Pest Megyi Hírlap, 1980. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
Építőmunkások Heiling György linómetszete Csorba Győző'Hanem majd A hétfők, keddek, szerdák ésatöbbl, vagyis hát valamennyi nap koptat, farag, átszab kicsit rajta és róla. De ő alva jár, csak néha pillant föl pár pillanatra, s nem észleli a változást. Hanem majd egyszer, hogyha régi ismerős jön, s megkérdezi: „Mi történt”? — s néz riadva rá, • ő újra tükröt fog kezébe... Menekülni lesz kénytelen valakihez, kinél, mivel nem maradt: éppen ottmaradt, s könyörögni lesz kénytelen, hogy egyszer még, egyetlenegyszer láthassa fényben, gazdagon és diadalmasan magát. Tóth-Máthé Miklós'Kebeltánc Rosszul állt a megyed bajnokságban a Mezőcsalénosi SC labdarúgó- csapata. Olyan rosszul, hogy amikor kiírták a mezőnyt az újságba, utánuk már csak a lapszéle következett. Hiába ígérgettek akármit a vezetők. Pokolinak, a középhátvédnek még azt is, hogy megtanítják latinul, jó. szó, szidalmazás mit sem ért, a csapat úgy vonszolta magát a pályán, mintha sivatagban tántorogna, víz nélkül. Mint mindenütt, Mezőcsalánoson sem volt közömbös a foci, ezért hát sürgősen tenni kellett valamit, mert a csapat' pocsék szereplése a munkára is kihatott. A kenyérgyárban ehetetlen kenyereket és olyan zsemléket sütöttek, mint a megfagyott rögök. A téesz földjén lábon maradt ötven hold napraforgó, mert a tagoknak egyszerűen nem volt kedvük behordani. A szeszgyárban a dolgozók megitták bánatukban a szeszt, és az üres üvegekbe vizet töltögettek. Katasztrófa következik be, ha nem győz legalább egyszer a csapat. De hogyan? Mivel lehetne fölrázni ezt a tizenegy aggastyánt? Lakása már mindegyiknek volt, autója, pénze is, az anyagiak tehát szóba sem jöhettek. Próbálkoztak hát a szellemiekkel. Kiadatták Ligának, a balösszekötőnek a verseit, kiállítást rendeztek Tibóík kapus csataképeiből, és szó esett arról is, hogy bemutatják Gerebennek, a középcsatárnak az operáját, de mindez nem vezetett eredményre. Talán csak annyiban, hogy ezeken a műveken jobban röhögtek az emberek, mint amikor a játékosok a pályán botladoztak. Már minden elveszettnek tűnt, amikor mentőangyal libbent közéjük, Kábel Verőn Mezőcsalános híressége, a többszörösen elvált, csodaszép kozmetikusnő személyében, aki a csapattal ellentétben, cs^jc sikereket mondhatott magáénak. Minden mérkőzéséből ő került ki győztesen, és ezt nem utolsósorban megyeszerte megcsodált kebleinek köszönhette. Várnay DeaVáltozás Vártalak, de mintha nem is téged vártalak volna. Kerestelek, de mintha nem is téged kerestelek volna. Ismertelek, de mintha nem is téged ismertelek volna. Hiányoztál, de mintha nem is te hiányoztál volna. Szerettelek, de mintha nem is téged szerettelek volna. — Trénerkém — mondta Kövinek, az edzőnek —, nem nézhetem tétlenül ezt a vergődést Mezőcsalános ügye az én ügyem is, tegyen hát engem a mérleg egyik serpenyőjébe. — Ezt meg hogy érted, Veronkám? — Felajánlom, ha vasárnap győz a csapat, az utána következő éjszakát a fiúk velem tölthetik. Ha így sem hajtanak, hát akkor... Időközben már az egész csapat köréjük tömörült így hallhatták Kábel Verőn lelkesült szavait. Éppen ezért teljesen fölöslegesen kérdezte Kövi: — Na, fiúk, hallottátok? — Nem süket itt senki — mondta Pokoli, míg pillantása a híres melleket simogatta körbe. — Ha így áll a dolog, akkor vasárnap nagy tánc lesz, ezt mindenki nevében ígérhetem! — Kebeltánc — szólt közbe vigyorogva Tibók. — De nem versz át minket, Veronkám? — Kisapám — nézett rá szigorúan Kábel Verőn —, ha én valamit megígérek, annak aranyfedezete van. De ha akarjátok, csinálhatunk írást is róla. — Ne vedd bizalmatlanságnak — mondta Liga —, de nem ártana szerződésbe is foglalni. Biztos, ami biztos. Jó, ha látja az ember papíron is, hogy miért dolgozik. — Piti dolog — húzta a száját Kábel Verőn —, de ezen már ne múljon. Felőlem akár be is rámáztathatjátok és kitehetitek dísznek az öltöző falára. És megcsinálták a szerződést — több példányban, pecséttel. — Ez már döfi! — rikkantott Tibók, de aztán egyszeriben elröppent a kedve, mert a feleségére gondolt. — És mi lesz a házasokkal? Hárman már nősek vagyunk a csapatból. — A ti dolgotok — vonta meg a vállát Verőn —, intézzétek el otthon. Vagy azt kívánjátok, hogy én rohangáljak engedélyért? Mózes Lajosi A kérdező biztos története K ívülről a ház nem különbözött a falu módosabb por- * táitól. Ahogy a kutatásvezető mondaná: parasztbarokk, a téesz-melléküzemágak első hőskorából. Manzárdtetős, erkélyes, kovácsoltvas kerítéses. Fehérre festett autógumik sora vezetett a kaputól a házig, benne begóniák dar- vadoztak. Sohasem tudtam megérteni, mi élteti ezt a divatot, miért kell az autógumikat virágágyásként használni. Azért, hogy mindenki tudja, van autó a háznál, vagy pedig a különösség iránti vonzalom az ok? Volt időm ezen töprengeni, mert kutya nem volt a láthatáron. Egy kérdezőbiztos élete merő izgalom és esetlegesség mindaddig, míg a ház gazdájával beszélni kezd. Nem úgy van, mint városon, a legtöbb ház kertkapuján nincs csengő. Ha van kutya: tiszta sor. Addig ugatja az embert, míg a ház gazdája elő nem kerül a ricsajra. Akkor elő lehet adni a mondókát: a televíziótól jöttem, egy rövid kis kérdőívre, ha ráérne a számunkra ... Fontos az utolsó szót többesszámban mondani. Ahol a kutya nem a kapu közelében ácsorog, ott bonyolódik a helyzet. Előbb meg kell rugdosni kicsinykét a kaput. Egyeneslelkű kutya erre előrohan a ház mögül, és csaholni kezd. De akadnak sunyi kutyák is, míg az ember felbátorodva a csendtől, belép az udvarra, akkor edőrontanak. H ogy semmi nem változott, beléptem a kertbe. A kaput, persze, nyitva hagytam magam mögött, ha mégis lesz kutya, és futni kell, ne akadályozzon. Tapasztalatból ugyan tudtam, hogy az utca felőli bejáratot legritkább esetben használják a lakók, de láttam ott egy csengőgombot, gondoltam, nem árt, ha idegen létemre riasztom őket, hogy jövök. Megnyomtam jó erősen, és vártam. Nem hallottam, hogy csöngene, így aztán elindultam a hátsó bejárat felé. A férfi szembejött velem, mintha a lezárt redőnyök mögül leselkedett volna eddig. Arcán több napos borosta sötétlett, barna katonaing lógott rajta, sietősen kaphatta föl magára. Elmondtam a mondó- kámat, mit akarok, honnan jöttem, közben figyeltük egymást. Nekem már rutinból is ment, mert több száz kérdőívet megcsináltam már. ö meg inkább a kérdőíveket bámulta a hónom alatt, olyan lehettem azzal a dossziéval, mint egy adóvégrehajtó. — A televíziótól? — kérdezte hitetlenkedve, és elkezdte begombolni az ingét, mert azért egy ilyen nagy cégnek kijár á rendes öltözet. — És mit akar tőlem a televízió? — kérdezte fájdalmas arccal. — Olyan statisztika-féle ez — szabadkoztam, mert ez a szöveg mindig bevált. — Pár egyszerű kis kérdés. T étován bólintott, intett, hogy kövessem. A bejáratnál Moszkvics állt, de cefetül ösz- szetörve. A motorház felgyű- rődött, mint a harmonika. A báránybőr ülésen tyúk kotko'dácsolt. Bent a házban erős szag volt. De anyira erős, hogy alig tudtam levegőt venni. Talán disznót tart a földszinten, gondoltam megillető- dötten. Csak utána hallottam meg a szapora csipogást. Ügy, szóval csirkét keltet. A szagot fenn, az emeleten Is éreztem, de már elviselhetőbben. A szobában félhomály volt. Minden redőny le volt eresztve, egyetlen napsugár sem hatolhatott be illetéktelenül. Műanyag virágcsokrok csüngtek a falon, valószerűtlen színű rózsák, orgonák és tulipánok. A padlón pedig annyi üres boros- üveg; mintha itt lenne a falu üveg- visszaváltója. Egy kérdezőbiztos igyekszik minden helyzetben úgy viselkedni, mintha a lehető legtermészetesebb rendben volna minden. Nem kezdheti azzal, hogy mi van magával, ember! Pedig legszívesebben megkérdezné. Kiteregeti a kérdőívet, cetlijeit, és vár. Az emberek többsége szívesen beszél a bajairól. Ennek az embernek pedig lehetett egy egész falura való baja. — Iszik valamit? — kérdezte csendesen. Már majdnem rábólintottam, amikor folytatta: — Mert én, sajnos, nem ihatok, tele vagyok gyógyszerrel — és felvett az asztalról egy Seduxenes csomagot, majd egy tablettát csak úgy, víz tiélkül, lenyelt. — Család? — kérdeztem óvatosan. Lehajtotta a fejét. A kezével mutatta: elmentek, elment mind, az összes elment. A fotelban ültünk, az asztal mellett. A kettős ágy fölött, A hír még aznap szétfutott, a városban. A vélekedés a felajánlásról igencsak megoszlott. A nők eléggé egyértelmű jelzőkkel Illették az önkéntes ajánlattevőt, de a férfiak hősként ünnepelték. Éjjeli zenét adtak az ablaka alatt, egri bikavért ittak a cipőjéből, Verseket írtak hozzá, és még azt is tervbe vették, hogy győzelem esetén szobrot emelnek neki a focipálya meg a temető között. Ez igen! Ez nagyszerű nő! Lánglelkületű amazon, aki az előítéleteknek fügét mutatva, mindenre képes a városért és annak csapatáért. Vasárnap egész Mezőcsalános lakossága leint tülekedett a meccsen. Kábel Verőn elegáns, azúrkék kosztümben, kebelén virító piros szegfűvel jelent meg és leült a kispadra, az edző mellé. A közönség felhördült, majd hatalmas éljenzés tört ki. Szerpentin meg virágeső hulit rá, és a pálya fölött keringő mezőgazdasági gépről röplapok szállingóztak alá, erősen dekoltált fotójával. Ezután kifutottak a csapatok és megkezdődött a mérkőzés. A Mező- csalanosi SC a tabella élén álló Furkósi SE-vel játszott, tehát Kábel Verőn felajánlása a legjobbkor jött. Az utolsó — az elsővel! — Haj-rá, Mező! Haj-rá, Mező! — zúgott a biztatás, de nem sokáig, mert az ellenfél középcsatára máris beragasztott egy gólt. Belsővel, köny- nyedén, a jobb felső sarokba. — Eunuchok! Eunuchok! — üvöltötte a közönség. — Koporsó való nektek, nem a Kábel Verőn! Ez mintha felingerelte volna a csapatot, mert most már úgy hajtott, ahogyan még sohasem. Különösen, hogy Kábel Verőn is odaállt a pálya szélére. A félidő vége felé tizenegyest harcolt ki a gárda, amit aztán Pokoli rúgott be, az ellenkező irányba elvetődő kapus mellett. — Él-jen, Verőn! Él-jen, Verőn! — zengte mámorosán a közönség, mire a kozmetikusnő felállt, hátrafordult és csókokat dobált szerteszét. A ha tás felemelő volt. Sokan felemel keditek a helyükről és legszívesebben ehhez a nagyszerű nőhöz rohantak volna, hogy diadalmenetben hordoz zák körül a pályán. A második félidőben úgy küzdőt tek a játékosok, hogy a zihálásuk el nyomta a zajt. Nem ismertek elveszett labdát, támadtak, védekeztek loholtak, fújtattak kegyetlenül. Ennek következtében lőttek két kapu fát, és a befejezés előtt három perc cél megtörtént a csoda: Gereben sza badrúgásból bombázott gólja a győ zelmet jelenítette. A tombolásban már azt se hallotta meg a nézőse reg, amikor a bíró lefújta a mécs eset, csak azt látták, ahogyan á fiúk letámolyogtak a pályáról. És bizony, ez a látvány igen siralmasnak bizonyult. A győztes csapatból többen négykézláb araszoltak az öltöző felé, másokat ölben kellett levinni, és akadt olyan is, aki ott, helyben, elájult. Az öltözőben aztán kiteregették őket a padokra, akár a nyers állatbőröket, és három orvos sürgölődött körülöttük, minden eshetőségre ké szén. — Brávó, fiúkák! — Kábel Verőn felhevülten robbant az öltözőbe. Amit ígértem, állom. Pokoli, te voltál a legjobb, azt javaslom, hogy veled kezdjük. A középhátvéd erre csak hörgött valamit alig érthetően és csupán az egyik szemét nyitotta ki résnyire, mert még ez a művelet is fárasztotta. , i — Nem baj, Pokolikám — vigasztalta Verőn —, ha magadhoz térsz, majd jöhetsz... Akkor kezdjük Gerebennel. — Jaj, istenem, istenem! — siránkozott Gereben, majd révetegen ezt kérdezte: — Hol vagyok? Mit akarnak még tőlem? Hamarosan markos ápolók jöttek, két mentőkocsiba rakták az egész társaságot és beszállították a városi kórházba. Kábel Verőn csalódottan állt. A szegfűt kikapta gyönyörűséges keble völgyéből, ledobta és dühösen rátaposott ... a falon függött az esküvői képük. A férfi frakkban, és fehér kesztyűvel, arcán határozatlan, gyermeki mosoly. Mellette pedig egy olyan nő állt, mint amilyet nyugati magazinokban is ritkán látni, nagyon arányos testű, fekete hajú, fekete szemű szépség. De nem is a szépsége volt lenyűgöző, hanem az esküvői maskara fölött is uralkodó kemény akarat. Ha én vagyok a fotós, megkérdezem a nőt, mit vétett neki ez az ember, hogy hagyja magát elvenni általa. Bólogattunk csendesen. Műanyag kakukkos óra állt a sarokban. Féltízet mutatott. — Gyerekek? M utatta, kettő volt, elmentek azok is. Harangoztak. Néztük egymást. Felkapcsolta a villanyt, ezzel it jelezve, ne vegyem nagyon a szívemre, végezzem a dolgomat, amiért jöttem. Az ajtó fölötti be- rámázott képen ők ölelték egymást, a Halászbástya környékén készült a fotó. Nem voltak díszesen felöltözve, de ugyanaz volt az alapállás, mint az esküvői képen. — Televíziója van? — kérdeztem óvatosan. Elbiggyesztette a száját: — Mióta elment az asszony, nem nézem. És attól kezdve, bármit kérdeztem, mindenre ez volt a válasz. Minden így kezdődött: mióta elment az asszony, azóta..., két hónapja ment el, azóta... Szerettem ezt a kérdőívet. Csak annyit akar megtudni, amennyit valóban megtudhatott. Mikor nézi, mennyit nézi, mi az, amiből többet igényelne, mi az, amit so- kall. Egyszerű, könnyen megválaszolható kérdések, érezni mögöttük a mérhetőség választékosságát. Peregtek a kérdések, szorgalmasan írtam a férfi válaszait, persze, refrén nélkül. Közben néztem a szobát, a vitrint. Jól berendezett életük lehetett volna. Porcelánfigurák, a Lúdas Matyi, a kardját méricskélő huszár, a fogfájós kutyus, a szárnyaló sirály. Egy kazalnyl budapesti emlék, műanyagból, rézből, üvegből. Merev arccal válaszolgatott, a Seduxen megtette a magáét. Csak egyszer mosolyodott el, amikor a kedvenc külföldi filmsorozatáról kérdeztem. — A „Hosszú, forró nyár” lett volna, ha az asszony nem aznap megy el, amikor azt játszották — mondta szégyenlősen —, mert hát így nem láttam a végét. A mint végeztünk a kérdőívvel, felálltam, összepakoltam, ismét hasonlítani kezdtem egy adóvégrehajtóhoz. Lekísért a kapuig. Hunyorgott a napfényben, mint egy bagoly. Mondtam neki, hogy kitalálok, ne fáradjon miattam, de jött. Azt hittem, udvariasságból teszi. Amikor bú- csúzkodtunk a kapunál, megszorította a kezemet, kicsit maga felé húzott. — Nehogy azt hidd, nem tudtam végig, hogy Tőle jöttél. Ű küldött ■— mondta, erősen nézett rám, szinte gyűlölettel, szemeiben ismeretlen őrültségek fénylettek —, mondd meg neki, hogy mindent megbocsátottam és várom. Bólintottam, erre elengedte a kezemet. Mentem a falu főutcája félté, tűnődtem, milyen szerencsém van, hogy csak a végén jött rá. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt a kapuban, diadalmasan. Légyottra várva Németh Endre Krúdy-illusztrációja
