Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-29 / 99. szám
4 xJurUty 1980. ÁPRILIS 29., KEDD KIÁLLÍTÓTERMEKBŐL A köznapok ígéretének varázsa CSENDÉLETEK. A váci Sző- nyi Tibor kórház tavaszi eseménye az a csendéletkiállítás, melyet a Magyar Nemzeti Galéria bocsátott a gyógyintézet rendelkezésére. A már a Csepel Autógyárban is bemutatott anyag valóban reprezentatív értékekkel érvel, felvonultatja nemcsak a XIX. század remekeit, hanem Nagy Balogh János, Fényes Adolf, Czígány Dezső alkotásait is. Élő mű-1 vészeink közül övári László, Orosz János, Mácsai István igazolja, hogy napjaink festészete is meggyőzően folytatja a magyar csendéletfestés rangos hagyományait. Folytatja és fejleszti. Az pedig jeles közművelődési eredmény, hogy a váci kórház mesterműveket fogad immár, nem a VI. emeleten, hanem az aulában, ahol sokkal többen tekinthetik meg a műveket, többen kaphatnak gyógyulást a művészettől is. JÓZSEF ATTILA. Mint lapunk hírül adta, a költészet napjának vidéki megnyitója Vácott volt, ahol Papp László saját gyűjtéséből és fotóiból, montázsaiból rendezett kiállítást. Egyre erőteljesebben illik figyelni rá: tiszta, megszállott ember, aki fáradhatatlan szorgalommal és növekvő tehetséggel szolgálja irodalmunkat és a váci köz- művelődést. Ezúttal is gazdag anyagot gyűjtött, s amiben előrelépett, az önálló szerkesztésű montázsok sora, mellyel szerényen, hatásosan értelmezte József Attila nagy költészetet eredményező életművének állomásait. Van még idő május 6-ig, hogy még több váci általános és középiskola tekintse meg e kiállítást a Madách Imre Művelődési Központ emeleti galériájában. RAJKI LÁSZLÓ. 1939-ben született Orosházán, 1969 óta él Szentendrén, szobrai építenek hidat Pest és Békés megye között. E kapcsolatteremtő képesség figyelemre méltó, annál is inkább az, mert a szobrok alkotója csöndes emFényes Adott: Kugler-sütemények bér, s emiatt kisebb figyelem kíséri a megérdemeltnél. Mesterségbeli tudása kifogástalan, melyhez belső érzékenység társul, ezért olyan megejtően izgalmasak portréi, melyet Móricz Zsigmondról, Táncsics Mihályról, Darvas Józsefről mintázott. E három mű Szentendrén, Dabason, Orosházán járul hozzá ahhoz, hogy szemléletet tágítson irodalmunk, történelmünk e három személyiségének szobrászi értelmezésével. Rajki László ólomban, fában, bronzban, mészkőben, vörösmárványban fejezi ki gondolatait — ismeri és birtokolja az anyag lehetőségeit. Az is erény, hogy realista eszközeit kubista elemekkel bővíti, nagy biztonsággal és felelősséggel tájékozódik. Szentendrén, Vácott, Dabason, Békéscsabán, Orosházán, Dunaújvárosban, Nyíradonyban állították fel köztéri szobrait, melyek igényesek, korhoz, emberhez szólóak — minden igényt kielégítenek. Ez utóbbi mozzanat lényeges vonása művészetének. Tud is, akar is korszerű és közérthető lenni — ötvözi, egyezteti a realizmus és az elvonatkoztatás arányait úgy, hogy egyszerre tegyen eleget a társadalom várakozásának és a holnap igényeinek. Értékei megbízhatóak — nem korlátozódnak a jelenre. Aki figyelemmel kísérte budapesti, tatai, nagykőrösi, váci, szentendrei, egri és orosházi Rajki László: Anya gyermekével kiállításait, az tárgyilagos örömmel állapíthatta meg rendszeres szívósságát, szorgalmát, helytállását az előrehaladásban. Losonci Miklós GAZDAG AZ ÖRÖKSÉG Farkas László műhelyében Ha ügyesen formázunk meg egy szép vonalú kancsót — mondják a fazekasok —, akkor az máris női alakra emlékeztet, sőt a jól elhelyezett fül akár a kart is helyettesítheti. Ennyire könnyű volna az agyagművesség? A több évszázados múltra visszatekintő magyar népi fazekasságnak ma már csak néhány mestere dolgozik, főként az Alföldön. Közülük nem egy, mint például Farkas László, az egykori Gorka- tanítvány, Verőcemaroson évtizedeken keresztül küzdött azért, hogy megőrizze, továbbfejlessze a fazekasság gazdag örökségét. Mesterség vagy művészet Évszázadok során a sokarcú agyagból, sokarcú művészet jött létre, épp ezért elöljáróban nem árt tisztázni, hogy a keramikus munkája és a fazekasság között némi különbség van. Ez a különbség nem másból, mint a készülő tárgyak leendő funkciójából adódik, vagyis a keramikus jobbára dísz-,, a fazekas pedig használati tárgyakat készít. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megfordítva sosem történhet, főként ma. De szembetűnő különbség a két művesség között, az az, hogy a kerámia a festészet és szobrászat között helyezkedik el, tehát mindkét képzőművészeti ág kelléktárából merít. A művészet kifejezés máris jelzi hovatartozását, a fazekasság pedig mesterség. — A korongozás, amely az agyagművesség alapművelete — vallja mesterségéről nagy- nagy lelkesedéssel Farkas László — önmagában nem művészet, bárki megtanulhatja. Am amilyen könnyűnek látszik, elsajátításához annál nagyobb türelemre, kitartásra és gyakorlatra van szükség. Természetesen az alapvető formakészséget sem nélkülözheti az, aki ennek a mesterségnek elsajátítására vállalkozik. A mesterségbeli tudás másik elengedhetetlen tartozéka az anyagismeret, azaz ebben az esetben az agyugismeret. Korongozásra ugyanis csak a kövér és képlékeny, jobbára vasoxidos agyagféleségek alkalmasak. S hogy ez valóban így van, az a munkafolyamat végső fázisánál válik nyilvánvalóvá, vagyis a kemencében történő égetésnél. Ugyanis, ha az anyag nem egynemű, berepedezik, vagy használat közben időnap előtt tönkremegy. Hagyományos módszerek Farkas László agyagedényeit a hagyományos módszerek, eljárások alapján készíti. Munkadarabjainak formátuma és mintázata is közel anynyit őriz a hagyományokból. A csörgőkorsót, a „Miska” kancsót, a különféle vázákat, tálakat és butéliákat stilizált madárfigurák, növények és virágok mintázatai díszítik. De amennyiben újak ezek a formák és díszítő elemek? Ez valóban kérdéses, hiszen a laikus számára alig észrevehetően, rejtetten, de mégiscsak jelen vannak azok az újítás igényével született elemek, melyekről alkotójuk így szólt: Ecsettel és tűvel — Bármennyire is fájlalom, de tudomásul kellett venni, hogy a cserépedények idővel, bizony elvesztették eredeti funkciójukat, egyszerű dísztárgyakká váltak. E fölött való bánkódásomban születhetett meg az a gondolatom, hogy a régit átalakítsam úgy, hogy annak ma is funkciója legyen. így lett az egykori „Miska” kancsó huszárt stilizáló formájából váza, vagy például a három köcsögből álló ikerfazekak mintájára ikersótartó. Sok új forma született így. De némileg sikerült megújítani a cserépedények és tálak mintázatát is, ami egyébként sem volt elkerülhető, hiszen az új forma, az új funkció megkövetelte azt. Ám nem a minták jelrendszerét változtattam meg, azt nem is volna szabad, mert ősi és egységes, hanem azok Végső búcsú Nádasdy Kálmántól Hétfőn, az Operaház előcsarnokában vettek végső búcsút NádaSdy Kálmán, háromszoros Kossuth-díjas kiváló művésztől, a Magyar Állami Operaház egykori főrendezőjétől és igazgatójától, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanárától, volt rektorától, a Magyar Színházművészeti Szövetség díszelnökétől pályatársai, tanítványai, tisztelői és családjának tagjai. Koszorúkkal övezett ravatalánál művészetpolitikai és művészeti életünk kiemelkedő személyiségei, az Állami Operaház vezetői, vezető művészei, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói álltak díszőrséget. Kodály Székely fonójának dallamai után elsőként — a Kulturális Minisztérium nevében — Molnár Ferenc államtitkár búcsúzott az elhunyttól: — Megrendültén gyászol egész kulturális életünk, s a színház-, a zene- és a filmművészet számos hazai és európai műhelye. Sokoldalúan művelt személyiség, nagyszerű művész, kitűnő tanár, iskolát teremtő, szervező-vezető egyéniség volt. Nemzedékeket kapcsolt össze életében, s a magyar művészet haladó mozgalmait egyesítette szellemében. Nagy tehetségű társak kísérték és szinte nincs a magyar zenének és színházművészetnek olyan jelentős alkotója, aki közvetlenül-közvetve tanítványának ne mondhatná magát. Élete utolsó évtizedeit szinte kizárólag a tanításnak, új művésznemzedékek nevelésének szentelte, s ebben is maradandót alkotott: a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanáraként, rektoraként színészképzésünk korszakalkotó jelentőségű megújítása fűződik nevéhez — hangsúlyozta az államtitkár. Az Állami Operaház nevében Mihály András, az intézmény igazgatója mondott búcsúbeszédet. Ezután — a tanártársak és a tanítványok nevében — Ádám Ottó, a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektorhelyettese méltatta meghatott szavakkal az elhunyt példamutató és tiszteletet parancsoló művészi-pedagógiai erényeit. Az operaházi búcsúztatót követően Nádasdy Kálmánt több száz gyászoló jelenlétében a Farkasréti temetőben, a Fővárosi Tanács által adományozott díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. Regionális köznyelv Tudományos elemzések magnóról A nyelvtudomány eddig még föltérképezetlen új területét igyekeznek feltárni — az egyetemi és főiskolai kutatókkal, szakemberekkel közösen — 'a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársai, a regionális köznyelv alakulását, sajátosságait elemzik tudományos eszközökkel. A kutatók a regionális köznyelv fogalmán a vidéki városok nyelvét értik, amelyre hatottak a környező települések nyelvjárásai. A sajátosságokat leginkább a beszélt nyelvben tudják „tetten érni', így a tudományos munkához — elsőként a Dunántúlon Pápán és Szombathelyen — beszélgetéseket rögzítettek magnetofonszalagra, s azokat elemezték. A hangfelvételek tanúsága szerint bár a városban élő emberek egyre ritkábban használják a nyelvjárási fordulatokat, még mindig szép számmal élnek a tájnyelv sajátosságai. FILMEKRŐL RÖVIDEN Külföldi bemutatók A Monte-Carlóban nagydíjat nyert alkotás, a Chrudi- nák Alajos rendezte „Terepjárón a Szaharában” i3 szerepel a külföldi tévétársaságok által az elmúlt hetikben átvett magyar filmalkotások között; a CBS kanadai tévéadó sugározza majd. A Vrsárnapi szülők című játékfilmet az NSZK-beli ARD adó kívánja műsorára tűzni. Dargay Attila két nemzetközi fesztiválon is díjat nyert rajzfilmjét, a Ludas Matyi-t, valamint Jan- csó Miklós művét, a Csillagosok, katonák-at az olasz állami tévétársaság, a RAI vásárolta meg. Ismeretterjesztés cellulózszalagon Hazánkban tartózkodik Alekszandr Zgurigyi, a Szovjet Filmművész Szövetség titkára, háromszoros állami dí jas filmrendező. A népszerűtudományos filmművészet kiemelkedő egyénisége nyilatkozott az MTI munkatársának. — Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok magyar filmes kollégáimról, s szívesen emlékszem arra, hogy társalkotóként több ízben is együtt dolgozhattam többükkel. Az Ősök útján című filmben például Homoki Nagy Istvánnal, Az Erdei szimfóniá-ban pedig rendjét, elrendezését, ahogy a megújított formák megkívánták azt. — Feleségem a segítőm, ahogy mi, fazekasok nevezzük, a „tarkázásban”. Szinte már az ősi időkben hagyománnyá vált, hogy a fazekasok felesége, vagy leányai, esetenként női alkalmazottak végezzék ezt a munkát, mert némiképp hasonló a hímzéshez, egyszóval, női munka. A kiszárított és angólozott, azaz fekete vagy fehér alapmázzal bevont formára tehát, feleségem először hideg tűvel megrajzolja a minták kontúrjait. Ez ugyancsak egy újítás, ugyanis ezzel az eljárásnál az agyag vöröses alapszíne is díszítő elemmé tehető. Ezt követi az egyszeri kiégetés, ekkor válik az agyag cseréppé. Innen már minden a hagyományos módon történik: a meghúzott kontúrok által bezárt tér színezése írókával vagy ecsettel, majd az egész forma, különböző színű eleme válogatja, ónmázzal való bevonása. Ezt a technikát már a XVI. században alkalmazták a magyar fazekasok, akik a hazánkba vándorolt anabaptista vallású Tabánoktól tanulták. Tulajdonképpen ez az az eljárás, amitől a végső kiégetéssel a cserép elnyeri végső alakját, s amitől szépséges fényes tükrét kapja. Azt mondják, a keramikus- sággal szemben a fazekasság előtt nem nagy jövő áll. Pedig ez így, nem egészen igaz. Mert addig, amíg a fantázia teremti a formákat, újabb és újabb eljárások születnek, mindaddig él a fazekasság. Németh Péter Schuller Imrével. Mostani magyarországi tartózkodásom egyik célja a magyar filmesekkel való együttműködés további fokozásának szorgalmazása. Érdekes megállapítás az is, hogy ugyanazok a személyek másképp beszélnek ’ otthon, mint a hivatalban, s ugyancsak befolyásolja a nyelvjárási szóhasználatot, ha személyes élményről szól a kérdezett. Általános tapasztalat: családi környezetben, Illetve a személyes élmények elmondásakor gyakrabban „csúszik be” a tájnyelv. Az elkészült elemzéseket ■ a regionális köznyelv kutatásával kapcsolatos eddigi szak- irodalmat a közelmúltban tették közzé a „Nyelvtudományi értekezések” sorozatban a szakemberek. Szakfolyóiratokban publikálják a kutatások további eredményeit is. TV-FIGYELÓ Kin«. Ahogyan elkezdődött, ugyanolyan erényeket csillogtatva fejeződött be vasárnap Marun Luther King cítűk például az idősebb Kingé, aki — s egyebek között ezt mondhatjuk a film egyik legmű amerikai sorozat. Miaént már a legelső jeleneteket figyelve is tapasztalhattuk készítőinek — élükön az írórendező Abby Mann-nak — szinte történészi idő- és helyismeretét, ez a meggyőző alaposság a történet legvégéig folytonosan érezhető volt. Mindezeknek köszönhetően — no meg persze annak, hogy alkalmankint (mint például a buszfoglalás esetében) egészen bravúros felvételek követték egymást — joggal hihettük, hogy magunk is King közvetlen környezetéből figyelve látjuk felívelni ezt a páratlanul nemes és tanulságos életutat. Mondhatni, személyes ismerősünkként vált az ő szeretett testvéreinek országosan elismert — sőt Nobel- békedíjjal is jutalmazott — vezetőjévé, akit magunk is féltve, óva, de mégis büszkén szemléltünk újabb és újabo akcióinak közepette. S éppen ez a szinte testközeli kapcsolat magyarázhatja meg azt a furcsa érzést, hogy amúgy, újságolvasóként, az újabb kori história figyelőjeként ki-ki pontosan tudhatta: milyen véget ér majd a négerek polgárjogi vezetőjének sorsa, az a lövés mégis erősen megdöbbentett. Hát még ezt is lehet? — szakadt ki a képernyő előtt ülőből az indulat. Persze nemcsak maga a fő- és címszereplő — a kitűnő Paul Wienfield játszotta King doktor — személye vált eny- nyire plasztikussá, hanem sok más társáé is, akiket látva rendre megismerhettük a már említett mozgalom számos irányzatát és azok megannyi politikai árnyalatát. Sok-sok érdekes portré idéződik fel, amint a széles hömpölygésű múlt- idézésr* visszagondolunk. Közaz általunk kevéssé ismerhetett, néger középosztály jellegzetes képviselőjeként állt elénk. Nagy élmény volt tehát ez az újvilági példázat, amelynél jobban még kevés más hasonló vállalkozás mutatta meg annak a sokat emlegetett demokráciának igazi ábrázatát Gyerekek. Most, hogy a Pedagógusok fórumának egyik, a közelmúltban látott adása — Ugrik a pofon! címmel — országos vitát váltott ki, bizonyára számos előfizető vélte úgy, hogy na ezt a sorozatot nézni kell. Igaz, most vasárnap nem sugárzódott valami jelesebb szenzáció, ám annál több okos és megszívlelendő szó hangzott el Vekerdy Tamás pszichológus tolmácsolásában mindarról, hogy milyen követelmények elé állítódjon az az érőfélben levő gyerek. Hát — hallhattuk — semmi esetre sem szabad kívánni tőle olyasmit, ami életkorának, illetőleg készségeinek és képességeinek nem felel meg. Ha például csúnyácskára sikeredik az a leckei betű, hát ne kínozzuk az órákon át tartó gyakorlással, hanem előbb ecsettel, csomagolópapíron ízleltessük meg vele a görbületek megvonásának kellemes érzéseit, majd mindig kisebb és kisebb eszközzel, illetve helyen csináltassuk vele ugyanezt. Így nem gyűlöli meg sor alá másolni a következő sort, hanem ebben az egész foglalatosságban kedvét leli. És ez csupán egyetlen jótanács a papáknak, mamáknak címzett sok egyéb más javallat közül... Akácz László
