Pest Megyi Hírlap, 1979. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
& IMagaziníT OKTÓBER 14., VASÁRNAP ;*$ ^VúAvítfí^v^Aívtóvitóa Emberek, fogatok, lovak A hajtők hajnalban kelnek P árás a levegő, de már kellemes a hőmérséklet. A kelő nap gyengülő sugarai napról napra szabadabban bújnak át a ritkuló levelek résein. Lassan utoléri a nyár az őszt, s átadja a stafétabotot. A szeptemberi pirkadat különös csendje ül a falun. Az ébredés, nyújtózkodás, a reggeli szertartások ideje, miután elillannak az álom és eszmélet közötti kellemes pillanatok.-Az utolsó utáni új utcában rövidesen gyülekeznek az építők: rokonok, barátok, munkatársak. Négyöt ház is túl a felén, állnak a falak, rajtuk a tetőszerkezet, de munka akad még bőven. Az egyiken a salakot hordják majd föl a padlásra, a másikon betonozzák a tetőteret, a Harmadikon cserepe zni fognak. Messziről nincs jele az életnek. Pedig mindenütt bogarászik egy-egy öreg. Nyugdíjas apa, após. Ősrégi törvény és szokás szerint ők készítik elő a terepet. Gyengülő erejű férfiak, akik gyorsaságban már nem, akaratban, szívósságban, kitartásban, ha kell, megleckéztetik a folyton virtuskodó egymást ugrató fiatalokat. Ebben a házban is motoszkál egy idős férfi, tesz-vesz a nagyjából kész garázsban. Kiviszi a szerszámokat, átballag a szomszédhoz, akitől az áramot kapják, bedugja a csatlakozót a konnektorba, visszatérve megpróbálja, forog-e a betonkeverő? Rendben. Takarékosan mozog, élvezi a se‘nem hűvös, se nem meleg levegőt. A telek hátsó részében zöldség, paprika, paradicsom, cékla, kukorica. Tüzetesen szemügyre veszi a gazdaságot, meg-megállva, elgondolkozva. Talán az idő múlásán töpreng, talán a régi hajnalok merülnek fel emlékezetében. A bóbiskoló utazások a munkahelyre, az öltöző- beli hangoskodások, az érdes, gyakran durva kérdés-feleletek az éjszakai eseményekről. Huzamosabb merengésre nincs ideje, megérkezik az első segítő. Magakorú férfi, távolabbi rokon, hirtelen nem is tudnák megmondani, milyen fokú ez a vérségi kapcsolat — Áll még az erőd? — szól köszönés helyett a jövevény. — Mindig ezzel kezdi, ahányszor csak megérkezik. Sehogysem fér a fejébe, minek ez a rengeteg beton. Azelőtt, hozakodik elő sokadszor, a mester nagyjából bemérte a területet, a leendő gazda felsöpörte azt a részt, s máris rakták az agyagos- törekes masszát. Százával vannak ilyen vert falú házak a faluban, ezáz, százötven éve állják az időt. Dacolnak földrengéssel, árral. D e már itt az új generáció, két középkorú, erőteljes férfiember, unokatestvérek, a világért sem állnák meg, hogy annyiban hagyják az öreg zsörtölődését. Lelökik a féldecit, ami megvan egy deci is, s magyarázzák a mai épületek előnyeit, a régiek hátrányait. Az öreg nem zavartatja magát, a beton nagyon a bö- gyében lehet, ismételten azt sokallja. Alighanem van is igazsága. A minap végigsétáltam a falu leghosszabb utcáján. Betonlapokból épült járdán. Nyugodtan bámészkodhattam az udvarokba, nem kellett folyton a lábam elé figyelni. Egyhuzamban végignézve a száznál több udvart, riasztó a látvány. Mindenütt beton és beton. Egy-két helyen, szigorúan körülhatárolt négyzetben, téglalapban fű, néhány bokor, fa, cserepes, hordós növényzet. Betonpadló a tyúk- és disznóólban, fáskamrában. Ha így folytatódik, sivataggá válik a falu is, miként a nagyvárosok, ahonnan pillanatok alatt eltűnik a mégoly nagy esőzések vize, a havat pedig teherautóval hordják a folyókba. Megbolydul, megszakad víz természetes körforgása. Együtt a csapat, ki-ki elfoglalta helyét, forog a keverő. Sóder, cement, víz. Egyikünk a masszát vödörbe rakja, a másik felhúzza a csigán, a harmadik elkapja, viszi a térítőkhöz, akik szépen eldolgozzák a födémen, amelynek közeit korábban kitöltötték salakkal. Nincs közöttünk szakember, az ilyen munkával elboldogulunk magunk, ellestük' a fogásokat a mesterektől, egymástól. Ha nem lesz tökéletesen vízszintes a beton, az sem baj, mit számít a padláson. Ne szálljon a por a felteregetett mosott holmira, ez a lényeg. Dolgozunk. Szó ritkán hangzik. Néha egy hé, húzzad, jöhet, engedem, egy kis vizet... A munkához több nem kell. Ha fecsegünk, nem haladunk. Az agy azonban nem áll Hétköznapi történelem le. Forog, megállíthatatlanul. Ha a dolog nem köti le teljesen, mert a kéz már automatikusan mozog, mással bíbelődik. Felveszi a környezetből érkező hangokat, jeleket, szavakat, rakosgatja, összehasonlítja, rendszerezi, méregeti őket — következtet. M ost például a sure szót morzsolgatja, tapogatja, mint látni fogjuk, messzire jut tőle. Egészen Mezőkövesdig, és annál is tovább. A szomszéd ház tetejéről érkeznek a sure keltette hullámok a fülemhez, onnan a feldolgozó központba. Jóval hangosabb társaság dolgozik amott, csupa ifjú legény, meztelen felsőtestük villan a most már erőteljes napsugarakban. Érések, izmosak, szaporán húzogatják a vödröket. Fölös energiájuk is van bőven, be nem áll a szájuk, nagyokat rö- hincsélnek. Fütyülnek, énekelnek, dumálnak. Szavukat nem érteni, egyetlen kivétellel, ez a sure. Egyikük derekán vászonkötény, arra célozgatva rikkantja a másik tizedszer, huszadszor. Élvezheti a négy hang ízét, különösségét. Az első hármat, a sur-t gyorsan pödri, a c-t felvágja, hosszan kitartja. Mint a füstkarika, kisebbedve, halkulva száll a légbe. Vajon kitől hallotta ezt a szót? Nagyanyjától, nagyapjától? Ebben a községben nem használatos, annál inkább Mezőkövesden és környékén, ahonnan elei ideszármaztak. S gondol-e arra az ifjú legény, majdnem azt írtam surján, ami beugrott a sure hallatán, s nagyon illik rá, hiszen karcsú, s igencsak nyúlánk ez a fiú. Szóval gondol-e arra, hogy őbenne történelmi, mondhatni, világtörténelmi események összegeződnek és testesülnek meg. A második világégést követően kerültek ide nagyszülei, a túlzsúfolt Mezőkövesdről, ahol a lakosság szaporodásával arányosan csökkent az egy-egy személyre jutó földterület, a szegénység pedig egyre nyomasztóbbá vált. Mondanunk sem kellene, hogy a beilleszkedés, az élet újrakezdése milyen keserves volt. Ellenségeskedés bennszülöttek' és bevándoroltak között. A második generáció azonban erről már nem sokat tud. Bizonyíték rá ez a surcoló, nyúlánk legény, aki szintén vegyes házasságnak köszönheti létét. — Pauza — hallom közvetlen közelről. Megrázom a fejem, hogy visszatérhessek a történelmi mezőkről gondolatban is a padlásra, a betonhoz. Meghozták a reggelit, vagy tízórait? — hiszen a délelőtt jó felét már elfogyasztottuk. Az öreg persze most sem nyugszik. Felkapja a kenyeret, kolbászt, két harapás között a további munkáról tart előadást. Fölöslegesen, tudják a többiek is, mi következik. — Látod, látod — állítja meg a távoli rokon, ki a ház legkisebb helyiségével szemben ül egy deszkán — ezek micsoda csészéket használnak. Olyanok leszünk lassan, mint a pestiek, mint a sógorom fia, akik magasan laknak, mint a madár, a tizedik emeleten, ahol minden egy helyen van ki sem kell mozdulniuk. Ügy mondja, mintha bizony ez vétek volna. C sodálkozhatunk-e? A távoli rokon generációja érzés- és gondolatmeghatározó éveiben majdnem olyan közel élt a természethez, mint a madár. A házba, védett helyre csak hálni jártak, no meg akkor, ha zord napok jöttek. Különben reggeltől késő estig a szabadban dolgoztak, a földeken, tikkasztó hőségben, kalapot lesodró szélben, esőben, zivatarban. Ehhez alkalmazkodtak, s noha később gyárba mentek, életritmusukat teljesen nem tudták átállítani. Mihelyst felenged az idő, nincs maradásuk a négy fal között, szorítja őket a zártság, napra, szélbe, szabadba vágynak. Folytatjuk a munkát. Egy ideig lassúbb tempóban, de rövidesen kezünk szaporábban jár, visszazökken a megszokott kerékvágásba. Délig eseménytelenül telik az idő, keverjük, felhúzzuk, terítjük a betont. Ebédre több mint a fele elkészül. Mire harangoznak ismét lent állunk az anyaföldön. Ebédelni ki-ki hazamegy, vissza is már csak hárman-nágyen jövünk a hátralevő munkával elboldogulunk. Ebéd után elsőként érkezem. Leülök egy szál deszkára, hátamat a falnak vetem, s élvezem az őszi napsütést. Szemem a sárguló, hervadó növényeken. Szeretem ezt a évszakot, ha melengető a napsugár, bár ilyenkor mindig van a levegőben valami szomorú, valamit szeretnénk megállítani, ami lehetetlen. Máskor meg túllenni rajta. Mint azon az őszön, amikor, nagyon élesen emlékszem rá, szintén barnult a kert, melengetett a nftsiugár, de hirtelen felvijjogott a sziréna, s nekünk több kerítésen át kellett rohannunk a pincébe, a félhomályba, hogy mentsük magunkat a bombázók elől. Mintha tegnap lett volna, s immár harmincöt éve. — Hát te — riaszt fel az öreg. Nesztelenül közeledett, észre sem vettem. Megjött a távoli rokon és a háztulajdonos, folytatjuk a betonozást. Még bele sem lendülünk, ismét le kell kászálódnunk, meghozták a téglát. A pallér valahogy elszámolta magát, a tűzfalra már nem maradt. A fiatalasszony egyenes úton nem boldogult, szekérfuvarosokhoz fordult, azok szereztek, s már meg is hozták. Természetesen nem egy köszönömért. Satnya minőségű, szentigaz, de káromkodni fölösleges, örüljünk, hogy ilyet is kaptunk. Karszaggatók ezek a mai hatalmas téglák. Mire lepakolunk, igencsak elfáradunk. Most eszmélünk, de kár, hogy a többiek nem jöttek vissza. A szuszogás első perceiben hallgatunk, csendben várjuk, hogy visszatérjen az erőnk, de a száj nem sokáig bírja a tétlenséget. A szekérfuvarosokra gondolva, miről is folyna a szó, mint az ügyeskedőkről. — Szemesnek áll a világ -— summáz a távoli rokon. — Szemtelennek meg marad a munka — kontráz az öreg. Tovább szálazva a gondolatot, végül is nem tudjuk eldönteni, hová soroljuk ezeket a dolgokat. A távoli rokon ezt mondja: — Tudjátok, én a felvégen lakom, a homokbuckák tövében. Príma, vakolásra kiváló homok található arrafelé. Kié az a homok? Senkié. Vagy mindannyiunké. A dömpsresek mindenesetre az utóbbi nézeten lehetnek. Szürkületkor, amikor errefelé tartanak, letérnek az útról, megrakják a saroglyát, s három faluval arréb eladják a rakományt. — A tanácsnak meg nincs pénze semmire — csattan fel az Öreg. Miért nem ő zsebeli be a homokért járó pénzt, s költi közcélokra. Azt mondjátok, a dömperesek élelmesek. Nem inkább a tanács tunya? — Na jó — zárja le a vitát. — Ezt mi úgysem dönthetjük el, gyerünk a padlásra. Szeretnénk minél hamarabb befejezni a fárasztó napot, szaporán dolgozunk. Az öreg megtáltosodik, alig győzzük keze alá hordani az anyagot. Igaz, a padlás utolsó harmada korántsem olyan szép egyenletes, mint az első fertály, de azért megteszi. Még süt az őszi nap, mire leállítjuk a gépet. Hármunknak nincs több dolga. — Menjetek csak — mondja az öreg, majd én elintézem. Elrakja a szerszámokat, kikapcsolja a gépet, bezárja a nagyjából kész garázs ajtaját, aztán ő is hazaballag. KÖR PÁL Hej, de megváltozott a Papp Jóska! Szemének csillanása, kezének mozdulása, szavának árnyékolt hangja mintha a régi lenne, de csak nem az az ember ő már. Pedig annyi történt csak: nevének elébe került egy szócska. Ifjabb. Az idősebb Papp letette már a kantárszárat. Idősebb-e? Korban bizonyára. De ahogy menet közben fellép a bakra, egyetlen, kemény mozdulattal, legényembemek is dicséretére válna. Tavaly még világbajnoki aranyérmes csapat tagja volt; most bíráskodik, időt már, lépést ellenőriz, díjat oszt. De a sárgákat már a másik dömsödi, Sipos Lajos hajtja. „Belefacsarodik a szívem, ha ránézek a sárgákra, De ha meg a gyerekekre gondolok, örül a lelkem, olyan ügyesen csinálják.” Fiam — bátyám A gyerekek — vagy ahogy az idősebb Papp József mondja, ö-be hajló hangzókkal: gyerökök — alatt nemcsak az igazi fiút kell ám érteni! Odaérti a dömsödi öreg a kiskunsági Muity Ferit („Nagyon tud hajtani a fiú, embör lesz ebből még!” Muity idén magyar bajnok lett); a hortobágyi Fintha Gabit („Ha egy kicsit keményebben csinálná, övé lenne a világ.” Fintha megnyerte a magyar derbyt); a ti- szaalpári Juhász Lacit („Erre a gyerekre oda köli figyelni.” Juhász világbajnoki mezőny előtt győzött a szilvásvárad! terepen. Így mondta annak idején Abonyi Imre is mindig: „Fiaim.” Ök pedig visszatisz- telték a nagy hajtőt, ekképp: „Imre" bátyám.” Ez a beszéd járja maguk között is. „Ma megverlek sógor” — döngette Muity Feri hátát Fintha a Lipi- ca- Szálló pultjánál. „Korábban kell ahhoz kelni, sógor” — emígy Muity. Igaz sógorság ez: Fintha Gabi a Muity-házba nősült. A korán kelés meg? Nos, ha eszerint osztogatnák az aranyakat, a magyar fogathajtók közül, bizony, kijárna mindenkinek. „Az igazi lovasember — mondják — a lovaival alszik”. — Hánykor keltek? — Hánykor is? — Rádei Sándor, az üllői fakók hajtója baklegényeire nézett. Honnan tudhatnánk azt? Három volt-e vagy négy? Még sötétben néztük meg a lovakat. Mert aki hajtásra adta a fejét, ne is álmodjon más gondolatot, mint a lovát. A ló a legérzékenyebb eszköz. Nem műszer: élőlény. Etetni kell, megitatni. Nevelni és fegyelmezni. Segíteni és segítséget kérni. „Fogd a szivacsot, édes fiam — szólt baklegényéhez ifjabb Papp Jóska. — Törölgesd meg a lovak orrát. Nehéz volt nekik a terep.” Remény terepen Nehéz embernek, lónak egyaránt. Meredek volt az út, szűk az akadály, mély a víz. Bárdos Györgyöt kizárták. Bárdos a fogathajtás világ- és Európa-bajnoka. Füiöp Sándor rontott. Füiöp világbajnoki csapattag. Mátyus Viktor hibázott. Má- tyus a helyi állami gazdaság főlovásza. Papp József fölágaskodott a bakon, egyik kezében a kantárszárat tartotta, másikban az ostor dolgozott, úgy hajtotta-hajszolta a lovait a Szilvas patak vizébe. „Ludány, az anyád...!” — üvöltötte előre. A lovat az ösztöne vezette. Lázasan ver- gődte át az éjszakát, injekcióval lábában állt startra. „Sajnálom a lovakat. Ez a pálya nehezebb volt, mint Kecskeméten a világbajnokság terepe” — mondta az akadályszakasz után Papp Jóska. Pihenőidőben legényeitől tüzet kért, parázsról gyújtott rá. Kezében megremegett a cigaretta. A ló hitele — Kell a kemény terep, másképp nem tudunk felkészülni a nemzetközi küzdelmekre. Senki nincs, aki irányítgasson bennünket. Magunknak kell emelgetni a mércét. Ezt dr. Várady Jenő mondta. Ki mondhatta volna más? így hajtő- gátja, már .évek óta; hajtogatta akkor, is, amikor kevesen hittek neki; hajtogatja ma is, amikor lehetne mire alapozni a hitet. Ügy tartják számon: menedzser. Mások Jenő bácsinak hívják. Hangos-haragos ember, össze lehet vele veszni. Ki lehet vele békülni. Vannak, akik tűzbe mennének érte. A fogathajtók biztosai*,. Nehéz időben segítette visszahozni a magyar ló hitelét. Várady Jenő évek óta hazai fogatversenyeink főszervezője. Szilvásváradon terepet ellenőrzött, akadályhajtást konferált, a zenekarral Szózatot játszatott. Világbajnokokkal kalapot vétetett le, tízezer embert állított vigyázzba. — Jenő bácsi, ez nagyon szép volt. Mosolygott, behúzott nyakú, tet- tenért mosollyal. Mint aki meglepetést készített nagy titokban, s éppen most osztotta meg titkát. MAJOR ÁRVÁCSKA Kapcsolódás Nádler I ibor plasztikája i
