Pest Megyi Hírlap, 1979. november (23. évfolyam, 256-267. szám)
1979-11-11 / 264. szám
’•'ÍÍ’X'KWW ■Magazin! ,VAW.V.%%W.Xi*ÄTOKW77Kr.*.WAW»V.V»V«VW’.V 'AViV.V.V.W.V.V.'.V.V.V.V IticYTt g l x/unap , ... j9 .: Császár István; Életeink Ennek az évnek az elején felhívott egy gyerekhangú nő, azzal, hogy Gáli András költővel szeretne beszélni. — Én vagyok. Tessék — mondtam türelmetlenül, mert éppen a feleségemmel vitatkoztunk a • mi régen kátyúba jutott életünkön. — Jaj, maga az személyesen?... — mondta a nő nem is zavartan, hanem ijedten. — Én nem is tudom ... Egy olvasója vagyok ... És nagyon tetszett az a kötete... és különösen az benne, aminek... Izsák a címe, hogy ,,éppen szeretteinket áldoznánk a magunk Istenéért’’ ... Nagyon tetszett... Csak ennyit akartam mondani. És elhallgatott. Leteszi a telefont, ha nem mondok valamit én is. Kíváncsivá tett a rövid beszélgetés, mert a habókos irodalom- vagy íróbarát nők nem így szoktak telefonálni, azok mindenekelőtt nagyon jól érthetően bemutatkoznak, akár a címüket és foglalkozásukat is közük. hiszen éppen az a fontos, hogy ők rajonganak, ők értenek. — Most otthonról beszél? — kérdeztem. — Igen ... Miért? — válaszolta kis tétovázás után, — Mert hallom, hogy kisgyerek gőgicsél a közelben, — Igen. A kisfiam. Talán még tovább érdeklődtem volna, de ránéztem a feleségemre, aki ott ült a félbehagyott mondatával, ezért köszöntem és letettem a telefont. — Különös telefonáló ... — meséltem a feleségemnek rögtön. — Te nagyapa lettél — mondta ő —, Károly megnősült és a felesége telefonált. Én is erre gondoltam, de kételkedve, mert any- nyira és olyan régen szerettem volna, hogy egyszer így történjen ... Károly négyéves volt, amikor elváltam az anyjától, aki egy évvel később feleségül is ment a hivatali főnökéhez. Olyan szokványos és érthető eset ez, hogy kár is szót vesztegetni rá. A magam szempontjából nézve, mi voltam én akkor? Semmi. Még csak készülődtem valamire. Nagyon fiatalon házasodtunk. Egykori feleségem az új férje mellett olyan gyorsan megtalálta saját helyét az úgynevezett életben, hogy hamarosan szükségét érezte az én ki tagadásomnak.' Nagyon érzelmesen kéít, hogy Károlyt — akkor még Károlykát — az új férj nevére írathassák, teljesen formális örökbefogadási eljárás segítségével. Mert így lesz harmonikus a család és elsősorban Károlyka élete. Természetesen továbbra is akkor látogathatom a gyereket, amikor akarom. Ugyanúgy, mint korábban. Én akkor még kevésbé tudtam, hogy ez az úgynevezett élet némelyek számára az adott jogok embertelen kihasználását jelenti, nekem, az ön- és köz- veszélyes humanistának, vagy együgyű fickónak sok mindent be lehetett adni. ezért beleegyeztem a névcserét szolgáló örökbefogadásba. Amint ez mindenféle papírok segítségével megtörtént, egykori feleségem. az én első szerelmem, akinek én is első szerelme voltam, a kövétkező látogatásom alkalmával tárgyilagosan, akár egy hivatalnok, kezében nyugodtan füstölgő cigarettával, ezt mondta: — A jövőben ne látogasd a gyereket. Lemondtál róla. Nincs hozzá jogod. Ó, drága olvasó, ne keresd most a női lélek romantikus rejtelmeit... Nem a hajdani szerelmesének ragaszkodását próbára tevő és csalódott nő beszélt velem. Kiűzetésem oka mindössze annyi volt, hogy Kar- csika a közös sétáink után néha azt mondta újonnan került apukájának, hogy: — Nem is te vagy az igazi apukám. Zavartam az ő úgynevezett rendjüket, aminek hazugságok voltak a tartópillérei. Önként sétáltam bele az általuk értelmezett törvény kihegyezett cölöpökkel megtűzdelt vermébe. amikor engedtem a gyermeke érdekében könnyezve rimánkodó anyának. És ettől kezdve már csak titokban látogattam el Karcsikéhoz, amikor csupán a nagyszüleivel volt otthon. Faluszéli házak Örszághegyi Károly’■ Mementó Tipegni épp hogy képes falatka gyermeked, sajgó derékkal, de büszkén vezeted. Erős vagy és biztos még a kezed. Fordulunk e földi hintón néhányat az örök Nap körül, és kezed erőtlenül teszed kicsi fiad — délceg gyermeked erős kezére, mikor a lépcsőn fölvezet. Ezek a nagyszülők még olyanfajták voltak, akikben az emberség szabja a törvényt. Egyszer, amikor Karcsika már befejezte az első osztályt, a Balaton mellett nyaralt nagyszüleivel, és én a közelben utazva, elmentem hozzá. — És tudsz már írni? — kérdeztem, nem a felnőttek szokásos gyer- metegs égével, hanem mert valódi csoda veit, hogy különös tudományokban járatos az a beszélni sem tudó apróság, aki a kabátom gallérja mögé bújt, amikor valamikor, szemerkélő esőben, karomon vittem az orvoshoz. — Írjál nekem ide — mondtam, és odaadtam neki egy jegyzetfüzetet. — Mit írjak? — kérdezte. — Írd le a nevedét: Szabó Károly — tanácsolta a nagyapa ártatlan természetességgel, hiszen Karcsikét akkor már egy éve Szabónak hívták. Karcsika egy kicsit gondolkodott, aztán csak annyit írt, hogy Károly és a Balaton-menti címüket. Azt hiszem, ma is megvan az a füzet valahol a mindenféle irataim között, de lehet, hogy szándékosan. eldobtam, ahogyan eldobálom az emlékeimet, a múltamat, csak azért, ________________ hogy újat és mást te remthessek helyette. Mindig újat és mást. hogy tovább tudjak élni. Aztán egyre ritkábban találkoztam Karcsikéval. Anyja és név szerinti apja eltagadtak előtte, és Karcsika jó gyerekként úgy tett, mintha hinne nekik. Ahogy nagyobb lett, önmagamat megkínozva, de ném akartam a jelenlétemmel még fokozni a rá nehezedő hazugságot. Mert ne-, kém nem mondhatta, hogy apa, én pedig hitványságnak tartottam cinkosságra kényszeríteni egy gyereket. Tizenegy éves volt, amikor utoljára láttam. Anyám és apám minden megfontoláson túl ragaszkodtak az első unokájukhoz, és néha meg akarták nézni. Csak nézni, hogy milyen. Őket Karcsika anyja, egyszerűen szólva, kidobta. őrizték a rendet és a nyugalmat abban a családban. rssssssssssssssssss/ssss, Negyedóra sem telt el a történetem elején leint beszélgetés után, amikor ismét csöngött a telefon. Ezúttal ismerős hangsúllyal beszélő kamasz, vagy fiatalember szólt: — Szia. Károly vagyok. — Szia. Hogy vagy? — Tudod, kivel beszélsz? — Persze ... — Honnan? — Játékosan jól működik a logikám — mondtam nevetve. — A feleséged hívott az előbb? — Igen. — És van kisfiátok? — Igen. — Akkor én nagyapa lettem ... SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSJ Károly úgy mosolygott, amikor ajtót nyitott, mint gyerekkorában, szégyenlősen és naív kedvességgel bezárkózva a mosolya mögé, csak úgy, ajándékba adva nekem ezt a mosolyt, és én attól félek, hogy neki, egyedül maradva, semmilyen mosoly sincs az arcán. Edit, a felesége még húszéves sincs, bodorított hajú, őzikeszemű, gyermeteg gyerek. Zoli, az unokám szintén mosolyog és volt féleségemre, az első szerelmemre hasonlít. Gyerekek mind a hárman. Ritka szerencséjüknek köszönhetően, ilyen fiatalon szoba-konyhás lakáshoz jutottak egy régi bérház sötét udvarú földszintjén. Albérlőként költöztek ide, a főbérlő kórházban volt, és nem sokkal az ő beköltözésük után meghalt. Káro- iyék most „jogcím nélküli, jóhiszemű lakók’’. *• És innen kezdve viliódzva, egyre gyorsabban peregnek a képek. — Te nem tartod szemétségnek, hogy egy gyereket úgy hagynak felnőni, hogy eltitkolják előtte az apját? — kérdezi Edit. Itt mindent a feleség mond ki, Károly mosolyog hozzá és hallgat. Néhány látogatás után úgy éreztem, hogy szükségük van rám, ön- tudatlanul elszámoltatnak, , várnak tőlem valamit, és felelőssé tesznek a sorsukért. Arra gondoltam, örökös elbukásaimnak legalább annyi értelme legyen, hogy a magam példájával megóvjam őket, mert „jaj, nagyon csúnyán éltem”, és most is e] kell viselnem a szüntelen gyötrelmét annak, hogy én» Gáli András, a költő sok mindenkinél különb vagyok, de ugyanakkor emberként ... nyomorult és alávaló. Minden hibám és oktalan tévedésem egy szent mártíromsága lesz, ha arra szolgál, hogy nekik, ennek a két gyereknek, akik most kezdik az életet, ne kelljen elkövetni azokat. Mert én már elkövettem helyettük ... — Anyádéknak nem akarod megmondani, hogy találkozol velem? — kérdeztem Károlytól. — Minek? — Előbb-utóbb úgyis kiderül, és mennél később, annál megalázóbb lesz mindannyiótoknak, hogy hosszú időn át félrevezetted őket. — Majd akkor megmondom nekik, hogy egy-egyre állunk. Ők is hazudtak nekem egész gyerekkoromban — mondja Károly, és ezúttal nem mosolyog rsssssssrssssssssssssssjt Károly műszaki ellenőr a Vízműveknél, egyedül járkál a városban, fél nap alatt elvégzi a munkáját, de nem is keres annyit, amennyiből közepesen megélhetnének, Edit ugyanis otthon van a gyerekkel, általában délig álszik, akkor Károly hazaér, bevásárol, este legtöbbször elmennek Károly anyjáékhoz, és ott esznek. Károly, ha csak módja van rá, drága külföldi lemezeket vásárol, de nem klasszikusokat, hanem mindenféle, a fiatalok által kedvelt együtteseket. Könyveket is vesz. Hasonlóan él, mint én, amikor vele egyidős voltam. Hasonló különös nemtörődömséggel, csak engem akkor már összefogott és belülről igazolt valami ismeretlen célú elhivatottság-tudat. Hittem abban, hogy ami van, az csak átmenet, készülődés, várakozás arra, hogy rendkívüli tettekkel ejtsem ámulatba az embereket; hogy operaénekes leszek, vagy agysebész, ökölvívóbajnok, hadvezér, költő, vagy isten. Károlynál nem találtam és azóta sem találom a célt, ami miatt érdemes semmibe venni a hétköznapinak nevezett életet. Zoli, az unokám alszik, a szobában ég a villany, szól a lemezjátszó. Károly és Edit éjjel fél kettőig ébren vannak és olvasnak. Mire várnak, mire készülnek így. ellazulva? Szeretném megérteni őket... Én vagyok öreg... Én?... öreg, ostoba, idegen és más. Károlyt tagadóvá tette, hogy huszonegy éves koráig hazug szerepjátszásra kényszerítették. Edit, ahogy ez várható volt, egy ingerült pillanatában kikotyogta Károly anyjának, hogy találkozni szoktak velem. Másnap az anya és a nevelőapa — akit Károly egyébként szeret, mert, ahogy mondja, mindig jó volt hozzá — kéttesben lerohanták a gyerekeket. Szabó azt magyarázta Károlynak, hogy a felesége korábban valóban az én feleségem volt, ezért született Károly az ő házasságkötésük előtt, de ő, Szabó volt a nemzője, mert neki az anyjával — az én első szerelmemmel —, már akkor viszonya volt. Károly ráhagyta, és feltehetően mosolygott. Közben Szabóné Editet gyúrta Alig elképzelhető, hogy ezek a derék polgáremberek milyen vak lélekrombolók. Én — a magamat megvetni mindig kész — jóság ürügyén mindig valóban jó voltam, ha pedig gonoszul, vagy ostobán megbántottam valakit, a megbántottnál is fájóbban szenvedtem a gonoszságomtól és ostobaságomtól. Hát így élünk a széttéphetetlen hazugságban mindannyian. Károly mosolyog, az általános iskolában kitűnő tanuló volt, de a derék polgáremberek akarata ellenére, nem gimnáziumba ment, hanem szakmunkástanulónak, mert tagadott; magánzeneiskolában zongorázni taníttatták, néhány év után abbahagyta, pedig szereti a zenét, de tagadott; angoltanárnő járt hozzá, de nem tud angolul. Mosolyog és tagad. Nem tudja, hogy már régóta a saját életét tagadja. vsssssssss*wssy/ssssssi Ezekben a mosolygó gyerekekben pokol rejtőzik. Hallottam, amikor jelentéktelen apróságok miatt olyan szavakat vágtak egymáshoz, amik a magamfajtát örökre megaláznák ... És most, pár nappal ezelőtt, azzal jött hozzám Károly, hogy elhagyja Editet. Igen, mert valamikor, talán egy éve is már, társaságban iszogattak, és ő csókolózott Edit nővérével, Editnek pedig most jutott eszébe törleszteni. Felszedett egy tizennyolc éves fiút. Nem. Először ő is csókolózott vele, megbújva valahol, a konyhában. Károly pedig úgy döntött, hogy ezt nem tudja Editnek megbocsátani, de nincs hová elköltöznie, és ott van a gyerek is, ezért egyezséget kötöttek: egyik nap Károly vigyáz Zolira és Edit kimenős, a fiújával vagy akivel akar, a másikon Edit marad otthon, és Károly csatangol a barátnőjével, mert kapásból ő is szerzett egy ráérős lányt Felnő majd közöttük Zoli, az unokám. Én nem értem őket, nem értem az életüket, megöregedtem, és azt sem túdom, mire való volt olyan ostobán élnem, ha senki nem lett tőle okosabb... Hunyadi István'Catullus a parkban, Sirmiónen Ágávék legylntik ércalakod, mint hűs asszonykezek, ha válladon megpihentek sötét hajzuhataguk hányszor körülfolyt súlyosan, velük égtél te is, sátrukkal betemettek. Hová lett, miféle karokban izzott Lesbiád? Segít-c könny, ha verssel kiszakad melledből? Festett lotyóid feledtetik-e a gerjedt asszonyállatot, ha vacogó bőrrel, buján idegen ágyakba bújt? Királyi vad, futottál kocsma-lebujba, vad hegyekbe, sirattad Lesbiád, versek jelezték utadat, amerre bujdokoltál, húztad költőpalástod; mint vérrel-kevert uszályt. Tundori Dezső'A szobafestés kezdete Ez a lakás is volt egyszer üres. Átmeneti állapotai akkor kezdődtek. Azóta folyton csak rendezkednénk, mint aki nem tud elaludni, és hol a bal lába, hol a jobb lába alá gyűri be a takarót. Aztán mégis elalszik. Elalszom, és feltalálom a lakást. Ahogy némely reklámokon kanapék, fotelek állnak vasgerendák között: és az egész oly rendezett, s a lakberendező külön ezért fizetett egyénekkel mosolyog. Aggódom, kint maradhat-e az utcán egy ilyen kifordított lakás; de az egész inkább csak reklámkép, nem olyan már, mint háború után; a tűzfal görbe vasgerendáján egy pianinóval. Esni fog este, az egészet le kell fedni, mondom, és ezen összeveszünk. Egy lakásban egybecsapnak a nézetkülönbségek; szűk az előszoba, és ha húszezredszer ütköznek össze a könyökök kabátlevetéskor, ha a konyha és az előtér Gibraltári-szorosában örökké találkozik a két fél, a törött lábú széknél; némely súrlódások elkerülhetetlenek. Hanem ez a lakás is volt egyszer üres; szinte üres; akkor a piacról rengeteg virág fért volna ide, erre a napsütötte falra, és mégsem tudtam meglelni egy galagonyaág legjobb helyét.
