Pest Megyi Hírlap, 1979. november (23. évfolyam, 256-267. szám)
1979-11-07 / 261. szám
Artyom Veszjolij: Gyönyörök kertje Musztaj Karim: Hosszú - hosszú gyermekkor Egy elhagyatott, fűvel benőtt mellékutca egyiK megroggyant, otromba faházában élte le egész életét egy el- aggot tisztviselő, Kazimir Sztanyiszlavovics. Kisebb nyugdíjat kapott a jövedéki hivatalnál töltött negyvenévi szolgálata után. Az élet gondjai- bajai már régóta hidegen hagyták; ki sem lépett az udvarból. A külvilággal — s ez inkább csak a piac volt — élete hű társa, Olimpiáda Vasziljevna tartotta fenn a kapcsolatot. A félhomályos konyhában húzták meg magukat; a napfényes nappalit, de a fikusszal, szárazvirággal teli másik két szobát is átengedték szárnyas kedvenceiknek. Az ablakdeszkákon homok volt, apró etető- és itatóvályúk, tányérkák és csészealjak, hogy bennük fürödjenek a madarak. Kalickák voltak az ablgk alatt, a falakon, de a plafonról is azok lógtak: alacsony, négyszögletes meg kör alakú kalickák, magasak, kupolaalakú tetővel, ülőrudacskákkal és létrává fűzött ülőrudacskákkal; ritkás vászonnal meg olajos papírral bevont kalickák; kalickák az előtérben meg a kertben — elvadult, nyomorúságos kert tartozott a házhoz. A madarak — kivéve, amikor hullott a tollúk — már hajnalok-haj- nalán vidám csivitelésbe kezdték. Kazimir Sztanyiszlavovics csupasz lábaira húzott papucsban, vállára vetett, folt hátán folt hivatalnokköpönyegben, álmosan pislogva járta be birodalmát; közben mosolygott és évődve dörmögött. A kékcinegék egymásnak Ugrottak a többi ingerlékeny madárral az etetőknél. A pacsirták fűrödtek a homokban. Két fiatal pinty — hím és nőstény: egy pár — az egyik ülőrúdról lökdöste le nagy hancúrozással egymást. A nyitott kalitkákban tartott erdei pintyek és poszáták légyre vadásztak, és a gerendafalhoz lapulva, pókot kerestek a repedésekben. Kazimir Sztanyiszlavovics gyorsan megmosdott, majd csoszogó lép- tgjt szaporázva, kiment a konyhába, reggelizni. v — Mit gondolsz? — kérdezte élete hű társát —, nem kéne Bajánnak még egy rudacskát betenni? Vagy így több helye van? Hm? Qlimpiáda Vasziljevna kitöltötte a teát, és szokása szerint, hallgatott; Kazimir Sztanyiszlavovics folytatta: — Vadóc valamiért elengedte magát ... Még két hete is hogy énekelt. Istenem... Igazi tehetség... Nem kéne vászonnal behuzatni a kalic- kóját? Talán maga akar maradni? — Nem tartok én szövődét, apus. Horinét szerezzek vásznat? Nincs egy fölösleges rongy, de még arra sincs, hogy az asztalt letöröljem. , — De bökős vagy. Hát hogy visz rá az Isten, hogy ilyet mondj! Szakítsd le az ingem ujját, mosd ki, és tessék, már van is... Minek nekem az ujja, megvagyok én anélkül is — mondta az öreg ragyogva, és megkönnyebbülten heherészett. Gazdájuk hívó füttyére, hozzáröppentek a pirókok, cinkék, kékcinegék; karjára, vállára, fejére telepedtek és morzsát csipegetve, az asztalon zsinatoltak. Néha borízű hangon rázendített valaki az ablak alatt: ■ — Drótozni, fótozni! Lavórt, vödröt, szamovárt javítok! Az meg aztán végképp istencsapása volt, ha vándorkóvács ütötte fel a közelben a tanyáját. Kazimir Szta- nyiszlavovicsnak ráncba szaladt a homloka; a kalapács szapora csengése és a vas csörömpölése sértette a madarak finom hallását. — Sztyepan Perfiljev az, vagy a Gorbil.,. Látni sem bírom ezeket a részeg disznókat. Hallod-e, Olim- piáduska, adj neki tíz kopekot, hadd vedeljen be, aztán majd csak elhever valahol. Olimpiáda Vasziljevna isten hírével túladott a kovácson, egy füst alatt a gombozó, snúrozó gyerekeket is elzavarta a ház elől. Még egy korty híg kávé és vége a reggelinek. Az Uracs rigó felrebben gazdája válláról, de aztán megint nekibátorodik, az ujjára telepszik és kezdi kiszedni bajszából a morzsákat. Kazímir Sztanyiszlavovics gyengéden megcsippenti Uracs lábát, és átviszi a szobába. Ilyen törődéssel, gonddal teltek a napok, múltak az évek. Az öreg táplálta, fürdette a madarakat, lenyírta töredezett, elvadult karmukat, pucolta a kalickákat, csőrükhöz tartott toliról tojássárgájával, zúzott tojáshéjjal, tejben áztatott sárgarépával etette őket, pásztorórákat hozott össze, a tudós vén énekesekhez fiatalokat rakott be, hogy tanuljanak, és hajkurászta a kertben a macskákat, a madarak megátalkodott ellenségeit. Egyszer Olimpiáda ' Vasziljevna rettenetesen felzaklatva tért haza a piacról. — Apuskám, kedves... Hadat üzentek a németek! — Ugyan, hagyd már, te mindig ilyen ostobaságokkal törődsz — legyintett ingerülten az öreg. — Hanem idefigyelj: Szvetlánának görcsbe áll a lába, meggyűlt az egyik karma, biztos szálka ... Húzd be posztóval az ülőrudat... A feketerigó megbetegedett, második napja se nem eszik, se nem iszik. Bodza kellene neki. Vas léptekkel átvonult a háború, . kitört a forradalom, a városban néhányszor gazdát cserélt a hatalom. Kazimir Sztanyiszlavovics semmiről sem akart tudni. A gyönyörök kertjében hallgatta kis énekeseit, örömükkel örült, bánatukkal szomorko- dott. Elmaradt a nyugdíja. Azt is egykedvűen fogadta. Néha, gyengéden mosolyogva, párja jóságos szemébe nézett, és ilyesmiket mondott: — Ugyan, Olimpiáduska, minek neked a menyasszonyi ruhád? Hisz nem mész férjhez, ha kinyújtóztatom a lábam. Nálam jobbat úgy sem találsz — és ősz bajszával pajkosan megcsiklandozta az öregasz- szony nyakát. — Minek nekünk a párna, a ládák, holmi vázák, serpenyők. Három éve volt utoljára palacsinta, amikor Perun féltékenységből kikaparta Záporzó szemét... Záporzó... Ö, hogy tudott az énekelni !... Hogy csattogott, micsoda trillák... Istenem! — nagyot sóhajtott, egy nehéz könnycseppet törölt le az arcáról. — Nincs több olyan csalogány, nem is lesz... Minek neked a nagykendő? Hisz vénecske vagy már. Hát a jegygyűrű? Hát a székek? Megvagyunk nélkülük. Fillérekért kótyavetyélték el a holmijukat az ócskásoknak. Valahogy eléldegéltek, rongyokon aludtak a padlón, de a madarak, akár eddig, semmiben sem láttak hiányt; az etetők tele voltak, a kalickákat tisztán tartották, az akáclombokon keresztül beragyogott a nap. Aztán hatalmas sereg zárta körül a várost. Kazimir Sztanyiszlavovics egész éjjel macskákkal álmodott. — Mi a csuda, dörög az ég? — kérdezte és kinézett a konyhaablakon. — Az ‘eszed tokja, sátán ... Hogy dörögne ilyenkor? Ágyúznak. — Kik? Miféle ágyúzás? — Hát te aztán... — legyintett Olimpiáda Vasziljevna, és átment a szomszédba egy kis lisztért, hogy valami íze legyen a kotyvaléknak. Kazimir Sztanyiszlavovics a kertben kapálgatott: kukacot keresett, amikor egy lövedék telibe találta a házat: a porfelhő méhében fény villant, és az ódon faépítmény egy pillanat alatt lángba borult. A robbanás a paréj, a csalán közé taszította az öreget; a döbbenettől meg sem tudott moccanni; tágra nyílt szeme előtt égett a ház ... Braíka László fordítása A z én idősebb édesanyámat mindenki bábaasszonynak hívja, engem meg bábaembernek. Én még kicsi vagyok, alig-alig érek föl fehér ujjasának zsebéig. Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy marék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkant fel benne. Finomabbnál finomabb dolog ez mindegyik! Máskor meg rézpénz is megcsörren ebben a zsebben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!). Szóval, ez a zseb kifogyhatatlan, bűvös zseb. Lám csak, most is: alighogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két nagy aszalt barack gurult a markomba. Egyiket rögtön bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mohóak: nem szoktuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön elnyelni. Most is a számban tartom, és estig fogom szopogatni. A másikat pedig az új, ma először felvett nadrágom zsebébe rejtem. Amikor hazamegyünk, majd elosztom a húgocskáim és az öcsikém között. Lehet, hogy mától kezdve nekik bűvös zseb lesz az enyém is. „Adakozó kézbe visszatérnek a javak!” — szokta volt mondani idősebb édesanyám. O daértünk Kara Jomagolék kapujához. A gazda, aki valamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót. Idősebb édesanyám rögtön besietett a házba. Nekem most már magamnak kell magamról gondoskodnom. A házba nekem pines bejárásom, ezzel már régtől tisztában vagyok. A kemény kötésű, köpcös kis Kara Joma- gol szemgolyói vibrálnak a puffadt szemhéja alatti szűk résben, úgy kérleli idősebb édesanyámat: — Legyen fiú, nagyon kérlek, édesanyám, hiszen elsőszülött! Sose fogom neked elfelejteni. — Jól van, na! Ha választani kell, a fiút választom. De eredj a dolgodra! — De nagyon kérlek, édesanyám! — Kara Jomagolnak valamitől reszket a keze. Visszamegy a fészerhez, és újra munkához Iát. Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tuskó- ra, és — amennyire lehet — kényelmesen elhelyezkedem. Méltóságteljesen viselkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia. Apróságokkal nem bíbelődöm, a felnőtteknek nem csetledezem a lába alatt. Kedvemre való helyet keresek, és türelmes vagyok. Ezért aztán a szobában a kis jövevény érkezését várók sem vetik oda nekem, hogy „Hé, te gyerek!”, hanem nevemen szólítanak. Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem. — Mit fonsz? — vetem oda neki. — Pányvát. Ha az ember fon, gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak fon, csak fon. Fekete Jomagolt zárkózott embernek tartják: „Ügy kell kilapátolni belőle a szót!”, de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hozzátette: — Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék. Hogy mennyire igaz, amit mond! Próbáljon csak meg az ember kötél nélkül meglenni! Szavain meghök- kenve hallgatok, nem szól Kara Jo- magol sem. Fon egy kicsit, óvatosan hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint hallgatózik. Én már nem bírom tovább a csendet: — Mikor fejezed be a pányvát? — könnyítek magamon a kérdéssel. — Majd befejezem, ha megszületett a fiú. — Az ám! De ha a fiú sokára születik meg? — Megszületik! Háncsom meg van egy egész szekérrel, akár öt napig is fonhatok. I dősebb édesanyám néhányszor előjött. Valamilyen fiatalasszony három váll járom vizet hozott. A nap már nyugovóra hajlik. Az az aszalt barack már régen elolvadt a számban. A mag meg egyszer csak csússz, lecsusszant a gyomromba, Hajnal Gábor: Körüldörögnek Almomban néha még kinyílik előttem a szövőterem és csattog ritmikus zörejjel majd hirtelen körüldörög. A gépsorokból integetnek és hívnak sápadt asszonyok mosolyuk villogása átsüt sok évtizednek éjein. Aztán hirtelen távolodnak de a gépdörgés az követ. ahol semmi más nincs: csak ez a magocska csúszkál ide-oda. Még mielőtt hazahajtották volna a csordát, ugyanaz az asszony, aki vízért ment, ennivalót hozott nekünk. Bár száraz koszton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban érzem magam. Megint feltelepszem arra a tuskó- ra. Kara Jomagol meg újra hozzálát a háncsfonáshoz. A pányva, ha kihúzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font! — És aztán miért kell neked olyan hosszú? — Itt, ebben a fészerben fogom tartani. És ha Hebibulla tizenhét éves lesz, neki adom. — És neki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz? — Azt kérded, minek? Hát, ide figyelj! Szűk szemrései egyszerre szétfeszülnek, fény árad belőlük. Ez a fény először széles arcán árad s_zé^, aztán a pányván suhan végig. Úgy tűnik, mintha nem a sárga, karikás háncspányva nyújtóznák a füvön, hanem ennek az amúgy nem szép embernek a szeméből áradó aranysárga fény kígyózna ott. Szeretném kinyújtott kézzel megérinteni, de nem merem. Félek, hogy érintésemre ellobban a misztikus fény. — Hát ide figyelj! — ismétli Kara Jomagol. A hangja most nem olyan sivító, mint még az előbb, hanem öblösen ömlik elő melle mélyéből, azt hinné az ember, hogy énekel. Várom, hogy szem nem látta, fül nem hallotta titok táruljon föl előttem. Ő még fülel. A házból csöndön kívül más nem hallik. Hebibulla még nem adott életjelt magáról. — Látod, találkozik a föld az éggel — bök Kara Jomagol állával a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. Urálnak hívják. Annak a hegynek a legtetején van egy zúgó, sötét erdő. Abban az erdőben van egy kerek tisztás, azon a tisztáson van egy kerek tó. Ezt a tavat csak hetvenen körben állva érik körül, feneke pedig nincs is. Ebben a tóban nincsenek halak, és nincs semmi más élőlény, mint egy arany sörényű, ezüst patájú ló, Ak- buzát. Ez a ló száguld, mint a szélvész, repül, mint a madár, a várt jövőt közelebb hozza, a múltat visszatéríti, az emberrel emberi hangon beszél. Isten titkait ismeri. Ilyen ez a ló! Napéjfordulón, éjjel egy órakor, amikor virágba borul a mogyoró, kicsurran a méz a hársvirágból, lével dúsulnak a füvek, fröcskölő sörényével átszakítva a víz sima tükrét, előbukkan Akbuzát. Ilyenkor pitymallatig füvet tépdes, nem tart senkitől, nem fél semmitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetvenöles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan, aki nappal látja a csillagokat, éjjel pedig fenevadakra vadászik. Mindennap egy hónapot, minden hónapban egy évet fog nőni az én fiam. És amikor tizenhét éves lesz, vállára veti a hetvenöles pányvát, és elindul a táltos paripáért. Isten kegyelméből, ez így is lesz 1 ** lök, és magamban irigykedem. ■ Nem is rosszul indulnak ennek II a Hebibullának a dolgai! Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben, a kerek tó partján már füvet tépdesve legel Akbuzát, és őt várja, sőt a ló nyakára való pányva is meg van már fonva. Aranyosan csillog a lenyugvó nap fényében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyakára. És a most születendő Hebibulla egyszerre csak megjelenik előttem: arany hajú, ezüst körmű hős. Lám, őt várjuk mi most! Befejezvén történetét, Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott. L eszállt az alkonyat. Ahogy kisimul a víztükör, úgy dermedt meg a kékség. Gondolataim újra annak a tónak a partjain cserkésztek. De most nem ez a még meg sem született Hebibulla, hanem én magam ülök a tóparton, kezemben pányvával. Most előbukkan a vízből a ló szép feje. Lám, feljött, felbukkant, rázza sörényét, és zengő hangon horkant. — Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egy kissé. — Megszületett! Megszületett a fiam! Már majdnem hanyatt-homlok a házhoz rohant, de visszahőkölt, és megfordult. Odafutott a fészerhez és serényen fonni kezdett. Szemmel nem is lehet követni a kezét. Ügy illik, hogy amíg a bábaasszony meg nem érkezik az örömhírrel, ő várjon türelmesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy megfeledkezik magáról! Én lábamat lógatva, nyugodtan ülök a tuskón. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem jön az idősebb édesanyám? Énbelém is belém mar az aggodalom. Jomagol riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát. Sóhajt. A gyönyörű tisztás, a tó, partján Akbuzát, a táltos paripa, mind eltűnnek valahol az alkonyaiban. Félek a ház felé nézni: mindjárt feltárul az ajtó, és szörnyű hír röppen ki. Ez, persze, lehetetlen, hisz az én idősebb édesanyám van ott. Az előbbinél még hangosabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Jomagol összerezzent. Ereimen valami melegség futott végig. Nem, nem arra született ez a hang, hogy rögtön utána örökre elhallgasson. / M ajd eljön az az idő is, amikor verőfényes hajnalon fekszem egy tölgyfa alatt, és a mezőt valaki halál előtti búcsúkiáltása tölti be, amely nyomón eszembe jut és szíven üt ez a kiáltás is, és sok tucat más kiáltás is. — örömhír, Jomagol! — szól a tornácon megjelent és ott mozdulatlanul álló idősebb édesanyám. — Mi lett? — ront fel a tornácra, és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Jomagol. — Két fiú! — Két fiú?! Egyszerre kettő?! És miért kettő?! És a másodikat hogy hívják? — Ej, te oktondi! Hát kettő jobb, mint az egy. A néven nem múlik, majd te magad választasz neki. — Igen, igen, jobb, jobb a kettő... Nevet majd találunk neki, Allah segítségével! — ott rögtön, a bábaasszony előtt térdepelve, elmondta a hálaadó fohászt. — A jó hírért, édesanyám, neked egy bárányt. Nem, két bárányt. Allah Akbar! — Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak: „Sovány lónak nagy az étvágya.” Egy bárány bőségesen elég! Torma József fordítása Musztaj Karim baskír író gyermekkorát idéző elbeszélése, melyből részletet közlünk, számunkra egzotikusnak tűnő világba vezeti az olvasót, ahol él még a nemzetségi hagyományok szigorú rendje, és ebben még a népi hiedelemvilág. A teljes mű a Szovjet Irodalom 11. számában jelenik meg. Rabszolgahad, indulj velünk! Barna Miklós szénrajza Bolgár István: Hajnalcsillag Későre járt már az idő. hazafelé mentünk a nyájjal, bukdácsolva szállt, körözött felettünk az esti madárda!. Mesélt, mesélt az ősz juhász, s azt suttogta, távolba nézve, hajnalcsillag csak ott ragyog, ahol Lenin tűzte az égre. Egy emberről mesélt, aki mintha mindnyájunk atyja volna. minden népet a tenyerén emel a kéklő magasokba. Azt mondta, hozzánk is elér s szép itt csak akkor lesz az élet... A nyáj vonult, én meg mohón habzsoltam a csodás beszédet. Azóta hány év elfutott, magával sodorva a piszkot! Naponta egyre tisztulón emelkedünk, árban a szirtfok. Az égen hajnalcsillag ég — feléled a juhász meséje —, tudom, hogy ezt a csillagot Lenin tűzte fölénk az égre.
