Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-09 / 58. szám
r ^Magazin fovR ^ Konczek József: Tyúkpiac fér 2. M eztelen fenekű kisgyerekek udvara. Almát rágcsáló kislányok udvara. Kötényükben egrest hozó kislányok udvara. Gumilabdával íejelgető fiúk udvara, Piaci kosarat cipelő fiúk udvara. Háztetőkön, forró pléhlemezeken mászkáló fiúk udvara ... Egyszer görögdinnyét hoztak az udvarba. Nyugodt, lassú mozdulatokkal gúlába rakták. Üldögélt az éjjeliőr. Pipázott, felállt, körüljárt. Másnap reggelre a dinnyék szétgurultak. Valahány volt, szerteszét az udvaron. Ezek a dinnyék— éltek. Párosával, hármasával-négyesé- vel, összedugott fejjel, összeesküvő daccal tanyáztak itt is, ott is, még az udvar távoli sarkában is. Nevették az asszonyok az éjjeliőrt. Köpenyén feküdt, ébredezett. Kezében a kihűlt pipa. A tisztára mosott arcú, kontyba fogott hajú asszonyok a piacról jöttek, a nevetősek. Tyúkpiac tér 2. Mi, gyerekek, így tudtuk meg, hogy régen ez volt a neve: egy hegyi ember bejött az udvarra. Megkérdezte: ,,Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Csodálkozó pillantások fogadták. Az öreg, lehet, hogy talán már tíz éve sem járt a városban. Most hát keresi, de ezen a nevén. Talán akkor éreztük meg először, hogy egy történetben élünk, aminek nem tudjuk a múltját. Tyúkpiac tér 2. Amikor az öregember elment, csikókedvű, viháncoló játék kezdődött az udvaron. El lehetett játszani az embert. Egészen az utcáig kimenni, lassan, öregesen döcögni be az udvarra, hogy a fal mellett kuporgó kislányoki szeme egészen nagyra nyíljék, amikor aztán meg lehet állni előttük és megkérdezni: „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Aztán még az értetlen pislogások változatai. Hang nélkül. Ennyi volt a játék. „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.?” És a néma csend után, mindig újra és újra a visító, bolond fékez- hetetlen jókedv, és „Most én, most én, hadd legyek az ember”. H alottat is játszottunk. Lisztesládát árult valaki a kapu alatt. Olyan magas volt, mint egy söröspult. Felhajtható fedele tárta föl, hogy belül három rekesz van. Ezzel a kicsik jól jártak, mert majdnem el tudtak feküdni egy-egy rekeszben, és nagyon jól megfeleltek halottnak. Amikor a lisztesládát megvették és elvitték szekéren, a kicsik nagyon sajnálták. Aki a bányában dolgozott, annak nemcsak a ruhája, hanem a kerékpárja is piros lett. A vendéglő talponállójában nem itta a sört pohárból, csak üvegből. összekapaszkodtak. Egymás vállát fogták, másik kezükben tartva a sörösüveget, azzal figuráztak, énekeltek, táncra is mozdultak. Kétszer nem ütöttek meg senkit. A földön fekvőnek senki nem rúgott az arcába, nem taposott a hátára, nem hajolt le érte, hogy újra megüsse. Aki a földre került, annak el kellett onnan mennie. Egyszer egy fiú egymás után hármat is a földre tett. Nem egyszerre támadtak rá, kivártá mindegyik a sorát. Szemből. De amikor nagy kört fizetett, a bányászok elmentek. Nem vették el a sört, mert nem úgy verekedett, ahogyan ők. Nem mellel fogta föl a támadást, erővel, hanem fogásai voltak. A nő az utcáról bekönyökölt az ablakon. Kezét szeme magasságába emelte, hogy belásson a földes szobába. A ház, egyike a mellékutcában álló, félig már a járda szintje alá süllyedt házacskáknak, elég megviselt. Az öregasz- szony, kinn az udvaron a tyúkok után járkált ilyenkor, benn a szobában pedig egyedül feküdt az öreglegény, a fia. Hamarosan dörmögő hangok hallatszottak ki a szobából, aztán az ideges vihogás az utcáról, az ablakon át. A könyöklő beljebb hajolt, pongyoláján ugráltak a virágok. A nő vihogott, papucsos egyik lábát térdben behajlítva felemelte. Pusmogtak, aztán kijött az öreglegény. ' Jól megölelte a szekéren a lucernát, amit még hajnalban vágott, amikor a szántásból hazajött. Megindult vele a kapu felé. Az öregasszony a botját rázva kiáltozott utánuk. Ment az öreglegény, könyökével kilökte a kiskaput, vitte a lucernát. A másik meg vihogott I lyeneket hall az udvar: „Nem rólam tépték le, ugye, éjszaka a fehér inget a halápi erdőn?” Ilyeneket: „Ott feküdt maga, jól tudja, arccal a nagy tehénlepényben, amikor a pinceszerre hívták!” Várakozás Ilyeneket hall: „Hej, de siratni fogod te még azt a fényes, holdvilágos estét!” Néha még az asszony lánykori nevét/ is beletoldva: „Hej, de siratni fogod te, la-la, la-la (két-két szótag) ..." és tovább. Az indulat hatására egész megformált mondatok szaladnak elő. Mintha már máskor is próbálták volna, vagy talán ezek az indulatos mondatok hosszú időn át formálódtak ki? ...előbb csak a zörej hallatszik a kapualjból. Nagy, gumikerekű kocsik, van három is. Erős lovak húzzák. Hidegvérű igások. Fordulnak, tolatnak. A lovakat igazítják, míg a kocsi hátsó része egy vonalba kerül a pincébe vezető deszkacsúsztátóval. Közben a lányok egyszerre ugrálnak le a földre. Ott ültek a krumplival megrakott kocsikon. Vi- sítoznak. Van, amelyik nyers krumplit rágcsál. Férfikarok nyúlnak értük. Csipkedik, ölelik a lányokat. Ott állnak a falapátos öregasszonyok. Az a dolguk, hogy a krumplifolyamot tereljék. R omok, faldarabok kupacai, elkorhadt gerendák egymásra dobálva, meszesgödör, szikrázó, nedves, sárga homokdomb fogad az udvaron. Süt a nap, a lakások ablakai az udvarra tárva villognak a tavaszias fényben. Hogy az öreg lépcsőházat elrobbantották, anyám leveléből tudtam meg. Amint a mellékutcáról nyitott, új bejáraton az udvarra lépek, önkéntelenül is végigfut a szemem az udvar korábbi határvonalán. Az ecetfa itt volt jobbra, most csak az oldali kis ágak látszanak, talán köztük, a levelek és vékony ágak mögé elbújva a tönk, a kapualjat befalazták, abból üzlethelyiség lesz az utca. felé. A pincelejáratok megmaradtak. Egyelőre a rozsdás nagy ajtók is, amelyek mögött a hosszú lépcsősor elvezet egészen az alsó szintig, a város alatt húzódó, zegzugos borpincékbe. Mintha én volnék idegen Itthon, annyit változott az udvar. Itt most is megtalálnék minden helyet csukott szemmel, éjszaka is, ahol gyerekek voltunk és játszottunk, a történetek megelevenednek. Kifelé is lehet azért figyelni. Az árnyékban eligazítást tart a brigádvezető. Csendesen beszél a falat támasztó, deszkákon, ládákon üldögélő emberekhez, megbeszélik a munkát. Mellettük a jószagú fenyődeszkákról legöndörödött forgácsban játszik három gyerek. Kettő a friss, sárga homokban ugrál. Az udvar hosszában kifeszített dróton piros haj szalagot lenget a szél, egy kislány kisteknőben mossa a babája ruháit. F őzés közben mintha fél füllel a nyitott ablakon át mindenki ide hallgatózna, mit beszél a brigádvezető. Hogyan haladnak tovább a munkával. Közelebb jönnek a gyerekek is. Magukról elfeledkezve nézik a brigádvezetőt, aki nyugodtan, alaposan elmagyarázza a munkamenetet. A gyerekek figyelik, gondolom magamban, hogy mit játszanak a felnőttek. Mi lenne, ha megkérdezném a gyerekeket: „Mondjátok, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Kiskun Farkas László: Cegléd útján Elfáradt járda megkopott kövén télvégi éjjel végigballagok. A félálomban járó szél felém lebbenti már a békés földszagot. Vonatdal száll a csönd mezőin át. Itt lámpakórussal köszönt a tér, kottái apró bokrok, nyurga fák. Kossuth bronzarca épp a holdig ér. S amott, az utca túlsó oldalán, a kirakatsor kék homályban áll most. Lassítok. Furcsa: mintha hallanám: — A szél beszél? — Szeretni kell e várost! Félálom útján fut tovább, vezet, s úgy érzem, ezt az utat már tapostam ... Rongyos sötétben mécsek fénylenek, Lőrinc pap botja rossz küszöbre koppan. S a temesvári vastrőnus ragyog, sok ismerős arcon vibrál a fénye. A test füstté lesz, ám a szó lobog: „Föl hát, magyarok, egy jobb reménységre!” Vas, tűz, karók. Csönd, csönd ... És jön Kossuth!' (Emlékét őrzi egy kötalpazat.) Földarcú ősök népe összefut, porban nőtt pórok újból rajzanak, és újra láz — és aztán újra gyász. Az ország zárva ólom-félelembe — s szétdúlt portáját épp csak rendbe szedve, elindult mégis a turini száz. Nem cigle-vessző verte ezt a népet: karddal német, törvénnyel földesúr — de Táncsicsnak itt adtak menedéket, s Toldy Ferenc itt tanult magyarul. ... Havazni kezd, míg múltunk vallatom, a tavaszt váró város hófehér lesz, de március ring már az ágakon. Nagy álmok ágyát őrző békesség ez. Fénylő reggelre ébredsz, városom: fény voltál mindig, jogod van a fényhez! Elfáradt járda megkopott kövén megyek tovább, és azt érzem, hiszem: — bár más nem tudja — itt születtem én sok száz éve — s tizenhat évesen. Hunyadi István: Kétféle asszony Hetvenötödik születésnapján, a költőt e verse közlésével köszöntjük. Elmerülve fest a tér kocsiforgatagában egy asszony. ö maga nincs jelen, szemrés, pupilla szűkül-tágul, ahogy a tárgyak vonzzák, aszerint. A gépkocsik rohannak, rádudálnak, de ő, a festő, veszélyre vak, vészjelre süket. A másik gyárba siet, megáll, a társát látja védtelen, amint egy világszegletet ragadna meg, a vászna négyszögébe zárná, s egy nem várt pillanat leterítheti. De ő, az idegen asszony, máris jelez, fiatal karját lengeti: „Csak teste van jelen, vigyázzatok!” Jóba Éva rajza Bartha Gábor'. Árusok NYÍLIK az ajtó. Belép az ember, hozza magával a tanyát. Csizmája orrán a parányi folt csak arra való, hogy jobban mutassa a bőr ragyogását. — Jó napot kívánok! — Köszönése kimondott egész mondat, megadja a találkozásnak az ünnepet, meg a tisztességet is. Diót és almát kínál. A presszóban az emberek kérni szoktak, és nem kínálni, de alma, dió, szőlődomb illata van a szónak, ahogyan az volt az akkurátus jó napotnak is, — Mutassa, bácsi! Elmegy az ajtóig az ember, megnyitja és kiszól: — Margit! Gyere be! Belép most már az asszony is. Jó napot ja csak egy szó, halkabb is, bocsánatkérőbb. Töpörödött öreg néni. Vagy hetven év szántotta szomorúan széppé az arcát. Háta bele- , görbéd a súlyba: kendőbe kötve rajta a kosár. — Mutathatod! — Elfordul az ember, mint akinek semmi dolga ezzel a mutatással. Beszéljen magáért a papírhéjú dió, az illatos alma. ö ültette azokat a fákat, az a dolguk, hogy teremjenek. — Mennyiért? —Megegyezünk. — Margit clhátrál, mert beszélni, afkudni, üzletet kötni az embere dolga. A piac az más, ez itt olyasmi, mint a vásár. Hosszú az alkú. A presszósnő nyelve pereg, az ember keveset szól, de makacs. Mindketten tudják, hogy megegyeznek. Inlcább sport ez, szórakozás, mint filléres haszon. Amikor aztán elkél a portéka, Margit egy háromcentes pálinkát kap. Segít kipakolni a kosarat, A mérést ketten nézik. Az asszony lopva, hátulról, az ember gazdásan, gonddal. Amíg a presszósnő .számol, segít felkötni az üres kosarat* és Margit már megy is. A háromcentessel az ember megmutatta, hooy van pénzé, most a kapottból féldecit kér. Az árból fillért sem engedett könnyen. Most hetyke borravalót Hagy. ODAKINT Margit a fal mellé húzódva várja az ő ügyet intéző emberét. Az odaadja a maradék pénzt, amit elrejt egy kopott bugyelláris. Negyedrész pillanatig még visszanéznek a győztes csatatérre, a presszóra, aztán elindulnak. Elöl az ember, fél lépéssel elmaradva az asszony. Mennek a hullámzó forgalomban. A saroknál elfordulnak, és eldugja őket a bontásra ítélt utca. A történelem.
