Pest Megyi Hírlap, 1980. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-21 / 43. szám
1980. FEBRUAR 21., CSÜTÖRTÖK op s Új növényvédő szerek Talajfertőtlenítő, gyomirtó Hazánkban eddig nem alkalmazott készítményekkel előzhetik meg a termelők a növényi betegségeket, s akadályozhatják meg a kártevők pusztításait. Jó hatású készítménynek ígérkezik az Ipám általános talajfertőtlenítő szer. Kizárólag nagyüzemben használhatják a dohány, a zöldség és dísznövények talajának vetés előtti fertőtlenítésére, valamint a cserepes növények földjének kezelésére. Az új készítménnyel zavartalanná tehetik a fiatal palánták, csemeték növekedését. Három külföldi gyomirtó permetező szer kerül kipróbálásra a nagyüzemekben. . Csapból folyik majd a víz TáphSszecsön tíz kilométeres szakaszon vízvezetéket készítenek a 150 milliméter átmérőjű csőrendszert március végéig fektetik le. Halmágyi Péter felvétele Tízmillió akta Múltunk írásos dokumentumai A bürokrácia, az aktagyártás hálás témája a humoristáknak. Hogyne volna az, hiszen meglehetősen gyakran kényszerülünk arra, hogy nyomtatványokkal, kérvényekkel, jelentésekkel, igazolásokkal bajlódjunk. Hirdetjük is őszinte meggyőződéssel, hogy nincs szükség bürokráciára, papírtengerre. S teljesen igazunk van, jó ügyért emelünk szót Ezért aztán semmi meglepő nincs abban, ha az iratokat a hivatal megkívánta rossznak, legjobb esetben vitákat eldöntő bizonyítéknak tekintjük. Ünneprorttók Arra ritkán gondolunk, hogy az akta, iktatószámmal és pecséttel, érték is lehet. Olyan érték, mely bátran számítható nemzeti kincseink közé. Pedig ez az igazság, s hiába hangzik nevetségesen, tény az, hogy komoly szakemberek böngészik hajdanvolt tyúkperek irományait, s ezekből 'olyan következtetéseket vonnak le, melyekre ma, holnap és holnapután szükségünk lehet. Sőt, mondjuk ki: bizonyosan szükségünk van. vél tár, s végül a végrehajtó bizottság tagjai is arra a megállapításra jutottak, hogy az iratokat őrző helyi intézmény igen jól látja el feladatait. Gondot legfeljebb az okozhat, hogy mi, érdekeltek, nagykőrösiek,' ceglédiek, Dél- Pest megyeiek nem élünk eléggé a felkínált lehetőséggel. Egyszerűen azért, mert nem vagyunk tisztában azzal, hogy a múlt megismerésében egyetlen magyar kisváros, megyerész lakóinak nem Irináinak ilyen nagyszerű lehetőségeket mint nekünk... S ez a kinálat nem egyszerűen abból áll, hogy a levéltár megnyitja kapuit az érdeklődőknek. A sárguló papírokkal megrakott polcok hívják is a kutató kedvű városlakókat. Az idén, példának okáért, a szövetkezetek dolgozóit kéri a levéltár, hogy a HNF és a KISZÖV közreműködésével meghirdetett pályázat keretében dolgozzák fel munkahelyük történetét. S hát az idő mindenkit sürget. Most még csak százezernyi kötetre való dokumentum várja a kutatókat. Holnap talán mar kétszázezernyi. Becsületünk követeli, hogy könnyítsük meg a mostani anyag feldolgozásával utódaink dolgát. Azt viszont már a józan megfontolás, a saját hibáinkon okulás diktálja, hogy ezeket az utódainkat most szoktassuk hozzá kincsünk, a levéltár megismeréséhez. S ez nem is olyan nehéz. Valamennyi történelemtanárnak módjában áll, hogy a levéltárban tartson órát. Persze, nemcsak azért, hogy a diák megtanulja, miként kell okmányokat őrizni. Bizonyítékok Szükségünk van erre? Felesleges kérdés. Persze, hogy szükségünk van. Ugyanis nem sokra megyünk olyan felnőttekkel, akik diákkorukban egyszerűen csák 'elhitték a történelmet. Olyan emberekre van szükségünk, akik értik, tudják, s bizonyítékok alapján ismerik múltunkat és jelenünket. Farkas Péter Egyedülálló együttes Pinceváros az Öreghegyen Ocsa délkeleti része, az öreghegy csak nevében hordozza az égnek feszülő ormok képzetét idéző hegy szót, valójában az egész vidák lápos, alföldi táj. Ebben a környezetben, mint furcsa, hosszában megnyújtott szalmakalapok, nádtetők sűrű sora guggol egymás mellett. A tetők föld- bevájt pincéket takarnak, melyek az országban egyedülálló mezőgazdasági műemlékegyüttest alkotnak. Pár éve figyeltek fel rájuk, amikor is széles körű akció indult — a Mezőgazdasági Múzeumon belül külön négy tagú csoport alakult! — a régi magtárak, présházak, istállók és más földművelő tevékenységhez kapcsolódó objektumok felkutatására és megmentésére. Hamarosan első osztályú műemlékterületté nyilvánították az egész öreghegyet, 1978-tól pedig az érdekelt szervek, köztük az ócsai Vörös Október Tsz (a tsz tulajdona a terület), az Országos Természetvédelmi Hivatal, stb., bevonásával nem egy elképzelés született már az ócsai pincék sorsát, jövőjét illetően. Tavaly nyáron a Gödöllői Agrártudományi Egyetem mezőgazdasági építészeti tanszéke is bekapcsolódott az előkészítő munkába, felajánlotta segítségét, a pincék felmérése, állapotrögzítő dokumentációja ugyanis addig még nem történt meg. A tanszék egyik fiatal dolgozója Reisckl Gábor végezte a munka oroszlánrészét. Ma is használják — Napokat töltöttem kint. Teljesen lenyűgözött a feladat. — Mi teszi egyedülállóvá ezt az együttest? \ — Építészeti megoldásuk és élő valóságuk együtt. Ezek ugyanis nem elhagyott, üresen álló helyiségek, ma is ugyanúgy használják, mint száz, kétszáz vagy isten tudja hány év óta. Apáról fiúra száll a tulajdonjog. Egyébként olyan az egész, mint egy város. Százhatvan pince sorjázik sűrűn egymás mellett — mögött. Az ócsai pincéket a terület adottságai alakították, ezen a viszonylag kis részen ugyanis agyagos, löszös a talaj, ami a legegyszerűbb építészeti eljárást tette lehetővé. Sík vidék lévén, hosz- szú, lejtős vájattal először a megfelelő mélységig leástak és onnét — akár a gyerek a homokvár belsejébe — egyszerűen mély boltozatos üreget fúrtak a földbe. Az agyagos, löszös talaj jól tapad, kamény, nincs szükség szemmiféle belső támasztószerkezetre, szilárdan tartja önmagát. Akár egy népdal — Nagyon sok időt töltöttem kint és mint építész érdekes tapasztalatokat szereztem. Ezek a pincék alig két- három méter távolságra vannak egymástól és mégsem keltenek zsúfoltságérzést, mert minden népi alkotásra jellemző zseniális ösztönnel a pincék nyitott elejét egy irányba (délnyugat felé) tájolták, azonkívül egymáshoz képest kicsit el is tolták őket. Így a pincék takarják egymást, kint ülhet az ember — mint ahogy tapasztaltam is — anélkül, hogy ya szomszéd odabámulna. Együtt vannak, mégis elkülönülve és ez olyan intimitást ad a pincevárosnak, mint amilyenről a zsúfolt üdülőtelepeken álmodozunk, hiába! És szépek is, úgy ahogyan egy népdal, egy faragott láda, egy szűr, egy lakodalmi rigmus, mert a legegyszerűbb szerkezeti megoldással tökéletesen kielégítik funkciójukat, ugyanakkor a díszítőkedv jelei is megtalálhatók rajtuk. A lejtő felé néző háromszögalakú orom.ritos kialakításuk, a homlokdeszkát összekapcsoló kovácsoltvas elemek végződéseit díszítő stilizált állatfigurák, különleges esztétikai megjelenést kölcsönöztek az öreghegyi pinceegyüttesnek. De túl a szakember lelkesedésén RelscM Gábor számára talán még nagyobb élményt jelentett az, ahogyan .együtt élnek itt még ma' is' az erríbe-' rek a Vincéjükkel, régi szokásaikkal. — És ez az, ami különös gondot ad, teljesen más jellegű megőrzési forma létrehozását igényli — mondta Sára János, az ócsai tájvédelmi körzet vezetője. — Mert még ma is majd minden délben idejönnek ebédelni a földekről az emberek, közben felhajtanak egy-egy pohárra!], a magukkal hozott üveget pedig megtöltik. AZ ócsai emberek úgy tartják, a pincehideg bor az igazi, nem is visznek többet haza, csak amit aznap elfogyasztanak. Különben a pincék, ahogy errefelé mondják, homokon ülnek. Addig fúrtak le, míg a talajban a homokréteget elérték, a nyirkos homok ugyanis télen-nyáron egyenletes hőmérsékletet biztosít. — Mi lesz a sorsuk a pincéknek? — Tulajdonképpen a felmérések megtörténtek, a 160 pince fele jó állapotban van, nem egyet spontán, maguk a tulajdonosok állítottak helyre, méghozzá eredeti formában! Bizonyítva, hogy nem halott múzeumi értékről van szó. A terv egyébként; az öreghegy eredeti táji jellegének helyreállítása és a pincéktől jóval távolabb eső szőlőterületeken megmaradt présházak (nádtetős sárkunyhók), valamint a nagy dézsmapince kialakítása az idegenforgalom számára. A pincék azonban ebből a turistalátványosságból kimaradnak. Itt a cél az, hogy zavartalanul használják tulajdonosaik. Tolvajok ellen Bármikor téved az öreghegy felé az ember, egy-egy pincét biztosan nyitva talál. Barátok, családtagok boroz- gatnak, beszélgetnek. Ha az idegent észreveszik, azon nyomban odainvitálják és már vezetik is lefelé a rámpán a jó hűvös pincébe. Visszafelé aztán kicsit csodálkozva lesheti a vendég, amint a házigazda fölszed a földről egy vesz- szőseprőt és hátrálva elindul fölfelé, miközben buzgón söp- rögéti maga előtt a: földet. Amikor föléi, a söprűt, ledobja a pincébe. És mindezt, úgymond, a tolvajok távoltartására csinálják, akár nagyapáik, dédapáik, ükapáik. S. Horváth Klára Szóval az akta a társadalom- és történelemkutatónak érték. Tízmillió akta igen nagy érték. Nos, a Pest megyei Levéltár nagykőrösi osztálya éppen ennyi iratot őriz. Tessék utánaszámolni: ez százezer kötetnyi tudományos értékű történelmi műnek felel meg. Tudunk-e erről az arannyal felérő értékű papírgyűjteményről? Hát persze. A nagykőrösiek fáradságot nem kímélve a hatszáz éves múltra, az Itt megőrzött világhírű török kori okmányokra hivatkozva küzdöttek tíz-egynéhány évvel ezelőtt levéltárukért. Hogyne tartanák számon az eredményt: Magyarország legjobban felszerelt, legjoQb körülmények között elhelyezett és legjobban irányított liók- levéltárát. Számon tartottuk Abban, hogy ezeket a felsőfokú jelzőket a tévedés veszélye nélkül alkalmazhatjuk nemcsak a felsőbb szintű döntéseknek, hanem a városnak is jelentős része van. Legyünk azonban ünneprontók egyetlen mondat erejéig: Éppen ebben az említett kiállítóteremben esett meg, hogy a felmérhetetlen értékű kiállítást csak a megnyitón keresték fel az érdeklődők. Aztán nem kopogtatott az ajtón senki. Megtörtént hát az a különös eset, hogy heteken keresztül csak számon tartottuk a levéltárat, de nem törődtünk vele. Szerencsére a levéltárhoz való viszonyunk sokkal kedvezőbb. Ám úgy tűnik, hogy nem egyértelmű... Ez derült ki azon a megbeszélésen is, melyen a városi tanács végrehajtó bizottsága tájékozódott városunk levéltára helyzetéről. Fogalmazzunk azonban pontosabban. A Pest negyei Tanács, a megyei leA nap heve lelopta az emberek** ről a téli kucsmát, a sálat, a bélelt kabátot, ontotta melegét a bokrok alján meghúzódó hókupacokra. Somogyi nyugtalanul sétálgatott a szobában, meg-megállt az ablak előtt, a szemben levő ház csöpögő ereszét figyelgetve. — Ha egy hét múlva is ilyen szép, tavaszias lesz az idő — mondta a feleségének —, akkor kimegyek a telekre. — Korai ez a tervezgetés — nevetett az asszony. — Barkácsolj, ha nem bírsz magaddal. Ügy látszik, neked sok a szabad szombat meg a vasárnap, mert unatkozol. Somogyi legyintett. Hiába, nem érti a felesége. Tavaly nyár óta, amióta megvették azt a kis üres telket, szüntelenül csak arra gondol. Már száz rajzot is csinált, hogy hol építi fel a bungalót, hol füvesíti be a kertet, hová rakja fel a szalonnasütőt, mert anélkül nem telek a telek. No és hogy hová milyen gyümölcsfát ültet. Egy kis medencéről, pancsolóról is álmodozott, mert a gyerekei felnőttek, maholnap férjhez mennek, megnősülnek, akkor jönnek az unokák és ha majd meglátogatják őket a telken, legyen nekik hol lubickolni, játszani. De ez még ráér, hessegette el magától a gondolatot, majd, ha már valóban útban lesznek az unokák. — Min töprengsz? — kérdezte a felesége, amikor megint ott támaszkodott az ablak mellett. — Hogy? — zökkent ki elmélkedéséből. — Á, semmin, semmin. Lemegyek sorért, mert lehet, hogy felugranak a bátyádék. A kapu előtt találkozott harmadik szomszédjukkal. — Mi az, Somogyi úr, nincs a telkén? — kérdezte az idős férfi. — Pedig milyen csodálatos az idő. ilyenkor már akad ott tennivaló elég. Én tudom, mert nekem is van, illetve volt, amíg át nem adtam a gyerekeknek. — Majd, majd egy hét múlva — motyogta Somogyi. — Hadd szikkadjon a föld. Meg aztán nincs is ott még mit csinálni, mert puszta terület. BÁBA MIHÁLY: ^J^ülönöá ajándék — ö! — csodálkozott a szomszéd. — Nem betelepített telek? — Nem, nem. Az nagyon drága lett volna nekem. — Kérem — csillant meg az Idős szomszéd szeme. — Az más, az egészen más. De kérem, a jövő vasárnap kint lesz? — Ha az idő engedi. — Értem, kérem. Meglátogatom. Ugye a Kőér dűlő fölött van a telke. Jól emlékszem? — Ott, ott — bólogatott, aztán gyorsan elköszönt. Vasárnapra el is felejtette talál’ kozását a nagyon udvarias szomszédjával. Akkor lepődött csak meg, amikor egy kocsi állt meg a telek végében és az öreget látta belőle kikászálódni. Ez meg mi a fenét akar itt? csapta le dühösen a baltát s a karót, amit a házhely kijelöléséhez készített elő. — Jó napot, szomszéd! — tiblá- bolt felé a szomszéd a gazos, és még mindig nedves földön. — Jó napot. Ezt a meglepetést! — nevetett kényszeredetten. — Megígértem kérem, hogy meglátogatom. Az unokám hozott ki. Engedje meg, hogy bemutassam: ifjabb Barna Tibor — mutatott a nyurga, piros arcú fiatalemberre, aki a nyomában lépkedett. — Jó napot, Somogyi — nyújtotta kezét. — Szóval ez a telke. Nem rossz föld. Hm, nem rossz. Kicsit köves, de... erre is lesz orvosságom. Miért csodálkozik? — fordult Somogyihoz. — Kérem, én kertész vagyok, azaz voltam, mert tizenegy évvel ezelőtt, hatvanöt éves koromban nyugdíjba mentem. De azért még nem felejtettem el mindent. Hanem most megkérhetném, hogy segítsen az unokámnak behozni az ajándékot. — Ajándékot? — csodálkozott Somogyi. — Igen, amolyan kertészajándékot. — No, de... — Csak nem utasítja vissza egy öreg szomszédja ajándékát? — Nem, nem — mondta zavartan Somogyi. — Csak, nem is tudom ... — Előbb nézze meg, hátha mégis megörül neki — nevetett az öreg Barna. Somogyi kelletlenül ugyan, de a fiú után lódult. A kocsi csomagtartójában három újságpapírba, műanyag zsákba csomagolt fa volt. Gyökerüket vödörnyi föld ölelte körbe. — Csak óvatosan — mondta a fiatalember —, hogy a földet ne bontsuk meg a gyökerek körül. A többit majd elmondja az apám. A fákat a szerszámoskamra mellé fektették. — Kérem, ez három diófa. Tudom, most arra gondol, hogy különös, furcsa ajándékot hoztam, lehet, hogy feleslegeset is, mert biztosan nem gondolt arra, hogy diófát is ültessen, igaz? — Valóban nem gondoltam rá. — Általában így vannak ezzel a telektulajdonosok, az új telkesgazdák. Nézzen körbe, mindenki olyan gyümölcsfát ültet, amelyik hamar terem, gyors hasznot ad. Ám én úgy hallottam apámtól, hogy ez nagyon helytelen. Megjegyzem: az apám is kertész volt. No, szóval ezeken a telkeken látszik, hogy a tulajdonosok nem gondolnak hosz- szú távra. Amolyan adj urain, de mindjárt emberek és ha nem kapják meg a kerttől azt, amit reméltek, hamar túl is adnak rajta. Én a szomszédot nem ilyen embernek ismertem meg. Hát ezért hoztam ajándékba a diófákat. Ezek, ha gyökeret eresztenek, még ötven év múlva is árnyékot adnak az unokáknak, illetve dédunokáknak. És milyen boldog olyankor az ember, amikor valamelyik kis botladozó azt mondja: ó, ezt a nagy lombos fát a nagypapi ültette. Félreértés ne essék: szükség van gyümölcsfákra is, csakhogy azok rövid életűek. Egy hosszú emberöltőt egyik Sem bír ki. Szóval én, ha egy telken diófát látok, rögtön arra gondolok, hogy annak a tulajdonosa gondolt a jövőre is. Hát kérem, fogadja el. Ültetéskor, amikor lefejti róla a műanyag zsákot, vigyázzon, hogy a föld a gyökerek körül maradjon. — Igen, igen, értem — mondta Somogyi, s érezte, hogy zavarában lángpiros lesz az arca. — Csakhát, ugyebár, ez olyan furcsa, hiszen mi jóformán alig ismerjük egymást... Az idős Barna nevetve kacsintott. — Ugyan már, tíz éve lakunk egy házban, egy emeleten, és, ha, emlékezetem nem csal, jó szomszédok vagyunk, mert még egyszer sem veszekedtünk, nem sértegettük egymást, nem pereskedtünk, ha találkoztunk, nem fordítottuk el a fejünket. — Node, kérem, csak nem gondolja, hogy én is olyan vagyok, mint... — Ne mondja ki az illető nevét, úgyis tudom, hogy melyik szomszédunkról van szó. Hanem lenne egy kérésem. Kissé korai ugyan, de mindegy. Szóval: az első termésből hozzon majd egy tálkával. Ajándékba — tette hozzá pajkosan kacsintva. Comogyi csak bólintott, mert a sietős búcsúzkodás közben furcsa kábultságából nem riadt fel, nem tudott egy szót sem kinyögni. Az autó már tovább döcögött a dűiőúton öreg szomszédjával, amikor kiszakadt belőle a kacagás. — Ha elmondom ennek a különös ajándéknak a történetét a kol- , tógáknak, Háry Jánosnak fognak becézni! Ám legyen! — csapott a levegőbe elégedetten.
