Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
Festő és modell Somogyi György grafikája Tudor Arghezi: 'Bizalom E verse közlésével a száz éve, 1880. május 21-én született román költőre emlékezünk. Álmaiból a fehér napvilágra A kert alig serkent fel, csakhamar Veri a fény villáma, méhek szárnya, A mohó zűm-züm-zivatar. Mint gyenge szemhéjak, a rózsaszirmok Figyelnek rám — a reszketeg Tövek virága gyanakodva pillog, Kutat félénken mind, mint a gyerek. Töpreng a kert, álmát bevallja-e, Vagy eltitkolja? Ujjaim ügyelnek, A szárak közt lebegnek fölfele. Kertésze vagyok én a kis füveknek. Te csepp árvácska, szabadítsd ki már A suttogást zugából arany szádnak. Halljam, hogy lélegzeted ki-be jár S hogy bársony lelked sóhajai szállnak. Elűzöm én a mohó méheket, S a vallomások éjszakáin A csillagok tüzűtől védclek, Virágaim, ti édes leánykáim. Mo'Tv Nagy László fordítása — Hegyi Aranka!? A lány még sír, szinte fuldoklik, beszélni nem tud. Mindenki őt nézi és várják, hogy megszólaljon. Ehhez idő kell. A lány érzi, hogy beszélnie kell. Halkan mondja a szavaikat, csak elöl értik. — Engem becsapott ez az ember... Azt ígérte, hogy elválik feleségétől és a végén eldobott magától. Izzik a levegő, vörösödik Bárká- nyi arca. A bírónő figyeli a szemben álló feleket. A két ülnök, egyik nő, találgatják, ml lesz a vége. Nem először zajlik le előttük ilyen dráma. De előre nem lehet tudni, kinek lesz igaza. — Tisztelt bíróság! Amikor elindultam erre a tárgyalásra, még nem tudtam, hogy mit teszek az igazam védelmében. Annyit viszont tudtam, hogy a feleségem válással fenyegetett, ha megállapítják az apaságomat. Érdekessége az ügynek, hogy a feleségem előbb megkapta Aranka levelét, mint én megtudtam, hogy mit követtem el. Utána megérkezett az anyakönyvvezető felhívása, hogy vállalom-e az apaságot. Természetesen nemmel válaszoltam, mire megkaptam az ügyvéd levelét a bírósághoz benyújtott kereset másolatával. Ezek után itt állok és a vádak alapján joggal hiszik rólam, hogy becsaptam egy lányt, talán szerencsétlenné is tettem. Sarokba szorultam, de tudom magam védeni. Egyet kijelentek, ha én volnék a gyerek apja, akkor vállalnám az apaságot és ha nem lenne köztünk ekkora korkülönbség, az anyát elvenném feleségül. Különösen azok után, hogy a feleségem kijelentette; nem kíván velem tovább élni, a nevemet sem fogja viselni, egyetlen lányunkat is elidegenítette tőlem. Nagyon frí ez nekem és úgy látom, életemnek egy olyan (pontjához értem, amikor nem lehet titkom mások előtt, íme, itt van az írásos bizonyíték, hogy nem lehetek apja Hegyi Aranka gyerekének. A bíróra átveszi az iratot, olvassa, majd élénken magyaráz a két ülnöknek, összehajolnak és suttogva vitatkoznak. Találgatják, mit tegyenek. A tárgyalást nem függesztik fel, de tisztázzák, mi is az igazság. — Az orvosi bizonyítvány szerint ön magtalan, gyereke nem lehet., mint ahogy nem is lehetett. Ha ez így van, ahogy az írás bizonyítja, hogyan lehetett gyereke a házas életén belül? Megmagyarázná nekünk? A bejelentés óriási vihart kavart a jelenlevők soraiban. Milyen egyszerűnek látszott a két ember viszonya, és mit tudnak meg ... — Az igazság érdekében ezt is megteszem... Tizenöt évvel ezelőtt nősültem — másodszor. Első feleségem az ötvenhatos események izgalmaiba belehalt Pár ellenségem, akikről addig azt sem tudtam, hogy élnek, fölfegyverkezve berontottak a lakásomba és kényszerítettek, hogy menjek velük. Feleségem ösz- szeesett, de a fegyveresek nem hitték el, hogy valóban elájult, ezért rugdosták, hogy keljen fel, mire én megütöttem az egyik banditát. A végén én bizonyultam gyengébbnek. Mire feleszméltem, a lakásomat feldúlták, s a feleségem halott volt. A tettesek disszidáltak, ma sem tudom, élnek, halnak-e. Aztán rendeződtek a dolgok. Ebben az időben ismerkedtem meg a feleségemmel, aki a vállalatnál dolgozott. ötvennégyben, amikor a kormányzat csökkentette a honvédség létszámát, a katonatiszt férjét is leszerelték. Szakmája nem volt, iskolája is csak annyi, amennyit a honvédségnél megszerzett. Akkor jött dolgozni a vállalathoz a mostani feleségem. Azután a férjétől elvált, mert szégyellte őt civilben. Csinosan öltözködött és a munkáját jól látta el. Akkor figyeltem föl rá, amikor az első feleségemet eltemettük. Sokáig viaskodtam, hogy közeledjek-e hozzá, hiszen tizenöt év volt köztünk. Mindig elítéltem az ilyen házasságokat. Nem hittem az őszinteségében. De a feleségem, akkor még csak munkatársam any- nyira figyelmes volt velem szemben, hogy nem lehetett nem észrevenni. Virágot hozott a kertjéből, fölhívta a figyelmemet egy-egy könyvre, a végén a különböző szövetekre is. Egyedül voltam, szükséget éreztem, hogy nő legyen az életemben, csendben, de nem nagy meglepetésre összeházasodtunk. A második évben megszületett a lányunk. — Tudta, hogy ön nem lehet az apja? — Tudtam. Az első házasságomban sem volt gyerekem. Egyszer a feleségem tanácsára elmentünk kivizsgáltatni magunkat, melyikünkben van a hiba. Amikor megszületett a lányunk, újból megvizsgáltattam magam. Ugyanaz az Takács Tibor: Rigók a kertben L essük, hogy nő-e a fű a tyúkos- tetői ház kertjében, mert elvetettük április elején azt a másfél kiló fűmagot, amely hivatott nekünk puha, selymes szőnyeget varázsolni a felső terasz csupasz már- gájára. És persze, megszórtuk a kertet mindenfelé, ahol kikopott az ősgyep, kertünk büszkesége, az árvalány haj, amely ilyenkor már olyan selymesen simul talpunk alá, mintha a világ legszebb szőnyegén járnánk. Zöld fű tengert akarunk magunk körül látni, ez itt a legszebb tavasztól őszig. És persze, reménykedünk, s jó okunk van a reménykedésre, hiszen az Idei tavasz boyen öntözte csendes esővel, zavaros záporral, visongó viharral a kertet, mondtuk is a budai lakás védettségében: ez a jó a fűmagoknak. És akárhányszor megérkeztünk a Tyúkos-tető magasába, még ki se nyitottuk a kertajtót, már azt lestük, azt vizslattuk, nőtt-e a fű, gyarapodott-e a zöld látvány, hol serkennek az apró, kicsinyke fűszálak. És nem is mertünk a feleségemmel egymás szemébe nézni, mert kiki arra gondolt, vajon hol vétettük el a vetést? Tavaly mindent a szárazságra fogtunk, s szidtuk az égiek fukarságát, de az idén már igazán nem lehetett panaszunk esőre, csapadékra, lezúduló vízre, égi áldásra. Bizony, nem úgy sikerült az idei füvesítés, ahogyan elképzeltük. Itt- ott bújik, persze, az annyira áhított fűszálacska, néhol hat-nyolc-tíz is össZekapaszkodik, de azért maradt jócskán folt, szemet szúró, látképet rontó. S persze, a biztatás jólesik, mert a reménykedés örök társ szívünkben, biztatjuk is egymást, meglátod, a kopárosból is egyszer zöld fűmező válik, hittük is ezt mindaddig, míg a múltkor... De hát ezt akarom elmesélni. Mióta itt tanyázunk Szentendre fölött, s szívünké vált e táj békessége, egészen más emberek lettünk. Talán nem jobbak, de mások. eredmény. Erről az időről is van írásom... — És nem tiltakozott az apaság ellen? — Egy tekintettel sem. örültem, hogy van egy gyerekem, akinek az anyja az én feleségem. Mindig rr- gyon szerettem lányunkat. így vagyok hát! A feleségem válással fenyegetett és öngyilkossággal, a lányunkat uszította ellenem. De mit tehettem? Soha nem mondtam Volna el titkomat, ha erre nem kényszerülök. Itt van ez az Aranka is, az hitte, hogy az Ibusszal külföldre ment és ottmaradt vőlegénye helyett jó leszek alibinek a gyerekéhez. Elrontotta az életemet és a sajátját is. A házaséletben nem lehetett teljes az örömöm, a lányunkban reménykedtem. Még így is értelmet adott életemnek. Feleségem rájött, hogy túl öreg vagyok hozzá és azt hitte, emelt fővel távozhat a tárgyalóteremből. Gondoltam arra is, hogy a kis Annamáriát örökbe fogadom, de most már ez sem lehetséges. Menjen minden a maga útján. A teremben megfogható a csend. Ha bele lehetne látni a fejekbe ugyancsak furcsa kavargást látnának az emberek. A jó megjelenésű főmérnök és a kiszolgáltatott lány viszonya látszott az ismert tényekből és íme, egy tragédia zsúfolódott össze, amiből a támadóknak sem volt hasznuk. Az élet csak ritkán kuszái ja így össze a szálakat, de most aztán megtette... A megbántott feleség ájuldozik, közrefogják és kísérik a folyosóra. Legfőbb támasza a Kiss Lukács, a vállalat mérnöke. Valamikor az ájuldozó feleség intézte el, hogy vállalati ösztöndíjjal megszerezze a diplomáját. Nem fiatal már, mégis erősen tartja az asszonyt. Hegyi Aranka, mint aki nem érti, mi történik körülötte, csak ri.a- dozik, adja a butát. Az nem lehet igaz, amit Bárkányi elmondott, akkor felborult minden terve. De az ügvédjének elhiszi, aki korholja is. amiért félvezette és ilyen lehetetlen helyzetbe sodorta. Ha ezt tudta volna, nem vállalja a védelmet... A lány tudja már, hogy egyedüli megoldás, ha most gyorsan eltűnik Az emberek is elindulnak, viszik a hírt, a szenzációt... MONORI F. DEZSŐ Egyszerűen értői lettünk a természetnek, amelytől elszakadtunk gyerekkorunkban, s amely mióta újra közelségébe fogadott, napról napra tanít titkaira. Ornitológiái babérokra soha nem vágytam, de már jóbarátságban vagyunk az ég madaraival, a szomszédos kiserdő lakóival, ismerjük és szeretjük őket. Jönnek a cinkék, a vörösbegyek, a múltkor feltűnt egy szép, bóbitás, nagy testű madár, hancúroznak a feketerigók, mintha már meggyvágót is láttunk volna, s hogy meglessük titkaikat, beszereztem egy csodálatos messzelátót, mert közel akarjuk hozni a tájat, a fákat, a madarakat. És boldogok vagyunk, ha a kerítésünk oszlopaira ülnek, H anem a múltkor, mintha két ökölnyi aranydarabkát dobott volna kertünkbe a délután, belibbent két sárgarigó. S milyen otthonosan jöttek! Ismerték a járást, mert egyből lecsaptak a füvesített felső teraszra, s csipegefték, szedegették a gondosan vetett fűmagot. És mi meg se mozdultunk, pedig már tudtuk, hogy ők a tettesek, az ő leikükön szárad, hogy foltos lesz a gyep, ők járnak ide, mint terített asztalra, csipegetni, válogatni, uzsonnázni és ebédelni. De visz- szafojtott lélegzettel lestük őket, s boldogok voltunk, e néhány perc látványától. S mikor láttuk, hogy nem is hederítenek ránk, felbátorodtunk, megmozdultunk, közelebb léptünk és ők ketten, élvezték a délután gyönyörűségét, a perc áhítatát, a magok jóízét és széles rendet vágtak féltett fűmagvetésünkben. Ha jönnek akkor, amikor itt vagyunk, hogyne jönnének olyankor, amikor bezárjuk magunk mögött a kertajtót, hogyne jönnének, röpülnének a terített asztalra, amikor egyesegye- dül övék a kert. De mennyire hogy jöttek, s ez a jó, mert ideszoktak; ugyan, mi az a másfél kiló fűmag, semmi aZ, veszünk mi tízszer annyit, ha kell, s újra vetjük még május végéit is, akár ősszel is füvesíthetünk, s ha tíz fűmagból megmarad kettő, nekünk ez is jó arány lesz. Ha csak ez az ára sárgarigóinknak, semmi ez. A mi rigóink, mondogatjuk, s hogy csakugyan a mienk mind a kettő, most már biztosan tudjuk, mert a legközelebbi délutánon újra megjelentek, párban járnak, példázva az összetartozás oly csodálatos egységét, jöttek, még csak nem is köröztek, hanem bevágódtak a felső terasz terített asztalára, majd legörögtek a növő selyemfüvek közé, s onnan is boldogan szedegették, csipegették felülvetett fűmag- vainkat. Mert itt, a Tyúkos-tetőn, ilyen öröm is éri az embert. S még menynyi más, álmélkodásra, csodálkozásra késztető! Egyszer már fogtunk kicsinyke vadnyulat kertünkben; tudjuk, hogy a nagy vadrózsabokor mögött összehordott farakás alján lakik egy kétarasznyi, óriási aranyos-zöld gyík, néha meglepetésszerűen menekül, ha napozás közben tettenérjük. Mióta eltemettük majd tíz esztendőt megért pulinkat, a felejthetetlen és egyelőre pótolhatatlan Kócost, beédesgetjük a környék kutyáit, közöttük is Bencét, a szőke-sárga-barna korcs kutyát, Károly Béla barátunk, mindig gyanakvó félszemű kutyáját, amely először betérve hozzánk az idei tavaszon, mély szimmantásokkal járta körül Kócos sírját: a nyuszifülekkel, kövirózsákkal s más egyéb sziklakerti növényekkel beültetett kicsinyke dombot. N o, de a napokban új kincsekkel gyarapodtunk. A véletlen úgy hozta, hogy összebarát- koZtunk egy kedves, szíves- szavú nyugdíjas pedagógussal, hajdani iskolaigazgatóval, aki most a fafaragásainak és virágainak él Pest- lőrincen, egy csöndes utca kertes házában. Kertjében ^gy gyönyörű, öreg szilvafa törzsébe, igézőén tehetségesen, az első alkotás rátalálá- sával, szép fejeket faragott, kicsit a nagy kolozsvári szobrász, Szer- vátiusz Jenő modorában, bent a házat maga késZítette-álmodta szobraival, faragványaival rakta tele, de nem is ezzel büszkélkedett elsősorban Csőm Pál bátyám és mindenben hűséges osztályosa, kedves felesége, hanem a kertjükkel. El nem tudom mondani, hogy milyen fenyők növekednek ott, akármelyik botanikus kert díszére Válnának. S a kert minden szabad helyét beteríti valamilyen csodálatos s állítólag gyorsan terjedő, szaporodó, bársonypuha moha és egy eleddig számomra ismeretlen selyemfű, amely versenyre kelhet a mi árvalányha- junkkal is! De hogy ne nagyon ácsingózzon a szívünk, a kezembe nyomott Pali bátyám — dedikált könyveimért cserébe — egy székely kopjafát utánzó, faragott gyertya tartót, s aidán, ami ennél is nagyobb tett volt: nem sajnálták megbontani kertjük moháját, füvét, virágos- kertjét, s úgy megrakták mindenféle Tyúkos-tetőre szánt különlegességgel, hogy alig győzte elnyelni a Lada csomagtartója. Így aztán most gyöngyvirágok sorakoznak kertünkben, a faház oldalán, elültettük a zöld mohát is négy helyre, hadd gyarapodjon szerte s kertünkben, jó helyet kerestünk s selyemfűnek, hadd lássuk, elterjed-e nálunk ott, ahol a sárgarigók kiszemezték a fűmagot. Jutott mindenből pulink kis sziklakertjébe is. most aztán áldjuk az esőt, a májusi fellegeket, s ezzel vigasztaljuk magunkat &£ elszomorodott természeten siránkozva: legalább jót tesz a növényeinknek. Pedig hát igazán nem szorulunk az ég csatornáiriak áldására, amióta a két esztendeje véglegesen elkészült ciszternában nyolcezer liter víz szorong, s a fölös mennyiség elcsorog a túlfolyón, jó helyen táplálva a málnást, a földiepret, mert egy kicsinyke földdarabkát megmentett lám, az asszonyi aggodalom a kert gyeptengeréből. M a újra kimegyünk a szentendrei kertbe, megnézzük, men tek-e valamire a növények terjed-e a frissen ültetett moha, s élednek-e füveink, • amikei meghagytak szeretett sárgarigóink. Még csak be-beköszönnek kertünk be, eszegetnek, el-elbújnak. Més nem trilláznak, de ha egyszer rázendítenek, tudom, biztosan tudom hogy egyedül csak nekünk énekel nek... Este a fészerben
