Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

!

1|Magazin||

>xjxj

Pátzay Pál portréja

Mohácsi-Regős Ferenc rajza

Tóthjibor••

A hegesztő

A fény már messziről vakít. ** Olyan, mintha egy különösen erős csíllagszórót gyújtottak volna meg.

Egy ember hajol a tűz fölé, nézi mozdulatlanul. Az arca előtt érdekes sisak, mint a vívóknak. Nézi a tüzet. Mintha tűzimádó volna, valamiféle megszállott keleti szekta tagja, aki képes napokig eg$4tfen pohtra nézni, onnan vártra az istent.

A tűz egyszerre kialszik.

Az alak kiegyenesedik, leveszi az ellenzőt, és szabad kezével megtöri! a homlokát.

Vége a varázslatnak.

— Jó napot! — köszönök rá.

— Jó napot -7- válaszol elégedetten, de rám se néz, még mindig a hegesztésre tapad a tekintete. Mintha a köszönés sem nekem szóit volna, hanem a kész, a befejezett munkának.

— Szereti a tüzet? — kérdezem. Meglepve néz rám. Nem érti. mire gondolok. Talán eszébe sem jutott munka közben, hogy kettejük kapcsolata a kívülálló számára misztikus viszonynak tűnik, vagy hogy ő, miközben dolgozik, a ..tűzzel játszik".

— Nem fél a fűztől? — kérdezem őt újból.

Elmosolyodik. Az orra tövén fekete folt: a sisak alatt megizzadt az arca, és a port ott gyűjtötte össze a verejték. Olyan mókás, mint egy rosszul sikerült bohóc- maszk.

— Nem kell ettől félni.

— Mi lenne, ha védősisak nélkül néznénk a tűzbe?

— Megvakulnánk.

— Ilyen egyszerű megvakulni?

— Hát... nem ajánlatos sokáig belenézni.

— És egy-két pillanatig?

— Fiatal koromban, fogadásból megcsináltam. Begyulladt a szemem. orvoshoz kellett mennem.

Nemcsak az idősebb ember bölcsességével mondja ezt, mely elítéli a fiatalság hóbortjait, hanem azt is kifejezve, hogy a munka szent és ko noly dolog.

IT örülnézek. Hosszú csövek, va- sak mindenfelé, vastagok és vékonyak. Az egyik egyenes, a másik hajlított. Odébb két nagy oxigénpalack, mellette gumivezeték, összekeveredve.

— Szereti « szakmáját? — faggatom tovább.

Ránéz az előbb hegesztett vasdarabra Szinte megsimogatja a saemével. Ha nem szólna semmit, akkor is tudnám a válaszát.

— Én mindig látom előre, mi lesz abból, amit csinálok. Már ez is szép. Mikor aztán kész vagyok,

olyan, mintha teljesülne az álmom. Ez az igazi boldogság. Szerintem minden olyan ember szereti a szakmáját, aki örömét találja a készben. Abban, amit ő csinált. Ennyi az egész.

— Hogyan lett hegesztő?

— Ezt már sokan megkérdezték.

— Talán a tűz, a vakító ragyogás, .vonzotta? ..........

A kezében levő hegesztőpisztolyra néz. Megemelgeti, mintha a súlyát vizsgálná.

— Egy hegesztő lakott abban az udvarban, ahol gyerek voltam. 0 mesélt esténként a munkájáról. Aztán ... hegesztő lettem.

p attan a pisztoly, és újból va- kítani kezd a fény. Felkerül a sisak, s én ijedten kapom a szemem elé a kezem: nem akarok megvakulni.

A fénybe beleér egy vékony pálcika, és a tűzben egy lesz két vas- darab: egy álom ismét teljesül.

Ennyi az egész.

Simon Emil:

Örvények

Ä hőmérséklet a város belterületén mínusz négy, a külterületeken minusz nyolc fok körül lesz, mondta a rádió.

A fiú nevetett:

— Egy okkal több, hogy hazakísérj élek.

— Miért? — kérdezte a lány.

— Mert eltévedhetsz és megfagyhatsz. Vagy farkasok támadnak rád.

— Jól van. a sarokig eljöhetsz.

— A kapuig. .

— A sarokig!

Néhány órája ismerték egymást, a tánc forgatagában kerültek ösz- sze, most élték a rácsodálkozások, a felfedezések perceit.

— Menjünk — mondta a lány.

Kimentek az utcára, megborzongtak a csípős szélben.

— Fussunk — javasolta a fiú.

Egy darabig szaladtak, ki is melegedtek. Aztán lassan ballagtak, mindketten azt kívánták, bárcsak minél tovább tartson az út. Tagjaikban még meg-megmozdult a tánc, fejükben dörömbölt a zene. Néha egy-egy dallam szabadult ki belőlük, halkan dudorásztak. Sokáig mentek a hallgató, üres utcákon.

— Egy lányt a kapuig kell kísérni. Így tanítja az illem — mondta a fiú.

— Jó, majd legközelebb — felelte rá a leány, kissé idegesen.

A fiú annyit tudott a lányról, hogy Lengyel Ágnes a neve, s az Izzóban betanított műszerész. A lány meg azt tudta, hogy a fiút Paksi Józsefnek hívják, s hogy technikus egy gépgyárban. Egész este sokat bolondoztak egymással, de személyes dolgaikról ennél többre nem voltak kíváncsiak.

— Miért nem ma? — ma kacskod ott a fiú.

A lány sokáig gondolkozott.

— Ha mindenáron tudni akarod: a nagynéném miatt. A családi ház, melyben lakunk, az övé. Megfenyegetett, ha késő este fiúval lát csatangolni, kitagad az örökségből. Tudod, nagyon öreg már, álmatlanságban szenved, gyakran fél éjszakákon az ablakban leskelődik.

— Miért nem dug kolostorba?

— Hová? — kérdezte a lány, mert pontosan nem ismerte a szó értelmét.

— Valamikor voltak efféle intézmények, ahol az apácákat nevelték. Tudod, ők sosem mentek férjhez, nem foglalkoztak evilági ügyekkel.

— Mit tegyek, ha ilyen? Nem bánthatom meg. A szüleim is őt pártolják.

Odaértek az utca sarkához. A lány finoman, alig érintve, arcon csókolta a fiút. Jóska megsimogatta a kezét.

— Vasárnap négykor, a Bem mozi előtt. Rendben?

— Aha — mondta beleegyezően a lány. aztán elsietett.

A fiú nézett utána. Ágnes is visszafordult egyszer, intett a fiúnak, hogy menjen már. Jóska kilépett az utcai lámpa fényköréből, egy darabig meghúzódott az árnyékban, majd óvatosan a lány nyomába eredt. De már csak villanásnyira látta, aztán eltűnt a szeme elől.

■

Messzinek látszott még a vasárnap, a fiút már kedden elfogta a türelmetlenség. Elment Ágnesék utcájába, ahol a lány felszívódott a sötétségben. Két ház állt egymás mellett; egy barátságosabb családi meg egy hórihorgas, emeletes bérkaszárnya. Jóska — a lány elbeszélésére emlékezve — az előbbi kapuján csengetett. Elszánta magát, hogy minden áron bejut a házba. Kis idő múlva idősebb asszony nézett ki a kémlelőnyíláson.

— Mi tetszik?

— Lengyel Ágnest keresem.

— Nem lakik itt — mondta az asszony.

— De... nekem okvetlenül beszélnem kell vele. Ne tessék rólam azt gondolni, hogy afféle kalandor vagyok. Tisztességes szándékokkal jöttem, és...

— Jól van, jól van — nevetett a néni —, de miért mondja el mindezt nekem. Az a kislány valóban nem lakik ebben a házban.

— Lehetetlen.

— Ö mondta a címet?

— Igen. ő.

— Hogyan fest az a leány? írja le.

— Gesztenyebama, nagy szürke szem. Középtermetű. Kissé gyors.be- szédű.

— Lengyel? Aha, tudom már. Itt, a szomszéd házban, az üzlethelyiségben laknak.

A fiú elképedt.

— Az üzl... Köszönöm — mondta csüggedten. . > S-G

Egy darabig habozott, mit tegyen, aztán elment.

■

Vasárnap mégis megjelent a találkozón, s a lány is pontosan befutott.

— Szereted a szabadságot? — kérdezte a fiú.

— Persze. >

— Akkor gyere!

Megfogta a kezét, húzta maga után. Felszálltak egy buszra, vagy félórás utazás után kiértek a városból.

— Itt szálljunk le — mondta a fiú.

Lelkes Miklós:

Gyöngy holdá

Gyöngyholdú nyár. Kékhomlokú vadon.

Itt fűben, fában orvosság vagyon? Bogárnyi szél. Cintányér nap felett a csizmáskandúr múltba lépeget.

Bohóc boldogság. Hány bajusz, szakáll! Habos a föld. Ó, te nyárvégi nyár!

Térdelő erdők sötétje alatt hová úsztatod gyöngy holdjaidat?

Ha minden múlt, a csend is fekete. Emlékké lesz rézszín tücsökzene.

Levél levélbe olvad, ágba ág.

Várnak, bevárnak csillag-éjszakák.

Vak lámpa ül le, fénytelen remény.

Csöpp egér táncol ujjaim hegyén.

A bajsza hős. Az orra. hej, de fenn!

Piros kabátját hozzáképzelem.

Katona Judit:

Virrasztók

ösvényre fut a gyom. Az estikék kék szoknyája még meglebben, ahogy becsukódnak a kerti kiskapuk.

Már csönd tapintja szűk szobák szeméi.

Mint olvasón az idős kéz szemez, tárgyak közül felrebbenti az árnyat.

Nem súg vissza sötétben száj a szájnak. Sehogy se jó. A kar s láb nehezebb.

Szakadt nyakláncként, titkon könny gurul. Forgolódnak. Az óra percet üt, s mert senki sem jön, kis asszonyfejük csak tartogatják. Ébren, szótlanul.

Este

Remsey Iván festménye (olajpasztell)

Szokatlanul enyhe, napos téli vasárnap volt. Körös-körül kertes házak sorakoztak. Találomra befordultak az egyik utcába. A végén egy strandfürdőhöz értek. Nyitott kapuszámyát nyikorogva mozgatta a szél.

Bementek. Lehangoló látványt nyújtott az elhagyott kabinsor. Lesétáltak a medencébe, mely hatalmas, kifosztott kőkoporsóhoz hasonlított. A fiú a falának támaszkodott, nézte a lányt, aki fel-alá járkált a betonon.

— Szeretsz úszni? — kérdezte a fiú.

— Szeretek.

— És a nénikéd?

Tessék? — nézett rá meglepetten Ágnes, aztán hirtelen azt mondta: — Ja, a nénikém? Tudod, ő már öreg az ilyesmihez.

— Persze. Nem jár strandra, csak a vagyonát őrzi. A házát.

— És ha őrzi?

— Őrizné, ha volna.

— Micsoda?

— Nénikéd, meg a ház is.

— Hát nincs? a lány hamiskás mosollyal a fiú mellének dőlt.

Nincs — mondta a fiú. — Ott voltam, kerestelek. Látni szerettelek volna, még vasárnap előtt.

— Akkor tudod — mondta nyugodtan a lány.

— Miért kellett előttem titkolnod?

— Nem valami nagy dicsőség üzlethelyiségben lakni.

— Attól még lehetsz valaki.

— Téged igazán nem zavar?

— Bolond vagy.

— El is jönnél hozzánk?

A buszmegállóig futva tették meg az utat.

■

A fiút a lány szülei Is szívesen

fogadták, s attól kezdve gyakran eljárt hozzájuk.

— Ügy érzem magam nálatok, mintha palotában volnék — mondta a lánynak.

— Voltál már palotában?

— Nem. De ilyen lehet.

:— Azért nem vagyunk akármilyen emberek — mondta Ágnes anyja.

— Pénzünk is van a takarékban.

■

Egy napon értesítés jött: Ágnesék új lakást kaptak.

— Fürdőnk lesz és nekem külön szobám — lelkendezett a lány.

— Milyen jól megértik maguk egymást — mondta Ágnes anyja._

Jóska segédkezett a költözködésben, rengeteget gürcölt, de szívesen csinálta. Ha elfáradt, Ágnes kipirult arcából merített új erőt. Két héten belül berendezték az új lakást, minden a helyére került, új bútorok díszelegtek mindenfelé,

• alig néhány holmi emlékeztetett az üzlethelyiségre.

Egyszer majd ezeket is kidobom — mondta fitymálva Ágnes.

B

Egy február végi estén Jóska nagy lendülettel kaptatott felfelé a lépcsőházban. Szerette az efféle rohanásokat, férfiasabbnák vélte, mint kényelemben felfelé suhanni a liftben.

Ágnes anyja nyitott ajtót, zavart- nak látszott.

— Csókolom. Ági?

— Jöjjön be egy kicsit hozzám

— mondta az asszony. Bementek. A fiú hállga tózott. A másik szobából Ágnes és az apja hangja szűrődött át, meg egy idegen férfié.

Leültek, mind a- ketten feszengtek.

— Maga nagyon kedves — mondta az asszony. Kis szünetet tartott — Valamennyien szeretjük magát. Ágnes rajong magáért. De még mind a ketten olyan fiatalok. A szülőknek a jövőre is gondolniuk kell.

A fiú semmit sem értett, folyton a másik szoba felé hallgatózott

I— Igen — mondta az asszony, mintha csak az idegen hangot kívánta volna magyarázni. — Az uramnak régi ismerőse. Üzemmérnök az Izzóban. Megkérte Ági kezét.

—- És ő? — kérdezte szédelegve a fiú, mintha csodára várt volna.

— Azt mondta: beszéljek magával.

— Értem — mondta a fiú. Felpattant, indult az ajtó felé.

Sajnálom — mondta az asz- szony. És persze...

Tudom — mondta kiszáradt szájjal a fiú. — Nem jövök többet. — Egy pillanatra megállt, az asszonyra nézett. — Hány fok lehet most a külterületeken? .•

— Nem tudom — hebegte elképedve az asszony.