Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
^wws.vi*iC%AAWíaMiu Győrffy László: Vasárnapi séta C iren Simon — a házassági apróhirdetések stílusában fogalmazva — önhibáján kívül elvált férfi. Magányosan él egy alig tíz négyzetméteres albérleti szobában, mert a válás után, természetesen, elköltözött anyósa-apósa lakásából, bár a felesége szeretett bele hivatali főnökébe. Simon nem haragudott, pedig könnyedén bizonyíthatta volna az asszony bűnösségét, csupán kislánya „hetenkénti láthatási engedélyét” követelte a tárgyaláson. Megkapta, mert a volt felesége beleegyezett. Simon, miután véletlenül megismerkedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig valóban elhitte: közel negyvenéves korában nemcsak szeretője egy huszonnégy éves lánynak, de valamikor a társa is lehet, a felesége. A lány azonban húsevő-virág szerelmét, az albérleti szobában, következetesen a vasárnapokon kívánta. Akkor ért rá, és ahogy Simonnak mondta: „ha hétközben lennék veled, teljesen összezavarnál, egy kukkot sem tudnék másnap megjegyezni az előadásokból.” így hát Simon hetekig a lányával nem találkozott, aztán néhány vasárnapon a szeretőjét próbálta magyarázkodással, civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az csak természetes, hogy végiül is az egyik hétvégi találkozás helyett, levél érkezett az egyetemista lánytól: „Él sem hiszed, mit jelent számomra. amit most érzek. Végre újra visszanyertem a régi magamat. Újra olyan vagyok, mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szükséged van, de az nem éj? vagyok. Olyan ember kell neked, aki... ezt most túl hosszú lenne leírni, inkább csak rövidenaki elfogadja a kötöttségeidet, aki elfogadja a „középkorúak szokásos nosztalgiáit és szomorúságát”, ahogy te szoktad mondani. Vasárnaptól megszűnők számodra, mert nem lennél te boldog attól, ha, engem magad mellett tudnál. :A legnagyobb őrültséget akkor követtük volna el, ha komolyan vesszük egymást. Eddig szerettelek, talán észrevehető volt, de úgy látszik, nem megy tovább. Ügy látszik, rám várt a nehéz feladat, hogy kimondjam a válást. Sakkal könnyebb lett volna, ha erre te is rájössz, és közösen akartuk volna. Ne keress a kollégiumban, ne rontsuk el azt, ami (kevés) szép volt ebben az egészben.” , Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután felbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sörszagú vasárnapi boldogságban, amely megadatott a tisztes családoknak. K éz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya, Bori, aki Simon ujjai közé dugta, fűzte ujjacskáit, kísértetiesen eszébe juttatva Simonnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta tenyerét az övébe. — Te olyan vagy, mint a postagalamb — mondta hirtelen Bori Simonnak. — Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda, ahonnan elrepültél. — De a postagalambok, ha viharba kerülnek, olykor mégis eltévednek. — Te most viharban vagy? — kérdezte Bori. — Háborúban — mondta Simon. — önmagámmal, de te ezt még úgy sem érted. — Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre. — Már mitől lenne háború? — Miért, nem lehet? A televízióban is mindig ezt mondják, a Hétben. — Nem egészen ezt mondják, illetve nem arról van szó, hogy mindenütt lehetne háború. — De ha mégis, akkor hova megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz, ott van? — Nem, ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van. — És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész? — Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként is ... — és abban a pillanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt, mi a véleménye a neutronbombáról. — Te — mondta Simon —, képzeld, feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt, szóval... — Meghalnak, azt akarod mondani. — Igen. A tárgyak, a házak, satöbbi megmaradnak. — Egy olyan bombát, ami kicsinálja az embereket? Ezek tiszta hülyék. — Tökéletesen igazad van. G yöngéden megszorította Simon ujjait a kis Bori, és a férfinak megint az egyetemista lány jutott eszébe. A kislány pár méter után ezt kérdezte Simontól: — És ha ledobnák a fejemre, akkor a játékaim megmaradnának, csak én halnák meg? — Hát ezt egészen pontosain nem tudom, de... — Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a játékaim is. — Igen, lehetséges. — „Tényleg lehetséges, hogy ez így van?” — töprengett Simon. — „Micsoda marhaság. De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai maradnak... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör, hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbombáról fecsegek.” — Tudod, össze kellene szedni a tolvajokat — kezdte hirtelen Borosa —, meg azokat az embereket, akiket mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívna egy nagy rétre, és az ő fejükre pottyan tani azt a bombát. Aztán kész, nem lenne többé bomba. — Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolhatod, nem egy darabot gyártanak belőle. — Hát mennyit? — Többet, gondolom, de az is lehet. hogy még nem gyártanak, csak majd később. — Hát hülyék ezek? — Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére? — Én nem, dehogy. Nem is tudnék repülőt vezetni. — De ha tudnál? — Akkor sem. Félnék. — Mitől? — Hát mégiscsak meghalnának. A szokásos hétvégi űjságvásár- lás következett, utána ki-ki a maga sajtótermékébe belelapozott. Mint egy nyugdíjas házaspár, állva böngészgették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak majd, ha leülnek olvasni. Aztán séta tovább. — Megvan — mondta hirtelen Borcsa, és ismét megfogta Simon kezét — Mi van meg? — Hát, hogy mit kell csinálná azzal a bombával. — Mit? — Sok van belőle? — Nem tudom. — Azt kellene csinálni, persze, csak akkor, ha nem lenne belőle sok, hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk a sivatagba, és ott felrobbantani, egyet meg múzeumba rakni. — Múzeumba? Oda meg minek? — Hát hogy lássák az emberek, mit nem szabad csinálni. Te mesélted a múlt vasárnap, hogy van olyan múzeum, ahol kiállítják az ilyen háborús bigyókat. — Bigyókat? — Fegyvereket, na. Hát akkor egyet ebből a bombából is ki kellene oda állítaná. írni kéne egy levelet annak, aki csinálja, és megírni neki az ötletem. — Levélírással nem megyünk semmire, Borcsa. Én már csak tudom. Sokszor fájdalmat okozunk egymásnak, ha... — Ha háborúban vagyunk önmagunkban. — önmagunkkal, de ez hogy jutott eszedbe? — Te vagy most ilyen háborúban, azt mondtad. És ón tudom, mi az. — Na mi? — Hát az anyutól és tőlem azért kellett elköltöznöd, azért váltatok el, mert az anyu levelet írt neked, hogy mást szeret. — Ezt honnan veszed? — A nagypapa mondta az anyunak múltkor, amikor veszekedtek, hogy „még ahhoz sem volt bátorságod, hogy megmondd annak a szerencsétlen Simonnak, hogy mást szeretsz, inkább levelet firkáltál”. B orcsa a nagyapját utánozta,Simon pedig mosolyogva hallgatta, és még a szája szélén egy kesernyés mosollyal mondta Borosának: — Tudod, én mindig ilyen leveleket kapok, azért mondtam ‘néked, a levelek... — elhallgatott. — Szóval a levelekkel sokszor sebeket osztogatunk egymásnak, mint a háborúban. Levél-sebeket. — Hát akkor ki kellene állítani azokat a leveleket is egy múzeumba, nem igaz? — Ez, látod, lehet, hogy jó ötlet, de a legjobb lenne meg sem írni azokat a leveleket. ’— És akkor most együtt élnél te is velünk. Oláh János: Napló Mindig is irigyeltem, akiknek ilyen hiábavaló dolgokra jut idejük, mint a naplóírás, és most, lém csak, én is itt ülök a vacsora maradékaiFrantisek Jemura: A búcsú EGY SZŰK KIS helyiségbe voltam bezárva, a rácsos ablakon túl néhány csíkos ruhás ember sétált fel s alá idegesen, homlokom csupa verejték volt, a térdeim összeverődtek a félelemtől. Még szerencse, hogy a feleségemnek sikerült meglátogatnia! Hozzám simult, mellemre ejtette a fejét és hüppögni kezdett. — Ne sírj — vigasztaltam —, lehet, hogy még minden jóra fordul... Az asszony még keservesebben rázendített, és szívem összeszorult. — Könyörgöm, nyugodj meg — mondtam remegő hangon, érezve, hogy nekem magamnak is kigördül egy árulkodó könnycsepp a szememből. — De ha ... ha... — Nagy nehezen lenyeltem a torkomat szorongató gombócot, és így folytattam: — Ha nem térnék vissza... ne felejtsd el megnézni holnap a totószelvényt, A konyhaszekrényben van, a gombos dobozban. És a kiskertünkben se feledd el lenyesni a rózsákat... Lehet, hogy szükséged lesz egy csokorra a... a szomorú eseményre.., De én mégis reménykedem ... Nem volt időm befejezni a mondatot. Kitárult az ajtó, és a szobába belépett két feketeruhás férfi. A feleségem hangos zokogásba kezdett. A bejöttek egyike az órájára nézett, és fojtott hangon így szólt: — Nagyon sajnálom, de az idő lejárt. Gyerünk. — Higgye el — suttogta a másik —, én megértem, hogy mit kell átélnie ... E SZAVAK kíséretében a nyakamba dobott egy zsinórt. A zsinóron vészjóslóan fityegett egy bírói síp. Többé nem néztem a feleségemre. A szurkolók füttykoncertje, dobogása és kiabálása közepette kifutottunk a futballpályára. Juhász László (ordítása tói éppen hogy megtisztított asztalnál, az aiblak előtt, egy kiterített, tiszta papírlap fölé görnyedve, a kezemben toll, és a függöny mögül sötéten elő-előpislogó ablakba meredve, várom, hogy visszatérjen hozzám a már magam mögé utasított nap. A lehetetlen apróságokkal teli idő zsákjába túrva, először elámulok, eszembe idézve ezt-azt, nocsak, mi meg 'em történt velem, mivel nem töltöttem az időmet, mire nem pazaroltam a mai napot, és hitetlenkedve gondolok rá, hogy a többi is csaknem így múlt el, így kellett elmúlnia, s így kell majd az ezután jövőknek is, így hagyok kicsúszni a kezem közül, így hagyok elveszni mindent. Pedig de sokan vagyunk, akik nem készíthetünk különb leltárt, de velük most nem gondolok. Bárki leülhet ugyanígy a papir elé bármelyik napja végeztével, ha igazán őszintén akar számot vetni magával, bármit cselekedett, jelentősét vagy jelentéktelent, be kell ismernie, a céduláján hasonlóan kicsinyes rendben sorakoznak a tennivalók. Reggel! Janival az iskolába, aztán Kati, Matyi az óvodába. Vissza, haza. Erzsi néni jött meszelni az előszobát. gletteld le, csak úgy kutyafuttában, mert tegnap éjjel nem volt Fáklyaláng Marosi Ilona grafikája Hidas Antal: Magyar kikelet (Fészlet) Jó reggelt, március! Adj kezet Micsoda izgató illatok kerengik körül arcomat, hogy újra húszéves vagyok. Megyek a tavaszi utcán és szemben velem — emlékek jönnek, néznek, köszöntenek, s tolongva továbblépnek. Az egyik mosolyog, a másik szemében könnyek ... Szakaszok, századok, ezredek — emlékek, jönnek, jönnek. ... Kilencszáztizenkllenc volt, mikor Magyarország népe a forradalomnak lett jegyese, a Duna völgyének szépe... Emlékek tolongnak: az a nap, mikor a csepeli ezred fölvonult. Az Andrássy út s a lelkem belerezgett. A Ganz, a Wolfnei, a Vulkán, az Egyesült Izzó, a Fegyver... Teremtést buggyantott torkán százharminc édes reggel. Somogyország és Békés békétlen béres népe tette erős. hűséges tenyerét Pest kezébe. Harc. Árulás. Romlás. És minden semmivé lett. De ami egyszer élet volt, ki nem tépik a szívekből semmilyen hatalmak, évek. hozzá kedvem. Most meg kevés rá az idő, meglátszik majd. Be kell nézned a nagymamához, üzent. Olajos kóccal eltömítem a WC-tartály elzáró csapját, csöpögött. Posta. Föladom a levelet Katinak, az NDK-ba. Ezt írtaim tegnap este a glettelés helyett. Űjabb adalék az írás hibavalóságához. Meglep, hogy még ilyen személyes esetekben is így van. Tovább! Lúdtalpbetétet javíttatni. Kell! A kínzó derékfájás miatt, már nem halasztó a ttam tovább. Automata WC, egy forintért magadra zárhatod, de takarítani nem takarítja senki. Aztán az óvodás rajz — és egyéb eszközök, a tiszta- ságcsomagok bevásárlása. — Néhány buktát veszek útközben, egy pádon ülve, meg is eszem őket. Micsoda visszataszító mohóság! Nincs időm szégyenkezni miatta. Be kell néznem csomagtartó lábért egy címre, amit hirdetések között leltem. Persze, amit keresek, nincs. Aztán egy autóalkatrész-kereskedés. Itt kapok. Lesz mit szerelnem otthon. Haza! Megérkezem. Jani még nincs, pedig itt kéne lennie. Gyerünk keresni! A Dombos utcán jön velem szembe. Énekkaron volt csak én elfeledjem Fellélegeztem. Ebédet készítek, késő van, eszünk. S már menned kell az óvodába a kicsikért. Pedig egy kávét még megittam volna. Sorba állok az ebédbefizetésnél. Tejet, kenyeret, ezt- azt veszek a boltban. A gyerekek a közért előtt futkosnak önfeledten, de én türelmetlenül ott vagyok a sarkukban, gyerünk, gyerünk, sietni kell. Mire fölérünk a meredeken, már indulnom kellene, de a nagymama még sehol. Aztán mégis megérkezik. És ón megyek edzést tartani. Észre sem veszem, és ennek is vége. Sietve, hogy a nagymamát fölváltsam. mennék haza, de az egyik gyereket, most látom csak, a szertárból kíjövet, félájuMan viszik a folyosón az öltöző felé. Föllökték, rádobtak két szőnyeget és úgy ugráltak rajta. És most a két bűnös viszi. Mentők, kórház, értesíteni a szülőket. Aztán haza. Fél tizenegy. Vacsorázom. meg,locsolom a betont, megetetem a kutyát, aztán leülök, hogy mindezt leírjam, miközben előtolakszik vádolón minden, ami még a kezemre vár, a galambfészek, a széntároló, az ablakok szigetelése, a csomagtartó összeszerelése, és még ezer, talán ezeknél is fontosabb dolog. Most kellett volna — írás helyett, cselekednem. Nem tettem. Ha legalább aludnék! Egy óra van, és holnap hatkor kelek. Épeszű vagyok egyáltalán? Amikor aztán átolvasom ezeket a sietve rótt föl jegyzéseket, holnap vagy holnapután, rá kell döbbennem, hogy minden mondat mögött ezer megíratlan hiánya ásít. Ha megírnám, azok mögött ugyanúgy ezer meg ezer ásítana. IT
