Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
Nyári éjszaka Eőry Emil rajza Marafkó László: Petrezselyem utca Békés István versei: Dolgok és dolgom A dolgok nem úgy vannak, ahogy vannak. Hogy máskép vannak, szinte bizonyos, és ezer komoly oka lehet annak, hogy nem hibáz rá minden nagyokos. Mi emígy van, az amúgy Is lehetne — a kétfélescg a tény látszata. S a tényeken nem változtathat semmi fittyethányás, ököl-, vagy szócsata. A dolgok vannak. Éviekéi ünk köztük, s vigyázunk: agyon ne nyomjanak. Ha sikeresen fejünket nem vesztjük, elsiklunk a dolgok felett-alatt. Ficánkolva azért én néha-néha magamban ilyeneket gondolok: a dolgok dolga nemcsak az én dolgom... En dolgozom — és egy-értelemmel ez a világon a legfőbb dolog. Számvetés Elherdáltam-e vajon, amit kaptam? A puszta életemre gondolok. Érdemes volt-e ebben az' alakban forogni, míg a föld velem forog? Örömeimnek lesz-e némi haszna? Búm és bajom kinek hoz kamatot? Az örök télinek lehet-e tavassza? Minek vet az, ki úgysem aratott? Egy ember a háborgó áradatban csak bugyborékot percegő parány. Rájön: a létnek níegfejtése sok' van. Sok a megfejtés, s még több a talány. Rájön — bizony, akármi mást is vélnél —, hogy betöltötte, mire hivatott, s kevesebbet nem ért egy falevélnél, amely múló sorsra íratott. M ióta is nem járt a Petrezselyem utcában? Hogy válaszolhasson, először arra kellene felelnie, miért olyan régen járt ott. Amíg anyja élt, rendszeresen meglátogatta. Amikor meghalt, még megismerte a helyébe költözött családot, amelynek minden tagja a közeli öntödében dolgozott. Most már az arcukat is nehezen tudná felidézni. Voltaképp marad az a kérdés, miért oly régen járt a gyerekkor _ földszintes, kopott házában, locso-’ lástól nedves kertjében, ahova sorban nyíltak az egyforma, egyszobás lakások üveges konyhaajtói. S miért is ne vinné ki az érettségi előtt álló nagyfiát? Ne csak prédikációkat halljon, hogyan is éltek ők akkoriban. Szegényen? Anyja, ha élne, most biztosan megsértődne, mert arra mindig büszke volt, hogy tisztességes étel került az asztalra, még ha egyszerű is, de sokféle ízzel, leleménnyel elkészítve. A felesége már nem ismerhette meg az anyját, neki a környék nem sokat mondana, bár úgy rémlik, amikor még csak udvarolt neki, egyszer jártak errefelé. Ha felajánlaná, az asszony biztosan nem tiltakozna, de nyilván örömét sem fejezné ki. Valószínűleg megadóan ülne be melléje, eleve lemondva egy délutánról. A múlt héten véletlenül a kezébe került az a terv, amelyen ferde vonalkázás jelölte az új lakótelep által birtokba veendő területeket. A jövendő paneldzsungel névtelenül gyűrte maga alá a Petrezselyem utcát. A visszapillantó tükörből látta, hogy fia egykedvűen nézi, amint az új felüljáró után megszakíthatatla- nul következnek a földszintes, kertes házak, a göthös fák, agyonva- kargatott kertek, amelyek mégis a rendezettség érzetét keltik. Most jön a templom, ott kell balra fordulni. Az utat már felaszfaltozták, de a járda változatlanul földes, csak itt-ott rakott le egy sor kőlapot valamelyik tulajdonos, hogy ne kelljen sárban caplatnia. A ház. A vakolat kiomlott részeit több helyen avatatlan kezek foltozták ki, de az új vakolás berepedezett, kiper- gebt, cement nélküli mésszel csinálhatták. Fiára sandít, látja-e, menynyire izgatott. A járda rézsűje fűvel van befuttatva. Ha az 1500-as Ladájával az utcán marad, csaknem teljesen elfoglalja. A rézsűn viszont akáctüskét szedhet össze a gumijába, mert a jó öreg akácok még megvannak, csak az elpusztultak helyébe ültettek valamilyen lehetetlen díszfát. Fia zsebrevágott kézzel nézeget. Naponta csak a zöldövezet nyesett- locsolt kertjeit látja, amíg a gimnáziumból hazavillamosozjk. Mert reggel kocsival, együtt indul a család. Az egyik ablak nyitva, megkocogtatja a párkányát. Semmi válasz, Csak zene ömlik egy rádióból az utcára. — Ott a csengő a kapu mellett — kiáltja egy nő. Már percek óta figyelhette őket a szomszéd házból, ötvenes asszony. Ott valamikor Sá- rosiék laktak, de Sárosi néni már inkább hetven lehet. Akkor biztosan egy új lakó. Megnyomja a gombot. A kapuhoz vezető betoncsíkon hajlott lábú, sán- tikáló nénike közeledik, félúton megáll. — Ne tessék haragudni, hogy ismeretlenül ... Valamikor itt laktam, ebben a házban. Itt gyerekeskedtem. Ha megengedné, hogy a fiamnak megmutassam ... csak percekről volna szó ... Az öregasszony bizalmatlanul közelebb jön, kötényéből kulcscsomót keres elő. Megtörölgeti a kezét, biztosan főzött. — Látod — mutatja a fiának —, ott hátul, ahol az udvar kiszélesedik, dtt laktak Somodiék, a legjobb barátomék. — Ki kellett üríteni, életveszélyes az a rész — mondja a néni. P ermetezett szőlőlugas alá érnek, a tartórudakat valamelyik környékbeli gyár kiselejtezett hulladékvasából hegesztették össze. A fáskamrák előtt egy jó tízéves Wartburg álL Örökül hagyta ránk könyveit AMIKOR a párizsi, emigrációban élő, híres Nobel-díjas orosz író, Ivan Bunyin először olvasta a Va- szilij Tyorkint, Alekszandr Tvar- dovszkij szovjet költő művét, a tartózkodó, szigorú ítéletű mester valósággal elragadtatottan mondta: „Egyszerűen lenyűgöz a tehetsége... Mekkora szabadság, micsoda merészség, milyen találó kifejezések, mindenre kiterjedő pontosság, és milyen újszerű népies katonanyelvezet, micsoda gördülékeny stílus, nincs benne egyetlen hamis, kimódolt, irodalmilag rosszízű szó!” Ivan Bunyin a Vaszilij Tyorkint az orosz klasszikusok közé sorolta. — Ha nem lett volna októberi forradalom, belőlem sem vált volna költő — mondta nemegyszer Tvar- dovszkij. És ez nem csupán frázis. Tvardovszkij 1910. június 21-én, a szmolenszki területen született, egy falusi kovács családjában. Nagyon korán ébredt benne a költői tehetség: az első verseket úgy költötte, hogy még nem ismerte az abc valamennyi betűjét. Fiatalon lett újságíró. Mint laptü- dósító, sokat utazott az országban, karcolatokat, elbeszéléseket — és természetesen verseket írt. Ezeknek az utazásoknak a gyümölcseként jelent meg a költő első nagy műve, mely nevét egycsapásra ismertté tette: a Nekeresdország (1930) című verses elbeszélés. Az elbeszélő költemény hőse, egy Nyikita Morgunok nevű parasztember, aki eleinte nem akar belépni a kolhozba, elindul, hogy megkeresse a mesebeli Neke- resdországot, ahol úgy élhet, ahogy neki tetszik. Vándorlásai végén aztán rádöbben, hogy az emberektől (értsd: a társadalomtól!) elszakadva nem lehet élni, és nincs más út, csak egy: visszafordítani a lovacskát, hazatérni a földiekhez, élni az ő életüket. ETTŐL KEZDVE a nép egyszerű fia Tvardovszkij műveinek központi alakjává válik. A költő a mindennapi, a látszólag semmi különöset nem rejtő személyiségben nagy belső értéket, szépséget és erkölcsi gazdagságot fedez fel. És Tvardovszkij mindezt árnyaltan, lélektanilag hitelesen ábrázolja, élő és ugyanakkor mégis általánosított figurát állítva elénk. Ilyen Tvardovszkij főművének, a Vaszilij Tyorkin című elbeszélő költeménynek a hőse is, akiben a szerző megmutatja az orosz nép lelki nagyságát és erejét a legsúlyosabb próbatétel, a fasiszta megszállók ellen vívott Nagy Honvédő Háború idején. A Vaszilij Tyorkin sorsa példa nélkül való: a második világháború alatt megjelent elbeszélő költemény a szerzőtől független, második életet kezdett élni. Az olvasók Tyorkint nem irodalmi alaknak, hanem élő, hús-vér embernek tartották, katonának, aki valamelyik fronton harcol. Tvardovszkij úgy vélte, hogy a téma kimerült, és a történet befejeződött. Az olvasók azonban nem akartak belenyugodni, elárasztották leveleikkel. kérve, hogy folytassa a Vaszilij Tyorkint: „Tyorkinnak élnie és harcolnia kell...” A költő engedett a kérésnek. Az új verses elbeszélés, a Tyorkin a másvilágon utolsó fejezetével Tvardovszkij a győzelem napján, 1945. május 9-én készült el. Nagy öröm a költő számára, amikor hőse fogalommá válik. És manapság arra az emberre, aki minden bajban feltalálja magát, leleményes, készséges, vidám, élcelődő kedvű, ügyeskezű ezermester,' gyakran mondják a Szovjetunióban: no, ez egy Vaszilij Tyorkin. A háború utáni években Tvardovszkij legjelentősebb műve az Egyre messzebb című elbeszélő költemény. A költő 10 évig dolgozott rajta. 1961?ben a költemény a Szovjetunió legmagasabb kitüntetését, a Lenin-díjal nyerte el. A korszerűség Tvardovszkij számára mindig az ihlet fő forrása, életének lényege, munkájának értelme volt. A jelen költője volt, írt mindarról, ami a jelenben történt, amiről csak írni tudott: „Éltem, voltam — mindenért fejemmel felelek.” Alekszandr Tvardovszkij életműve — a szovjet haza évtizedeken végighúzódó költői története. Így, mindig „a századdal egyszerre élve”, 1 Tvardovszkij hatalmas költői feladatot valósított meg — ragyogó sikerrel. STÍLUSA kifejező és ugyanakkor egyszerű. Költészete egész felépítésével, gazdag szókincsével, az intonációs árnyalatok megfoghatatlan játékával a szó mélyebb értelmében nemzeti és ennélfogva népi is. Tvardovszkij erős meggyőződése volt, hogy az igazi költészet nemAlekszandr Tvardovszkij: Városi ablakomon. Városi ablakomon betekint éjfélkor, akár az ajándék, csillog a kései ég tere, mint egymásba zsúfolt űri tájkép. Régen, nagyapám rétjén megesett, olykor a rétre kiállva fentről a jégtűzű égi sereg szinte fejem kalapálta. Édes álmatlansággal kínozott hajdan a csillagos égbolt, bárhová álltam, az én helyem ott épp a világ közepén volt. Embcresülve ma kínt nem okoz úgy a nagy űr sűrű mélye, mint e kicsiny planétán a gonosz hangya-mohó neszezése. Fodor András fordítása csak a kiválasztottaknak szól, hanem az egész népet kell szolgálnia. Szüntelenül ismételgette a fiatal irodalmároknak: „Verseinkkel utat találni a nép szívéhez — nehezen elérhető boldogság.” Tvardovszkij álma ez volt: „hadd mondja az olvasó, a könyvet Kezében tartva: Itt vannak ezek a versek — és én értem valamennyit...” És valóban, a költő számára a legnagyobb kitüntetés a nép elismerése volt. A. költészet Tvardovszkij életművében a legfontosabb, de nem az egyedüli alkotó tevékenység volt. Remek karcolatokat és novellákat írt, és kivételes szerkesztői képességekkel rendelkezett. Hosszú éveken keresztül szerkesztette a terjedelmes irodalmi-politikai folyóiratot, a No- vij Mirt. Ez számára .nem is annyira munka, mint hivatás volt, a közösségi tevékenység egy formája, amelyet a rá jellemző szenvedélyességgel és temperamentummal, szív- vel-lélekkel végzett. Általában minden szerzőtől ugyanazt követelte, amit saját magától, sem többet, sem kevesebbet. Ez érthető módon rendkívül magas követelmény volt. Tvardovszkij mindenekelőtt azokat a műveket tartotta nagyra, melyekben a szerző a legnehezebbre vállalkozott: a valósághoz hűen írt arról, ami a nép életében a leglényegesebb volt. Mindig hitt a tehetségekben, gazdag szovjet irodalom erejében. A TERMÉSZET bőkezűen ajándékozta meg: tehetséget, szépséget, erőt adott neki. Oreszt Verejszkij Solohov Csendes Donjának illusztrációiban a fiatal Tvardovszkijt választotta modelljéül Mihail Kosevoj ábrázolásához. Magam is láttam, amint egyszer, a nyaralóban játszva emelgette a hatalmas cementeszsákokat: „Hiszen kovács fia vagyok” — jegyezte meg nevetve. „Harmonikus öregségem lesz” — mondta egy más alkalommal. De az öregkort nem érte meg: 1971-ben elhunyt. Tvardovszkij örökül hagyta ránk könyveit, melyek a következő nemzedékeknek éppen-olyan őszinte és hűséges barátai lesznek, mint amilyenek nekünk voltak. ALEKSZANDR KONDRATOVICS — Az meg kié? — Az unokámé. A fene ette volna el a kocsit. Minden pénzét meg idejét abba ölte, mégis többet állt, mint ment. Aztán meg miatta karambolozott is. És itt állok egyedül, mint az ujjam. Az ő idejükben az utcában Hor- vátéknak volt egy biciklijük, mindenki irigyelte őket. Nagynéha Hor- vát Imi elcsórta otthonról, s mindenki mehetett vele egy kört. De apja rájött, kegyetlenül elverte a fiát, s a ’ bicikli - hetekre eltűnt a szemük elől. — Messze tetszik most lakni? — kérdezi a néni, aki annyi idős lehet, mint anyja, ha élne. Szégyen önti el: az a tetszikezés a jól szabott ruhájának, az idegenségének szól. — Nem olyan messze — és mentegetőzne, de rájön, nem azt kérdezték, miért nem jött el eddig. — És az unokájával, mi van? — Jöjjenek má;: beljebb — mondja a néni, mert a tyúkok rögtön kúrálni kezdenek, amikor meghallják a hangját. — Nem akarjuk feltartani — mondja, de a fia megszólal: — Menjünk már be, apa. A konyhába néhány lépcső vezet fel. A szobában, az ágy fölött szentkép, az ágyterítő itt-ott kifoltozva. — Még fél éve van hátra a börtönből — mondja a néni, és kötényével letöröl egy széket, utána meg a szemét simítja végig. — Tessék már helyet foglalni.* Leülnek. A néni folytatja: — Tetszik tudni, az unokám árva, én neveltem fel tizenegy éves korától. A lányom elvált, két év múlva meg meghalt, rákban. Egy hónap alatt vitte el. Az unokám ittmaradt. Már dolgozott, jól keresett, amikor történt az a karambol. És úgy szólt a végzés, hogy ő'Völt' a hibás. És nekem már sok ez a ház körüli munka is. A múltkor vizet húztam a kútból, és majdnem beleestem. Hát megvan a kút? Ezek szerint p vizet nem vezették be, s már nem is fogják, mert az ilyen beépítésre ítélt környéken felesleges. — Majd én húzok vizet — mondja a fia. — Ugyan, hiszen nem is láttál még kutat — intené le, de a fiú addigra már kint is van. F énytelen, kopott bútorok, a szobában, a tükör előtt olcsó emléktárgyak, fényképek; egy fiatal lány, daaerolt hajjal, ka- céran mosolyog bele a gépbe, aztán egy kisgyerek fotói; rutinbeállítások, mackóval, játékokkal, hintalóra ültetve. Vajon az ő fia hova viszi majd vissza a sajátját, az ő unokáját? Lehet-e visszajárni egy zöldövezeti villába? S lehet-e mutogatni nagyszülőket, akiknek nincs göbös ujjuk? Ha egyáltalán élnek még akkor. Az emlékező
