Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-25 / 121. szám

Oláh Veronika: Váróteremben A váróterem hideg, piszkos, tele idegesen toporgó emberekkel. Sokat késik a busz. Fogom kisunokám for­ró kezecskéjét, iparkodom távolabb vinni őt a két ittas alaktól. Isme­rem őket. Egyikük hatalmas termetű pályamunkás. Fizetéskor mindig ré­szeg. Állandó tanyája a Torony bisztró és környéke. Ha már sokat ivott, magozza a fejét Olyankor úgy fest, mint a régi unikumplakát figurája. Párja — nyurga, szőke le­gényke — kivonszolja őt. Lehuppan­nak a padra, Ikarus szárnyas szob­ra alá. • A gyarmati busz elment, a váró­teremben kevesebben maradtunk. Kisunokám könnyes arccal szipog, haragszik az egész világra. — Mama, ugye, mondtam már ne­ked, hogy mi, ketten, menjünk nyugdíjba. Nem szeretek eljönni ott­honról! Apu, anyu dolgozzanak, mi megélünk a kertből. Építek kemen­cét Sütünk benne zsíros kenyeret! Az ól alól is kiszedem mindig a to­jást, csak maradjunk otthon! Nekem sincs valami rózsás ked­vem, de igyekszem őt megvigasztal­ni: — Ne keseregj, Jóska lelkem Nem szeretsz eljönni otthonról? Hidd el, én se! De muszáj! Ha nem járnál is­kolába, sose tanulnál meg írni, ol­vasni. Nyugdíjba pedig épp akkor mehetek, amikor katona leszel. Majd sütök finom pogácsát és viszek ne­ked. Néz rám, kék szemét huncutul összehúzza: — Mama, amikor te voltál kicsi­ke, akkor is ilyen sokat késett a busz? — Nem késett az, fiam, mert ak­kor még nem volt busz. Lábbusz, az volt. A saját két lábunk. Azon jártunk mindenhová. Kételkedve rázza a fejecskéjét, és követeli, hogy meséljem el, mi volt régen. De igaziból! • • — Tudod, régen ezen a téren tar- tó.íák meg minden pénteken a heti­vásárt. Már előző éjjel megjöttek a vásárosok. Szendehelyről jöttek a jó száraz fával megrakott szekerek. Elöl- hátul erősen lecsatlózva, mert a régi szerpentinen nagyon nehéz volt ám feljutni... Dejtáról hozták az igazi, finom kiflikrumplit. Isten bizony! A keszegiek árulták a legfinomabb tú­rót, tejfölt. Tudod, mekkora darab vajat lehetett itt kapni? Mint a te­nyerem. Csak úgy sárgállott a zöld szőlőlevélen. Megjöttek a kosdi he- csedlis asszonyok is. Elsőnek mindig Fecser Mári néni. Rettentően tudta dicsérni a portékáját. „Naccságák, lüllem vegyenek! Az én hecsedlim olyan, akar a frissen cseppentett har­mat!” Mellette árult a ronda, feke­te bajszos Zsuzsa, aki meg nem áll­ta szó nélkül: „Tiszta az a hecsedli, tiszta, csak a fele sütőtök!” Ez ha­zugság volt, tele irigységgel... A kisváci gazdasszonyok frissen sütött majorannás kacsafertályt kínáltak. Külön tányéron, hófehér tüllel leta­karva, ott pompázott a libamáj, ka­csamáj. Aki csak nézte, elcseppent a nyála. Hátrább gágogott, kukorékolt, kodált, csipogott a rengeteg szár­nyas. Hímzett cukliban, bekecsben, szép tirpák menyecske trónolt tol­lal töltött zsákjai tetején. Alkudott vele a tollkereskedő, sehogy se akar­ta megadni neki a tizenöt pengőt. Fitymálta a tollút, hogy benne van a kosztonka is. A menyecske méreg­be jött, csípőre tett kezekkel szórta rá az áldást: „Hogy a baj essen a két csipás szemedbe! Hát hun van eb­ben csak egy szál kosztonka is? Hi­szen ez az utolsó szálig színtiszta pö- tlöll” Végül megegyeztek. — A Bárifiék inasa jó torkú fiú volt. Csak úgy harsogott a hangja: „Perecet, Bánfi cipót vegyenek!" A sarkon egész nap folyt a kút vize. Egy aprócska asszony, fényesen feke­te arccal, vasport árult. Így kínál- gatta: „Asszonykák, hát nem látják? Megjött az újpesti főfeketéző!” Az ura valami fehér port csomagolt új­ságpapírba. „Halál a legyekre, hogy ne menjenek a levesbe! A gezarol ellensége pincebogaraknak, svábbo­garaknak! Tessék, csak tíz fillér!” — Turbános töröknek öltözött em­ber hadonászott egy görbe késsel: „Ide nézz, törökméz! Ha nem veszel, odébb mész!” A bódék árnyékában, fennakadt szemekkel, egy nagykon- tyú asszony jósolt. „Az én szemem belenéz az önébe! Megmondom a je­lent, a jövőt és a múltat. Nem fizet érte csak egypengő húszat." Evinger úr, a leggazdagabb halász, egyenesein nagyapámhoz jött. Kezet fogtak. „Adjon Isten, István! Csinálj nekem tíz kiló eszkábát! Jó élesre csináld! Nem szeretem, ha hasad a deszka. Valamelyik legényemmel küldök egy kosár halat. Előleget is küldjék?” Nagyapám ránevetett: „Tőled elő­leg, nekem nem kell, druszám.” 9 « • — Lenes! néni úgy tudott cso­szogni azokban a posztó mamuszok- ban, hogy szinte húzta maga után a port. Még oda sem ért, már el­kezdett sopánkodni: „Jaj, majszter! Muszáj megkötni azt a pikaporjút, adjál nekem jó erős lánc!” — Ha a hónap első pénteké volt, jöttek a Mária-lányok, gyónni. A Kovácsék lánya vezette őket. Le­eresztett hajjal húzták a szent éne­ket, mint nagyanyám szokta a ré­test: „Mária szűzanya”. A gyón­tatószékből minden szó kihallat­szott, mert a tisztelendő úr erősen nagyothallott... A vizes gyerekek mindenütt ott szaladgáltak: „Friss, hideg a víz! Kétfillér a víz!” Vala­melyiknek elgurult a pénze. Ahá- nyan csak voltak, mind ott kúsz­tak, másztak a lócitromok között. Egyszer csak közéjük csapott egy kapanyél. Jajgattak a gyerekek, de Ancsurka nene csak páholta őket. Kirángatta közülük az egyik kócos fiút, húzta maga után, közben szid­ta, mint a juhász a csökönyös sza­marát: „Palyo, te bides kötök, me­gint nem mentél , iskolába? Hát ezért kapálok én egész nyáron a papoknak? A nagyságos úr meg­ígérte, hogy fölvesznek tígedet in­gyenes tanulónak a pógáriba. Ne­kem nincs egy pár cipőm se, de neked már megvettem a posta­mester fiátul a Bocskai ruhát. Ne­ked muszáj a négy pógárit kivé- geznyi! Mert akkor felvesznek pos­tásnak, vasutasnak, fegyőrnek. Még finánc is lehetsz!” Szegény asszony már sírt, könyörgött a fiának, hogy végezze ki a pógárit. Mert ha nem, levágja füleit a metszőollóval. No, ezt a Palyo nem várta meg. Na­gyon szerette a Dunát, beállt ha­jóslegénynek. Ott nem kérték a négy pógárit. — Amikor a nagyharang - verni kezdte a déli tizenkettőt, betolatott a vásárba a városi kisbíró. Akkora pocakja volt, mint egy nagydob, azon rajta a kisdob. Megpödörte a bajuszát, vert egy soft a kisdobon, s parancsoló .hangon rázendített: „Közhírré tétetik, a hetivásár a következő pintekig, ezennel bezárat- tatikí!” Mindig meg akartam kér­dezni, de akkor nem mertem, most megkérdezem: „Halló, mennyei piacfelügyelőség! Kozma bácsi hova zárta be a váci vásárt? A püspöki pincébe? Vagy a Csuka-telepre?” S mintha kérdésemre választ is hallanék: „Volt esze az öregnek! Azt mondja, a Lőház söröshordói közé zárta be!” © • • • — Mama, megjött a busz — rángat vissza a múltból kisunokám. Mihail Solohov: A próba — Ha jól emlékszem, Tyutyikov elvtárs, maga régebben párttag volt — mondta a járási Komszomol-bi- zottság titkára a vele szemben ülő, zsírba süppedt szemű, önelégült fér­finak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkedődni kez­dett a kopott karton huzatú szé­ken, és zavartan motyogott: — I-dgen ... tudja... én, ő-ő-őőő. keresked elemmel f oglalkozg attarn, aztán engem, egyszóval, a saját ké­résemre, kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állo­másra utazni a falu pártsejtjének titkára, Pokuszajev elvtárs. A me­zőgazdasági kiállításra irányították. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a kö­vetkezőre: kettesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tettes­se, hogy igazi nepman (ehhez a sze­rephez egyébként teljesen illik a külseje), és finoman puhatolja ki, hogyan gondolkozik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a Komszomolról, mennyire mély a kommunista meggyőződése... Pró­bálja rávenni, hogy színt valljon, aztán írjon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, afféle kis politikai vizsga — mondta Tyutyi- kov, és hájas tarkóját megbiccent­ve, elmosolyodott. — És írjon, hogy szerencsésen megérkeztek-e! — kiáltott utána a tornácról a titkár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár... Pokuszajev, hosszú lábait szétvet­ve, hátával a baknak dőlve, a ko­csin bóbiskolt; szeplős arcán átsu­hantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikórgott. Tyutyikov sokáig nézegette szom­Polgar István: Virágos fa Tavaszt érző, virágos fák — virágos fa Magyarország: apák, anyák a fa törzse, gyermekek a virágok. Fagy ne ölje, szél ne törje, ne hulljanak le a földre... Ügy vigyázunk, mint szemünkre, kis virágok, tirátok. Pompázzatok mosolyogva, teljesedve, sokasodva, arany jövő ege ontsa fényét szirom arcotokra. Hules Béla: Mint anyák gyermekeiket Fény és meleg. Szűrődik már a tavasz a párás égből, és a hóvirággal meg az ibolyával együtt nyílnak a szemek és a szívek. Egyszerre milyen tág lesz a világ! A remény kézenfogja a vágyat, és vezeti mint az anyák apró gyermekeiket a lassan szikkadó utakon. Testvérek Mohácsi Regős Ferenc rajza Országhegyi Károly: Hír Halld az örömhírt, régi barátom! Itt van az úgy várt kis jövevény. Béka-utánzat, szinte parányi, s hangja a házat már veti szét. Ennyi a hír csak. Bárha kötetnyi volna beszélni mind, ami történt négy nap alatt. Űtmutatóm lett. Csillag az égen, mint ami vitte kisdedi lakhoz kétezer éve a pásztorokat. szádját, azitán kis bőröndjéből kol­bászt, kenyeret, uborkát vett elő, és harsány csámcsogással, enni kez­dett. Pokuszajev felébredt, félolda­lasén előreforduit, töprengve néze­getni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát, és rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdezte teli szájjal Tyutyikov, és nagyot nyelt. — Igen.. — Hm, marhaság. Az embernek nincs mit enni, ezek meg kiállí­tásit ... — A kiállítás nagy haszonnal jár a parasztság számára — válaszolta kelletlenül Pokuszajev. — Micsoda marhaság! Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit ■ csinálnak, ami fö­lösleges. Nézzük csak mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod ab­ba! — Ha én lennék hatalmon, meg­tanítanám őket kesztyűbe dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomolistákat. Micsoda istente­len csirkefogók. Feltűntek az állomás távoli, hu­nyorgó fényei. Tyutyikov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolistákat”. — Vagy például a fejükbe vet­ték, hogy légiiflottát építenek! Agyon kellene verni a taknyosait, ahol csak vannak — lihegte végképp ki­fulladva Tyutyikov, és csíptetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszaje- vet. — Legelőször, persze, a fejese­ket ... De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatását. Pokuszajev fölállt a bakon, be­es alt hasával esetiedül rádőlt ön­elégült úti-társa zsíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe gör- bedt emberi test nehézkes toccsa- nással fordult le a sárba. A ló meg­állt Tyutyikov, aki már rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, megpró­bált fölálLni, de a nekiszifajult tit­kár, nagy szuszogás közepette, lá­bát szélesen megvetve, a hátára fordította. Az emberkupac alól lihegés, nyö­gés hallatszott. — A komszo... a titkár kért meg ... viccből — lihegte az egyik ember. Vad rikoltás a válasz, meg vala­mi olyan hang, amilyent a rugdo­sott zabos zsák ad. '/W///////AW/'//////, „A fiú, minden kétséget kizáróan, megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és egy pillan­tást vetett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és feldagadt ajkával hang nélkül .sut­togott valamit — de...” Szomorúan nézegette a . kivert üvegű evikkerát, a ceruzájával meg- kékült orrnyergét simogatta, lemon­dóan legyintett, majd folytatta a le­velet : „... de ennek ellenére megérkez­tem az állomásra.” Bratka László fordítása Solohov. a huszadik századi próza­irodalom kiemelkedő eevénisége. a szo­cialista realizmus klasszikusa, a Csendes Don. az Emberi sors és más: számos, vi­lágszerte ismert regény és novella Szer­zőle 1905-ben született. E novelláiét a Nobel-díjas szovict író születésnapja al­kalmából közöljük.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom