Pest Megyi Hírlap, 1979. december (23. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
1979. DECEMBER 9., VASÁRNAP Oláh János: A lövés O tt áll, a szél széttúrja a haját, a kezében egy, az építkezés közben elhányódott cső, amibe homokot tölt, dü, dü — dü, olyan meggyőződéssel löki ki magából a hangokat, hogy a nyála is kifröccsen közben, és szórja a csőből a homokot felém, aki a terasz betonján ülök, elhagyva magamat. a vasárnap ernyesztő levében forgok, zsibbadtan, az egész heti reggeltől estig tartó feszültség nyűgét levetve, gondolat és mozdulat nélkül lebegek, belefeledkezve a zavartalanság e ritka pillanatába; odalenn a völgyben, szinte a lábam előtt, az úton a ritkás vasárnapi forgalom keling, a bőrömbe már belevágódtak a beton apró egyenetlenségei, de arra sincs erőm, hogy valamit, párnát, pokrócot, mit tudom én, magam alá gyűrjek, tűröm inkább az egyelőre csak gyönge hullámokban jelentkező fájdalmat, s arra várok, bár tudom, hiába, hogy végül egyszer magától múlik el. A felém fröccsenő homok alig érezhető érintésére azonoan fölkapom a fejemet. Pedig az előbb még kőműves volt, fordul meg bosszúsan a fejemben. Talán a vasárnapi kalandfilm, amitől nem tudtam visszatartani, fordította így meg a törekvéseit? Csak találgatni tudok, bizonyos semmiben nem lehetek. Kipirult arccal éli bele magát a szerepébe, és lő és ló és lő. Ingerült tekintetem találkozik a tekintetével, amiben az alig leplezett bűntudat-kifejezés bújkál. Talán túlságosan is fölingerel, de nem tehetek róla; ahogyan talán ő se arról, amit tesz. — Hagyd abba! — mondom visszafojtott hangon. Hallja, de mintha nem hallaná. — Talán nem tudod, hogy nem szabad lövöldözni? Bántani más embert, miféle dolog ez! Látszik az arcán, tudja, nem hagyom ennyiben, a szelidségem csak álarc, amit tüstént levetek, de bárhogy fél is, nem hagyja ennyiben. Kéri Mihály grafikája V. Szabó ErnőTöredékekből Töredékekből rakom össze napom kézfogások nyoma kezemen grimaszoké az arcomon Most este van A kószáló idő nagykabátot ölt zsebében bóbiskol a táj Ne bánts hogy ma sem lettem senki Az idő begombolkozik és körbe jár Kiskun Farkas László ■ A tanár ár (A hidrogénbomba hírére) A tanár úr Horatiusra gondol. Megy, táskájában negyven dolgozattal Pesten, Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Moszkvában vagy a Szajna, Temze partján hazafelé. Az antik nap ragyog szívében, s bár már elmúlt a tanóra, benne még ódon ódák orgonáinak, s szórakozottan bólint, ha köszöntik az iskolából kirajzó diákok. Mért akarják, hogy a szíve megálljon, a teste üszkösödjön, kihulljon kínos gonddal összefésült, gyér haja, és elmúljon a tanár úr, s Horatiust egészen elfeledje?! elszánta magát, és végsőkig feszíti a húrt. — Mit mondtam! — emelem föl a hangomat. Számíthattam volna rá, most- mégis váratlanul ér, és a végsőkig bosszant, hogy ennek az újabb figyelmeztetésnek sincs semmi eredménye. — Nem érted? s s már kiabálok, pedig ez az, I amitől olyan nagy erőfeszí! téssel óvtam magamat ed1— dig. A hang idegen, és mégis az enyém, s ez a fölismerés a végsőkig elvadít. Látom, összerezzen. Pedig számított rá, most mégis mintha váratlanul érné hangom durvasága. — Nem lőttem — mondja, a leplezetlen hazugságtól se riadva vissza. Hát ennyire ellenem van? Megrémülök tőle. — Legalább ne tagadd le! Láttam. Láttam, érted? Ügy látszik, teljesen hiába magyaráztam el neki százszor, ezerszer, hogy miért'ne tegye, értetlen tekintetén látom, nem fogja föl magyarázatom értelmét, ami talán a számára teljességgel fölfoghatatlan is. Nemrég még én se voltam ilyen, háborúsdit játszottam, madarakra vadásztam, a fegyvert épp olyan eszköznek tekintettem, mint bármi mást. Egy idő óta azonban — úgy látszik, öregszem, ez is másképp van — betegesen irtózom a gyilkolásnak, az erőszaknak még csak gondolatától is. —. Gyere ide! — közelebb jön, de a puska a kezében, és rám fogja, miközben a pofontól félve, sunyin behúzza a nyakát. Látom az elszántság és a félelem keverékéből összeállt furcsa tekintet villanását, ahogy rám vetül, s le-lesiklik rólam. Most •szívesen lelőne, ha tehetné. Pedig a fiam. Megbántottam? De hát mivel? — Dobd el! — mondom. — Miért? — sír, és közben görcsösen markolja a csövet, ami még mindig rám, egyenesen a mellemnek méred. ' — Csak! — ordítom. H irtelen az arca elé kapja a kezét, azt hitte, ütök, hogy védekezzen, és még mindig nem enged. Szinte hideg fejjel, pedig nem ezt akartam, az ellenkező oldalról, hogy a vascsövet kikerüljem, lekeverek neki egy pofont. Még el sem veszem a kezemet, látom, vékony, éles vércsík indul meg az orrától lefelé, a szája szögletéig. Most dobja el a puskát, ami csörömpölve esik le a terasz kövére, és gurul, egy ócska alumínium cső, .egyenesen a lábam elé. Szerepek és versek Színész; — láttam, Bíró Józsefnek ez több, mint foglalkozás. Költő; — csupa vibráló álmél- kodás. Megél minden csodát, békét, fény-napot és csatát. Solymári gyerek volt, kőműveslegény a század ötödik ikszének kezdetén, amikor derékszíjért ment egy áruházba és ott olvasta: a főiskola színinövendékeket keres. Akkoriban még csak költőóriások verseiből ismerte a varázslatot. Csak egyetlen verset tudott igazán, amikor beköltözhetett a főiskolás kollégiumba és jelesen kapott diplomát. Visszavárták Solymárra az öregek, a kamaszkori körtefák és a kerti csönd. Reflektorfény Békéscsabán és Budapesten fogadta, eljátszott vagy ötven szerepet, aztán hosszú évekre magához kötötte a Gyermekszínház — talán végleges szerelemmel. Közben lapok százain születtek új és új verssorok. Színészetből élt és csöndben — csak magányban mondta, inkább gondolta költőnek magát. Verset csak ritkán ad más kezébe. S ha megjelenik valamelyik újság oldalán rímbe-ritmusba formált gondolata, halk örömmel nyúl egy újabb szerepkönyv után, KRISZT GYÖRGY Anyám Díszes kaput sohasem faragtak a boldogsághoz néki az ősök, víg lovai a sárba ragadtak, s nem húzták ki társak, ismerősök. Kövér betűk táncoltak előtte, de ő sovány kereszteket rajzolt, szűk örömét a gond-pók beszőtte, s álmaiért csak álmában harcolt. A sarló volt az igazi párja, tükre meg a nap, mely arcára fagyott, nem mosolygott csókos biztatásra, sebeket számolt, sose csillagot... És — hogy mondjam el — még most is szerény, panasz-függönyét sírás törte át, rongy-kötényt fog, ha jő a szél-legény, s várja, hogy megrázza a körtefát. Otthon A körték királyát vágta fel apám, s már vonulnak az őszbe székek, asztalok, körhinták, dobok, kürtök serege — csak nézem, és hallgatok. Harcokat, csodákat feledve, már mosolyog kötélen, láncom, konyhakövek arcába tapos, és álomba gurul a füst- karikákon. Csalogató Gyere be a házamba, senki meg nem láthat ma, nézd, sötétedik már, ring gesztenyék gyertya-lombja, fényét vaksi dombra dobja, és körbe-körbe jár. Ha eljöttél idáig, lépj még egyet... mi bánt itt? Jöjj — bolond, aki fél: lám, egyenes vagy, mint a nád, „ne bánts most engem” — mondanád, ha nem volnék a SZEL. Vitaute ZsilinszkajteCsak tréfáltam y . reggelizés közben, az vasamap, újságot olvasva, Lutkus szeme megakadt a következő közleményen: „A nők átlagéletkora már kilenc évvel túlhaladja a férfiak átlagéletkorát. Ha a férfiak sürgősen nem tesznek valamit ez ellen, ez a szakadék egyre inkább nőni fog — természetesen a nők javára.” Lutkus becsukta az újságot, félretolta a palacsintát, amibe már beleharapott, és összehunyorított szemmel, hosszasan figyelte hőn szeretett élete párját, akt — mintha mi sem történt volna — most is ott szorgoskodott a tűzhely mellett. — Idehallgass, Ada — szólalt meg végül hosszú töprengés után —, mi lenne, ha holnaptól én magam, személyesen vinném Dajvocskát az óvodába? — Te?! — hökkent meg az asz- szony. — Egy órával korábban kelnél és veszélynek tennéd ki magad a trolin? És nem sajnálnád a bordáidat? — Gondolod, a bordáim... — Lutkus kihúzta a vállát. — De hát néha meg kéne egy kicsit mozgatni magam... — És azt sem hagyva, hogy a feleség magához térjen a meglepetéstől, hozzátette: — Remélem, semmi kifogásod az ellen, ha ezentúl én fogok bevásárolni. Ada lábai megroggyantak. Le kellett ülnia a kisszékre. — Ebédidőben fogsz futkosni az üzletekben ? — Miért? — nevetett fel önelégülten, ravaszul a férj. — Nekem nem lehet hasznosan egyesíteni a szellemi munkát a fizikaival? A , .. megzavarodott feleség tCIjfiSCll összefüggéstelenül motyogott valamit. — No és mit szólnál hozzá — folytatta az előadást Lutkus —, ha magamra vállalnám a lakás takarítását? Ada kezéből kiesett a törlőrongy. — Nem tudok rájönni, hová akarsz kilyukadni — szólalt meg nagy nehezen: hangja egyszerre rekedt lett. — Remélem — jelentette be Lutkus, miközben energikusan lehajolt és felemelte a rongyot —, hogy a tűzhely mellett is boldogulok majd a segítséged nélkül! — De — vetett ellent alig-alig hallhatóan a feleség —, de... ez aztán igazán női munka ... férfi, fakanállal ... — Sőt már alig várom — szakította félbe Lutkus —, hogy eljöjjön a befőzés és a savanyítás ideje! Apropó, hol van annak az almás pirognak a receptje, amit Stefánia hozott? — Stefánia? — Ada elsápadt, egy csepp vér sem maradt az arcában. — Óh, te valamit titkolsz előlem! — Titkolok? — Lutkus mindenesetre felvette az asztalról az újságot, és hanyagul a régi újságcsomó közé dugta. — Te magad mondtad, hogy sohasem segítek. Nos, hát most menj, és ne lábatlankodj itt a konyhában ! — Hová... menjek? — Ada ajkai remegtek. — Ahová akarsz — hagyta rá nagylelkűen a férj. — A moziba, a könyvtárba, a bárba, a folyóra pe- cázni... De azt se bánom, ha elmész a sportcsarnokba — ott nemzetközi dámaverseny van ma. — Tehát kirúgsz, mint egy kutyát, menjek, amerre látok? Jobb lenne, ha egyenesen a szemembe mondanád, hogy meg akarsz szabadulni tőlem ... hogy ... hogy... — Fuldokló zokogásban tört ki, arccal az ebédlőasztalra borult, szabad folyást engedve könnyeinek. Lutkus igazi férfi önuralommal megvárta, amíg elmúlik a hisztérikus roham első kitörése, amíg megszűnik a vállak görcsös rángatózása. És akkor gyorsan megszólalt: — Nohát, ne bőgj, mint egy tak- nyos gyerek! Nem érted a tréfát? No, csak tréfáltam, csak tréfáltam ... — Csak tréfáltál?... — emelte rá könnytől duzzadt szemeit az asz- szony. — Szép kis tréfa volt! Egy évet vett el az életemből! T ,. . elment a kedve. „Miért l.lllKlISliaíí kínozom? — gondolta bűnbánóan. — Mit számít nekem az a kilenc év különbség. Hadd főzzön csak kedvére...” És kettőzött étvággyal látott neki a palacsintának. Juhász László fordítása Ur
