Pest Megyi Hírlap, 1980. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
Anoka Eszter: Galamb a fejfán A taxis a konyha közepére rakta a csomagjait. Beriglizte az ajtót. bement a szobába. A tíz hete üres lakás émelyítően édes szaga fojtogatta. Az ablakhoz lépett, elhúzni a függönyt, megkezdett mozdulatára az ablak túlfelén neki- nekicsiapódva az üvegnek, felrebbent egy eleven test. Galamb, csodálkozott el. Galamb, fészkel a párkányon, mondta, és hetek óta először elmosolyodott. A fészek szinte csak jelkép: néhány rövid. vékony, száraz ág, egy-két elszáradt fűszál, de mégis fészek, mert közepén két apró, kékpebtyes, fehér tojás. Lassan visszaeresztette a függönyt és leült az ágy szélére. Szédült. El- fárasztotta a hosszú út. Maga kérte, hogy engedjék haza,. mert. mialatt megoperáltalk. és teste-leike az életéért harcolt, meghalt az apja. Apja? Felnőtt volt málr, miikor elvette az anyját, sose nevelte. Csak szerette volna. S lám, mióta meshaít, már azt sem teszi hozzá: mostoha. Mintha apja váltotta volna meg. Mintha apja halála lett volna élete ára. Hiszen a műtétbe majdnem belehalt, és azután mégis megélt. Megkísérelt visszaemlékezni arra, amit apja halála éjjelén álmodott. Sűrű, körkörösen áramló, puffogva fortyogó zöldesfekete iszapban járt, nyúlósan tapadt meztelen testéhez. Tudta, mennie kell, mert az iszap lehúzza, de tapodtat sem jutott előbbre, feladta, süllyedt, megfulladt, a halál megbéklyázta agyát, de mégis volt még egy gondolata, hogy végre vége, többé már nem felelős magáért, megszabadult magától. Anyja, húga nem akarták kitenni a temetésnek, de ő ott akart lenni. Tudta, elég erős, és tudta, tartozik ezzel apjának. Apám, apám, te szegény. szegény ember, mondta, és sírt egy sort nyüszítve, öklét harapdálva. Most, a műtét kiszolgáltatottságát, a betegségbe beflenemitörődést átélve megértette őt. Apja évek óta gyengélkedett. Eleinte csak fáradtságot érzett, amely állandósult, és elhatalmasodott rajta. Ingerülten beszélt a körzeti orvosról, mert az panaszai hallatán széttárta a karját, hogy nem tud segíteni. mert nem lát betegséget. Apja azt mondta, hogy minden körzeti orvosnak legalább belgyógyász szak- képesítéssel kéne rendelkeznie, ö a maga fiatalsága okán idegenkedett apja panaszos fáradtságától, fájdalmait is sokáig képzelgésnek hitte, és mindig megsértődött, ha anyja — apja háta mögül integetve — értésére adta: menjen már el, mert elfáradt az apja. Hiszen csak azt az egykét órát szánták rá hetente, és ő azt kevesellte. R ágyújtott, bár az orvos eltiltotta a dohányzástól. Ám ő dacosan úgy vélekedett, ha szervezete élni akar, éljen mindenek ellenére. Az édeskés szag a mellére ült. Szellőztetni kéne. Odasettenikedetit az ablakhoz, óvatosan kilesett a függöny széle mellett. A galamb ott ült tojásain. de fejét ide-oda tekergette, s sebesen pillogott, mintha nem tudná, honnan érheti baj. bármely pilla— vamyecsKa ... iveij lei... — Á-á-á ... Korám van még ... — Kelj £al. mert mindjárt lelo- csoilak jéghideg vízzel... — Jaj! Felkelek, felkelek ... Adj egy süteményt! — Mindjárt a kezedre csapok, te s'zutykos! Lódulj. — Br-r-r ... Megint mimes meleg víz. — Legfeljebb egy kicsit megedzed magad... Ne felejts el fogat mosni! — Nem felejtem el. Bár az orvosok azt ajánlják, almával kell fogat tisztítani, hogy ne dörzsöljük le róla a zománcot... — Azt nem tudom, hogy a zománc hogy bírja, de a nadrágodat már alaposan kidörzsö’ted! Az ember nem győz téged ruhával... — Kész vagyok! Tiszta! Ragyogok, mint a szurok ... — És ne vakarózz folyton, ne borzold a hajadat... Az ember folyton tanít téged... Láss neki a tejbe- gríznek. natban felröppenésre készen. Még vére áramlásának, szíve lökéseinek ütemét is láthatta kék-ezüst bogyón, s e kicsi, öntudatlan élet életkészsége megragadta. Az állat védtelenebb az embernél, minden váratlan helyzet vészhelyzet neki, örökké kész a menekülésre. Mit tenne ez a galambanya. ha ő nemtörődöm lenne, s ha csak egy ablaknyi fással is. de elriasztaná? A költés ösztöné győzne? Nem, nem. Az életösztön, két árva, megtermékenyített tojás maradna utána. Nem bántalak, mondta, s az ablak másik szárnyához lépett, ott húzta el a függönyt. A galamb pattanásig feszülve megmerevedett, de fészkén maradt Lassan, csöndesen nyitotta ki az ablakszámyat. § közben mély hangon, dédelgetőén, halkan mondogatta: tubi, tubi, ne félj, nem bántalak. S zokatlan volt neki a szanatóriumi csönd után a hat ház falunyi emberének zsivaja. Az ablakdeszkára könyökölve folytatta megnyugtató monidókáját. Magasan gyereksírás úszott a levegőben, középen kártyázok vitája, alul egy asz- szony ingerült lamentálása. Atellen- ben, a szemközti ház ablakában megjelent a Gál fiú, s rámeredt. Ez is már kész ember, holott nemrég még becsúzldzta az ablakát. A Gál fiú hátrafordult. belebeszélf a félhomályos szobába, azután visszafordult, s mellé könyökölt a felesége meg az anyja. Hallotta, hogy beszélgetnek, kihallotta a nevét, de mást nem értett. Mintha a galamb szólt volna többször is, de ebben nem volt biztos. Féltékeny voltam, csak nem ismertem fel. Hiába voltam már felnőtt, amikor összeházasodtak, még mindig vágytam az anyai dédelgetésre. Hogy erőt merítsek belőle. És nemcsak arra. Hanem apám bölcsességére is. Mert ugyan nem hittem el neki, hogy beteg, s nem bocsátottam meg, de ha jól érezte magát, elfelejtettem haragom, mert lenyűgözött azzal, hogy mindig a dolgok elevenjére tapintott, s egy-ikét jegy alapján meghatározott egy jellemet. Nem akartam belenyugodni, hogy csak vendég vagyok náluk, csakazértse mentem el, ha anyám küldött, követelőztem, mint egy gyerek, s végűi össze is vesztünk, évekig nem láthattam őket. nem hallhattam anyám hangját. S megátalkodottan egyre őket hibáztattam, gyűjtöttem magamban a mérget, amivel csak magamnak ártottam, masam mérgeztem. De még ez sem mentett meg a vágyódástól, eljártam utcájukba, hátha összefutunk, ácsorogtaim az ablakuk alatt, hátha kitekintenek. Gyermekségemben nélkülöztem anyámat. Nem múlt el nap az intézetben. hogy ne kívánkoztam volna haza, hogy ne hiányzott volna. Talán ezért értem meg ilyen későn, hogy még felnőtt fejjel is ilyen természetellenesen erősen vágytam az óvó-védő szerefetre, amikor mások már rég leszakadnak szüléikről. A szívrohamok ébresztettek rá. hogy nem babra megy a játék, hogy bármely nap meghalhatok anélkül, hogy jóvá tettem vo’na durva értett lenségem. Levelet írtam nekik és válaszoltak. Már nem volnék, ha i Andrej KrizsanovszkijVányecska felkel — Mi vagyok én, csecsemő? — Dehogy vagy csecsemő... Ne kapkodj kézzel a hús után. hiszen ott a villa ... — Elég már! Megyek ... — És mit kell ilyenkor mondani? — Adj egy rubel zsebpénzt! — Köszönöm, ezt kell mondani. — Köszönöm. Adj egy rubelt. — Nesze, te gézengúz! — Hát az aktatáskád hol van? Te kis feledékeny! — Jól van. no ... — Óvatosan menj át az úttesten ... Csak ha a lámpa zöldet mutat.. — Elég már. rohanok. — Csak rohanj. Szerencsés utat. Ványecska! És Ványecska, hivatalos nevén Ivan Nyesztorovics Zsarko, a tudományok kandidátusa, megcsókolta feleségét, majd szélesebesen nekiiramodott. Gellert György fordítása Szívközeibe hozni... Induló költőnél mindig arra vagyok kíváncsi, hogy milyen a hangja: borús-e, derűs-e? A szavak mögötti világban miképpen él. mi késztette arra, hogy a verset önkifejezési formának válassza? Tótszegi Tibor verseit böngészve, egyértelmű a felelet, ő az a fiatal (egyébként Pest megyében, Budaörsön ól, és az ELTE másodéves joghallgatója), aki a történelem arculcsapásai miatt lett költő. Nincs egyedül ezzsel a törekvésével, hiszen Baka Istvántól Nagy Gáspárig, Pintér Lajostól Tóth Erzsébetig, hosszú azoknak a fiatal poétáknak a sora, akik „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viselik belül” (Nagy László). Tótszegi Tibor is, láthatóan, a Duna-medencei sorsot — Közép-Európa történelmét — igyekszik Haimágyi Takács István versében szívközeibe hozni, babusgatja és perlő felvétele átokkal faggatja, mint csalódott a szerelmesét. Még nincsen teljesen eredeti hangja, sokszor fölös érzelemmel lágyítja el a költeményt. A versdedikációval megtiszteltek hada. Szilágyi Domokos, Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Csíki László, Hervay Gizella jól jellemzi lírájának vonulatát: az ember megtöretése ellen szól, a nyelvét vesztettnek vissza akarja adni méltóságát. Noha a groteszkhez is érzéke van, legsikerültebb verseiben a gyónó, az esdéklő, az archaizált nyelvvel történelmi korokat és azok mai igazságát fölmutató költő-prédikátor emlékezetes. Mikes a zágoni sziklákhoz példáui eképp szól: „minden megsegítsen / látni még szememmel / gyámolítson Isten / tépett nemzetemmel”. Akinek ilyen tiszta a hangja, az már majdnem költő. Szerencsét kívánok neki és jó levegőt, hogy annyiszor megánekelt harangjai el ne némul. janak. SZAKOLCZAY LAJOS Szombat, a búvár hazamegy Csíki Lászlónak (egy) ' tagjaiban a mélység emléke a lebegő hínárok melege körülnéz és gyorsan felöltözik (kettő) vigyázzban állnak a bokrok is halkuló tűzzel égnek a máglyák eskühöz térdelnek az akácok elkorhadtak már a keresztek is csak a hínárok ölelnek régi erővel nem válaszoltak volna. Mielőtt fölmentem a szanatóriumba, meglátogattam őket. Apám sápadt volt, izzadt, nehezen lélegzett, de tartotta magát, mint mindig, frissen borotválkozott tiszteletemre, és borotválkozás után bekente arcát a mesterségesen barnító folyadékkal, hogy ne sajnáltassa sápadtsága, és nyakkendőt is kötött. Átöleltem, megcsókoltam, arcán egy pillanatra megjelent a szorongásnak és a félelemnek, a bizonyosságnak és a beletörődésnek ijesztő keveréke, hogy visszahőköltem: lehet, hogy utoljára látom? Lehet hogy meghalok? Még mindig önzőbb voltam, semhogy megbocsátásukat megérdemeltem volt Apám halott, bizonysága, hogy nem engem szánt halálra, nem az én halálom ült ki az arcára a búcsúzásnál, hanem a magáé. Csak így élhessek. Csalk legalább ennyire uraljam magam, hogy sose késsek el a kibéküléssel, hogy méltón búcsúzhassam. Hiszen önvád az így is! Apám, halála által elérhetetlenül fölém magasodott emberségben. Mert hogv már megértem, sose jut el hozzá. Ott leszek a temetésén. Tisztelegni akarok az anyagnak, amelyben embersége testet öltött. Akarom, hogy tudjam: szenvedett, és szenvedésébe^ nagyobb szüksége volt anyámra, mint nekem. Hiszen mi még élünk. Már minden idő miénk. A galamb megnyugodott, fölfelé nézeget, ott kering a párja, enni hoz. Éljetek, galambok, költsétdk ki fiókáitok! Hogy a hím le merjen szállni, otthagyta az ablakot, kiment a konyhába vacsorát sikerítend. Korai neki még ez a semmi kis munka is, de húga az anyját pátyol- gatja. Összetört, elszakadt az élettől, az ételtől, a tettől, s csak altatóval. ha alszik. Csecsemőről vagy elmebetegről kell így gondoskodni, egy percre se maradhat magára. Ezért összeszedte erejét, és elhatározta, hogy ez a tevékenység még többet is használ neki, mint a teljes ellátottságban való semmittevés, hiszen élnie kell, s mennél előbb kezd hozzá, annál jobb. H iszen ha apja meggyógyulhatott volna! Miiyen jó lánya lenne! Nem értékelte magát tartó erőfeszítését fájdalma és fáradtsága legyőzésére, hogy megismerhesse és megérthesse. Apjának nem volt gyereke, mégis felfogta békítőlevele kétségbeesett kapaszkodását. Apja helyett apja akart lenni, s hogy nem lehetett, csak a maga hibája: nem mert ki tárulkozni neki. mert félt. hogy nincs meg benne az édesszülői mindentmegbocsátás. Holott, lám. megvolt. Elmegy holnap a temetésre, mert érzi apja so- hakinemmondott fájdalmát, hogy magtalan, el kell mennie, mert akit gyermekei temetnek, nem élt hiába. Mikes a zágoni sziklákhoz testedből számkivetve öröklétre ítéltetve bezárattam számkivetve egy-hazáből kirekesztve en-testemből száműzetve ez-világba bérekesztve számkivetve megcsonkítva török által gyámoütva megsegítsen minden hitét-vesztett álmom örökléten innen hitnélküli máson visszatérni immár lépnék térdig sárban visszanézni immár testem földig gyászban minden megsegítsen látni még szememmel gyámolítson Isten tépett nemzetemmel Zsoltárok „Zöld erdő harmatján Piros csizmám nyomát Hóval födi bé az tél” •— I 1. » magam mögött lépve magam elől futva beköltözöm télbe béöltözöm búba 2. előled indulnék utánad érkeznék testedtől gyógyulnék csak hozzád vétkeznék 3. menekülve tőled csak hozzád osonok futásom előled vállalod-e mondd Kenyér egy kenyér szegetlenül egy csata kardok nélkül egy férfi remény nélkül egy költő párnák között Havas táj Szánt hó Imre linómetszete é
