Pest Megyi Hírlap, 1979. december (23. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
1971). DECEMBER Z., VASÄRNAP Mintha száz évig élnénk FOGARASSY MIHÁLYNÄL, PILISVÖRÖSVÄROTT Dideregnek a kerti törpék. Az eső végigvág vékony ostorszálaival a kerteken, miközben Pilisvörösvár utcáit járom. Persze, nemcsak az itt- ott felbukkanó piros törpesapkák áznak, hanem a fölöttük magasodó, egyre nagyobb, egyre szebb új házak cserepei is. Manapság alig épül bár — legalábbis, ahogy az idegen látja — földszintes családi ház a nagyközségben. Minden a jólétről árulkodik — feltehetően a külsőhöz igazodik a lakások belseje is, új bútoraival, háztartási gépeivel, tágasságával. Adatgyűjtés, levéltárak De igazodik-e ehhez az emberek gondolkodása? A bányából, a termelőszövetkezetből, a budapesti munkahelyekről hazatérők gondolnak-e arra, hogy esténként a tévézés helyet időnként könyvet vegyenek a kezükbe? Olyat is, amelynek tanulmányozásával szakmai műveltségüket gyarapítják, s olyat is, amelynek lapozgatása közben önfeledten követhetik a főhős sorsát? Ilyen gondolatok járnak a fejemben, amíg a nyugdíjas könyvtárigazgatót, Fogarassy Mihályt keresem, hogy Vörösvár múltjáról, és az ő sorsáról, tantermekben és könyvtári polcok között eltöltött évtizedeiről és terveiről faggassam. Pihen-e, nyugalomban van-e valóban a könyvek tudós őrzője? Ahogy leülünk az asztál két oldalára és táskájából előveszi vaskos dossziéját, szavak nélkül is tudom a választ. — Pilisvörösvár monográfiájához gyűjtöm az adatokat — mutatja szabályos, kerek betűkkel írt jegyzeteit. — Most hetente egyszer a megyei levéltárba járok, később arra is szükség lesz, hogy a környék egykori birtokosainak, például a Zichyk, a Csákyak családi levéltárában kutassak. Gyűjtöm a Vörösvár környékén a középkorban létezett falvakra (ilyen volt például Kande a régi római út mellett) vonatkozó adatokat. A gyarapodó jegyzetekből kirajzolódott a kép, a XVI— XVII. századi változásokról, a pusztulásról és a török megszállásról. Nem tudni ugyan, hogy pontosan mikor építettek itt palánkvárat a törökök, de az bizonyos, hogy 1595-ben már állt, s hogy az építkezéshez felhasznált vörös színű agyagról nevezték el Vörösvárnak. A Buda—Esztergom közötti utat védte e kis erősség, hogy valóban kicsi volt, azt nemcsak méretei jelzik, hanem a korabeli megjegyzés is: fürdője nincs. Nem sorolom már sokáig, a kutatót követve az adatokat, csak egy 1683-ból kelt idézetet másolok ki: nem lett volna mit conscribálnom, mert a ... Török, Tatar, Kurucz háború járástól fogvást el pusztulván, mindenkor parlagon alvan *— írta az egykori hivatalnok. Hat évvel később viszont megjelentek az első letelepülők. A Rajna, a Bodeni tó és Stuttgart határolta területről jöttek, a kiirtott erdő helyén utcát nyitottak, amelyet később Schwabengassénak neveztek el. A letelepülők között volt a mai könyvtáros őse, Christian Vötter kőműves is. — Hogyan lett könyvtáros a kézműves, iparos család sarjából? — A község 1950-ben kapott a DISZ-fiatalok számára egy százhatvan kötetes kis könyvtárat, két év alr'.t. azonban a könyvek fele elveszett. A kultúrház akkori igazgatója megkérdezte: vállalnám-e a kölcsönzést? Vállaltam. Pedagógus voltam. A könyvtár egy ideig egyetlen szekrényben volt az iskolában, majd a kultúrház irodájában. 1954-ben feleségem lett a főállású vezető (én tovább akartam tanítani). Ez év őszén egy éjszaka stráfkocsira raktuk a könyveket és beköltöztünk egy üres házba. Végre volt helyünk, sőt színpadunk is, kitűnő hely a különböző rendezvényekhez. Hosszú út vezetett tehát a szekrénytől a mai, 35 ezer kötetet befogadó épületig. Mert 1966-ban az elfoglalt házból is költözhettek: 600 ezer forintos költséggel és rengeteg társadalmi munkával elkészült a mostani, minden igényt kielé- kítő könyvtár. Négy éve, 100 ezer forintot nyertek a 30 év — 30 könyvtár pályázaton. Ebből a pénzből, a megye községei közül elsőként, hangtárat rendeztek be. Közben, 1973-ban ő lett a főállású vezető, de még ezt megelőzően megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Szép gyerekkönyvtárat is létrehoztak, fejlesztették a német nyelvű könyvállományt. Minden lehetőséget biztosítottak hát az olvasók számára. De milyenek voltak az olvasók? — Annak örülök, hogy nálunk nem statisztikai adatot jelentettek a beiratkozottak, hanem valóban kölcsönző és olvasó embereket. Nemcsak a gyerekek jöttek, itthon érezték magukat a felnőttek is. És egy példa az olvasói fegyelemre: 1953 óta csak egyetlen egy kikölcsönzött könyvet nem tudtam visszaszerezni. A hanyagságot sehol, a könyvtárban sem szabad megengedni. Az anyanyelvért — Mit tehet a könyvtár a nemzetiségi tudat, a német anyanyelv ápolásáért? — Igyekeztünk színvonalas állományt létrehozni, és a köteteket megfelelően népszerűsíteni. Húsz évig tanítottam németet az általános iskolában, s azt láttam, hogy otthoniról nagyon kevés nyelvtudással engedik el a gyerekeket az első osztályba. Az óvoda, az iskola, a könyvtár ma kitűnő lehetőségeket ad. De ahhoz, hogy a szókészlet, a beszéd- készség fejlődjön, jó lenne, ha a szülők-gyerekek otthon is beszélnék a nyelvet. Sajnos, ez ma nagyon kevés családot jellemez. Akik dolgozni tanultak Nyugdíjasként is dolgozik, félállásban. Ismeri az olvasókat, de azokat is, akik legfeljebb a televízió kapcsológombját nyomják be esténként. Vele is megtörtént (mert könyvbizományos is), hogy az új stílbútorhoz százhúsz centiméternyi könyvet rendeltek tőle. A végén még haragudott is a vevő, hogy a kötetek nem' voltak szép egyformák. Vörösváron is jelen van hát a sznobizmus. Végül további terveiről kérdezem. Visszakérdez: láttam-e a Két elhatározás című filmet, emlékszem-e a főszereplő idős asszonyra? Azután sótól ja saját elhatározásait: megírni a könyvtár történetét, a község monográfiáját, létrehozni a falumúzeumot. Ez akkora munka — teszi hozzá —, hogy elég lesz erre az évtizedre. De hát Tolsztojra kell gondolni, aki azt mondta? Ügy kell élnünk, mintha száz évig élnénk. No meg arra, hogy azok viszik előre a dolgokat, akik nem hízelegni, hanem dolgozni tanultait. P. Szabó Ernő KIS FALVAK KOZMUVELODESE A majdnem semmi „HA Ő IS KILÉP, MÉG ENNYI SEM LESZ...” A járási tervek szerint Ta- hitótfalut fokozatosan a Szentendrei-sziget közművelődési centrumává fejlesztik. Az alapfeltételek már-már adottak: a községi művelődési házban külön felnőtt- és gyermekkönyvtár működik, akad több kiscsoport foglalkoztatására alkalmas helyiség, s a nagyterem szerényebb technikai igényű színházi előadásokat is fogadhat. Ez év elejétől két fő- és egy mellékfoglalkozású népművelőt alkalmaz a helyi tanács. S a művelődési ház leltárában megtalálhatók a legfontosabb felszerelések. Mindezt ismerve — joggal számíthatunk arra, hogy Tahi- tótfaluban pezsgő kulturális életet találunk... Szellemkastély Az utcára néző ablakokat táblák fedik, az udvari ablakok között nehezen találni épet. Az ajtókon nincs kilincs, sőt némelyiken zár sincs. Megpróbálok bejutni: gyönge érintésre nyikorogva kitárul az ajtó, a szemétté) meghintett előcsarnok-büfébe érkezem. A gyermekkönyvtár bejáratát még egy vasrács is védi, de akadálytalanul mehetek a sötét színházterembe, amelynek végéből fény szűrődik. Itt újabb helyiségek. Az elsőben szekrény árválkodik leszakadt ajtóval, csak néhány üres pálinkás- és borosüveget rejteget. Nyitva az igazgatói iroda. Űjabb üvegek. Hiába keresek műsorprograGYERMEKKONYVHET ELŐTT így ünnepelnek Nagykovácsiban Szeressük á könyvet! Olvassunk! Legyen barátunk a könyv! Legyen a legjobb szórakozás, a legnemesebb időtöltés kicsinyeknek, felnőtteknek egyaránt. Mind megany- nyi helyes óhaj, szándék, egy- egy röpke mondatba sűrítve, hogy azután időnként mindez az egész országot megmozgató, hos&zabb-rövidebb ideig tartó akcióban csúcsosodjék ki. így történik most december 3—8. között is, amikor a gyermekév méltó befejezéseként megrendezik a II. országos gyermekkönyvhetet. Számtalan programajánlat született vetélkedőkre, kiállításokra, találkozókra, majd az úttörőcsapat-vezetőkhöz került, segítve munkájukat, ösztönözve őket az ünneplésre. Mert valóban ünnep ez. Szép ünnep, A gyerekek fogékony képzelete a könyv fogalmához kapcsolódó emlékké raktározza el az eseményeket, növelve ezzel is igényüket, szeretetüket az olvasás iránt. Olvassatok mindennap! hirdetik a feliratok a célt. De vajon hogyan ünnepel a valóságban egy úttörőcsapat, például a nagykovácsi kis és nagyobb diákok? — kérdeztem Benedicty Zsuzsanna úttörőcsapat-vezető tanártól. — Talán több is, kevesebb is, amit csinálunk, mint egyetlen hétbe sűrített esemény-sorozat. Nagykovácsiban nincsen könyvesbolt, nincs egy olyan hely, ahol könyveket lehetne vásárolni. Ez a probléma régóta foglalkoztat jó néhányunkat, míg most végre sikerült áthidaló megoldást találnunk. A könyvtár előterében árusítópultöt helyezünk el, amely folyamatosan fog üzemelni. így az ünnepi hét nagy, ifjúsági könyvvására — ez még itt az iskolában! — mintegy régen várt megnyitója lesz Nagykovácsi első könyvesboltjának! A beszélgetés során kiderült, hogy a kevés sem kevés, a felsorolt események ugyanis éppen az ellenkezőjét bizonyították. A nyolcadik osztályos diákok Budapestre, a Szabó Ervin Könyvtárba látogatnak. Az irodalom és osztályfőnöki órákon részletes tájékoztatást kapnak kicsiknagyok egyaránt a megjelenő könyvújdonságokról, tanácsot, buzdítást a vásárlásra. A kisdobosok a zsibongóba várják egyik kedves meseírójukat, író—olvasó találkozóra. — A javasolt vetélkedők, versenyek ilyen egyszeri alkalom formájában kimaradtak műsorainkból, de az őrsi próza- és versmondó selejtezőket — melyek a márciusi községi kulturális seregszemle bevezető eseményei — erre az időszakra tettük. És mintegy előkészítéseként az ünnepi hétnek, a novemberi úttörőfoglalkozásoik középpontjában a könyv állt. — Ezek szerint inkább a folyamatosság hangsúlyozása a lényeg, mint látványos, ám egyszeri megmozdulás. — Igen. Én könyvtárosa is vagyok a falunak, így elég biztos tudomásom van arról, szeretnek-e a gyerekek olvasni? — És? — Szeretnek. Munkánk eredménye — állandóan házi olvasóversenyeket tartunk, szavalunk, prózát mondunk, — megmutatkozik. Barátunk a könyv! nem üres jelszó nálunk. — Az ünnep valamiért van. Az ember örül, de tisztában van az ünnep értelmével is. — Hogyne! Én elsősorban a remélhetőleg majd kapható sok-sok új könyvben látom ezt az értelmet. Kell a jó gyermek- és ifjúsági irodalom, főként a versek, melyekből — legalább is mi azt tapasztaltuk — nagyon kevés van, amit a gyerekek igazán szeretnek. S. Horváth Klára TV-FIGYELŐ Budakalász. Egy — előzetes ismereteink szerint — több részes riportfilm első félóráját láthattuk csütörtökön kora este Miért pont én? címmel. Akik nézni kezdték ezt a képsort, azok tudhatják, hogy annak egy részét itt, Budaka- lászon. a Lenfonó és Szövőipari Vállalat műhelyeiben, irodáiban rögzítették, ezért hát mint Pest megyei ügy adhat okot a bizonyára igen élénk szóbeszédre. Talán nem is az érintett személyek száma kavar vitát — ha jól hallottuk, összesen tizenkét embernek mondtak búcsút e főváros környéki üzemben —, hanem az a tény, hogy egyáltalán ilyesmire sor került. Mindez pe .:ze, igencsak bonyolult művelet, mert egy önmagát hasznosnak vélő valakivel nehéz és kínos dolog megértetni, miszerint — a divatos pszichológiai műszóval élve — hibás az önértékelése. Ám nehézség ide, kín oda, mégiscsak végre kellett hajtani ezt a létszámgazdálkodási operációt, amely végtére is azt a fő-fő célt szolgálja, hogy több haszonnal járjon a termelés. No meg arra hívja fel minden érdekelt figyelmét, hogy amit eddig ketten csináltak, azt ezután egy valaki is el tudja végezni. A képernyőn is bemutatott példa szerint: a budakalászi gyár gondnoki teendőit meg munkásellátásának feladatait egyetlen asszony is magára vállalhatja. Terefere. Egy új sorozatot indítottak útjára pénteken este Terefere címmel. Afféle tévés magazint, amelyben rövid jelenet követ könnyed dalokat, majd filmbetét holmi monológot. S a végén persze, fejtörésre is nyílik alkalom, mert rejtvény nélkül ki látott még ilyen válogatást. őszintén állíthatjuk, hogy a Terefere bemutatkozása jól sikerült. Nem akart ez a bő egy óra több lenni önmagánál, így aztán kellemesen elszóra- kozgattunk, örvendve, hogy ezúttal elmaradt a cpinnadrat- tás körítés, a pódiumi játékok harsány utánzása, hanem egy, a rádióból már régen megkedvelt barátságos bariton gazdája, a kamerák előtt is otthonosan mozgó Papp Endre csevegett hol velünk, hol az éppen soron levő szereplőkkel. Akácz László mot vagy terembeosztást, esetleg nyitvatartási időt. Tovább bolyongok az elárvult falak között. Falépcső vezet az emeletre. Befüggönyözött ajtó mögött sejtem a felnőttkönyvtárt — felirat nincs —, a túloldalon enyhén elhanyagolt klubszoba. Szinte megköny- nyebbülés újra kint lenni az udvaron. Behúzom az ajtót. Az egyik népművelőt otthon találtam azon a szép, napos október végi délutánon. — Én már a felmondási időmet töltöm — mondta Tóthné Somi Agnes. — Nem kell bejárnom, a munkámra nem tart igényt a tanács, már csak a fizetésemért megyek be. Szerettem volna népművelő lenni, de nagyon rossz volt a művelődési házban dolgozni. Csereklyéné, az igazgató állandóan veszekedett velem, pedig ő csalt oda, még ki is kértek a régi munkahelyemről. Idén januárban vettek fel, egy hónapig szó szerint semmit sem csináltunk. Aztán több mint egy hétig nem a művelődési házba jártam dolgozni, hanem az igazgatónő lakására: a beteg gyerekére kellett vigyáznom. Igaz. a művelődési ház másodállásban engem javasolt moziüzem-vezetőnek, a férjemet pedig gépésznek, ott volt takarítónő az igazgatónő anyósa ... — Bocsánat. A művelődési házban folyó népművelői munkáról, rendezvényekről tudna beszélni? — Engem a gyermekkönyvtár vezetésére vettek fel. Akkor még nem • volt könyvtár, csak májusban indult a munka. Ügy száz gyerek járhatott oda, nekik rendeztem vetélkedőket, közös felolvasásokat. Egyéb nemigen volt. Én ^szerveztem az augusztus 20-i ünnepi műsort. És volt egy farsangi bál. Azzal kezdődtek a mi veszekedéseink. A szüleim dolgoztak a büfében, vagy háromezer forint volt a bevétel, de az igazgatónő nem számolt el vele. Az édesanyám meg véletlenül elmondta a tanácstitkárnak, hogy mennyi volt a forgalom. Hát azóta nincs nekem megállásom a művelődési házban. Maszekcsárda Izzó személyes konfliktus, családi összefonódások és vádaskodások, amelyek egy intézményt sodornak magukkal, egy község közművelődését teszik lehetetlenné. S ez a szellem • ott lebeg, ott sötétlik a csáki-szalmájaként kezelt művelődési ház falai között. Később újra bejártam a szellemkastély üres termeit, és újra egyedül. Csereklyés János- né igazgatót is csak a lakásán sikerült megtalálnom. Ízléses kerámiatárgyak között beszélgettünk, mert másodállásban keramikus kisiparos. — Hát időnként szoktak lenni ismeretterjesztő előadások, néha rendezvények meg bálok, és van egy ifjúsági klubunk — foglalt össze mindent egy mondatban az igazgatónő. — De nagyon nehéz helyzetben voltam, volt nálam eddig-egy érettségizett kislány, a Tóthné, de az semmit nem akart dolgozni, jószerével még be sem járt. Ja, és majd elfelejtettem: hát a két könyvtár is működik. — Igaz-e, hogy Tóthné Somi Ágnes könyvelte le januárban a tavalyi bevételeket és kiadásokat? — A, nem az egészet. Én úgy szoktam, hogy borítékba gyűjtöm a bélyegeket, s aztán negyedévenként, vagy ahogy jön, úgy könyvelek. — Honnan tudja, hogy melyik rovatról még mennyit költhet? — Elég az, ha a tanácsnál tudják. Mégis mi a fontosabb, a könyvelés vagy a művelődés? — Nem beszélhetünk Tahi- tótfalun a rendezvények, programok áradatáról. Ráadásul az, épület is szinte használhatatlanságig elhanyagolt. — Az ablakdkra meg az ajtókra gondol. Még valamikor tavasszal elveszett egy kulcs, fel kellett törni a zárat. De rosszak már a fa részek is, nem olyan egyszerű megcsináltatni. — Igaz-e, hogy a kolléganője egy hétig dadus volt az ön gyereke mellett? — Igaz, legalább így én intézhettem, amit kellett. — Ügy tudom, ön már kétszer felmondott. — Annyi bajom van ezzel a művelődési házzal, és még rá is fizetek, mert ha nincs pénz a kasszában, akkor a sajátomból költők. Elszámolni meg nem mindig tudom. Sokra nem jutottunk Se vége, se hossza a szabálytalanságoknak, a nemtörődömségnek. Egy tanácsi — közművelődési intézmény úgy működhet, akár egy „maszekcsárda"? Jegyzetlapjaimat vendéglátóim elé terítettem. A helyzet nem lepte meg Lévai Gézáné tanácselnöknőt és Baranyai Zoltán tanácstitkárt. — Tudtuk, hogy a művelődési ház dolgozói közötti személyes ellentétek a munka rovására mentek — kezdi Lévai Gézáné. — Többször megpróbáltuk kibékíteni őket, de nem sikerült, most sem tudom, hogy a köztük levő korábbi nagy barátságot mi rontotta meg. Egy biztos, Tóthné Somi Ágnes alkalmatlan a népművelői pályára. Nem azért, mert szakképzetlen, hiszen az igazgatónő is az. Tóthnét emberi magatartása teszi alkalmatlanná. — A művelődési házban mutatkozó pénzügyi szabálytalanságok és az ügyek elin- tézetlensége (például: tucatszám találunk elintézetlen műsorengedélyeket még a múlt évről is) lehetetlenné teszi az alapvető funkció ellátását is. — Ezekről is tudunk — kapcsolódik a beszélgetésbe Baranyai Zoltán. — De ha a már többször említett büfépénzre gondol, abban nincs igaza, mert a büfé nem kulturális tevékenység, az ő dolga, hogy csinál-e büfét, tehát a pénzzel nem is tartozik elszámolni. Persze, egyébként kétségtelen, hogy nincs rend. — A művelődési intézmények felügyelete a tanácstitkár hatáskörébe tartozik. Mit tett ön,, illetve a tanács az áldatlan állapot megszüntetéséért? — Minden energiánkat lekötötte a személyes konfliktus feloldása. Sokra nem jutottunk. Egy dologban biztos vagyok: az igazgatónő lelkesedésére szükség van. Ha ö is kilép, még annyi sem lesz, mint most. Nem fogunk mást találni. Ülünk a hidegben Jobb hát belenyugodni mindenbe. Ülünk a jéghideg kályha tetején. Mellettem is ülnek. Az ablakban is, meg az igazgatónő íróasztalán és egy másik asztalon is. összébb húzzuk magunkon a kabátot, cinkosan büszkélkedik a sarokban egy üres pálinkásüveg. Lehet vagy öt fok meleg. A tahitótfalui művelődési ház ifjúsági klubjának foglalkozásán vagyunk. Csöndesen beszélgetünk. A magnetofon elveszett, mert nincs zárható helyiség, vagy szekrény. Kályhák vannak, csakhogy rosszak. De minek is, mert olaj úgysincs, bár az igazgatónő szokott a lakásáról hozni. Ha nagyon muszáj, néha a gyermekkönyvtárban be is fűter.ek. A legfrissebb hírek: a bejárati ajtón megcsinálták a zárat, üvegeztek és az igazgatónő — úgy tudják — ismét felmondott. Kriszt György
