Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-26 / 148. szám

ttrcrrt 1980. JÚNIUS 26., CSÜTÖRTÖK 5 Évszázados fogadók és csárdák Némelyik ma is épségben áll A LÓPIHENÖ HELYEK CSÁRDÁK voltak elsősor­ban, ezért a régi emberek nem tértek be szíre-szóra minden útjukba akadóba, hiába csa­logatták a cégérek, hogy ,,ltt a világ közepe, itt a jó bor, gyere be!” Az utasember mi­előbb célhoz ' akart érni, nem a mulatozások kedvéért rá- zatta magát a latyakos, ká- tyús, kövezetlen országutakon. Éhség, szomjúság sem vitte be őket. Dédapáink étkezése fegyelmezett időközben tör­tént, korán keltek útra, nem ettek, ellenben a butellából néhány korty szilvóriummal fölmelegítették magukat, nyolc órakor azonban előkanyarítot- ták a tarisznyát, falatoztak a kocsin, mert ekkor volt a reg­gelizés ideje. Ám ha elfogyott húsz-harminc kilométer, meg­álltak az első csárdánál, ki­fogták a lovakat, az istállóba vezették, zaboltak, itattak, szénát szórtak a saroglyába, csak azután tértek be a nem sok kényelmet nyújtó fapados ivóba, a kecskelábú asztalra rakosgatták a szalonnát, füs­tölt kolbászt, oldalast, kenye­ret, sajtot, hagymát, sót, egyebet. Bort a tisztesség kedvéért a csárdástól paran­csoltak. Máskülönben nagy fakulacsok, csutorák lógtak at oldalukon hazai kadarral. Ugyanúgy történt az ebéd is déli tizenkettőkor, meg a va­csora is, napszálltakor. Éj­szakára mindig födél alá hú­zódtak. Nemcsak biztonsági okokból a drága vásári por­tékák miatt, hanem a lovak miatt. Kímélni kellett a jószá­got, nem vették ki az erejét, bármilyen messze vidékre utaztak. A szegényebbje le sem vetkőzött, rákönyökölt az asztalra, úgy szundikált a hajnali továbbindulásig. A módosabb ja szobát váltott, ágyban aludt. Más volt a helyzet, ha a csárda gyorskocsiállomás volt, az istállóban vártak a pihent lovak, váltották őket. Ez alatt a rövid idő alatt az utasok betérhettek az ivóba, megittak egy-egy meszaly bort. A mezei csárdákat a mar­hahajtók látogatták. Itt lege­lők voltak bővizű kutakkal, mellettük bogárzott a jószág. Ilyen volt az irsai Három Rózsa és a kocséri Kutyaka­paró. AZ ITALMÉRÉS a feuda­lizmusban nemesi jog volt, a ius educilli, és aZ épületeket is a nemesek építették. A ne­mesi jogú klarissza apácák tulajdona volt a ceglédi Vad­ember fogadó, a kecskési Ka- parási csárda és a berceli kocsma. Ez utóbbit 1754-ben építették. Körülötte akkor még nem települt falu, az útonjárók Ceglédi fogadónak ismerték, lévén Bércéi puszta a ceglédi uradalom birtoka. Ismerkedjünk meg hát a ma is épségben álló épülettel! A megyei levéltár őrzi az 1849. november 1-én fölvett áren- dási szerződést, amelyik meg­állapítja, hogy a csárda kő, tégla és vályog, a teteje nád. Ivója az útra nyílik pléhvel borított vaspántos ajtajával és két vasrácsos ablakával, egy sárkemencével, két kereszt­lábas asztallal, három-három vastag fenyőpallóból, mel­lettük fenyőpallópadok. A léc­cel elrekesztett kármentöből lépcsők vezetnek a pincébe. Konyhája bolthajtásos, fele lécekkel elválasztva, belőle nyílik az árendás desZkaoad- lós szobája, két vasrostélyos ablakkal, a másik végén az éléskamra bejáratával, ennek világosságát egy rácsos ablak adja. A tornácról több ajtó nyílik: a kétajtós, bádogborí­tású pincelejárat, a padlás- ajtó létrával, és a vendégszo­ba sárkemencével és rostélyos ablakkal. A csárda udvarán áll ma is a járás egyetlen meglevő. nyolc kőoszlopos zsindelytetős szekérszínje. A negyven lóra való vaspántos ajtajú istállóban három za­boló, etetősaroglya volt a nád­tető alatt és nagy kút szol­gált az itatáshoz. Ez a csárda kivédett volna egy kisebb­fajta ostromot is, körül volt kerítve kőaljú fecskerakásos magas fallal. A falon kívül állt egy fekcskefal-nádtetős is­tálló és egy gémeskút itató­vályúval. JÁRÁSUNKBAN a csárdák zöme az évezredes via mag- nán, a Budáról a Tiszára ve­zető nagy úton települt, hu­szonnyolcból tizenkilenc: az Irsai fogadó (1775 e.j, a Ron­gyos csárda, a Három Rózsa, a Ceglédi fogadó Bercelen (1754), a Vörös Ökör (1840), a Vadember (1785 e.), a Fehér Ló (1840), a Bedei csárda, a Kettős csárda, a Karai (1793 e.), a Cserepes, és a Karajé- j női. A kákástói elágazásban a Kis Karai, a Harangosi, más­ként Kiskeresztes (1793 e.), és a Csintói csárda. A Szolnoki úton a Kaparási, másként Kecskés csárda (1798 e.), a Világos, az Abonyi fogadó (1847 e.) és a Kincsem csárda Abony alatt. Két csárda fo­gadta a jászokat, ha déli pusztáikra hajtották nyájai­kat, a Kutyakaparó (1776) és a Kocséri csárda (1776). Nagy­kőrösről a folyóhoz menő úton állt a Kis Körösi csárda. A Gyilkoscsárda aZ Örkényi úton van, néhány kilométer­re a Tiszai út alatt. A Mike- budai csárda (1728) Budára mutatta az utat. Végül s Szegedi országúton a Zöldfa másként Kinézer fogadó (1839), a Gógányi (1708 e.), és a Cifracsárda. Legtöbbnek ma is áll az épülete, de más ren­deltetéssel, bort háromban mérnek még, a Kettősben, a Kutyakaparóban és a Cifra­csárdában. VIRÁGKORUK a török há­borúk megszűnésekor kezdő­dött és tartott a gőzvasút megjelenéséig. A lendületet a Felvidékről az alföldi nagy pusztákra lehúzódó telepesek adták, ők csináltak kedvet a hasznot kereső nemességnek. Hamar felhúzták a falakat, zsúpot, Zsindelyt rakták rá, az ivóban kármentőt rekesz­tettek. Iccés, árendás mindig akadt, az útonjárók ételt, italt, enyhelyet találtak, a lo­vak istállót, kutat. A várme­gye robotra rendelte a falvak jobbágyait, útjavításra. Árkot húztak s a teleken, hóolvadá­sokon, esőzéseken letúrt föl­det fölhányták a kocsiútra. A csárdákban mindig tör­tént valami érdekes eset, eze­ket öreg írások és népmondák őrzik, színesítve művelődés- történeti adalékokkal. Csak a szorgos kutató tudja például, hogy nemes Irsay József 1775- ben kelt végrendeletében az irsai fogadót régi iskolájára, a sárospataki kollégiumra hagyta. Hídvégi Lajos Alaposabb vizsgálat Rákszűrés - másként Észrevették — észre is ve­hették — a ráckevei járásban élő nők, hogy megritkultak az alkalmi, kampányszerű rák­szűrővizsgálatok. Mi történt? Mi a helyzet a nőgyógyászati rákszűréssel ? Aki válaszol : dr. Szabó Raffael, a járási szakorvosi rendelőintézet igaz­gató főorvosa — A korábbi években rend­szeresen jártuk a járás köz­ségeit, az üzemeket, s négy orvos — közöttük jómagam is — végezte a rákszűrést. Egy- egy kiszállásos vizsgálaton 40—60 páciens jelent meg, s évente 15—20 ilyen alkalom volt így esztendőnként mint­egy 2 ezer nő esett át a vizs­gálaton, amelynek körülmé­nyei korántsem nevezhetők teljesnek. Arról van szó, hogy két esztendeje megjelent az Or­szágos Szülészeti és Nőgyó­gyászati Intézet állásfoglalása, amely szorgalmazza, hogy sok­oldalúbbá, alaposabbá váljék a rákszűrés. Ez az orvosi munka akkor felel meg a mo­dem követelményeknek, ha összekapcsolható a sjettani és a műszeres optikai vizsgálattal is. Nyilvánvaló: erre nemigen akad lehetőség a falvak ren­delőiben, még kevésbé a munkahelyeken. Ez az oka an­nak. hogy több mint egy esz­tendeje felhagytunk a mozgó rákszűrő szolgálat fenntartá­sával. Természetesen a nőgyógyá­szati rákszűrés nem szűnt meg. Valamenyi nőgyógyászati szakrendelésen — a járásban Szigetszentmiklóson, Dunaha- rasztin és Ráckevén — elvég­zik a szakorvosok a rákszűrést minden jelentkezőnél, aki el­múlt 35 éves. így tehát, ha a kampány lényegében meg is szűnt, a vizsgálatok folytatód­nak, s folyamatosak. Azt ta­pasztaltuk, hogy kialakult a spontán jelentkezés, sokan ki­zárólag azért jönnek a nőgyó­gyászati rendelésre, hogy a rákszűrést elvégezhessük. Nem csökkent, sőt növeke­dett a szűrővizsgálatok száma. 1978-ban 5 ezer, tavaly pedig 3500 pácienst vizsgáltunk meg. Az igazsághoz tartozik, hogy külön kérésre most is tartunk munkahelyi rákszűrést. így például megtörtént Dunavar- sányban a termelőszövetke­zetnél és Szigetszentmiklóson a Csepel Autógyárban, s rö­videsen sor kerül erre Duna- harasztiban a MAHART hajó­javító üzeménél. Végezetül a perspektívák­ról: tovább kívánjuk javíta­ni a rákszűrő vizsgálatok mi­nőségét, s újabb módszerekkel alaposabbá tenni munkánkat. V. G. P. Szentendrén Városnéző buszok Városnéző autóbuszokat in­dít június 28-tól nyári hétvé­geken Szentendrén a Pest me­gyei Idegenforgalmi Hivatal. A szentendrei HÉV-állomástól induló buszok utasai megte­kintik a város nevezetessé­geit, a Ferenczy Múzeumot, a Szerb Egyháztörténeti Gyűj­teményt, ellátogatnak a hazánk népi építészetét bemutató Sza­badtéri Néprajzi Múzeumba, sétát tesznek a hangulatos vá­ros utcáin, terein. A városnéző buszok szeptember közepéig, a turistaszezon végéig közle­kednek. Kétezerrel kevesebb túlóra Teljesítményprémium Csaknem kétezerrel csök­ken a túlórák száma a Duna­keszi Gyümölcs- és Főzelék­konzervgyárban azzal, hogy — idén első ízben — telje­sítményprémiummal ösztönöz­ték a karbantartókat a zöld­borsógyártó gépsor műszaki felkészítésére. A tmk-részleget eddig tisztán időbérben szá­molták el a vállalatnál. Most kísérletképpen 50 ezer forintot tűztek ki prémiumként a 30 szakmunkásnak a zöldborsó­gyártó gépsor idénykezdetre történő felkészítésére. Tavaly túlóra címén csaknem azonos összeget fizettek ki nekik. Ezúttal azonban pontosan meghatározták a prémiumfel­tételeket is. így csökkenti a prémiumot minden felhasznált túlóra. Emellett a karbantar­tók szavatolják, hogy a gyár­tás megkezdését követő 14 na­pon belül semmiféle meghibá­sodás nem történik. A to­vábbiakban pedig — egészen az idény befejezéséig — a kü­lönböző géphibák csökkentik a prémium összegét. Péceli Vegyesipari Szövetkezet Gyors felismerésből előny Három éve hosszú távú intéz­kedési tervet készítettek a pé­celi Vegyesipari Szövetkezet­ben. A tény önmagában nem sokat mond. Azonnal nyilván­valóbb lesz a jelentősége, ha hozzátesszük: a szövetkezet az 1977-et megelőző időszakban is jó eredményeket mondhatott magáénak, míg azonban másutt hasonló helyzetben elé­gedettséget szül a siker, a pé- celiek éppenhogy ebből pró­báltak újabb előnyre szert tenni. Idejében változtatni Munkásgárdájuk, a szak­mát közvetlenül gyakorlókat, az irodai alkalmazottakat és a vezetőket is beleértve, az évek folyamán igen jól össze- kovácsolódott. A vezetőség jó érzékkel vette észre, hogy nemcsak a mélypontról, hanem innen is lehet még magasabb szintre lépni. — Az ötödik ötéves terv második évében voltunk ak­kor, s láttuk, hogy az árbevé­tel évi 15 százalékos emelésé­nél többre lehetünk képesek, ha egy-két dolgon igazítunk — magyarázza Csermely Gá­bor, a szövetkezet elnöke. — Elhatároztuk, hogy a tervidő­szak hátralevő éveiben 20 szá­zalékkal növeljük a termelést. Így sikerült megvalósítani, hogy az ötéves terv végéig ki­tűzött évi 50 millió bevételt már tavaly megha­ladtuk. Árbevételünk 55 mil­lió 280 forint volt, a nyeresé­günk pedig 13 millió 662 ezer forint. — Mit tettek, hogy az em­lített intézkedési tervben fog­laltak valóra váljanak? — Egyszerűen szólva, elér­tük, 'hogy a termelési többlet döntő hányada a termelékeny­ség fokozásából származzon, a munkaerő-tartalékok feltárá­sával. Létszámunk úgyszólván változatlan maradt, jelentős beruházást nem hajtottunk végre, kivéve a tavaly év vé­gén átadott tekercselőüzemet. / Uj csarnokban — Asztalosüzemünk kilenc emberrel nyolc százalékkal túl­teljesítette termelési tervét. Az ott dolgozók a társadalmi mun­kában is jó eredményeket ér­tek el: a Szemere Pál általá­nos Iskola Forfa-rendszerű szárnyának építésén dolgoztak szabadidejükben, s részt kér­tek tekercselőüzemünk új csar­nokának szereléséből is. Év közben az asztalos- és a kár­pitosüzemet összevontuk. A kárpitosok tervüket 4,6 száza­lékkal túlteljesítették. A lakatosüzem tizennégy fő­vel kilencszázalékos túlteljesí­forintos tésről adhatott számot Az egy dolgozóra jutó anyagmentes termelési érték náluk 308 ezer 660 forint volt. ami a legma­gasabb a szövetkezetnél. A fémnyomóüzem az egyik leg­népesebb közösségük, nyolc­vannégyen 22,6 milliós árbevé­telt értek el, a nyereségtervet nyolc százalékkal teljesítették tül. Tavaly tovább bővült az üzem exportja. Irodai dolgozók Valamelyest javított a szö­vetkezet a szolgáltatás helyze­tén Is. Cipőjavító részlegük három, fodrász részlegük ti­zenegy emberrel dolgozott Ritkán esik szó egy-egy üzem vagy intézmény könyvelésé­ben, irodáiban dolgozók mun­kájáról. — A péceli Vegyesipari Szö­vetkezet évzáró közgyűlésén az ő tevékenységük értékeléséből az tűnt ki, hogy a könyvelés és a műszaki osztály szintén hasz­nosan igazodott a megnöveke­dett feladatok ellátásában a szövetkezet egészéhez. A több­letmunkából is alaposan kivet­ték részüket. Ha az elején azt mondtuk:a három éve hozott intézkedési terv változást eredményezett munkájukban, most már meg- ‘ állapíthatjuk: a vegyesipari szövetkezetben idejében kap­csoltak más sebességre. Bába Mihály: pusztai m kocsi lassított, emeletes ház — De szép ez az — mondja Fazekas az agronómusnak, aki egész délelőtt a kísérője volt — Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé. Az agronómus mosolygott. — Valóban az orvosé, de nem a leg­gazdagabb emberé. A leggazdagabb, a milliomos, a puszta szélén lakik. Már­mint a volt puszta szélén, mert a pusz­tát, a hajdani „grófi szérűt”, ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig. Fazekas már nemigen figyelt a múlt és a jelen ecsetelésére, de még a presz- szóban, amikor a búcsúfeketét itták akkor is azon töprengett, hogy bizto­san csak amolyan mende-monda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbú­csúzott az agronómustól, intett a sofőr­nek, hogy tesznek egy kört, s megláto­gatják a legendából szőtt embert. Alacsony, sovány, • borostás arcú em­ber állt az udvaron, a vendégek láttán hátra parancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas üvésés verandáján egy öregasszony üldögélt, s amikor a ku­tyák elhallgattak, odakiálltott emberé­nek: — Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ácsorogni. Elindultak. Fazekas arról dünnyö- gött közben, hogy a téeszben jártak, valamit írni akar róluk és most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy itt a híres milliomos él. Az öreg leültette vendégeit. Az asz- szony szó nélkül bort hozott. — Ez nem noha — tette le a kancsót és a poharakat. — Apjuk, töltsék — Nem igaz a mende-monda? — kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták a bort. — Bár ne lenne igaz — legyintett az öreg. — Anyjuk, hozzál mán pogácsát is. Megvárta míg a felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta: — Egy gyermekünk volt. ötvenhat­ban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kiment külföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dol­lárt, tavaszon ötvenet, aztán még egy­szer vagy kétszer. A levelek is elma­radoztak, Tizenöt éve nem tudunk róla. — Tegnapi sütés, kóstolják — cso­szogott az asztalhoz az aszony. T eült, de egyetlen szót sem szólt többet. — Kerestettük mi, én magam men­tem be a városba, a Vöröskereszthez, vittem a tőle jött leveleket is, de hiába. Tán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eltűnt. Hová lett, hogy pusztult el, senki se tudja. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetünk. Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól vakulásig, hogy legyen neki mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat. Na, de igyunk is. Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az aszta­lon. Fazekas az asztalkendőt bámulta, nem volt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje. — Mi úgy élünk most Is, mint negy­ven évvel ezelőtt. Egyszerűen, majd­nem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másként éljünk. De hiszi, nem hi­szi, nem visz rá a lelkiismeret. Felépí­tettem ezt a házat, fürdőszobával, pin­cével, a nyári konyhát meg mellette egy kis szobát magunknak, vénségünk- re. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék, mi meg ott húzzuk meg magunkat. Már ígértek érte félmilliót, de nem adom. Minek nekem a pénz? Van ne­kem, bár ne lenne ennyi. — Mennyi? — Sok. Kiszámíthatja. Amióta a fiam kiszédült az országból, én mindennap, télen, nyáron, esőben, hóban ötven li­ter tejet viszek be a csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig egy fil­lért nem vettem ki belőle. Elég volt az, amit a téesztől kaptam. De a bankba ment a hízott bikák ára, a borjúk ára, meg amikor még jobban bírtam erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig. — És nem irigyelték? Nem kértek kölcsön maguktól? — Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból. Különben, amikor mi nagy szegénységben voltunk, sen­kitől sem kantunk, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mon­dom — nyúlt a kancsóért. hogy tele­töltse a poharakat. — Egvszer mégis adtam. Tán öt éve ennek. Meghajt e?v rendes ember, itt a volt pusztán, öt árvája maradt. Az asszony sírva sza­ladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész élszaka nem tudtam aludni. Hát­ha az én fiam is meghalt hirtelen és árvái maradtak Ausztráliában vagy másutt. Biztosan rajtuk is segítenek. Szóval reggel felkeltem, elmentem az asszonyhoz és mondtam neki. hogy jöjjön ve’em a vámsba. Kivettem' het­venezer forintot. Tíz-tíz a gyerekeké, húsz meg a magáé. Megadom, ledolgo­zom. meghálálom, szinogta az asszony. Majd a fiammal elszámol, ha m-*iön.’ Az övé ez, mondtam a szerencsétlen­nek. — És mi lesz.a .... — ... a vágyónál? Nem visszük a sír­ba. Rendelkeztünk. Minden az államé. De. ha mégis hazaiönne a fi»m vagy a Ie^ármazottia, akkor az övék. Az asszony bólogat, szemét törölaet- te. Az öregember még két pohár bort is felhajtott egymás után. — Higgye el. boldogabbak lennénk, ha szegényebbek vónánk, ha a fiunk, a menyünk, meg az unokák miatt las­san még a tehénkéket is el kellene adogatni, hogy nekik legyen meg az, ami kell.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom