Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

;,y va;.w

w/KvIv

Karcsi a szénázáshoz fogott, a válla fölött vetette oda:

— Elkéstél vele, komám. Melizán már választott. Novák Sandái a jegybeli ja.

De engem se a rozstáblában találtak, itt az alkalom, hogy megmutassam a barátomnak, mit érek. Menynyire taksálom magamat legalábbis.

— Le is csaphatom a kezéről, nem gondolod? Érek annyit, mint az a trágyát dagasztó bunkó! — hetykél- kedtem, de meg is bántam rögtön.

Nagyot lobbantak Karcsi zöldes szemei, ahogyan megfordult. Értetlenül mért végig. Közibükvaló az a legény, a Sandri. De szelíd volt a hangja, kioktató.

— Megpróbálhatod, Péter. Az a legény nem fogja engedni, ami az övé. A lányka se neked való. Fölsülnél vele. Kinevetnek.

Nem fogott rajtam se józan beszéd, se tanács. Tizenhét éves voltam, fülig szerelmes. Nem ismertem még a falut.

— Az még elválik — jegyeztem meg, kijózanodva kissé.

Nem került többet szóba a Meli- zán-ügy.

Az alvégen botlottam össze az én hollófürtű ideálommal. Testes szatyorral közeledett a Maróti úton. Hozzácsatlakoztam.

— Segíthetek, Liza? Viszem a csomagját hazáig — ajánlottam.

Felém se nézett, továbbment.

— Köszönöm, jobb, ha magam viszem. Itt lakom a közelben.

Ki akartam ragadni a kezéből.

— Adja csak ide!

S

értődve préselte össze az ajkát. Ellenségesen méregetett. Szorította magához a szatyrot. Erőszakkal kellett kitépnem. Fölhergelve álltunk egymással szemben, én dühösen fújtatva, ő lángveres arccal. „Ha elengedem a szatyrot, gyávának tart” — futott át rajtam. Kullogtam mellette, a csomaggal. — Nem szólhatnak bele. Kettőnk ügye csak!

A kiugró házfal legsarkába húzódott. Nem az a szelíd, passzív Melí- zán volt, akit megismertem. Sziszegve vágta a képembe:

— Tegye le a csomagot és takarodjon! Senki se kérte a segítségét. Szégyell je magát!

Megragadta a kabátomat, s az arcom felé kapott a körmeivel. Letettem a földre a tasakot.

— Talán ezt mégse kellett volna — ennyit tudtam kinyögni.

Futott a csomagjával, mint akit kergetnek. Eltűnt egyik házkapuban.

Leforrázva, gyámoltalanul álltam az útközépen. Tisztogattam kalapomról a port. Lerepült dulakodás közben.

Nap mint nap a kocsmájuk előtt ólálkodtam, hátha megpillanthatom a kis Meiizánt. Nehezen viseltem el a kudarcot.

Karcsi barátom figyelmeztetett:

— Óvatosabb lehetnél, Péter. Lesnek rád a Novák-fiú barátai, hogy eldöngessenek.

Velem jött ezentúl, elkísért mindenhová. Szótlanul és sötéten haladt

Hunyadi István:

Pintér Kari

P

antallónadrágos diákgyerek

voltam azon az emlékezetes vakáción, fejcsóváló kamasz a felnőttek zavaros ügyeiben. A férfi-nő kapcsolatra gondolok, amit addig homályos célozgatások vettek körül. Fölpattant egy gondosan rejtegetett ajtó, amit zárva tartott a szülői óvatosság. Jóféle életiskolába iratkoztam abban az apró, Duna menti faluban. Először találkoztam asszo- nyi huncutságokkal. Ezek a férjes nők nem dugták véka alá alkalmi föllobanásaikat. Nem egyszer hajszál választotta el őket szeszélyeik fölöttébb ingerlő megvalósításától. Meg- ütődve hallgattam fecsegéseiket széptevésekről, gáláns ügyeikről, melyeket maguk se hittek komolyan, azért mesélték, hogy elkábítsák vagy bosszantsák a társaságbeli asszonyokat. A szőke Pihlemé — ez a nagydarab bécsi nő — vitte a vezérszólamot, kalandos ügyei szellőztetésével.

Az alig serdült, tüzes szemű Melizán is részt vett közös hegyi csavargásainkon. Falusi ártatlanság volt ez a formás, aprónövésű lányka. Apja, a községi kocsmáros, a legalkalmasabb kezekre bízta a fruskát, úgynevezett „finom” társaságra, melyben épületes dolgokat tanul.

Nem mertem én Melizánhoz közeledni, mindössze annyi telt csodálatomból, hogy vele szemben foglaljak helyet a hátizsákkal.

Nekem csak ő volt jelen a nagyhangú, kacarászó társaságban, őt bámultam szomjas kíváncsisággal, fél- rehúzódását, szépségét. Lestem, hogy szolgálatára lehessek. Egyformán csillogtak mindenkire izzó koromszemei, de leginkább hallgatott, mintha meg se hallaná a körülötte röpködő sikamlós fecsegéseket. Szerényen kuporgott a fűre, éppen csak közöttünk volt szomorkás arcával, fölötte kívánatos gömbölyűségeivel.

Jópajtásom volt Pintér Kari, a korban egyívású gazdalegény, vele tárgyaltam meg kényesebb dolgaimat. Ritka intellektusú, ragaszkodó barát volt, folyóiratokból, okos könyvekből szedegette a tudást, melyet körülményei és iskolái megtagadtak,

Koraesti órákban hangzott el ez a beszélgetés. A magas jászolban púpozta a szénát három kávéfoltos tehenüknek. Lestem az arcát, amíg mondogattam a magamét.

— Totál beleestem a Melizánba, pajtás. Nem tudom, hogyan segíthetnék magamon. Mihelyt szemtől szembe kerülünk, árva kukkot se tudok szólni.

gyszeribe felhős lett Karcsi ábrázata. Meglepődve pislogott rám a simléderes sapka alól. Hideg zuhany lehetett érzékenységére, amiket hallott.

— Nemcsak neked tetszik az a lány, te Péter. Akad annak minden ujjára. Rossz helyen kereskedel — vakargatta a füle tövit.

Elbizakodva csattantam rá:

— Ostobaság! Azt hiszed, nemet mondana, ha megkérném a kezét? Ragyogó állásom lesz, mihelyt lematuráltam. Apám megígérte.

Színes kövek

E

az oldalamon. Félszájjal, kurtán fogadta, ha a legények ráköszöntek. A Novákék bosszújától tartott, de egy szóval se emlegette. A nadrágzsebbe süllyesztette az öklét, mint aki a legrosszabbra készül. Itt nem ismerik a tréfát szoknyaügyekben.

Az örökké kacarászó Bihlerné megkérdezte:

— Mi van Melizánnal? Nem mutatkozik a kirándulásokon. Magának tudnia kell.

— Miért épp nekem?

— Vele látták a faluban, ne tagadja. A madárka elrepült. Attól tartok, megijesztette.

Sikítva fölkacagott, ahogyan eddig, ha odaszúrt éles nyelvével.

— Nono, kisfiú, azért nem kell kétségbeesni. Van elég magánakvaló lányka, hamar vigasztalódhat.

A Vadállókövek környékére ruccantam reggelenkint, hogy kiszellőztessem sötéten kóválygó gondolataimat. Melizán vérvörös arca ugrott be mindig, a dühös vadmacska, ahogyan legutóbb láttam. Pedig nem akartam rágondolni. A templomtér felé igyekeztem.

lődület ácsorgott a kocsma előtt. Kisebb csoportokban tárgyaltak valami szokatlan eseményt, élénk taglejtéssel. Az asz- szonyok jajveszékeltek, sopánkodva rántották homlokukra a fejkendőt. A hajórév irányába mutogattak. Szót se értettem az egészből, egyszerre többen is jajgattak, bozsékoltak.

Karcsihoz nyitottam be, a konyhába. Árnyékban ült, magát elengedve, mereven bámulta a sarkot. Sapkás feje, akár az ólom, föltámasztott öklén nyugodott.

— Mi történt? — ragadtam meg a karját.

Sokáig nem szólt, azután rámemelte nedves, zavaros szemét.

— Melizán. Beleveszett a folyóba. A Novák-gyerekkel ültek a csónakban, ketten ... Elkapta őket a forgó... ók keresték?... Ki tudja?

Feje az asztallaphoz koppant. Rázkódó felsőtesttel zokogott. Mindkét öklével a halántékát szorította, ök- lendezett, csuklott. „

Gyakran megfordulok a házuknál ma is. Kari előtt Melizán nevét nem szabad kiejteni. Az idős szülei már tudják. Ha fölemlíti valamelyik szomszéd, falfehéren ugrik föl és kifordul az ajtón.

c

Mariró VáiApám csillaggá változott

Apám csillaggá változott.

Látom az emlékezet tükrében fel-felvillanni csontos arcát, a mátrai dombok felett kinyújtott kezét; mintha a sziklákat simogatná a zergefutású felhők alatt.

Tavirózsák között, a tő vizén rezeg egy parányi csillag.

Ki terítette a világra a feledést?

Ki plántálta belénk az ismeretlent?

Én az örökkévalóság reményében indulnék el, kedveseim, négy égtáj felé, hogy újult világgal térhessek meg hozzátok.

Kopré József:

A fuvar

Azt itták a zalai rokonok, hogy a Déli pályaudvaron várjam őket. Nézem a karórámat, időm még van bőven. Sőt! Tankolhatok is a megszokott kútnál, biztos, ami biztos. Kifizetem a benzin árát, és irány a Déli pályaudvar.

A hangosbemondó pillanatonként közli a vonatok érkezését, indulását. A biztonság kedvéért a táblán is ellenőrzőm. Igen, időm még van. Nézelődök. Bátyusok, kofferosok surrannak el mellettem. Főleg a dunántúli járatok népesek. Kicsit a szagok is ismerősek. Valaki Sárbo- gárdot említi. Megdobban a szívem. Hányszor szálltam én is ott át, ha Fehérvár felől vagy más vonattal közelítettem meg szülőfalumat az elmúlt 30—40 évben.

A zalaiak vonata is megérkezik. A rokonok sehol. Föl-alá sétálgatok, „elállóm” a kifelé jövők útját, szememmel valósággal megszűröm az érkezőket. A rokonok arca ismerős. Elnéztem volna őket? Kérdezősködöm. A vonat az, amit vártam. Csak a rokonok nem jöttek. Csalódottan botorkálok kifelé.

A kijáratnál két, spárgával átkötött batyu mögött egy öregebb ember és hasonló korú asszony áll. A ^szpny szeme riadtan bámulja a Kifelé igyekvőket. Az' emberke pipára gyújt és egykedvűen fújja a füstöt. A gyufaszálat bársonynadrágjához dörzsöli. A biztonság kedvéért még rá is köp egy kicsit és eldobja.

Mohácsi Regős Ferenc üvegfestménye

(A szigetszentmiklósi múzeum tulajdona)

Császár István:

Ötödik szimfónia

ESTE kilenc után beültünk Ferivel az ebédlőbe, tévét nézni. Rajtunk kívül csak két-három ember volt a helyiségben. A többség kint cigarettázott az előtérben, csoportba verődve. Várták a tíz után kezdődő olasz filmvígjátékot. Pillanatnyilag Herbert von Karajan vezényelte Beethoven ötödik szimfóniáját. Ez űzte ki őket cigarettázni.

— Mi van a tévében? —■ kérdezte Feri, amikor az előbb elhaladtunk közöttük.

— Valami d é m o 11 — mondta az egyik —, menj be, Ferikém, éppen neked való.

Kedveskedő lenézés és talán egy kevés szánakozás is volt ebben a hangban. Nevettek is néhányan. Feri ugyanis egy mihaszna festő. Még ha szobafestő vólna... De képeket fest, itt, az állami gazdaságban, ahol mindenki dolgozik, még én is, a testmozgás kedvéért fákat ültetek, kapálok, pedig én is egy mihaszna vagyok — íróban. Ráadásul Feri képei itt senkinek sem tetszenek túlságosan, mert olyan démoll- szerűek.

Hallgattuk a zenét az ebédlőben, néztük a zenészeket és Karaj ant, ahogy magas nyakú, fekete pulóverben vezényelt, szinte végig behunyt szemmel.

Közben eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik átkozódva szidják az úgynevezett egyszerű emberek művészetellenességét, vagy inkább művészetgyűlöletét. Egy zenerajongó asztalos barátom például azt mesélte fogcsikorgatva, hogy a munkatársai rohanvást elzárják az egyébként állandóan ordító rádiót, amint olyasmit hallanak, hogy Brahms, Schumann vagy hegedűverseny, vonósnégyes. Különösen a vonósnégyes serkenti őket azonnali cselekvésre. Vannak emberek, akik már megkedveltek néhány operát, de a vonósnégyesektől irtóznak, mint a fűztől.

Számomra az az elgondolkodtató, -hogy ezek az emberek anélkül utasítanak el maguktól zenét, képet, könyvet, hogy valaha is meghall gatták, megnézték, elolvasták volna. És az indulataik éppen olyan hevesek, mint azokéi, akik „primitívek”- nek nevezik őket.

Munkásszálláson láttam egy középkorú vagányt, aki miközben az elhallgattathatatlan hangszóróból Csajkovszkij-zene szólt, tajtékozva hánykolódott az emeletes ágyán, és azt ordítozta, hogy az ilyesmi csak az agyalágyultaknak tetszik, csak azok hallgatják olyan pofával, mint egy beteg kuvasz, de ugyanúgy nem értik, mint ő, mert ennek nincs semmi értelme, az ilyen zagy- vaságot naplopó hülyék találták ki, naplopó hülyék számára.

Ahogy észrevettem, ezek az emberek a szimfóniával vagy éppen a Feri képeivel kapcsolatban már eleve valamiféle úri huncutságot sejtenek, vagy talán megérzik ezeknek a műveknek azt a közönségét, amelyik egy tőlük idegen világban él, nem ismerve az ő életüket, gondjaikat, de annál jobban ismerve a mindenféle démollokat .„Persze, ha egy vagon cementet kell kirakni, akkor nem ők hordják kettesével az ötvenkilós zsákokat. Pedig az az igazi művészet!”

A ZENEKAR az utolsó tételbe kezdett. Kintről bejött a mindig tréfálkozó Kálmán. Magas, nagycson- tú testével lezökkent a székre. Furfangosan mosolyogva nézte a képernyőt. Éppen egy sor gordonkást mutattak.

— Odanézz, édesapám, hogy húzzák a brúgót! — mondta, és utánozta őket. — Hogy cifrázzák, az anyjuk keservét! Nézd, az meg a szemét is lehunyja, úgy integet. A trombiták! Figyeld, hogy regyegte- tik. össze lehetne gyűjteni tőlük öt hordó trombitanyálat.

Már csak félig figyeltem a zenére. Kálmán ugyanannyira érdekelt. Egyidejűleg vannak, egymás mellett, és ki merné megmondani, hogy melyik a fontosabb.., ,

— Ne szemetelj, Mihály — szól rá az asszony. — Nem látod? Ki van írva!

— Ez nem szemét! — mondja sértődötten az emberke.

— Hát mi, ha nem az?

— Gyufaszál, látod?

— Nem otthon vagy.

— Tudom. Pesten. A Déliben. A lányod meg sehol! Na, jól megjáratta az velünk a bolondját!

Az asszonyka idegesen néz körül. Akire vár, sehol.

Ott állok néhány méterre tőlük. Lóbálom kezemben a slusszkulcsot. Idegesen toporgok. Mert azok se jöttek, akiket én várok. A zalaiak. Kicsit bosszant a dolog, de azért elmosolyodom magamban. Vagy én néztem volna el a dátumot? Most már mindegy. Még egy vonatot azért is megvárok. Ha Zalából jön, ha máshonnét.

A két Öreg egyre riadtabb. A férfi sziszeg a pipa mögül, hogy „mi a ménkűnek köllött bizonytalanba elindulni”, az asszony meg dühösen válaszolgat a fogai közül, hogy „maradjon mán magának, itt se nyughat, ha egyszer nem úgy megy minden, ahogy szeretné, már a plafonon van”.

Közelebb lépek hozzájuk.

— Mi a baj bácsika? — kérdem, mert őt látom mérgesebbnek.

— Itt vagyunk, az a baj. A lány meg sehol!

— Teccik tudni, azt írta, kijön elénk. Merthogy mink a Népszínház utcába innét be nem találunk — -mondja az asszony, és látom, örül a szeme, hogy közölheti velem, hová igyekeznének.

— A számot tudják?

— Milyen számot?

— Hát azt a Népszínház utcait? A lányukét.

— Már hogyne tudnánk! Föl van írva, ide, ni! — mutatja az asz- szonyka a minap érkezett levelet.

Megnézem, elolvasom és visszaadom. Mindkét arcon kíváncsiság. Hagyom, aztán megszólalok:

— Hát, nézzék csak, a földalatti elvinné magukat odáig, de én kocsival vagyok, én is arra lakom. Az én vendégeim Zalából nem jöttek. Ha elfogadják, készséggel elviszem magukat a Népszínház utcába.

Az emberke már indulna is felém. Az asszony megfogja a karját:

— Na, várjál csak, Mihály, nem olyan gyorsan megy az.

— A kocsi az úr kocsija — néz rá ijedten.

— A fenét, ez az egész bót, hogy minek is mondjam.

— Nincs ebben semmiféle bót — vágok közbe gyorsan. — Én nem taxis vagyok, csak én is arra megyek, elviszem magukat ingyen a Népszínház utcába szívesen, örömmel. Remélem, megbíznak bennem.

— Már, hogy nem is köll érte fizetni? — kérdi az asszony.

— Nem. Na, gyerünk azokkal a csomagokkal!

A hátsó ülésen elhelyezkednek. A csomag a csomagtartóban.

Alig érünk a hídra, a bácsika csavaros tetejű, kis üveget nyújt át a vállam fölött:

— Húzza meg az úr, legalább ezt, ennyit a szívességért!

— Bolond vagy, Mihály! Hát a vezetőnek inni nem lehet. Nem olvastad az újságban?

— De ez jó szilva, kisüsti, hazai!

— Akkor sem.

Az asszony motoz a kézitáskájában. Nagyszemű, szép piros, hamvas, téliszagú almákat pakol mellém az ülésre. A markával fogja, le ne guruljanak. Fogja egészen a Népszínház utcáig. S mikor kiszállnak, még meg is ölel, hálából, a fuvarért.

Az öreg emberke mosolyogva ingatja a fejét. S olyat csap a markomba, hogy magam sem tudom: a fuvaxért volt-e, vagy a féltékenység miatt?