Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
Kiskun Farkas László: Komák K iss Jóska!... Gyere csak közelebb! Kérdezni akarlak. Nem, nem a leckét, ne félj! Azt akarom csak kérdezni: haragszol-e még rám? Mert egyszer én téged becsaptalak. Becsaptalak, hogy magadat be ne csapd. Agyonfarigcsált padok között járkáltam akkoriban, a magyar nyelv és irodalom újonnan akkreditált kisköveteként. Próbáltam létrehozni a szövetséget a könyvek birodalma meg az ötödik osztályosok között. De azt sem kisebb lelkesedéssel magyaráztam, hogy az ornitológiái különbségeken túlmenően, milyen figyelemre méltó ortográfiái különbség van a papagáj, meg a harkály között. Negyvenhat pár szem függött rajtam, negyvenhat pár fül hallgatta az általam hirdetett igéket. (Cselekvő, szenvedő, művel tető és visszaható fajtájúakat egyaránt.) A szemek és a fülek közül egy- egy pár a fent nevezett hőshöz tartozott, és látszólag ugyanolyan tiszteletteljes figyelemmel viseltetett irántam, mint a többiek. Hanem a két maszatos kéz a pad alatt rendszerint az emberiség megváltása ügyében tevékenykedett, egy kibelezett óraszerkezet fogaskerekeivel babrálva vagy a legújabb típusú fadugattyús vízipuska csövét drótozva egy törött nyelű harapófogóval. Baj olyankor szokott történni, amikor Jóskának abba kellett hagynia a technikát forradalmasító munkáját, és ki kellett állnia a tábla elé, hogy véleményt mondjon valamilyen esztétikai vagy nyelvtudományi kérdésről. Nyilatkozatának írásban lejegyzett summája rendszerint egy elégtelen volt, amely szabályszerűen bevezettetett az osztályozó napló illetékes rovatába. A hatodik elégtelennél elhatároztam, hogy az addiginál fokozottabban törekszem felvenni Jóskával a normális diplomáciai kapcsolatokat. Egyszer, egy magyaróra után, magamhoz hívtam. Újdonsült tanár lévén, szerettem volna minél gyorsabban a lényegre tapintani, röviden felvázoltam tehát a dolgok mikéntjét: hogy milyen fontos a műveltség, minthogy a tudás hatalom; és nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk; azonkívül pedig a tudást senkitől, sem lehet elvenni; továbbá a kiművelt emberfők sokasága és a szellem napvilága, satöbbi. Föltettem aztán az alapkérdést, hogy mármost őtintásorrúsága miért nem tanul? Tárgyalópartnerem, hosszas megfontolás után, körültekintő alapossággal taglalta a problémát: — Hát... tanulnék én. De nem lehet. Megfogadtam. Meg is tartom. — Megfogadtad?... Kinek? — A komámnak. A Csutorásnak. ö a komám. — Dehát, mi szükség volt erre, te Jóska? — Tetszik tudni, a Csutorás tavaly megbukott. Most nálam eggyel lejjebb jár, negyedikbe. Az év végén én is meg fogok bukni, hogy együtt járhassunk. Jóska álláspontjának az Achilles- sarkát nem volt nehéz megtalálnom. — Hát hiszen, szép ez a baráti magatartás, hanem azért én valami bökkenőt látok a dologban. Éppen a napokban hallottam, hogy Csutorás sem tanul semmit, tehát az idén megint meg fog bukni ő is. így jövőre sem járhattok együtt. No, gondolkodj csak el a dolgon, aztán ha alaposan meggondoltad, majd jelentkezz! De a napok ezután is úgy teltek, mint eddig. Végül is újból megkörnyékeztem Jóskát. — No, koma, hogy döntöttél? — Döntöttünk, tanár úr, kérem. Megbeszéltük a komámmal, hogy ő ezentúl tanulni fog, most már, ha engem megbuktatnak, jövőre együtt fogunk járni, ö egyszer úgyis bukott már, most rajtam a sor. Valami haszna tehát mégiscsak volt a múltkori beszélgetésnek. Hanem itt van a keményebb dió: Jóska. Vele mit csináljak? — Figyelj csak ide! — folytattam a diplomáciai eszmecserét. — Én azt szeretném, ha mind a ketten jobban tanulnátok. De te ki akarsz fogni rajtam. Én azonban megmutatom, hogy melyikünk az erősebb. Vedd tudomásul: ha ezután sem tanulsz, én nem foglak megbuktatni. Úgy átengedlek, mint a pinty! Majd te fogsz túljárni az eszemen! És szólok a többi tanárnak is. Ellenben, ha valami javulást látnék ... Akkor, esetleg megteszem a kedvedért. Megint csak azt mondom hát: fontold meg jól! következő hetekben ugyancsak különös volt a kettőnk szembenállása. Ki-kihívtam Jóskát, tudogatott is valamit. Én pedig égyre igényesebb lettem: — Hát ez már valamivel jobb, mint a múltkori, de még mindig nem az igazi. Emlékszel, mit mondtam... Építőmunkások Csak ketten tudtuk Jóskával, miért folyik a küzdelem. Helyesebben: csak én tudtam. Jóska pedig mind nagyobb igyekezettel haladt az áhított bukás felé... Aztán elérkezett a várva várt nap. Egyben osztályfőnökük is lévén, osztottam a bizonyítványt az ötödikben. Amikor Jóska könyvecskéje került a kezembe, ezt mondtam: — Kiss József tanulmányi ered- lami fényes ez az eredmény, de ha azt vesszük figyelembe, hogy félévkor még három tárgyból bukott, dicséretes a javulás. Ezért Kiss Jóska a Légy jó mindhalálig! című könyvet kapja ajándékba. Tudtam, hogy mindez nem egészen van rendjén, de a magam bizonyítványát — az ígéretem megszegését — sehogy sem tudtam elfogadhatóan megmagyarázni. 3 óska döbbenten állt a katedra előtt. Alig észrevehetően rángatózni kezdett a szája széle, majd egy kövér könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Legördült egészen a majdani bajusza helyéig, aztán követte a második, a harmadik. Lehajtott fejjel kullogott vissza a padjába. Néhány perc múlva a gyerekek csoportokban igyekeztek a kijárat felé, a szabadság felé. Jóska is ott ballagott, kezében a jutalomkönyvvel, meg a bizonyítvánnyal. Az udvar közepén találkozott Csutorás komával. Nem voltak nagyon messze tőlem, az arcukat figyeltem. Bizony, nem volt az már komor, se Jóskáé, se Csu- torásé! Élénken beszélgettek valamiről. Könnyen akadhatott téma az imént lezajlott eseményeken kívül is, hiszen olyan hosszú a nyár, és azalatt meg lehet építeni azt a kettősfedélzetű vitorláshajót is, amelyről tegnap kezdtek el tárgyalni 1 Indultam a tanári szoba felé, egy kicsit boldogan, egy kicsit szomorúan. Mert én már tudtam, amit ők még nem tudtak, hogy igazság és hamisság néha olyan közel vannak egymáshoz. Hailing György grafikája Bágyoni Szabó István: Útravaló s ezt a marék epret vidd magaddal tán ágat is kellett volna törnöm a cserepet ha gondolod viheted violástul patakod elszakadt gátjából darabot hagyha felpakolnál a legelőből az erdei kispusztásból lovad elrúgott patkóját szerencsének ha megpróbálnád az éneket és a kútból a kanna vizet ne feledd ne feledd A romániai magyar költő jelenleg hazánkban tartózkodik Cze/e György: Hogyan készül egy fénykép? Várnay Dea: Dubrovnik Lehorzsolt sziklák lábára gézfátylat terít a kifehéredő hullám. A nyár palettáján begyűrűzik a kék. Flamm János: | Négysoros Szűkre szabott napjaimnak el nem apadó forrása vagy: mindig merhetek belőled, csillapítani a szomjamat. Kiss Attila jugoszláviai útirajza A sötétkék kicsap partjai közül. Az öböl felett sirály lebeg, fehér jácintlevél. Solti. László■ Magány Csak bogáncs vagyok. Besüppedt lábnyom árnyékában könnyen elférek. Mint a múltban a halott. A FÉNYKÉPÉSZ a kert végében állt, előtte a fényképezőgép, szilárdan, lábakra szerelve. Szemben, az újonnan elkészült, még vakolatlan ház előtt, pirosra festett pádon feszengett a család; a nagymama, a nagypapa, az apa és az anya, karján pár hónapos csecsemővel. Valamivel távolabb, dacosan elkülönülve a csoporttól, egy tizenhárom év körüli kislány állt, farmernadrágban es koszos tornacipőben. A Fényképész integetett: — Egy kicsit közelebb egymáshoz! Még egy kicsit... Felsírt a csecsemő, mire az anyja szórakozottan ringatni kezdte. A csecsemő elhallgatott. : — Az egész ház benne van? — kérdezte az apa gondterhelten. — Minden benne van — mondta a Fényképész. A gép fölé hajolt, és beállította az élességet. Ekkor az apa indulatosan a térdére csapott: — Mari! Gyere már ide! Könyörögni kell neked? A kislány megrázta a fejét és nem mozdult. Az apa felállt: — Mari! Gyere ide, a hétszentségit! Ha én megyek oda, megbánod! — Fogadj szót az apádnak! — mondta az anyja élesen. A Fényképész csípőre tett kézzel figyelte a fejleményeket. Aznap még öt helyre kellett mennie, így hát minden elvesztegetett perc értékes volt számára. Idegesen toporgott a gép mellett. Az apa már üvöltött: — Ide gyere! Nem hallod? Néhány bámészkodó ember jelent meg az kerítés utca felőli oldalán. A kislány habozott, aztán lassan elindult a pad felé. Tekintetében dac és rémület birkózott egymással; győzött a megtorlástól való félelem. — De minek, ha nem akarok... — mondta szelíden, halkan. Az apa lökött egyet rajta. — Oda! — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. — Guggolj az anyád elé! A Fényképész rágyújtott egy cigarettára. A kislány engedelmesen leguggolt; arcán látszott, hogy csak a még nagyobb megszégyenüléstől való félelem akadályozza meg abban, hogy elsírja magát. Az apa leült a padra. Együtt volt végre a család. — Kész? — kérdezte a Fényképész hangosan. — Tessék! — mondta az apa méltatlankodva és idegesen. — Mi készen vagyunk! A Fényképész belenézett a gépbe, kezébe vette a kioldózsinórt. Ekkor az anya váratlanul megszólalt: — Te, Ervin... Az autót nem akarod? AZ APA azonnal felugrott. — Egy pillanat! — kiáltotta fontoskodva. A Fényképész felegyenesedett. Tudta, hogy semmit sem tehet, várnia kell; a megrendelő kívánsága szent és sérthetetlen. Elővett egy zsebkendőt és letörölte homlokáról a verejtéket. Munkája általában idegőrlő és fárasztó volt, de legalább nem kellett gondolkoznia; az ezerszer gyakorolt, gépiesen elvégzett, egyszerű mozdulatok sorozata semmifajta szellemi erőfeszítést nem igényelt. Néha olyan érzése támadt, mintha maga is a fényképezőgép alkatrésze volna, mint a zárszerkezet, vagy az optika, vagy a kioldózsinór ... Az apa kiszaladt az utcára, és csakhamar a kitárt kapuszárnyak között befarolt a kertbe egy vajszínű Zsigulival. Megállt a pad mellett, a virágágyás közepén. Ekkor a nagymama, aki idáig nyugodtan ült és hallgatott, elkezdett kiabálni: — Jézusmária! A virágok! — Ugyan, mami! — mondta az anya. — Majd ültetünk másikat! Az apa lihegve leült a padra. A Fényképész felemelte a kezét: — Vidámabban! Mosolyogjanak! A nagypapa értetlenül nézett az apára: — Mit mond? — kérdezte. — Azt, hogy mosolyogjunk — mondta az anya idegesen. — Így! És megmutatta, hogyan kell mosolyogni. •— Ja... — bólintott a nagypapa. Mosolyogtak. A csecsemő felsírt a pillanatnyi csendben, de az anyja most nem ringatta; ültek mereven, néztek szembe a géppel. Halk kattanás — végre elkészült a fénykép. AZ ANYA felugrott, rázogatta a szoknyáját: — Ez a kölyök megint bepisált! — kiáltotta. A nagymama dühösen fordult az apához: — Mi lesz a rózsáimmal? — kérdezte. A nagypapa az anyára nézett: — Kell még mosolyogni? Vagy mi van? A kislány, kihasználva a zűrzavar adta lehetőséget, felugrott és elszaladt a ház háta mögé. — Mari! — kiáltotta az apa. — Hová mész? Kitekerem a nyakad! Tehetetlen dühében beugrott a kocsiba, óriási lendülettel elindult, és megfordult a virágágyáson. A nagymama a fejét fogta: — A rózsáim! A Szűz Mária ro- hassza rá az eget erre a disznóra... Ezeknek itt levegő az én munkám! A nagypapa komoran bólogatott. A Fényképészt a kirobbanó családi háború már nem érdekelte; szenvtelen arccal, közönyösen ösz- szehajtogatta gépe állványát. Arra gondolt, hogy minden zavaró körülmény ellenére, az előnyös, tiszta délelőtti szórt fények segítségével, kifogástalanul elvégezte munkáját; a megrendelő elégedett lehet.
