Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

.••Vi

.V.V.;

AG AZIN

MECMt TN

xJumwi

ill

Szabó Lőrinc emlékezete '

Bertalan István Béla:

Reggeltől estig

Szabó Lőrinc egyidős volt a századdal: 80 évvel ezelőtt, 1900. március 31-én született Miskolcon. Élete végén így határozta meg életműve értékét a költőtárs és barát Illyés Gyula: „Aki rááldozta azt a két hetet, amely Szabó Lőrinc teljes munkásságának — valamennyi versén kívül, fordításainak, s tanulmányainak — megismeréséhez szükséges, az felmerülve ebből a még feltérképezetlen világból, ezt mondja: Hogy első-e, nem tudom. De hogy versenytársait fél kézen meg lehet számolni, az bizonyos.” Halála tízeves fordulóján pedig az akkori fiatal költőnemzedék vezető alakja, Juhász Ferenc, a legmodernebb magyar költőnek nevezte Szabó Lőrincet. Arról a népszerűségről pedig, amelynek olvasóink körében örvend, azt hiszem, nem is kell szóljak.

Szabó Lőrinc költészetében önmagunkkal találkozhatunk: mindennapi életünk keserveivel és örömeivel, mindazzal, amellyel századunk embere saját otthonában is, naponta újra meg újra szembekerül. Költészetében bemutatta, hogy korunkban a mindennapi élet mennyi drámával telített, a megmozdult világban összetorlódott sorsok hányféleképpen metszik egymást, mekkora poklot és micsoda feloldódást tud szervezni kö- rénk az élet.

A század első felében, két világégéstől és kiábrándító, embertelen helyzetektől meghatározott években, egy nagyváros fogatagában kereste az emberi kapcsolatok jellegzetes meghatározóit. A hajsza az ember fölé nőtt, a hírközlés és a technika emberközelbe hozta a legtávolabbi világokat — csak az ember maradt mindinkább távol önmagától, veszítette el lehetőségeit, kiszolgáltatottan és hökkenten kezdte önmagát keresni a körülötte kitágult és megürült világban. A modern városok nagysága, az emberi szellem csodái, és az ember kényelmét szolgáló fényűzés láttán érzett alkotó emberi büszkeség ihlette a fiatal Szabó Lőrinc lelkes leírásait és kozmikus eksztázisát; ugyanakkor kora embertelensége undorral tölti el, kicsinynek érzi az embert be nem teljesíthető igényeivel szembesítve: minden idegen nagyságként áll szemben a pénztelen, kiszolgáltatott emberrel. Ebből a kétségbeesésből születik meg a húszas években a költői lázadás: a KALIBÁN és A SÁTÁN MŰREMEKEI kötetek víziósora. Kalibánban az értelemellenesség hősét, a világratörö embertelen hatalmat mintázza, a sátán „műremekeiként” pedig a pénz uralmának társadalmi freskóit rajzolja meg. Es szemben mindezzel az értelmetlen, az egyéniségétől megfosztott tömeget vonultatja fel. A mindenütt és mindennek kiszolgáltatott embert, köztük önmagát is, már csak e szörny világ produktumának látja. De elfordulva a kinti világtól, önmagában, a belső végtelenben is e szörnyvilág tükörképeitől undorodik: a társadalmi tragédiától indulva, a személyiség tragédiáinak szenvedésé.lez jut el, végig- kínlódva bomlásának pokoljárását. Ez lesz következő évtizedének, a harmincas éveknek a költői témája.

Szabó Lőrinc 1929-től 1944-ig alakuló pályaszakasza a magyar líra- történet legnagyobb ellentmondásait sűríti magába. Lázadóként, a körülvevő ellenséges világ kiszolgáltatottjaként érkezik előző évtizedéből, hogy azután — örökké elégedetlenül — mégis egyfajta keserű különbékét kössön a továbbra is tagadott világgal, sőt egyes hatalmi tényezőiben illúziói megvalósításának eszközét keresse.

Hatalmas, kiemelkedő költői eredményeivel századunk lírájának legnagyobbjai között is helyet találhat, nem egy emberi gesztusával barátságra kötelezte vitatkozó ellenfeleit is, ugyanakkor tévedéseivel éppoly következetesen kétségbe is ejtette, ítéletre kényszerítette legjobb barátait is. A TE MEG A VILÁG kötettel induló korszakiban a költő Szabó l.őri.ic az „egyes” embernek a személyi és tárgyi környezetéhez fűződő, kapcsolatait vizsgálja. Ezek a kapcsolatok számára két formában realizálódnak: a megfigyelések objektív tényeiben és a társadalomtól magát elkülönítő ember szubjektív vágyaiban. Magára vállalt személyes különállása költészetét mégsem választja el, hanem összeköti százada humánumával: a belső végtelenben olyan általános emberi törvényeket talált, amelyeknek esztétikai megformálásával maradandó költő értékeket teremtett.

Pályája felszabadulás utáni betetőzése ennek a költői programnak, mérlegelése, összegezése és kiteljesítése. A TÜCSÖKZENE életmeditációjában az életrajz felidézése során gondolja végig az ember lételméleti helyzetét a természet rendjében és jut el a magányos ember vívódásaitól a társas létezés értékeinek vállalásához. A HUSZONHATODIK ÉV a kedvest sirató gyászszonettjeiben a mindennapi életben egymást keresztező szerepekre kényszerülő emberi kötöttségekkel szemben két ember ideális kapcsolatának lehetőségeit mérlegeli „képzelt képzelettel”. Utolsó verseiben, a VALAMI SZÉP ciklus darabjaiban egy sok megpróbáltatáson, szenvedésen edződött ember veszi számba az élet adta pillanatokat.

Szabó Lőrinc saját életét tette rá költői kísérletére, verseiben saját magán végzett megfigyelései során gondolta végig századunk emberének sorsát. Ebből az egyetlen, személyes véletlenekből szövődő életből kereste ki azokat a mozzanatokat, amelyekben általánosan fontos tényekre, viszonyítási pontokra tudott rámutatni. Egy több mint két évtizede halott költő idegrezdülései így kapcsolódhatnak közvetlenül a miénkbe, azzal a természetességgel, mintha Szabó Lőrinc bennünk élne, a mi természetünket, a mi legszemélyesebb problémáinkat írta volna meg. A Szabó Lőrinc-költé- szet így minden találkozáskor sajátos „lélekvándorlásba” kezd, már nem is a valaha élt ember néhai ellentmondásait, örömeit és szenvedéseit halljuk ki szavából, de egyéni életünk vívódásai visszhangzanak benne.

KABDEBÖ LÖKÁNT

A földvári mólón

Partra dong a tó: nagyítóüveghúsa alatt ingó terméskövek dagadnak-íogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog a fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát.

Nyíló récék kercszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütötte fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés színörvényeivel, mert máris új hullám nő és üveghúsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog,

s megint árnyat húz a fenékre a ,

felszín futó rccehálózata, —

s mindez folyton így ismétli magát,

így, e játék, az örökléten át,

így, e léhaság, s túlél minket is,

és túléli ellenségünket is,

túl, ez a semmi, ez a tünde kép,

túl a királyok, hősök és a ncp

minden jövőjét: jelentéktelen,

mégis másod, rettentő Végtelen!

A

mikor belenéztem a katona szemébe, megnyugodtam. Éreztem, hogy anyám kétségbeesett aggodalma alaptalan. Nincs ok félelemre.

A katona nem szőke volt, mint társainak legtöbbje, hanem marcona arcú, fekete hajú, nehezen meghatározható korú frontharcos. Bőre szélcserzett, keze földszínű, re- dőiben humusz sötétlett. Biztosan nem volt ideje kezet mosni; ki tudja, hány napja volt már talpon, kuporgott lövészárokban, kú- szott-mászott sárban, vérben, mocsokban, golyózáporban, hányszor vájta körmét kúszás közben és rohamra várva a fagyos földbe?

Rekedt, érdes kiáltására, megrettenve hagytam abba öcsémmel a lókivégzést. Az állatot kora reggel hajtotta be udvarunkba egy tömzsi orosz, aki széles taglejtésekkel magyarázta, hogy otthagyja, tegyünk vele, amit akarunk. Mindannyian kíváncsian néztük a váratlan ado- m^pyt, a zebrd' nagyságú, tejeskávé színű lovat, amelynek jártánvi ereje is alig volt már. Ágyúkerék vagy harckocsi lánctalp kaphatta el a bal hátsó lábát és csontig lehasította róla a húst, combközéptől csűdig. Persze, megörült a család a szegény párának, hiszen egy sebesült ló minden kincsnél többet ért akkor. Egyhangúlag kimondtuk rá a halálos ítéletet; felépülésére úgvsem volt remény.

Öcsém ötlete volt, hogy fűrésszel kell próbálkoznunk.

Éppen az állat nyakához illesztettük a fűrészt, amikor az utcáról, a léckerítés mögül ránk dör- gött a marcona, fekete hajú katona. Annyira elragadta az indulat, hogy szinte tajtékzott a dühtől.

A katona berúgta a kaput és tovább szórta ránk az áldást. Hanem amikor belenézett riadt tekintetünkbe, majd meglátta a ló szétroncsolt lábát, egyszeriben megenyhült.

— Losec kaput — mondta, majd intett, hogy álljunk félre. Fe’húz- ta géppisztolya súlyzárát és beleeresztett egy rövid sorozatot az állat koponyájába. A ló feje tüstént lehanyatlott; kettőt-hármat rándult a teste, majd kiszállt belőle az élet.

A lövések hallatán, rémülten futott elő a házból a család. Csak apánk maradt odabent; talán jobbnak látta, ha nem mutatkozik. A kiszaladok, miután meggyőződtek róla, hogy nincs bajunk, ijedtségük alábbhagyott. Hanem annál nagyobb lett a kétségbeesésük, amikor a marcona frontharcos megragadta a karomat és az utca felé kezdett igazítani.

Megrémültem. Mit akar velem?

— Kicsi robot — mondta csillapítóan és erélyesen indulást parancsolt. öcsémet talán még túlságosan csenevésznek, nagyapámat "edig már ereje-hervadtnak találta.

Elindultam, nyomomban a _ katona. Anyám elengedett és tétován nézett utánam

N

em messze a háztól, a frontharcos intett, hogy álljunk meg. Zsebéből gyűrött újságpapírt és mahorkadohányt kotort elő, hüvelykujjnyi cigarettát sodort, majd unszolni kezdett, hogy vegyek a markában tartott dohánytörmelékből, sodorjak magamnak. Zavartan hárítottam el a kínálást, fejemet ingatva magyaráztam, hogy nem dohányzom. Egyszeriben elszállt a félelmem, felismertem, hogy nincs rá okom.

A szomszédos Géza utcában, egy üres telken már egész csoport falubelit gyűjtöttek össze. Senki sem tudta, mit akarnak velünk.

Szerencsére, nem tartott sokáig a baljós találgatás. Egy szovjet katona tört magyarsággal tudtunkra adta, hogy a vasúthoz megyünk. Szükség van a segítségünkre. A Veresegyház—Erdőváros (ma: Erdőkertes) környékéről kivert fasiszták néhány kilométeren felszaggatták a vasúti sínek talpfáit, munkáskezek kellenek a pálya helyre- állításához, hogy Vác _ felé megindulhassanak az utánpótlást szállító vonatok.

Fél óra múlva — ki csákánnval. ki feszítővassal a kézben — a vasúti töltésen dolgoztunk. Senki sem értett közülünk a vasútépítéshez, kísérőink, a katonák sem. A munka mégis ment.

ötvenfőnyi csoportunkat mindössze .két katona pallérózta. Az én kísérőm, a marcona arcú, fekete hajú. meg egy sovánv. szőke szomorú ábrázatú, akinek bal kezét portól szürkült, beleszáradt vértől megkeményedett pólya bugyolálta.

Közben értesültünk, hogy Gödöllő és Szada között is javítják a vasútvonalat. Tehát abból az irányból várható az utánpótlás a fővárost észak felől átkaroló szovjet csapatoknak. ,

K

szdetben még csak ment valahogyan a csákány-suhintgatás, hanem dél közeledtével mind jobban lankadozott sovány bablevessel és kukoricamáléval fűtött erőm. összeszorított foggal erőlködtem, de mindhiába. Végül már csak éppenhogy meg tudtam emelni a nehéz csákányt és sújtás helyett, csupán odaejtettem a talpfa mellé, a kövekre.

Hamarosan szemet szúrt ez a fekete hajú katonának. Először haragosan nézett rám, de miután felismerte, hogy nem a szándékom, haszidja, mint engem a ló-kivégzés láttán, de nem tette.

Délben szünetet tartottunk. Hamarjában tüzet gyújtottunk és köréje sereglettünk, melegedni. Amint abbahagytuk a munkát, tüstént érezni kezdtük a hideget.

C

saknem mindenki hozott magával valami harapnivalót. Szótlanul falatoztunk. Leszkai János öklömnyi vöröshagymát ebédelt, egy szelet töredezett, fekete kenyérrel. A szemlész félrevonulva, a töltés oldalán üldögélve, jókora darab füstölt sonkát nyiszálga- tott. Leszkainak tűnt fel először, hogy Nagy György nem ebédel.

— Maga nem hozott semmit? — kérdezte tőle az öreg napszámos.

— Nem, de nem is vagyok éhes — felelte a sovány, görnyedt csizFaültctők

Heiling György linómetszete

nem az erőm van fogytán, kivette a kezemből a csákányt, s maga látott munkához. Néhány csapás után felegyenesedett, leemelte nyakába akasztott géppisztolyát és átnyújtotta, fogjam, amíg ő dolgozik.

Néhány pillanatig tétován, meglepődve álltam, majd a' katona biztató pillantására, átvettem tőle a fegyvert, szíjával a vállamra vetettem.

Mi tagadás, feszélyezett a helyzet. Odapislogtam a katonára, meddig akar csákányozni helyettem. Erős, izmos legény volt. Ügy járt a kezében a szerszám, mint a csépha- daró. Valósággal élvezte a munkát.

Hirtelenében a nyugdíjas pénzügyőr szemlész vonzotta magára tekintetemet. Cigarettára gyújtva, méregetett engem, mintha latolgatna valamit. Aztán körülnézett. Talán a felkötött karú szakaszvezetőt fürkészte. Miután nem látta a közelben, letette a csákányt és a töltés aljára ereszkedett, a dolgát végezni. A szemem sarkából figyeltem. Begombolta a nadrágját, majd ismét körülpislogott, majd először tétován, néhány lépés után pedig felbátorodva, megindult a földeken át, a falu felé.

— Állj! — kiáltottam rá önkéntelenül.

— Sztoj! — dördült rá a fekete hajú katona. — Sztoj! — Dühös volt, szinte remegett a hangja.

— Állj vagy lövök! — kiáltottam ekkor a szemlész után és ráemeltem a fegyvert, amelynek kezeléséről egyébként csak halvány elképzelésem volt. Azt hiszem, ha értek hozzá, akkor sem használtam volna. Ehhez sem bátorságom nem volt, sem bizonyosságot nem éreztem. hogv okom lenne rálőni a munka elől lógni akaró emberre.

Hanem a szemlész az „Állj, vagy lövök!” felszólításra, váratlanul valóban megállt. Két kariát a magasba emelte, vastag nyakát behúzta. megfordult és ijedten mondta:

— Tedd le .. Visszamegyek.

Megszégyenültem lesunyt feile!

kapaszkodott fel a töltésre, előbbi helvére

Vártam, hogy a katonaya szemészhez megy és legalább megmadia, akiről mindenki tudta Erdővároson, hogy hat éhes szájnak kalapál és dikicsel kamrányi műhelyében, kora hajnaltól késő estig, egy vaksi petróleumlámpa világánál.

— Nocsak, egy darabkát — kí- nálgatta őt szíves szóval Leszkai János. — Soká lesz még este.

Fekethe Sándor szemlész éppen a sonkájából megmaradt darabot csomagolta vissza a fehér szalvétakendőbe és kabátja zsebébe süllyesztette.

Ekkor vettem észre, hogy a fekete hajú katona szótlanul áll és fegyverének tükörfényes súlyzárját törölgeti még fényesebbre. Neki sem volt ebédelni valója, akár a csizmadiának. Szilvalekváros kukoricakenyeremnek még a fele megvolt. Odaléptem hozzá és nyújtottam neki. Ö először meglepetten nézett rám, majd élénken szabód- ni kezdett. Nem akarta elfogadni, de végül is, zavart nevetéssel, engedett a kínálásnak. Gondosan kettétörte a kenyeret, majd a néhány lépésnyire, a szomszéd tűznél kuporgó társához lépett, átnyújtotta neki az egyik darabkát.

P

ír perc múlva, oldalkocsis motorkerékpáron (hadizsákmány volt, német gyártmányú), két katona érkezett, káposztalevessel és forró teával. Evőcsészéket és szögletes formájú, barna kenyereket is hoztak. Mindenkinek jutott az ételből. A forró káposztalevesben jókora zsíros húsdarabok úszkáltak. a tea kicsit keserű volt, de jólesett.

A szemlész úr nem evett a levesből. A teából sem ivott.

Délután Leszkai Jánossal a talpfákat farigcsáltam, hogy iól feküdjenek a sínek alatt. Az öreg nem volt megelégedve a kapott szerszámokkal.

— Csorbák a szekercék — méltatlankodott. — Holnap elhozom a reszelőmet meg a kaszakövet, meglátod, mennyivel szaporábban haladunk maid éles szerszámokkal Nem emlékszem már. miért de ekkor — az életlen szerszámok ellenére — sokkal könnyebben és vidámabb hangulatban folytatódott a munka, mint délelőtt.