlók között aprókat lépett a lány. A lenszőke hajú srác mögéje sodródott. Finoman megfogta a könyökét, és megszólalt: — Lépjél csak, bátran! — Magamtól is tudok lépni — sodorta el a segítő kezet a lány. — Ja, vagy úgy? Azt hittem, béna vagy! — lökte ki magából a sértést a lenszőke hajú. — Nézzél a tükörbe, jó? — így a lány, és dacosan fölvetette a fejét. A srácok kuncogtak. A lenszőke hajút ez még inkább bosszantotta. Bántotta a hetyke válasz is. Az meg egészen felbőszítette, hogy megszólalt a fekete hajú: — Már vissza is smárolt, ha jól láttam! — Pofa be! — dörrent a lenszőke hajú, majd gyors léptekkel elindult a lány után. A lány nem nézett hátra, meggyorsította a lépteit, roppant lába alatt a gally. Érezte a fiú lihegésé- ből, hogy startol utána. A lány elérte a hatalmas tölgyet. Ráfújt, majd zsebkendőjével letörölte, és leült. Lábát keresztbe vetette. Kinyitotta a könyvet, és olvasott. A fiú a fatörzs másik szélére telepedett. Nézte a lányt, és körmével fesz'egette a kidőlt tölgy kérgét. Közelebb csúszott a lányhoz. — Ide szoktál kirándulni? — kérdezte. A lány nem felelt. Lapozott a könyvben, előre, hátra, aztán újból vissza. Mintha a lapokról keresné a választ. — Mindig egyedül jársz? — kérdezte hangosabban a lenszőke hajú. A társak távolabbról figyelték, és röhögtek. — Kérdeztem valamit! — türelmetlenkedett a lenszőke hajú. — Dumálj a haverjaiddal, vagy magaddal! — hallotta a választ. — Még suliba jársz? — érdeklődött tovább. — Gimis vagy vagy szakközepes? — Maradj magadnak! Tűnj el... Na, tűnés, amíg jól vagy! — szólt rá ingerülten a lány. — Cöcö, mire vágsz föl? A lány beletemetkezett a könyvbe. A srác a háncsot tépdeste egyre idegesebben. Dúlt benne a szégyen, a sikertelenség szégyene. A bokrokból odavillanó társak hangos röhögése még inkább ingerelte. Zsebéből elővette a bicskáját, és mérgesen a fába vágta. Majd hirtelen fölpattant, és kirántva a bicskát, összecsukta, zsebre tette. Elindult, végig egyensúlyozva a fatörzsön, a társakhoz. — Na, hogy smárol a csaj? — kérdezte a fekete hajú vigyorogva. — Hagyd most, nem látod, hogy le van lombozódva! — kelt védelmére a lenszőke haiúnak a harmadik. — Nesze, inkább itt egy cigi, gyúits rá! Maid később: — Nem is értem, mit akarsz te egy olyan csajjal, aki könyvvel jár kirándulni? A hajókikötő irányából halk zeneszót hozott feléjük a szél. Fehér in- ges, sárga oulóveres emberek keringtek ott, távol a narton, a váci kiskocsma asztalai között. Itt meg. tőlük nem messze, tűzrakáshoz készülődött egy kiránduló házaspár. A lány csak ült a fatörzsön, és olvasott. Valósággal megszűnt körülötte a világ. Csupán a partot nyaldosó, szürke habok olvkpri fölszisz- szenése, a Duna vizének Tavaszi illata emlékeztette a régi kirándulásokra. Sanyira, aki most valahol, egy kaszárnya mélyén, vagy a bokrok takarta őrállásban, puskával a vállán, rá gondol. Ha jövő vasárnap, ahogv írta. kimenőt kap, eljönnek ide. Csak legalább jó idő legyen. A tanító elámult: — Az leves?... — Itt nem ismerik a csigale vest? ... Meg azt a régi szokást, hogy nyolc-tíz nappal a lagzi előtt a legszűkebb rokonság-ismeretség összejött a lányos háznál — az én gyerekkoromban még összejött — csigacsinálni?... V oltam én olyan lagziban akkortájt, ahonnan hiányzott a vőlegény (csakugyan voltam, a távházasságok idején, amikor a fiú a fronton, a lány meg idehaza mondta ki az igen-1) — a vőlegény hiányzott a lagziból, de csigalevesnek akkor is lennie kellett. Lagzi! A szertartásos csigacsinálás. az arany gyöngyözésű, illatos csiga- leves nélkül! Lám, még ebben a nem nagy országban is hányféleképp értj ükértelmezzük a fogalmakat... Elgondolom, a csigacsinálás példázata miatt, hogy megharagudtak rám annak idején a nemesrempe- hollósi asszonyok. Pedig a jó ízeket azon a tájon is szeretik, ha talán másképpen alakul is a menü a lagziban vagy a disznótoron. Lehet, hogy ez ízek nyelvén hamarabb megértjük egymást, mint a fogalmakén? Bármerre járok az országban vagy a világon, mindenütt a helyben hagyományos jó ízeket, a sehol másutt ugyanolyan eredetiben nem találhatókat keresem. Valójában az embert — bennük. Mert a hagyományos ízek is a sokarcú emberi világ jellemző színed, értékei, sajátosságai. Tájakkal, emberekkel együtt változók, mondom, és az a különös, hogy nem egyformán érezzük-élvezzük-ér- zékeljük ugyanazokat az ízeket. Már az biztos, hogy olyan húslevest senki sem főz nekem, amilyen volt az anyámé. (Másnak is ízlett, egyik lagziból a másikba hívták szakácsnőnek, főzni a csigalevest meg a töltött káposztát, de azért az eredeti, az nekünk készült, otthon.) Nem értettem, miért keseredik el, ha váratlanul hazalátogatván, nem akartam neki megfogni a tyúkot: — Ugyan, kedves anyám, csak nem ba- joskodik miattam!... Pedig az örömtől fosztottam meg, ha megóvtam a bajoskodástól. „Nem nyafognék, de most már késő” — mondhatnám Józsiéi Attilával. Előttem az arca, ahogy ott áll az asztal sarkánál, és nézi, csak nézi, amint a család a tányérba — a csudálatoson jő ízekbe — f eledkezve, egyetlen hang nélkül kanalaz. Valószínű, elfogultak vagyunk az anyánk, nagyanyánk — feleságür* — főztje iránt. Valószínű, szikrája sincs bennem a tárgyilagosságnak, amikor akárhány kóstoló után is úgy találom: senki olyan csigalevest nem tud főzni, mint az anyám főzött, senki olyan töltött káposztát, mint a nagyanyám — mázatlan cserépfazékban, a búbos kemencében, s valahányszor föl,melegítette, mindig jobb íze lett —, de még a gyerekkori kukoricagörhe emlékére is ösz- szeszalad a nyál a számban. Gyanakszom, hogy ez — elfogultság. De akkor azok közül a mélységesen igaz emberi elfogultságok közül való, amelyek mindenütt a világon összehoznak bennünket, embereiket, és nem szembeállítanak egymással. M esszire kalandoztam volna ezekkel a következtetésekkel e csiga leves tői? Nem hiszem. A ránk hagyományozott ízek is. annyi jófajta örökséggel együtt, bennünk élnek s öröklődnek tovább, magam sem hittem, milyen szívósan. Egy ismerősöm nemrég jött meg az Egyesült Államokból, és mesélte: a szórványokban a második nemzedék njár alig beszél magyarul, a kivándoroltak unokái pedig elvesztek számunkra végképpen. Volt látogatóban olyan fiataloknál, akikké' már szót sem válthatott magyarul és azt, hogy valc - r’yi'k ősük a Tä- sza-tájról származott volna, csak az asztalon párolgó ünnepi ételek őrizték: a töltött káposzta és a csigaleves.
