Pest Megyi Hírlap, 1979. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
IIMagazin •ftW:«: — - ___ 19 79. OKTOBER Nagykőrösön van a leghitelesebb másolat Elbúcsúztatta tőle malacát Szellemi műveltségünk, kultúránk szerves része az irodalmi tájékozottság. Gazdagításáért sokat tesz, elhivatott feladata szerint, a hétköznapok örök nosztalgiájával csodák után kutatva az irodalomtudomány. Minden újabb adatot, adalékot, emlékezést, eredeti kéziratot vagy fnásolatot nagy értéknek tekint, hiszen eddigi ismereteinket gyarapítja bármelyik. Különösen, ha a szerzők keze nyomát őrző papírokat elemésztette a múló idő. S erre éppen Arany János irodalmi hagyatékának szomorú sorsa fájdalmas példa. Az istenek halnak, az ember él — mondja Babits. De a legmélyebben emberi, a láíek múlhatatlan, s ez él tovább a kései nemzedékekben Arany János művészetéből is» Verselő kisdiák A híres debreceni református, kollégium jeles teológusokat nevelt, neves professzorai sokféle bölcs tudományra okították a diákokat. Nagyszalontai partikulájában sem volt könnyű az ifjoncok sora: szigorú fegyelmet, szorgos tanulást követeltek tőlük. Egyikük, Arany János, különösen példás előmenetelt tanúsított, s mint első praeceptorához küldött verses köszöntőjében és levelében írta. igen hálás az Ecclésia rectorától kapott sokféle ajándékokért. Az utóiratban ez áll: • Engedelmet kérek édes hajdani praeceptor uram, ha valamit alkalmatlankodtam ezen levél által. Csak nem felejthetem el azokat a jótéteményeket, amelyeket közlöttél velem, mikor hűséges tanftóm valál, csak nem felejthetem azokat a drága ajándékokat, a melyekkel dajkálkodtál velem, mint az édes anya az ő gyermekével. Alázatos szolgája egyszersmind tanítványa Arany János, Nagy-Szaiontán. A köszöntő vers egyébként sorrendben a második az épségben és teljes egészében fennmaradt gyermekkori költeményekből, melyet a címzett, Dévai professzor úr gondosan megőrzött. Hitelesnek tekinthető pontps másolata a későbbiekben Arany jászlához került. Később, már a debreceni kollégium lakójaként Arany kötelesség- szerűen is szövegezett halotti búcsúztatókat, lévén ezek összeállítása és majd felolvasása a temetéseken a református lelkészek mindennapi dolga. Hivatására készülve, társaival együtt, ő is gyakorolta hát a beszédírást, mely műfajnak egyébként, mint annyi sok másnak, a diákok körében már a XVIII. században kialakult a paródiája is. A skólabéli . ifjak maguk és mások mulatságára költöttek búcsúztatókat, nemegyszer, a tréfa kedvéért, malac, tehén, ló és másféle jószágok elmúlása fölött „búslakodva”. És mint a rendes halotti beszédekben, felsorolták az elhunyt érdemeit, elbúcsúztatva őt hozzátartozóitól. E verses-prózai paródiák összegyűjtve még ponyvafüzetekben is megjelentek. Az pedig már csak természetes, hogy a rímfaragó Arany János sem maradt ki az ilyen tréfákból, s később, nagykőrösi tanárként, talán ezekre is emlékezve írta 1856-ban az Alkalmatosságokra íródott versek című halottbúcsúztató paródiáját. Ám akkor, a harmincas évek első felében még nem is álmodta, hogy Nagykőrösre ke.rül. Pályája is másképpen alakult, mint elképzelte. Sikerekkel és kudarcokkal teli esztendők után a szabadságharc bukását követően, fél évig nevelősködött a Tisza családnál egy Kovács János nevű tanárral egyetemben, kinek neve itt azért említésre méltó, mart az ő révén került Arany János ösz- szes műveinek kritikai kiadásába egy pontatlannak tekinthető adat az említett paródiaverssel kapcsolatban. A kötet összeállítója, Voinovich Géza, neves Arany-kutató, Arany László feleségének második férje ugyanis ezt írja: „Egy kézirata Kovács János debreceni tanár ajándékából a debreceni református kollégium könyvtárában, jelzete: R.702.1. A végén a költő jele: # Egy másik kéziratát Szilágyi Sándor őrizte; ő közölte először abban a tréfás albumban, melyet fiatal történetírók Szilágyi városmajori bif- tokfoglalása alkalmából állítottak össze, 1881-ben, nem a nyilvánosságnak szánva.” Kézzel írt másolatok Később különböző lapokban nyomtatásban is megjelent a vers, strófái eltérő sorokra szaggatva, egymástól kisebb-nagyobb eltérésekkel. Egy kézzel int példánya az MTA kézirattárában is megtalálható, de ez, bár a kézírás hasonlít a költőére, nem tőle származik, még a hitelesnek szánt aláírás ellehére sem. Melyik hát az eredetivel azonos vagy az ahhoz leginkább hasonló példány, honnét a többféle változat, s mi a magyarázat az eltérésekre? Egy bizonyos: az eredeti kézirat elveszett az idők viharában, talán a tragikus bomoázáskor a második világháború végén, amikor a hátramaradt Arany-hagyaték nagy része is elpusztult — ha egyáltalán Voinovich tulajdonába került. Valójában mi Jett a sorsa, senki sem tudja. Az irodalomkutatóknak azonban számos más adat, részlet, feljegyzés nyújt segítséget a maga nemében igen érdekes rejtély megfejtéséhez. A legvalószínűbb válaszra és az idézett paródiavers leghitelesebb másolatára a nagykőrösi Arany János Múzeumban lelhetünk. Fekete István muzeológus, irodalomtörténész, az intézmény munkatársa ugyanis a költővel kapcsolatos új szerzemények, feljegyzések tanulmányozása közben több érdekes, figyelemre méltó megállapításra jutott. Előzetes magyarázatul szolgál, hogy Arany Jánosnak sok alkotása nem jelent meg nyomtatásban. így például az a köszöntő sem, melyet Reményi Edéhez, korának legnagyobb magyar hegedűművészéhez írt. Ez ugyanis, a virtuóz mesternek a szabadságharcban való részvételére utaló részei miatt, fennakadt volna az önkényuralom cenzúráján. De hogy mégis ismert lett a világhírű zenész nagykőrösi vendégszereplése alkalmából született vers, Arany diákjainak köszönhető: ők másolták gondosan és pontosan hűen utánozva tanáruk kézírását. Még kézjegyét is odakerekítve, úgy, ahogyan azt poéta professzoruk dolgozatjavításain és versbírálatain oly gyakran látták. Előkerült egy másik, szintéh Arany írását utánozó kézirat, mégpedig a Köszöntő című versé, melyet a költő Fodor Gerzsonnak, hátsó szomszédjának, későbbi országgyűlési képviselőnek nevenapjára írt. Dékány Kálmán: A hős kutya, Szultán A bunkerban tanácskozás folyt. A Parancsnok ismertette a tervezett hadműveleti akciót, s kiosztotta a föladatokat. A térképjeleket tologató kezén fagymarta püffedések éktelenkedtek. Olykor a pantallóhoz fente a kezefejét, hogy csillapítsa a tüzes viszketést. Á lábánál kuporgó szürke farkaskutya időn- kint megnyalta a püffedt bőrt. Ez kellemesen hűsítette. Szultán egyszerre nyugtalan lett a lázas bőr ízétől. Éhezett. A gazda éheztette. Ilyenkor már a sípjába szokott fújni, s ő a falka élén vágtatva nyargalt a dübörgő acélszörnyek felé, hogy letépje a hasuk alá rejtett húsadagot. Az ellenség még mindig előnyo- mulóban voit. A Parancsnok most is támadástól tartott, de már hetek óta készült a visszavetésre. Seregnyi kutyát idomított be a tankok elleni harcra. Robbanó aknákat helyettesítő fakockákat szereltetett a hátukra, hogy amikor a tankok alvázára kötözött húst falják, ártalmatlanná tegyék a mozgó erődöket. A hússal szoktatta őket a megrohamozásukhoz. Szultánt nem akarta bevetni, rendkívüli képességei miatt. Az ő segítségével könnyebben sikerült megértetni a kutyákkal, hogy mit kell tenniük. Szultánnak már ezekre a fakockákra sem volt szüksége, elegendő volt a sípszó is, hogy végrehajtsa a föladatot Szultán nem győzte kivárni a tanácskozás végét. Éhségében a földet kaparta. A füle zúgott, mintha mérges darazsak ütöttek volna tanyát benne. El nem tudta képzelni, miért éhezteti a gazda. Egyszerre izgató szag hulláma csapta meg az orrát. A fülét kifeszítve, szembefordult a bunkerajtóval. A földerítők elfogtak egy ellenséges katonát, azt vezették most a Parancsnok elé. Zöld ruhája itt-ott szakadozott volt, gyűlölködő pillantásokat vetett a vicsorító kutyára» A Parancsnok csendre intette Szultánt, majd utasított egy katonát, adjon enni neki odakint. Délután gyakorlatozott a fálka, Szultán még akkor is orrában érezte az izgató idegen szagot. A gyakorlatozás végeztével addig kutatott, amíg meglelte a fogdabunkert, amelyben az elfogott katona tartózkodott. De Szultán jóformán csak a szemét látta a szellőzőrésben, ahonnan végignézhette a gyakorlatukat, mikor a lármásan közeledő tankok alá bekúsznak a fakockákkal. Ez a szem most gonoszul meredt a morgó kutyára. Szultán neki-neki- ugrott a résnek, a fogoly azonban csak nevetett dühödt erőlködésén. Éjszaka Szultán zavaros árnyképpel viaskodott álmában. Zöldfényű szemgolyó lebegett a levegőben, 6 föl-fölugrott, hogy elkapja, de ez egyszer sem sikerült neki. A szemgolyó tovább szállt a levegőben, egészen a szöges drótkerítésig, ott kettévált, akár egy kagyló és kilépett belőle a zöldruhás ellenség. Átlépett az akadályon, kiáltott is valamit. és a szájából tüstént előraj- zottak az acélszömyek. Ezek azonban nem vertek zajt. nem dübörögtek — hangtalanul megálltak a rohamozó falka előtt, s az ettől megtorpant. Szultán lövöldözésre ébredt. Világos volt már és kemény hideg. A hó még nem esett le. Egy tiszt jelentette a Parancsnoknak, hogy a fogoly az éjszaka megszökött. A Parancsnok mérgesen korholta a tisztet, aztán kiment az árokba, s látcsövön figyelt az ellenséges állások irányába. A tankok hamarosan előbújtak. A Parancsnok elrendelte a kutyafalka bevetését. Szultánt maga mellé parancsolta és tovább figyelt. A tankok közeledtek, a Parancsnok jelt adott. A sípszóra előrohant a falka. A tankok abban a pillanatban megtorpantak, motorjuk elnémult. Ott álltak a süket csendben. A falka is, mintha falba ütközött volna. Hiába volt az újabb sípszó, a kutyák egy tapodtat sem mentek előbbre. Nem az történt, amire beidomították őket. Lekushasztották a fejüket. A Parancsnok agyán azonnal átvillant a gyanú, hogy a szökevény magával vihette a titkot. Annak pedig végtelenül egyszerű az ellenszere. Az elnémult harckocsiktól a kutyák nem remélhetnek eleséget. Miért rontsanak hát nekik a poggyászukkal ? Az acéltomyokból egyszerre tüzelni kezdtek a veszteglő falkára. Az állatok hátára szerelt aknacsomag fölrobbant, a tankok akadálytalanul folytathatták előnyomulásukat. A Parancsnok Szultánra nézett, az meg őrá okos, hűséges kutyaszemével. Ügy, mint aki kész minden szolgálatra, csupán az utasítást várja. Nem volt vesztegetni való idő. A Parancsnok megkeményítette a szívét. Üjabb falkát vezényelt rohamra. A harckócsik pedig ismét megálltak, kikapcsolt motorral. Akkor odakiáltott Szultánnak: — Szultán, előre! — s kimutatott az árokból. A kutya megiramodott, lába alig érintette a fagyos 'talajt. Szinte röpült. A habozó falka. példáját követve, hirtelen meglódult, s mire az ellenség észbe kapott, már bekúsztak a lánctalpak közé, ahogy Szultán, a vezérkutya mutatta nekik. Ott forgolódva kereskélték megszokott húsadagjukat és eközben, hátukon az élesített aknával, fölrobbantották a harckocsikat. Szultán sem tért vissza a csatából. A Parancsnok egy pillanatra levette fülvédős sapkáját, ahogy az ember az elesett bajtársnak adja meg a végtiszteletet. Nos ez a sokáig eredetinek hitt kézirat mégsem az igazi: Szilágyi Sándortól, tanártársától, a neves történésztől előkerült az eredeti példány. Mit bizonyít mindez? Azt, hogy sokféle, köztük Arany kézírását is kisebb-nagyobb sikerrel utánzó kézirat forgott közkézen, melyeket ugyancsak másolatokról készítettek. Ilyen példány az Alkalmatosságokra íródott versek Kovács Jánostól származó debreceni másolata is’. Ezt valószínűleg maga Arany geszti nevelőtársa készítette, jól ismerve hajdani kollégája kézírását. hiszen leveleztek is, valamint azt a szokását, hogy műveit gyakran az aranyfémnek az alkímiában alkalmazott jelével jegyezte: # Hiteles forrás Á nagykőrösi múzeum két olyan kéziratot is őriz, melyet a kritikai kiadás nem vett figyelembe, mindegyiket az Egyetemi Könyvtár levélpapírján. S a kör itt tulajdonképpen bezárul: az Egyetemi Könyvtár igazgatója, ki számos levelet is küldött Arany Jánosnak, nem más, mint Szilágyi Sándor, az egykori barát, tanártárs, a híres történész, a millenniumi 10 kötetes Magyarország története szerkesztője, kinek tiszteletére diákjai állították össze az előbbiekben említett, nyomtatott tréfás albumot, benne az Alkalmatosságokra íródott versek-kel. A forrás, mint látni fogjuk, teljesen hiteles volt. Három esztendeje múlt 1856-ban, hogy Szilágyi a kecskeméti iskola megbecsült matematika tanára a szomszéd város gimnáziumában, Nagykőrösön vállalt munkát. Hamarosan összebarátkozott Arany Jánossal, s közösen látták hozzá egy magyar olvasókönyv szerkesztéséhez. • Jelenleg Szilágyival egy olvasókönyv szerkesztésében fáradozunk — írta akkoriban sógorának Arany — a felsőbb gymnásiumok számára, melynek, ha a kormány elfogadná, minden ívétől 17 írt. 30 kr. pp. fizetésére kötelezte magát Heckenast, lenne pedig vagy 50— GO ív. Próza és verses olvasmányok, magyar jeles Írókból összeállítva. Ez nem lenne rossz, vajon, elfogadtatik-e? Azt nem tudom, noha remélem. Politika, szerelem, stb. kizárva belőle, ezek nélkül pedig kevés jót találhatni a magyar irodalomban, kivált a költészetben. Már le van írva vagy 40 árkus, egy kötetre valót be is adtunk e hó végén. (1855. jan. 17.) Egy víg est története Nos, Szilágyi Sándor, 1856 telének végén, névnapját megünneplendő, vett egy „javított malacot”, meghívta a lakomára az egész tanári kart, az ellenőrző látogatáson ott levő Mikulás János inspektorral egyetemben. A házigazda maga írta le az est történetét, elmondva, hogy a vacsorát háziasszonya készítette. Négy órakor mentek haza a kollégiumból, s hét órára, a lakoma kezdetére már el is készült Arany János verse, melyről Szilágyi tudni véli, Arany epopoeát tervezett, de csak a bevezetése készült el. A költő késve érkezett, s mentséget kért a vidám kompániától. A malacpecsenye fel tálalása előtt felállt, zsebében kotorászott, majd így szólt: • Ezt a verset útszélen találtam, jöt- tömben — engedtessék meg nekem, hogy felolvassam ... — s hozzálátott hamis- kás mosollyal: Alkalmatosságokra íródott versek, midőn Szilágyi S. úr az ő első és utolsó malacának végső tisztességtételét nagy és fényes gyülekezet jelenlétében tartaná: ezen alkalmatosságra készítődött és elmondódolt egy bocsko- ros poéta által — hangzott a hosszú prózai cím. Íme, a szövegét tekintve az eredetivel leginkább azonosnak tekinthető másolat, a körösi múzeum gyűjtéséből, Szilágyi Sándortól származva: Múzsám! ki lebuktál Parnasszus hegyérül Es csak orrbezúzást nyertél pálya-bérül, Szűnj meg erőltetni szárnyadat magasra. Hagyd az égi guártélyt a fellengő sasra; Jobb teneked immár itt lenn tollászkodni. Hősek és harcokról még nem is álmodni; Lelsz alacsony tárgyakat akármennyit; — hisz na Ehol van Szilágyi s az ő poltrás diszna! Oh te, disznótornak nyájas istensége! Kitől ihletődve jobban vált a gége, Bicskanyitó új bor a vászon-kehelyben. Ki előttem állasz tamquam egy pendelybem Tehozzád kiáltok, te légy segítségem, Adj néhány rossz rímet, máskülönben végem; Csak a leghitványabb fűzfaverset adsza. Milyet ő érdemel és az ő malaca. De talán azt kérdik — magam is azt kérdem — Mi közös tulajdon, vagy mi közös érdem Fűzi össze őket, hogy így énekembe Mindig egy pórázra kötve vezetem be? — Épen ez a dolog fő-fő csín.ia-bínja, Ezért gyötör engem a versgyártás kínja. Hogy meerbizonyítsam ékes rigmusokkal, Szépen földerítsem „ad homínem”-okkal. Mi hasonlatosság vagyon ő közöttök: — Elmondom, Uraim! — ha ki nem . . . köhögtök. Legelőbb Is; tudjuk a tapasztalásból, Hogy a malac élte nem áll semmi másból® Csupán enni, inni, vackon elheverni. Ily módon szalonnát s nagy hasat nevelni. Sándor is a háját szépecskén ereszti, Már is látszik rajta, még pedig csak kezdi. Hátha még disznó lesz! amit, hogy elérjen. Üssünk össze urak, kívánjuk, hogy éljen! Második hasonlat; hogy a malac korog, Sándorunk is gyakran oly gyanúsan morog, Hogy produkálhatná magát Athénében, Bár malac nem volna rejtve köpenyében. Azt hiszem furorét csinálhatna véle, Olyat még nem hallott az a görög-féle. Nincs is egyéb olyan tulajdona néki, Mellyel annyi bölcs közt magát . tüntetné ki. Harmadik hasonlat: hogy a malac sokat Lót-fut, csetlik-botlik, mindent felborogat x E malac-tulajdon úgy megvan Sándorban, Mint a két meszely bor az egy hce borban.: ö is mindig ott jár, ahol so3e kéne, Ahol orron üti egyik-másik néne, Minden léptén kárt tesz, nyal-fal amit faléi, Kotnyeles kótyonfitty, minden lében , kanál. Negyedik hasonlat: hogy a malic élve Nem szokott fizetni se nyárba, se télbe. Mégis akad bőven árpa, kukorica, Hogy kedvére élhet a jó mangalica. Sándort is tehetjük vele azon rangra: Minden fizetésit bízza nagyharangra, ö maga sohse vet, mégis bőven arat: Húzza be az ajtót, aki hátul marad. Ötödik hasonlat... de ne menjünk messze, lm itt van előttünk, hasonlítsuk össze: Ez a pockos termet, ez a karika-láb, Ez a kuncogó hang, —- minek menjünk tovább? Csupán egy különbség van, fájdalom! köztök, Az, hogy a malacból jóízűen osztok, De szegény Sándornak, ha majd így jár szinte, Nem lesz neki bezzeg ilyen tora, mint e. Végezvén beszédem épületes részét, Halljuk már a malac utolsó nyögését, Mellyel az élőktől örökre búcsúzik, Mielőtt gyomrunkba végképen becsúszik. Előbb is gazdáján, megölőjén kezdi, Szemét a tányérból ő reá mereszti, Szájában az almát mérgesen harapja —, Szóljon hát, mielőtt Lengyel úr bekapja. A MALAC BÜCSÜZASA Gyilkosom, kegyetlen! mivel érdemlettem, Hogy ez a sok éhes osztozik felettem, Hogy fiatalságom zsíros tavaszában Így körülfogjanak széltibén, hosszában? Nem irtóztál ugyan belém verni késed, Mellyel eddig nem volt egy zicher döfésed, Mélytől ez. ideig a patkány sem félé?.-, - Hogy tudtál engemet általverni véle? Gyönyörű mulatság, gyönyörű theátrum! Ezért mondták rólunk: „pár nobile fratrum**? Ilyen a barátság? A gyöngébb a vesztes. Így tett Pyladessel a derék Orestes? Várj rá! mert, szellemem feljár kísérteni, Minden bátorságod az inadba keni, Nem mersz többé este az utcán járkálni. Nem fogsz gyertya nélkül egymagádban hálni. Ha valami éjjel paplanodban korog, Az én lelkem lesz az, amely ott kucorog; Az lesz, mely a legszebb női társaságban Egyszer csak megröffen hátul a nadrágban. De nem, megbocsátok, jó keresztyén módra, Hiszen hol találnék ily méltó utódra! Baráti emlékül azt a gyűrűt hagyom, Melyben, ha jól sejtem, farkam dugva vagyon. — A perdöntő új szerzemény A költőnek és a versnek óriási sikere volt. Legjobban a gazda mulatott, mi mást is tehetett, különösen, amikor verse végén Arany, mint a református kántorok, szabályszerűen elbúcsúztatta tőle malacát. Szilágyi megőrizte a verset, még életében adott egy pontos másolatot róla, amelyet azonban nem ő, hanem unokahúga írt. De meglehetősen sok másolat készült még, s forgott közkézen, mutatva a szer- zővránt tanúsított nagy érdeklődést. A körösi múzeum új szerzeményei között szereptel egy kunszentmiklósi tanító szüleihez írt levele is, melybe a feladó bemásolta a szóban forgó verset, az itteni kézirattal azonos formában, két évvel megírása után. Ez hát a harmadik perdöntő példány, mely a másik kettővel együtt, magától Szilágvítól származva a leghitelesebb másolata az eredetinek. Elemzésük és szövegvizsgálatuk is ezt bizonyítja. Kérdenék, miért olyan fontos és lényeges, hogy melyik másolat, a hűebb és hitelesebb? Az irodalom-, kutatás, mint minden tudomány a 'teljességre, a valóság maradéktalan megismerésére törekszik, mert csak így juthat helytálló következtetésekre. S e folyamatban a látszólag kevésbé jelentős dolgok is tanulságosak, olykor igen komoly szerepük van. Minden kis mozzanat hozzásegít Arany művészetének még teljesebb megértéséhez. Így lesznek ismereteink is teljesebbek és élményeink gazdagabbak. KH1M ANTAL
